II. Számvetés

Fény.

Közeli arc: Boldogságtól könnyes szemek. Anyám!

Fény, villanás.

Tisztán csengő dal. Újra ő. Most messzebb, egész alakban. Labdát gurít.

Még egy szólam. Még egy elf arc. Ugyanaz a labda. Nevet. Felkap. Magasra emel. Forgunk.

Harmadik hang. Csodaszépen cseng ez is! Az arc egy félelfé.

Most mindhárman énekelnek. Ringok. Ringatnak. A takaró két végén áll a két elf, a félelf hintáztat.

A hangok a távolba vesznek, visszhangoznak. A hintázás kellemes bódulatát érzem.

Újabb villanás.

Anyám ajándékot nyújt felém: Lant!

Pengesd! – a kép közeli, de a hang távoli.

Zene: Gyermekhang vegyül a női szólamokba. Magával ragadó dallam. Távoli, visszhangzó…

Megint villanás.

A félelf arc. Közel. Vágyakozó szemek. Már egyforma magas vagyok vele.

Bőrömön érzem az érintését. Az arcomon… A nyakamon… A mellkasomon… A hasamon… Beleborzongok.

Megállnék itt, és élvezném még, de a szokásos villanás után szédítő gyorsasággal váltakoznak a képek: Követhetetlenül pörgő arcok. Elfek, félelfek, emberek. Mind nők. Szőkék, vörösek, feketék. Mind vágyakozó szemekkel. Már nemcsak arcok. Távolodnak. Keblek. Aktok. Számlálhatatlanul sok!

Megnyugtat az újabb villanás, mert véget vet a vágtató képeknek.

Magas torony. Kinyíló könyv. Ujjak a húrokon. Férfi énekhang: a sajátom. Taps. Még több taps.

A herceg. Az első, akinek zenéltem. Aztán a következő. És még egy.

Közönség. Tapsvihar.

A villanás új képeket hoz megint.

Elf arcok. Férfiak. Komolyak. Körbevesznek, magyaráznak. Egyikről a másikra nézek.

Feladatok, küldetések. Megint a hercegi palota. De ezek nők, nem a herceg. Ágyasok, feleségek, leányok.

Újabb elf arc. Fekete köpeny, szigorú szemek, homlokpánt, rajta varázsjel. Az is engem figyel…

Az újabb villanás megszabadít a nyomasztó érzésből.

Egy ifjú elf virágszál. Szemérmesség, ártatlanság.

Nem néz rám. Összeszorított szájjal messzire mered.

A következő kép: Szemembe szúrt harcias tekintet. Ingem vásznán megálló kardhegy. Cseppet sem védtelen, harcias teremtés. Tán az első nő ki ellenáll. Levander.

Még mindig ő. Most kedves. Nevet rám. Szeretem…

Vágyik rám. És én is akarom! De nem tehetem!

És megint ő. De nincs egyedül. Egy elf férfi öleli őt. Az övé.

Megnyugtat ez, hisz jó ez neki…

De nem! Felkavar ez, mert fáj nekem!

Fény, villanás, csatazaj, tűz és vér. Rengeteg vér!

Küzdelem, hősiesség, bajtársiasság. Barát! Triandalas.

Az övé az a nő, aki az én szerelmem is. És ő tudja. Engedi, hogy szeressem, ha velünk van. Tenyeremben érzem Levander füle ívét, homlokomon a homlokát, orrom hegyével az orra hegyét. Megnyugvás.

Meg akarom állítani! Így legyen vége! Lelassul a képek pörgése.

Így jó! Nagyon jó! Hosszan érzem: Érzem a fülét, a homlokát, az orrát. Árad szét bennem a meleg.

Maradj még!

Éles villanás! Fülrepesztő zaj!

Megint ő! Gyermeket ölel óvón. Fájdalom rándítja az arcizmát, értetlen, panaszos vád a szemében. Ő küzd. De én még jobban! Nem az izmomban, a lelkemben! Ég és sajog, keserű, és belülről mar!

Hirtelen sajgó nyilallás! Ez testi! Kín ez, de a sötét varázst legalább elporlasztja.

A földön fekszem. Alig maradt erőm. Dübörög a fülem, fogytán a levegőm.

Mit tettem?!

Sötétség…

Csend…

Vége?