5. A suttogó
– Bien le bonjour! – búgja a fülembe egy kedves hang.
Egy kócos kis buksit látok, huncut szemekkel, amikor kinyitom a szemem. Egészen közel.
Kinn még sötét van, de a kislámpát már felkapcsolta az ágy mellett.
– Neked is jó reggelt, kicsi Julie! – simítom ki a haját az arcából.
– Olyan jó, hogy együtt töltöttük a hosszú hétvégét! Még sosem jártam ezekben a várakban, pedig itt lakok a környéken már egy ideje!
– Hát én odavagyok a várakért! Rám számíthatsz, ha hercegkisasszonyosat szeretnél játszani, Mademoiselle! – kacsintok rá.
A várak emlékeztetnek az otthonomra. Apáék még most is nagyon jól el volnának elektromosság meg benzinmotorok nélkül. Csak én repkedek ide-oda a világban, és én vagyok oda az informatika vívmányaiért is. Ők inkább a középkorban ragadnának, ha tehetnék.
– Chillon se volt semmi! – áradozik Julie. Romantikus szemekkel nézi a plafont a vállamon pihentetve fejét. – A tó vize mossa az ablak alatt a vár falait, a hegy felől meg kész erődítmény! De tudod, nekem a sioni várak még jobban tetszettek! Két hegytető, két vár, köztük a nagy völgy! Fantasztikus kilátás! De a szél metsző hideg volt odafenn. Jólesett visszatérni a városba, és beülni egy meleg kávéra.
– Ennél is hidegebb volt azon a télen, amikor apám mellett álltam, kisfiúként egy várfalon. Pontosabban én fenn a mellvéden, hogy akkora legyek, mint ő. Magyarázta nekem, hogyan kell lőni a támadókat, ritkítani a soraikat, hogy kevesebb vérszomjas katonával kelljen megbirkózni a várvédőknek. Mutatta, milyen meredek szögben kell felfelé célozni, és hová fog zúdulni a nyílzápor – mutatok egy ballisztikus ívet, bár faramucin néz ki így fekve, amikor a függőleges a vízszintes és fordítva.
– Arra is emlékszem, – folytatom, – hogy fegyelem kell az íjász csapatnak. Túl nagy ez a távolság, elég ahhoz, hogy egy-egy kósza nyílvessző ívét fel lehessen mérni és kitérni előle, mire odaér.
– Jaja, láttam én is filmeken, – vág közbe Julie. – hogy parancsra szoktak lőni. A rengeteg egyszerre reppenő nyílvessző félelmetes látvány, elsötétíti az eget is. Ha nincs pajzsod, sündisznó lehetsz könnyedén.
– Így van. Hullámokban lőnek, egyre közelebb. És mindenki tudja, hova célozzon, ne mindenki ugyanazt az ember lőjje, hanem nagy területet terítsenek be, a lehető legtöbb ellenséges katonát találjanak el. Aztán meg azt kezdte magyarázni, – könyökölök fel, hogy a szemébe nézve komoly arccal magyarázzak: – mit lehet tenni, ha már másznak felfelé a falakon, akik túlélték a nyílzáport.
Túl szigorúra sikerült, belegondolt a pusztító erőbe, ráncolja a szemöldökét… Na lazítsunk kicsit inkább:
– Apa akkor szorosan tartott, hogy le ne pottyanjak, miközben a mellvédről lefelé nézegetek.
– Pont, ahogy te engem, tegnapelőtt Sionban – ölel át. Le is nyom az ágyra, hogy fölém kerekedjen.
– Pont úgy – hagyom rá elsőre. – Bár, ha jobban belegondolok, volt pár különbség: Az ő gyengéd apai puszija a fejem búbjára ment, és én nem nyújtottam utána az ajkam felé, mint te nekem – emlékeztetem. – És én jobban is figyeltem a tanításait, mint te az enyémet.
– Jól van na, hideg volt… – vonja meg a vállát, aztán a fejét a vállamra, meleg puha tenyerét a mellkasomra teszi.
– Nekem is hideg volt akkor, de én nagy harcosnak készültem. Gondolhatod, hogy nem nyafoghattam! Meg aztán engem fűtött is a harci láz.
– Nagy harcosnak, mi? Azért tanultál meg így lovagolni? – könyököl fel újra, hogy jobban lásson, ha már nekem szegezett egy komoly kérdést.
– Így születtem! – vonom meg nyeglén a vállam. – Én egy Fehér ló fia vagyok!
– Na persze! – öklöz bele kacagva az imént vonogatott vállamba. – Én meg Rainbow Dash vagy Apple Jack!
– Na igen, te sem vagy kezdő, én kicsi pónim! Meg is leptél kicsit tegnap: Nem számítottam rá, hogy a CERN ifjú tudósa stabilan meg tud ülni egy hátast.
– Gyerekkoromban lovagoltam utoljára. Imádtam a lovas felszereléseket. A divatbemutató részét jobban, mint magát a lovaglást – kacag.
– Pedig ez nem felszerelés kérdése! Akár szőrén is meg lehet ülni egy lovat, mezítláb is. Én így tanultam. Így érzed legjobban az állatot, jobban tudod irányítani, mert ő is érez téged.
– Kamuzol, Adam, nincs is olyan lovarda, ahol hagynának védőfelszerelés nélkül tanulni! – hajtja lemondóan a fejét a vállamra.
– Talán Svájcban nincs. De a magyar lovas nemzet. Amúgy nem kellett nekem lovarda, csak apa meg anya. – Csupa igaz, bár egymástól független kijelentés. Nem szeretek hazudni, de az igazságot rejteni kell. Ez egy kiváló módszer…
– Saját lovatok volt? – emelkedik fel újra, hogy a szemembe nézzen.
– Lovaink – hangsúlyozom a többesszámot.
– A híres magyar Puszta? Ott nőttél fel? Láttam rohanó méneseket a neten, meg két ló hátán egyszerre álló fickót, meg korbácspattogtatót… Olyat is tudsz? – érdeklődik élénken.
– Nem, nem pusztán. Erdőségben. És nem, nem szoktam lovakat korbáccsal ijesztgetni. Suttogni szoktam hozzájuk, megnyugtatni, barátkozni, és utána már rá lehet ülni, és lehet trükköket kérni tőle.
– No épp ez az! Ha még a saját lovaddal csináltad volna, elhinném, hogy csak jól összecsiszolódtatok. De te először jártál Oberbalmban, abban a magán lovardában. Ha nem így lett volna, Mirjam megismert volna! De amit te műveltél, az kaszkadőr mutatvány volt! Hol tanultad? – von kérdőre.
– A Vadnyugaton, hol másutt?! – mosolygok sejtelmesen.
– Áh, te örök kamugép! – vágja magát hanyatt mellettem az ágyon, lemondva arról, hogy komoly beszélgetést folytathat velem.
Pedig én az igazat mondom…
