VII. Bélyeg
Vagy négyszáz esztendeig nem beszéltem Penggel, csak a rémálmaimban láttam őt néha, olyankor három szemével figyelte, mit teszek. Azon a bizonyos éjszakán nézett újra felém, amikor egy tárgy emlékeit jelenítettem meg képekben, Cortina falai alatt. Akkor is három szeme volt, mégsem láthatott engem, hisz csak káprázatban jelent meg az arca. Egy órával később viszont már szemtől szemben álltunk. Azonnal felismert!
Amikor megérkeztem Cortina falaihoz, már zárva volt a városkapu. Pedig nagyon siettem, mielőbb látni akartam Levandert. Azonnal indultam, amint hírét vettem, hogy majdnem megöltem!
Igen így éreztem: én miattam futott bele a boszorkánymester karjaiba, hisz én miattam indult a háborúba, mert én miattam vesztette el a fia bizalmát… Én bíztattam, hogy keresse meg Elandor vil Azadyrt az elfoglalt területeken. Azt hittem, elég az, hogy ügyes harcos, és láthatatlanul oson az erdőkben. Arra nem számítottam, hogy kockázatos akciókat vállal majd be, hogy embereket szabadítson ki. Pont ő, aki elhatárolódott a háborútól, akit hiába győzködött a fia, hogy menjen vele megmenteni az embereket Dountól. Végtelenül gyötört a lelkiismeretfurdalás, látni akartam őt, a karjaimba zárni!
Lement már a nap, és nem engedtek be a városba, de akkor megláttam az erődszélen bóklászni három hőalakot. Davidon erős alakját ismertem fel elsőnek. Akkor kezdtem érdeklődve figyelni a két kisebb, véznább teremtést is. „És igen!” – dobbant meg a szívem: – „A drága Levander vil Azadyr mozdulatai! Ők azok!”
Megtudtam, mi történt az ifjú elffel, akit Levander után küldtem Albrasiába: Gyilkossággal vádolták, és elrabolták, hogy bosszúból lassan kínozzák halálra. Ők hárman napok óta keresgélték őt, de mindhiába. Amint megemlítették a Peng nevet megvilágosodtam, hogy miféle férfi ez a Triandalas. Egy árny maga is! Amíg a többiek tanakodtak én egy képsort láttam az emlékeimben: egy négyszáz évvel korábbi hármas leszámolást.
Aztán már biztos voltam benne: ha Peng itt van, ő megtalálja a testvérét, és leszámol az elrablójával. De a többieket nem bíztathattam ezzel. Honnan tudnék én az árnyakról, nem igaz?
Hagytam, hadd próbálják maguk felgöngyölíteni a rejtélyt: Triandalas régmúltján gondolkodtak, azon a gyilkosságon, amiért a bosszú a közelmúltban utolérte őt…
És akkor jött az ötlet: Hát mire jó egy bárd, ha a múltat kell kifürkészni? Egy tárgyra van csupán szükség, ami kezesen elmeséli mi-mindet látott eddig. A fény, amit valaha is elnyelt a tárgy, örökre nyomot hagy rajta. A bárdok ereje képes a fényt játékra bírni: az idő rétegeit visszabontogatva, az elnyelt fénynyalábok kicsalogathatók a tárgyból, és rávehetők, hogy megmutassák nekünk, kikről és mikről érkeztek a tárgy felületére. A fény játékos természetű, és jóbarátja a bárdoknak.
Amikor felmerült az ötlet, hogy Triandalas köpönyegének csatját használjuk a múlt képeinek felidézésére, akkor született egy hátsó szándékom is: a gyilkosság felderítése mellett kifürkészhetek mást is magamnak. Azt, amire oly régóta kíváncsi vagyok, és amire tulajdonképpen egész Pylvis is kíváncsi: vajon hogy néz ki Metsär… De ezügyben csalódnom kellett. A két fivér küldöttként bejárta Syrront, árnyként megfordult száz felé, de amint a hexagramma térkapu felé közelítettek, hogy hazatérjenek, fekete köpönyegjeiket gondosan elpakolták a nyeregtáskákba. Meryn, Kardwell, Rauhallia, és Abrasia tájait felismertem, de Metsär nem bukkant fel a képeken.
– Ez az! Állj! Ez a cortinai fogadó! – állíttatta meg Gervid az addig gyorsítva futó képsort, amikor nyomát kerestük a meggyilkolt boszorkánynak Triandalas múltjában.
Az éjszaka sötétjében felderengő, enyhén áttetsző, térbeli képeken a fogadós nézett szembe velünk. Úgy láttuk őt, ahogyan a köpönyeg díszcsatja látta évekkel azelőtt. Épp italt mért ki, és nyájas arckifejezéssel köszönte a nagylelkű borravalót, amit egy oldalról benyúló kéz tett a pultra. Triandalas a kéz irányába fordult, s vele együtt a nyakánál levő díszcsat is. A látótérbe kerülő férfi is felénk fordult. Csuklyája hátra vetve, homlokpántja fedte a hegyes füleit, a pánt közepén pedig egy kerek jel díszelgett. Akaratlanul is kimerevítettem a képet: Peng!
Folytattam a vetítést, nehogy észrevegye valaki a döbbenetem: a köpeny csatja felett forgott a fogadó. Azaz Triandalas fordulhatott a hangok irányába. Hiába lehetett az ő számukra figyelemfelkeltő az a hang, a képsor a mi számunkra néma volt. A tárgyakból így utólag csak az elnyelt fényt lehet elővarázsolni. Van rá mód, hogy egy tárgy hangot is felidézzen, de ahhoz a bárdnak fel kell azt készítenie az apró rezgések megőrzésére. Akkor a tárgy képes arra, hogy pontosan ugyanúgy vibráltassa maga körül a levegőt, élethűen visszaidézve a hangokat is, amit tárol az emlékezetében. De máskülönben hiába éri hang a tárgyat, a rezgés csillapodik, majd elül. De hát mire jó a szájról olvasás képessége, ha nem arra, hogy a néma képsorból is megtudjuk mi hangzott el – akkor, ott?
De ezúttal nem is hangzott el fontos dolog. A látvány magáért beszélt: A feltűnő szépségű vörös nő volt az egyetlen színfoltnak a fehérfalú, megfakult bútorzatú fogadóban, az őt körül rajongó poros, szürke ruhás utazók gyűrűjében. Haja göndör, kívánatos kebleiből alig takart valamit a piros fűzős ruhája. Páran ittasan kurjongattak körülötte, mások csak sóvárgó pillantásokat vetettek rá. Ő egy szempillantás alatt megfeledkezett asztaltársaságáról. Az imént még derűsen pajkos mosolya semmivé foszlott, szemei összeszűkültek, amint a köpönyeget viselőre nézett.
Egy perccel később már valahol egy erdőben jártunk, egy patak mellett. Peng épp a nyakát mosta a tiszta, hideg vízzel. A köpeny viselője elindult vissza a lovak felé, de megtorpant. A távolabbi ló egy sudár, fiatal lány tenyeréből ette ki éppen a felé nyújtott csemegét. Elsőre mintha Levandert láttam volna: Sötétszőke haj, szerény keblek, keskeny csípő, vékony combok. De Shevalant, a női test szakértőét nem csaphatta be a boszorkányság: azonnal feltűnt, hogy emberi test az.
Gervid le is leplezte:
– A boszorkány a fogadóban kifürkészte miféle nők jönnek be Triandalasnak.
A mágus mesélt a boszorkánypraktikákról. Például, hogy hogyan képes átformálni a testét, a haját, az ajkait. Beszélt a főzetről is, amibe elég belekeverni a férfi hajszálát, hogy a boszorkány a rabszolgájává tegye…
Amíg folyt a társalgás, addig a köpenycsat fölé vetített káprázatban Peng belépett a sűrűbe a fák közé, Triandalas lassan, kissé tétován nézett körbe. Mire visszanézett, a lány ott áll egyetlen lépésre tőle és mosolyogva nyújtotta a kezét a köpeny felé.
Felcsillant a szemem, mintha engem vetkőztetne az a kéz… De aztán ráeszméltem, mit is figyelünk. Rápillantottam Levanderre: neki fájdalom volt a szemében, amikor a köpeny alól felbukkanó erős férfikéz lágyan simult a lányéra.
Meg akartam szakítani a vetítést, de ő tovább akarta nézni:
– Hagyd csak! – mondta, aztán összeszorította az ajkait.
Peregtek hát tovább a képek: A lány szeme vággyal volt tele, Triandalas kézmozdulata gyengédséggel.
De ekkor megpördült a kép. Egy meglepetésszerű esemény, egy ösztönös, gyors mozdulat, szemmel követhetetlenül forgó erdő a látótérben.
Aztán egy magatehetetlenül összerogyó test: a férfinek már csak a háta látszott, mire megfordultunk: előre görnyedt, majd a földre zuhant.
Nem pihent sokáig a csatból vetített kép. Máris újra forgott, most épp az ellenkező irányba mozdult minden. Peng került a látótér közepére. Épp elengedte a húrt. A nyílvessző pedig szélsebesen repült felénk. A döbbenettől ösztönösen merevítettem ki a képet. De mégsem állítottam meg egészen, hisz végtelenül kíváncsi lettem a folytatásra.
Találgattam, hogy eltalál-e a felénk reppenő vessző. Egyre nőtt a fém nyílhegy, lassan pörögve fúrta a levegőt, és egyre biztosabbnak tűnt, hogy jobbra tart. A hegy ki is ért a látóterünkből, de a három, lassan forgó madártoll mintha súrolt volna bennünket, annyira közelinek tűnt. A köpönyeg késéssel követte a vesszőt. Mire meglett a fél fordulat, már megint csak egy férfi haldoklása látszott. Száján vér buggyant ki, keze elernyedt, elejtette az imént még elszántan markolt tőrt, lassan roskadt térde, s miközben előre esett, végig a szemünkbe próbált nézni. Triandalas szemébe. Tekintete egy pillanatig az elbukott küldetés dühét tükrözte, de aztán mintha felfogta volna, hogy mit szoktak érezni az áldozatai a haláluk percében… Vajon hány életet oltott már ki? Most is elvett volna kettőt, ha Peng nem elég gyors.
Még tűnődtem volna Droun elvakult szolgájának fanatizmusán, de akkor megint fordult a kép:
A lányt láttuk újra. Bal keze egyenesen mutatott előre, Peng felé. Szája mozgott, biztosan átkot kántált. Hiába próbáltam volna leolvasni a szájáról a szavakat, a boszorkányok igéit úgysem ismerem. Ráadásul félbe is szakadt a szó: nyelve nem pörgethette tovább az r betűt, mert fájdalmas kiáltásra tátotta a száját. Lassítottam a képek pergését, hogy mindent jól megfigyelhessek, de így is mire lenéztem a mellére a nyílhegy már behatolt. A vessző egyre mélyebbre fúródott, végül megállt. Peng olyan erővel lőtt, hogy nyila keresztüldöfte a lány testét szinte csak a madártollak állak ki a mellkasából. A lassított vetítésben követni lehetett hogyan szívták magukba a szövetszálak az élet jelképező nedvet. Megrendítő volt a látvány, ahogyan terjedt a vörös folt a nyíl körül, átáztatva a ruhát a szerényen domborodó kebleken. Képtelen voltam levenni róla a szemem, pedig tudtam, hogy ez a látvány egy életre elkísér majd.
Csak a szemem sarkából láttam, hogy a feje hátracsuklott. Akkor azt hittem, hogy elhagyta az élet a testét. De akkor, mintha mély lélegzetet venne, emelkedni kezdett a mellkasa. Hitetlenkedve néztem fel az arcára. Mintha az ajkai is nyíltak volna… A szájából kicsordult vérbe beletapadt fakó hajtincs is megmozdult: elkezdett begöndörödni. Már nem a vér festette vörösre, hanem visszanyerte eredeti színét. A boszorkány életével együtt a varázslat is elillant, a teste és haja visszanyerte eredeti alakját és élénk színét.
Aztán Peng képességein ámultam: egy újabb hármas leszámolást láttam tőle. De ezúttal nem három felfuvalkodott meryni nemes volt, hanem két ádáz Rhyomi Róka, Droun képzett fejvadászai és egy erős bűbájjal bíró boszorkány.
Gervid epés megjegyzése zökkentett ki a merengésemből:
– Ez egy izgalmas időtöltés volt, de nem volt elég hasznos. Nem vitt közelebb minket Triandalas megtalálásához. – A mágusnak igaza volt. Ha Peng nem lépett volna közbe, Triandalast lassan elérte volna a neki szánt kínhalál, mert mi sosem találtuk volna meg…
– Hanem ide figyelj, te bárd! – folytatta Gervid. – Vissza tudnád idézni azt a képet, amit éppen a test visszaváltozása előtt láttunk? Az még fontos lehet!
Akkor még nem is sejtettem, mennyire fontos! Akkor csak pergettem visszafelé a képeket, mutattam, amire a varázslónak szüksége volt: A vörös hajszín fakult, a fej felemelkedett, a vérfolt zsugorodott…
– Állj, vissza! – állított meg Gervid. – De lassan!
Megint hátracsuklott a nő feje, és balra dőlt.
– Ez az! Itt állítsd meg! – Gervid olyan izgatott volt, hogy ekkor már ott térdelt a köpönyeg felett. – Az ott! Látjátok?
– Nem. Kitakarsz mindent…!
– Ott! – bökött az ujjával Gervid a kivetített káprázatba. – Az ott egy bélyeg!
Egy érményi nagyságú fekete rajzolatot láttunk, de benne foglalt rúnákat csak Gervid ismerte.
– Ez egy asztrál bélyeg, és az Odaadás varázslatát foglalták bele. Nem tudhatjuk, hogy a boszorkány tudott-e arról, hogy egy varázsló befolyása alatt állt. A mágusnak a jelet transzba esve kell a testre felrajzolnia. Akár el is kábíthatta a boszorkányt, de a beleegyezését is bírhatta. Azt nem látom pontosan, mihez, kihez lett így hűséges, de az most már biztos, hogy a fejvadászokkal valóban egy követ fújt.
Bélyeg! – riadtam fel álmomból.
Ugyanazok a jelek voltak az én hátamon is nemrég! Erről beszélt Gervid az imént. Azt kell bebizonyítanom Pengnek, és egész Metsärnak, hogy az én beleegyezésemet nem bírta Saironthal, amikor felrajzolta rám!
Hogy vágytam ide jönni Metsärba, most meg menekülnék! Peng és az ő harmadik szeme volt mindig a rémálmom, és most én vagyok szemben vele. Az igazságosztóval! És most nem egyszerűen a hazaszeretet hajtja, ez most személyes ügy is egyben! Méghozzá duplán: a dominátornak a leányát, Pengnek magának a testvéröccsét veszejtettem el.
De nem is én!
Higgy nekem, Peng!
Az álom segített! Most már tudom: Saironthal bélyege a bizonyíték!
– Hé! Valaki! – kiáltok hangosan, remélve, hogy őr áll az ajtó előtt. – Penggel kell beszélnem!
Szerintem gyorsan kövesd tovább, mi történt a bárddal, most hogy végre megértette, miért tette amit tett. Vajon Peng hisz majd neki?
Még több múltfelidéző bárdmágia a Vigyél haza! című regényben
Olvastad az eredeti teljes múltidéző jelenetsort? Levander részletesebben írta le azt az estét:
Aznap éjjel Shevalan bárdmágiája jóval több jelenetet is felidézett a metsäri árny múltjából. Akkor, ott ők csak arra voltak kíváncsiak, igazak-e a fekete boszorkány vádjai, Triandalas valóban meggyilkolta-e a húgát. Ennél jóval többre derített fényt az a néma képsor, amit a küldött köpönyegének csatja vetített ki. A háborút előkészítő cselszövést, a metsäriakra küldött drouni fejvadászokat lepleztek le, és egy árulóvá vált syrroni boszorkányt. Ugyan, kit hat meg, hogy egy gaz csábítót eszközként felhasznál egy drouni mágus? Na de ha magad is megtapasztalod az Odaadás bélyegének erelyét, átértékeled a dolgokat…
