20. Regélő kövek
– Nem, Shevalan. Időnk sincs erre, meg rossz ötletnek is tartom! – hallom apám határozott hangját kiszűrődni a résnyire nyitva hagyott ajtón. Nemrég hagytuk őket kettesben, miután megterveztük a teljes akciót. Mind érezzük, hogy a bőrünket visszük a vásárra, Triandalas Viisas’soturi maga lesz a csalétek. Shevalan a háttérben fog dolgozni, mégis aggódik. Most már nagyon érdekel, hogy miért.
– És ha most látnám őt életemben utoljára? – hangja szinte, mint egy gyermeké, aki szigorú apját győzködi.
– Ugyan, Shevalan! Hisz mi baj lehet, nem igaz?
– Ne viccelődj rajtam, Triandalas! Rossz előérzetem van!
– Hessegesd el, mert a teljes összpontosításodra szükségünk lesz! Sőt nekem még az örök optimizmusodra is! – Nem látom őket, de most biztosan a megtört bárd vállára tette a kezét.
– Magad sem akarsz tőle búcsút venni? – Teljesen őszinte Shevalan kérdése.
– Semmit sem könnyítene meg, sőt ellenkezőleg! Ő kétségbeesve aggódna, ismerem jól. Könyörögne, hogy maradjak ott vele, énnekem meg szívfájdítóan nehéz volna otthagynom. Nekem viszont kötelességem van. Te magad szoktad emlegetni, hogy a reményt jelentem Syrron népének, már azzal is, hogy élek. De én igazi reményt akarok adni! Megszabadítani őket a rettegéstől! Ha holnap levágjuk a rém fejét, sokáig békesség lesz Syrronban. Ha pedig ő végez velem, hát akkor is fellélegezhet a néped, mert akkor úgy érezheti majd a császár és a feketemágusa, hogy vége: győzött, hisz az utolsó hadvezéren is bosszút állt. Nem kell többé az egész népet rettegésben tartani, elég a bábkormányzásról gondoskodni. Így vagy úgy, de holnap véget vetek ennek!
– Nem félsz, hogy Metsär ellen mennek?
– Egy: még nincs mivel. Évek, mire a hadereje meglesz. Kettő: mit gondolsz, ki vagyok én? Talán nincs Metsärnak más rátermett szülötte? Három: mi köze ennek ahhoz, hogy Levandertől búcsút veszek-e?
– Nekem sokat jelent! Jelentene… Ígérd meg nekem Triandalas, hogy mesélsz neki rólam. Meséld el, hogyan szerettem!
– Dehogy ígérem! Meséled majd neki magad! Jössz még te a mi házunkba, barátom! Szedd már össze magad! Mi van veled? Ez nem te vagy!
– Akkor ígérd meg, hogy én mesélhetek neki! Csak akkor lelhet nyugalomra a lelkem, ha ezt bizton tudhatom!
Hosszú a csend. Nehéz a döntés? Ünnepélyes a fogadalom:
– Megesküszöm neked, Dallamor dan Shevalan, életem megmentője, csatáim megéneklője, titkaim őrzője: ha nem térsz vissza élve, mesélek Levandernek a szerelmedről!
– De hadd meséljek én is, – a halálom után!
Gondolom ezt a kérést apa se nagyon érti. Hosszú a csend.
– Mit eszeltél ki, bárd?
– Érted adom az életem, hogy te megmaradj neki!
– Tudod, mit? Legyen! Mert úgysem hiszem, hogy te nem maradsz meg neki!
Nyikordul az ajtó, majd csukódik.
Teljes lett a sötétség, de ahogy én látom vöröslő testét, ő is láthat engem, már ahol nem fed a szőrmetakaró.
– Valdamas? – kérdez rá.
Meglepett? Megkönnyebbült, hogy ha valaki hallotta, hát az én voltam?
– Igen.
– Valdamas! – kezd bele, de megtorpan.
– Igen?
– Emlékszel te arra, Valdamas, hogy lekötelezettnek érezted magad, mert segítettem megőrizni a gyermek emlékeit?
– Emlékszem, barátom. Segítségedre lehetek valamiben?
– Rossz előérzetem van, Valdamas! Végakaratomat hagyom rád! – telepedik mellém az ágy végére.
– Ne mondj ilyet, örökvidám bárdunk! Hisz mi baj lehet?
Nem reagál a kihívásra, komolyan magába van zuhanva:
– Örök dicsőséget akarok szerezni, segíts ehhez hozzá, mert nem tudom befejezni, amibe belekezdtem!
– Folytasd! – ülök fel, mert egyre jobban érdekel.
– Filmek! Azok adták az ötletet, még ott a Földön! Én leszek Quintaris első művésze, aki a vetített mozgóképet muzsikával és szöveggel festi alá.
– Kiváló ötlet, Shevalan! – lelkesedek be. – Szerintem még tanácsokkal is szolgálhatnék neked, no nem azért, mert rászorulnál, csak mert imádom a filmeket, és szívesen megosztom veled a tapasztalataimat! Csak annyit, hogy általában mit imád a közönség…
– Ha még valaha készítek újat, hát legyen, meghallgatlak. De hőskölteményeim többsége már képekkel összehangolva várja a lejátszást. Tudod, mint a kék kavicsod, csak ez bárki érintésére elindul. A VII. Impérium háború shevalani eposza világhírű lesz, meglásd! Egy-egy csatát a VI. és az V. háborúból is megörökítettem. Tudod én akkoriban voltam annyi idős, mint apád az első csatájában. Vagy inkább annyira fiatal! – réved a sötétbe. – Tudod, fiam, ez őrület! Pár hónapja ő még ifjonc százesztendős volt, te magad meg kisgyermek…
– Neked pár hónapja, igen…
– A köveket egy ládikóban találod, – vált hangsúlyt, ahogy a lényegre tér. – azt meg itt a Mélyerdőbeli otthonom hálószobájában. A kulcsa mindig nálam van, de felfeszíteni sem nehéz.
– Kövek? Milyen kövek.
– Színesek: lapisz, jáspis, rózsakvarc, egyszerű opál. Ezek mind kerüljenek Rawennbe, a Varázslatos Csillagok Templomának előcsarnokába! A művészetek szent helyeként tisztelt épület legyen Quintaris első filmszínháza. Így hívták, ugye? Kéne egy másik név, mert a film semmitmondó egy quintarisi fülnek…
– Emiatt ne aggódj!
– De vigyázz, Viisas’soturi! A smaragd kövek Metsärt illetik, csakis őket. Azokat a legendákat nem is láthatja akárki akárhol! Feltételként azt szabtam, hogy csak Metsär területén, csakis dominátor vagy képzett küldött érintése indíthatja be a vetítést. Peng és Whong történeteit örökítettem meg a smaragdokban. Apád szeme színe jusson eszedbe, nehogy összekeverd a köveket!
– És miért pont kövek? Plágium gyanús a dolog, te bárd! – próbálnám oldani a hangulatát. Nem tetszik a végrendelkező hangneme. Ez tényleg nem a mi Shevalanunk, aki itt beszél hozzám a vak sötétben…
– A fa elkorhad, a fém eloxál, csak a kő örök! Tűzhányó kell ahhoz, hogy elpusztuljon.
Hm… talán tényleg nem is Shevalan az? Talán fényt kéne gyújtani? Hőkép és beszédhang bármely bárdnak csuklógyakorlat…
– Találni fogsz egy ismerős kavicsot is, Valdamas! Zöld türkiz, anyád táljából.
Ettől a mondattól már bizonyos lehetnék, de addigra már felizzik a viharmadár a nyakamban.
Esdeklő a szeme, így kér meg:
– Azt a követ, a földit, csakis édesanyád kezébe add! Ügyelj rá, hogy nyugalom vegye körül, amikor a kezébe fogja!
– … az emlék eredeti tulajdonosa… igaz?
– Pontosan.
– És apám?
– Ne aggódj miatta! Ha jól gondolom, magad is hallottad, megesküdött rá, hogy én mesélhetek Levandernek. És én így mesélek.
– Dühös lesz?
– Kétlem – húzza össze szemöldökét, maga is tűnődik egy pillanatig. – Nem, nem lesz! Sosem volt az! Féltékeny sem lehet már, ha ez bekövetkezik…
– Az egy dolog, hogy hagyja, hogy te szeresd, de az egy másik, ha anya szerelme meginog! Még ha csak az emlékedbe szeret is bele, az az én apámnak…
– Higgy nekem, Valdamas! Én tudom! Tapasztaltam számtalanszor, mit érez az apád. Nem kell tartanod az emléktől! Nem felkavaró, hanem végtelen nyugalmat árasztó! Nem égő vágy, hanem kielégült szeretet. Nem szemérmetlen bűn, hanem álomba ringató kar. Hidd el, hogy a gyász egyetlen igazi ellenszere ez lesz!
