5. A suttogó

– Bien le bonjour! – búgja a fülembe egy kedves hang.

Egy kócos kis buksit látok, huncut szemekkel, amikor kinyitom a szemem. Egészen közel.

Kinn még sötét van, de a kislámpát már felkapcsolta az ágy mellett.

– Neked is jó reggelt, kicsi Julie! – simítom ki a haját az arcából.

– Olyan jó, hogy együtt töltöttük a hosszú hétvégét! Még sosem jártam ezekben a várakban, pedig itt lakok a környéken már egy ideje!

– Hát én odavagyok a várakért! Rám számíthatsz, ha hercegkisasszonyosat szeretnél játszani, Mademoiselle! – kacsintok rá.

A várak emlékeztetnek az otthonomra. Apáék még most is nagyon jól el volnának elektromosság meg benzinmotorok nélkül. Csak én repkedek ide-oda a világban, és én vagyok oda az informatika vívmányaiért is. Ők inkább a középkorban ragadnának, ha tehetnék.

– Chillon se volt semmi! – áradozik Julie. Romantikus szemekkel nézi a plafont a vállamon pihentetve fejét. – A tó vize mossa az ablak alatt a vár falait, a hegy felől meg kész erődítmény! De tudod, nekem a sioni várak még jobban tetszettek! Két hegytető, két vár, köztük a nagy völgy! Fantasztikus kilátás! De a szél metsző hideg volt odafenn. Jólesett visszatérni a városba, és beülni egy meleg kávéra.

– Ennél is hidegebb volt azon a télen, amikor apám mellett álltam, kisfiúként egy várfalon. Pontosabban én fenn a mellvéden, hogy akkora legyek, mint ő. Magyarázta nekem, hogyan kell lőni a támadókat, ritkítani a soraikat, hogy kevesebb vérszomjas katonával kelljen megbirkózni a várvédőknek. Mutatta, milyen meredek szögben kell felfelé célozni, és hová fog zúdulni a nyílzápor – mutatok egy ballisztikus ívet, bár faramucin néz ki így fekve, amikor a függőleges a vízszintes és fordítva.

–  Arra is emlékszem, – folytatom, – hogy fegyelem kell az íjász csapatnak. Túl nagy ez a távolság, elég ahhoz, hogy egy-egy kósza nyílvessző ívét fel lehessen mérni és kitérni előle, mire odaér.

– Jaja, láttam én is filmeken, – vág közbe Julie. – hogy parancsra szoktak lőni. A rengeteg egyszerre reppenő nyílvessző félelmetes látvány, elsötétíti az eget is. Ha nincs pajzsod, sündisznó lehetsz könnyedén.

– Így van. Hullámokban lőnek, egyre közelebb. És mindenki tudja, hova célozzon, ne mindenki ugyanazt az ember lőjje, hanem nagy területet terítsenek be, a lehető legtöbb ellenséges katonát találjanak el. Aztán meg azt kezdte magyarázni, – könyökölök fel, hogy a szemébe nézve komoly arccal magyarázzak: – mit lehet tenni, ha már másznak felfelé a falakon, akik túlélték a nyílzáport.

Túl szigorúra sikerült, belegondolt a pusztító erőbe, ráncolja a szemöldökét… Na lazítsunk kicsit inkább:

– Apa akkor szorosan tartott, hogy le ne pottyanjak, miközben a mellvédről lefelé nézegetek.

– Pont, ahogy te engem, tegnapelőtt Sionban – ölel át. Le is nyom az ágyra, hogy fölém kerekedjen.

– Pont úgy – hagyom rá elsőre. – Bár, ha jobban belegondolok, volt pár különbség: Az ő gyengéd apai puszija a fejem búbjára ment, és én nem nyújtottam utána az ajkam felé, mint te nekem – emlékeztetem. – És én jobban is figyeltem a tanításait, mint te az enyémet.

– Jól van na, hideg volt… – vonja meg a vállát, aztán a fejét a vállamra, meleg puha tenyerét a mellkasomra teszi.

– Nekem is hideg volt akkor, de én nagy harcosnak készültem. Gondolhatod, hogy nem nyafoghattam! Meg aztán engem fűtött is a harci láz.

– Nagy harcosnak, mi? Azért tanultál meg így lovagolni? – könyököl fel újra, hogy jobban lásson, ha már nekem szegezett egy komoly kérdést.