9. Befogadott gyermek
– Na és hogy haladsz a kutatásaiddal, Vadász? – kérdi apa, hogy elterelje a szót a család szomorú kérdéseiről.
– Most nem haladtam túl sokat. Építeni akarnak egy sokkal nagyobb részecskegyorsítót a CERN-ben, de hát sok év lesz még, mire kísérletek folynak majd benne… De legalább kirándultunk egy jót Julie-vel a Genfi tó környékén. Várakat néztünk hegyekben, kirándultunk. Nosztalgiáztam. Képzeld, kieselőadást tartottam a várvédő íjászatról, és egy rakás dologra emlékszem még!
– Nagyon helyes! Remélem egyszer használhatod is majd a tudásod.
– Én sosem leszek hadvezér. De a ballisztikai tanulmányaimat jól tudnám kamatoztatni hajítógépek tervezésénél – kacagok fel. – A pirotechnikai ismereteimről nem is beszélve…
– Arra is van kereslet, ne aggódj! Nagy becsben tartják az ilyen mestereket is mifelénk! – lapogatja meg a vállam.
– Amúgy az országot úgyis én fogom vezetni, – húzza ki magát kacagva, aztán felém bök a mutatóujjával és szigorú képet próbál vágni: – jobb is, ha nem törsz a babérjaimra, fiatalúr, amíg ilyen energikus vagyok!
– Jó, majd addig elmegyek szerencsét próbálni, míg meg nem öregszel – hajolok meg színpadiasan.
– Így is folyton elmész világot látni, te kóbor királyfi! – mondja anya, és felnyújtózik, hogy megpaskolja a fejem búbját.
Hirtelen ötlettől vezérelve a karomba kapom. Nehogy már kisfiúnak nézzen, hisz nagy vagyok és erős! Bár ugyanezt mondtam mindig kicsi koromban is neki, mikor lábujjhegyen nyújtózkodva bizonygattam még ezt a kijelentést, ő meg mindig csak kacagott rajta. Most is kacag, mert megpördülök vele.
Most veszem észre, hogy egy dallamot dudorászik. Jókedvemben elkezdem szöveggel kísérni őt, és ütemre ringatom:
– … karom erős, szívem vidám, nincs is több ily királyfi tán!
– Csitt, süsükéim! Úgy hallom, megjött Vanda – int csendre minket apa, miközben les ki az ablakon. – Hát, Vadász, nemcsak Kóbor királyfi, de hajléktalan is lettél egy időre…
– Az a helyzet, fiam, hogy kiadtuk a szobádat! – magyarázza anya, látva az értetlenkedésem.
– Mi? Szívtelen anya, te! Ezt nem merted mondani a gyógyítás előtt!? – állítom talpra és vonom kérdőre.
– Vészhelyzet volt…
Ezek az ártatlan boci szemek! Muszáj kacagni anyán!
– Vandát gyógytornásznak fogadtuk fel. Addig is kellett valami enyhülés, amíg a csodadoki a nagyvilágban kóborolt – indult el kifelé a szobából apa, a vendégek elé.
– Ti nem mondtátok egyértelműen, hogy ekkora a baj. Akkor otthagytam volna csapot-papot. De miért kell bentlakásos gyógytornász?
– Mert felrobbant a házuk, és van egy kilenc éves kisfia. És hát nem tudtam volna nézni, hogy egy hatalmas tornateremben legyenek elszállásolva összezárva megannyi emberrel…
– Hát nem tudtad volna nézni, anya, max az ágyból, a híradóban… – csapom le előbb a magaslabdát, de azért figyelek ám: – Felrobbant?!
– Gázrobbanás a Nyárfa lakótelepen. Vanda közvetlen szomszédjáéknál – közli a releváns adatokat apa, már a nyitott szobaajtó mellett.
– Oh, bakker, hisz ezt olvastam a repülőn! – jut eszembe hirtelen. – Azért tűnt fel, mert a mi városunkban… Két halott, két tucat lakhatatlan lakás, és egy nagy kupac újdonsült, és remélhetőleg ideiglenes hajléktalan.
– Plusz egy – mutat rám apa, és kilép a bejárati ajtóban vetkőző vendégekhez.
– Köszi! – dobom utána a szót, de apa már nem figyel.
– Kicsim! – karol belém anya. – Remélem nem veszed zokon, de a kisfiú, Nimród… ráadásul árva.
– Ugyan, anya! – megnevettet a bűntudata. Tudja jól, hogy egy világfi vagyok! A város meg tele van panziókkal! Nem fogok kétségbe esni.
Megyünk kifelé, és már hallom is, mibe szeretett úgy bele az anyukám! Imádja a gyerekeket. Most egy kis ideig lehet neki egy fogadott fiacskája…
– Akkor vissza kell adnunk a szobát a bácsi fiának? – hallom a vékonyka kis hangot, benne a gyermekien őszinte aggodalmat.
– Jaj, nem dehogy! – vágja rá a jó édes apám. – Az én fiam bárhol elalszik! Még odakinn egy faágon is! De azt gondolom, ez a kanapé itt épp megteszi neki!
No, szóval azért nem leszek száműzve, hogy panzióig meneküljek…
– Nem szabad még bravúroskodni, Dorka néni! – ugrik ösztönösen betege felé a gyógytornász. Megmosolyogtat az ijedtsége. Lelkiismeretes, és érti a dolgát. Csak épp azt nem tudja, és nem is jó, ha megtudja, hogy anyának már kutya baja!
Összenézek anyával, ő is jól tudja, mit kell tennünk: átkarolom, és a hóna alá nyúlva támogatom a székig.
– Most hol fogunk aludni, anya? – rángatja meg anyja kezét a kölyök.
– Én hol fogok aludni, kisember? – próbálom oldani a feszültségét: fölé tornyosulok, de fenyegető hangnem helyett a kétségbeesettet játszom, hogy nagyobb legyen a kontraszt.
– Kinn egy faágon? – sandít a fiúcska apámra. Még jó, hogy hallottam, kinek a zseniális ötlete volt.
– Brrr… ma éjjel egy kissé hideg lesz ehhez. Nem lehetne szó inkább a kanapéról?
– Benedek bácsi is azt gondolja, hogy jó lesz – nyugtat meg az emberke.
– Na akkor meg is egyeztünk! Kezet rá! – Máris belopta magát a szívembe a kissrác!
– Vadász Ádám – nyújtom az anyja felé most a jobbom.
– Mezőfi Vanda – hebegi.
Nagyon zavarban van… Nem tudom elnyomni a mosolyom. Nem is akarom.