3. Nobel díj
– Szia Ádám! Merre jársz? – köszönt egy rég nem hallott hang a telefonból.
– Dóri? Jó hallani a hangod! Már majdnem egy éve nem hívtál. Mi újság?
De vajon ő hol lehet most? Magyar számról hív…
– Még nem válaszoltál! – emlékeztet.
– Genfben – mondom meg az igazat.
– CERN?
– Az. Miért?
– Csak reméltem, hogy karácsonyra hazalátogatsz a szüleidhez…
– Te otthon vagy, kislány, Magyarországon?
– Gondoltam beugorhatnál, Moulder…
Felkacagok. Mindig azzal cukkol, hogy rendkívül titokzatos vagyok, nyomtalanul el tudok tűnni, és mindig más tudományos intézmény környékén bukkanok fel. Azt a teóriát dolgozta ki, hogy X-aktákon dolgozom én is, mint Moulder ügynök, és nem beszélek róla senkinek.
– Igen, jól gondoltad, hazamegyek az ünnepekre. Anya meg apa vár, de tehetek egy kitérőt felétek – mosolygok rá kedvesen, noha úgysem látja. De biztosan érzi!
– Nagyon örülnék neked, Ádám!
– Holnapután érkezem. Negyed négy körül szállok le. Elküldöd a címed?
– Nem sietted el – kukucskál ki az ajtó kisablakán Dóri.
– Sokan akarnak ilyenkor autót bérelni, bocsi… Meg virágot sem volt könnyű találni -szabadkozom, a gangon fenyőfát cipelő szomszédok füle hallatára.
– Tudom, hogy tudod, hogy nem virágra vágyom! – nyúl ki egy kéz a résnyire nyitott ajtón, és behúz a lakásba.
– Nem is neked hoztam – kezdtem magyarázni, de ahogy becsukja az ajtót, már látom, hogy hogyan várt. – Gondoltam itthon vannak a szüleid, de most már nem gondolom…
Csak egy kis tűzpiros csipke fehérnemű… Egyik meztelen talpával a másik lábfejére lép, de nem siet el a hideg kőpadlóról.
– Elküldtem őket kicsit itthonról – mosolyog, közben elveszi a virágot, és a cipősszekrény tetejére rakja.
Nem tud várni: ő húzza le a kabátom cipzárját, a kezei behatolnak alá, egészen a hátamig. Ott meleg van. Gondoltam leveszem a kabátot, a cipőt, de úgy tűnik, most talán jobb szeretné, ha inkább a vállát cirógatnám. Jégcsap hideg ujjammal épp csak érintem a bőrét. Csók lett a jutalmam. Ajka az ajkamat simogatja, kezei pedig a nyakamat. Egyre hevesebben, végül megszabadít a sapkámtól.
– Hol a hosszú hajad, Legolas?
„Épp te vezettél rá, hogy nehéz láthatatlanná válni, ha nem átlagfrizurát hordok” – mosolyodom el. Persze neki mást kell mondani:
– Azt mondtad, rövid hajjal is tetszenék…
Úgy látszik, tetszek is neki. Még mindig a bejárati ajtónál állunk, de ő már a csípőmön ül. Talán a kontraszt izgatta fel, az, hogy én teljes öltözetben, hátizsákkal a hátamon állok, épp csak beesve a téli utcáról, őt meg csak falatnyi csipke fedi, majdnem meztelen. Vagy csak nagyon fázott már a talpa a kövön, azért kapaszkodott fel.
Azt biztosan nem szeretné, ha most jófiú módjára szabadulnék meg a ruháimtól, ezért inkább óvatosan egyensúlyozva taposok a cipőm sarkára. Lenn van az egyik, aztán a másik. Már viszem is a kiéhezett mikuláslányt a szoba felé. Télikabát, hátizsák, kapucnis pulcsi, ázott aljú farmer színesíti a fényesre lakkozott parketta pedáns egyhangúságát. Egy perc, és a piros csipke is a kupac tetejére repül.
Heves ma Dóri, igencsak heves. Kicsi neki az ágy. Jól jön a ruhahalom, amikor a földre huppanunk. Erre azért nem számítottam, de nem panaszkodom…
– Hogy alakul a dolog a mentoroddal? – kérdem meg, mikor már biztosra vehetem, hogy nem szerény személyemnek szólt a nagy hév, csak a kiéhezettségnek.
– Sehogy – vonja meg a vállát.
Látni nem látom, csak érzem az apró vállrándítást a hónom alatt, mert a feje a vállamon pihen, keze a mellkasomon. Babrál a medálommal. Minden nő szereti az ujjai közt forgatni a villámok közt szárnyaló madarat ábrázoló nehéz fémmedált. Én meg szeretem, ahogy játszanak vele.
De Dóri nem velem játszana, ha tehetné. Sejtem mi jár most a fejében. A fickó, akibe reménytelenül belezúgott, nős. A családjával tölti a karácsonyt.
Egyszer csak feláll, és elkezd öltözködni.
– Láttad, hogy Kip meg a többek megkapták a Nobel díjat?
– Persze! Ha el is kerülte volna a figyelmem a Svéd Királyi Tudományos Akadémia október 3-i bejelentése, a skype üzeneteid akkor is utolértek – mosolygok rá.
– Ja, tényleg, válaszoltál is…
Nem a piros felszerelésbe bújt vissza. Farmer és póló feszül rajta. Épp a haját igazgatja, sikerült jól összekócolnunk közös erőfeszítéssel.
– Mi van veled, kislány? Nagyon szétszórt vagy – húzom magam mellé az ágyra.
– Semmi – mondja ő, de testbeszéde meghazudtolja. Össze van roskadva a lelkes tudóspalánta.
– Talán, ha engedsz belenézni a fejedbe, segíthetek.
– Amióta nem láttalak, a pszichológus szakot is elvégezted? – mosolyog kesernyésen.
– Nem azóta – nevetek rá. Ha tudnád, már milyen rég! A mesterem imádott lelket gyógyítani. Én csak kontár vagyok ebben, de hát nem is nagyon van alkalmam gyakorolni.
Dóri az órára pillant.
– Mennyi időnk maradt? – kérdezem.
– Van még vagy egy óránk.
– Akarod, hogy eltűnjek, mielőtt hazaérnek a szüleid?
– Láttam, készültél erre is. Jaj, a virág elszárad odakinn! – pattan fel.
Míg a növénynek teremt kellemesebb életteret egy váza víz segítségével, én is visszaveszem a szétdobált ruháim nagy részét.
– Azért ciki lenne, úgy bemutatni téged, hogy csak beugrottál, mint alkalmi partner…
– Értem. Semmi baj – állok fel, és rázogatom helyre a kabátom, hogy visszanyerje az ideális formáját. – Engem is várnak már a szüleim, és hosszú még az út.
– Mesélj még róluk! – bújik hozzám, mint egy kiscica. – Olyan bensőséges, mikor megosztasz velem valamit magadról.
Nagyon szeretne tartozni valakihez ez a lány. Tényleg nagyon magányos lehet!
Az út közepén heverő hátizsákomon akad meg a szemem. Lehajolok érte, és az ágynak támasztom, miközben leülök.
– Hát otthon jó kis fejmosást kapnék, ha így dobálnám szét a gönceimet, mint az előbb! – kacagok rá, hogy felvidítsam.
– Anyád olyan pedáns? – húzza el a száját.
– Apám az. Anya nagyon is kaotikus jellem. Kölyöknek is nyughatatlan volt, állítólag. Ha napjainkban született volna, akkor ADHD diagnózissal kapna SNI-s papírt a sulihoz. Nem mintha egy papírral meg lehetne vigasztalni szerencsétlen tanárokat, mi?
– Jaja! A bátyám fia is sajátos nevelési igényű, úgyhogy tudom, miről beszélsz! – kacag velem.
– Hát anya is ki tudta akasztani a tanítóit. Nem volt erőssége a szabálykövetés, és végképp nem a csendben ülés. Mindig kotyognia kellett, kommentálni a tanító szavait. Pedig az ő iskolája amolyan poroszos fegyelmet követelt. Apának való környezet – nevetek rá.
– Az USÁ-ba kellett volna születnie, ott már nagyon régi hagyományai vannak a Ritalinnak. Az segített volna neki túlélni az iskolát.
– Így meg apa segített folyton. Mármint túlélni. Mert anya igen gyakran életveszélybe is sodorta magát a merész ötleteivel.
– Szóval ők már gyerekkoruk óta együtt vannak? – kuporodik az ölembe.
– Hát egy kisebb megszakítással…
– Hú, mesélj! – izgul rá a témára.
– Anya lelépett egy fickóval, mert apa nem volt hajlandó a házasság előtti szexre. Anya meg még nem volt nagykorú…
– Nekem se kéne ilyen prűd pasi.
– Dóri! – komolyodok el. Két ujjal emelem meg az állát. – Neked nem is ilyen magamfajta fickó kell, aki reggel még egy másik lány ágyából kelt ki! De nem is olyan, aki a gyerekeihez, meg a feleségéhez jár haza munka után! Kezdj már valami értelmeset az életeddel, hallod?! Már te is érzed, hogy a karrier nem ad teljes életet.
– Én nem kellek senkinek! – fordulna el, de visszatartom.
– Gondolj bele, ha engem így le tudsz dönteni a lábamról, – mellesleg szó szerint, – akkor hogy ne varázsolnád el bármelyik agglegényt! Ez a szinglik kora! Óriási a vadászterületed, kislány! Így tessék hozzáállni!
Háttéranyagok
Dóri fiktív szereplő, de valós eseménysorba helyeztem bele:
„– Láttad, hogy Kip meg a többek megkapták a Nobel díjat?
– Persze! Ha el is kerülte volna a figyelmem a Svéd Királyi Tudományos Akadémia október 3-i bejelentése, a skype üzeneteid akkor is utolértek – mosolygok rá.
– Ja, tényleg, válaszoltál is…”
Idézet az Eötvös Loránd Fizikai Társulat honlapjáról:
„A fizikai Nobel-díjat a mai napon a gravitációs hullámok felfedezéséért ítélték oda.
A tekintélyes díjat megosztva az MIT és a Caltech amerikai egyetemek 3 kutatója, Rainer Weiss, Barry C. Barish és Kip S. Thorne kapták a LIGO detektor megépítésében és a hullámok detektálásában való hozzájárulásuk elismeréseként…”
Érdekességek Kip Thorne-ról
Az egyik érdekesség csak személyes: Kip lánya Anne Thorne nagyon kedves, mosolygós és segítőkész ember. Egyszer személyesen is kezet ráztam vele egy kaliforniai cég irodájában, s közben ő egy magyar mondattal lepett meg, amit egy pár héttel azelőtt tanított neki az egyik kollégám. Valószínűleg ezért is jutott eszembe éppen őt beemelni a regényembe.
A másik érdekesség, hogy Kip Thorne régi barátja és munkatársa Stephen Hawkingnak.
A harmadik pedig a filmek világába kalauzol: Kip Thorne volt a Csillagok között (Interstellar) című film tudományos tanácsadója. Ez egy olyan sci-fi, ami nem badarságokat mutat be, valós fizikán alapul.