VIII. Öngyilkos küldetés? Vállalom!
A bezártság csak ront az állapotomon. Képtelen vagyok így gyógyulni: hiába pihenek és alszom, hiába cserélik a gyógynövényes kötést a sebeimen! Talán nem is a test, hanem a lélek gyötrődik. Már egy ideje csak fekszem. Gondolkodom és álmodom. Mi mást is lehet tenni a börtön magányában?
Megint ajtózörgés ébreszt. Léptek. Három látogató?
– Kelj fel, bárd! – Pethronas parancsoló hangja az. – A dominátor jött el hozzád.
Nem csalt a fülem, valóban három férfi. Mindegyikük arcát ismerem.
Pethronas Viisas’soturi, Elandor Valkolinna, és a magistär.
– Vállalod-e Dallamor dan Shevalan, Rauhall követe, hogy aláveted magad az Önkéntes Őszinteség erejének? – teszi fel a kérdést a dominátor.
Nehéz döntés… Nem tudom mennyire vagyok most erre felkészülve. Az életveszélyt Gervid gondos ápolása elhárította, de nagyon gyenge vagyok még és kába. Ha igazmondásra kényszerítik a nyelvem, nagyon észnél kell lennem, hisz az egész életem csupa titok! A rauhalli dominátor politikai megbízásai, Rauhallia hadititkai, Triandalas titka, a Levander iránti érzelmeim…
– Válaszolj! – türelmetlenkedik Peng
Ezt a hanghordozást használta azon az estén is, amikor a három meryni férfin hajtotta végre az ítéletet.
– Alávetem magam – szólaltam meg végre. Torkom száraz, köhögök is rendesen. Nem szánnak meg egy pohár vízzel sem. Mire számíthatok hát a kihallgatáson!? – De kérlek, Rauhall ügyeiről ne kérdezősködjetek! Hűséget fogadtam a dominátornak, hogy megőrzöm az államtitkokat.
– Reméljük nem vezetnek őhozzá a szálak – szól Elandor Valkolinna. – Mint dominátort, engem különösen rosszul érintene, ha egy másik dominátor benne lett volna az összeesküvésben.
– Nem is tudod, bárd? A te dominátorod sem élte túl a robbantást. – A magistär hangja együttérző. A másik kettő jó politikusként nem árult volna el semmit, míg meg nem tudják, én mit tudok.
– Miféle robbantás? – idegesen járatom körbe a szemem rajtuk. Pethronas kutat a szememben.
– Csináld, magistär, tudni akarom, igaz-e, hogy Shevalan nem tud semmiről! Arra képezték ki, hogy úgy hazudjon, mint a vízfolyás! – Peng hangjából megvetés árad.
A magistär mormolni kezd. Érzek valamit az elmémben. Hasonló ahhoz, mint amikor Saironthal átvette az uralmat, vezérelte az akaratomat, de ez jóval enyhébb varázslat. Szabadon szólhat a szám, és uralom minden más izmomat is. De nem tudom, mi következik. Tudok-e majd óvatosan fogalmazni, hogy igaz is legyen, de ne is áruljon el kényes részleteket.
– Nem állt ellen. Felteheted a kérdéseidet – lép egyet hátra a magistär, átadta a terepet Pethronasnak.
– Mit tudsz a merényletekről?
– Az Öröklelkek látják a tiszta szívem, fogalmam sincs miről beszélsz!
– A robbantás Rauhall főterén. A főmágus robbantotta fel önmagát. Megölte a herceget, a dominátort, a szövetségesek hadvezéreit mind, akik arra vártak, hogy követségeik élén éppúgy haza induljanak, ahogy mi is elindultunk.
Megszólalni sem tudok a döbbenettől. Gervid erről nem is mesélt!
– Halljam! Mit tudsz erről?
– Semmit a világon! – védekezek.
– Akkor mesélj nekünk arról, miért állítottál nekünk csapdát!
– Én nem! Én csak… – idegesen hordozom körbe rajtuk a szemem. – Nem mondta el nektek Gervid, hogy Saironthal Odaadás bélyege volt a hátamon? Ő irányította a tetteim! Biztosan láttátok magatok is! Úgy-e?!
Kétségbeesve vártam egy megerősítést. Az ártatlanságomat kell bizonyítanom! Tudom, mit tenne velem Peng…
– Arra emlékszem, – folyatom, – hogy zúgott a fejem, émelygés gyötört. Minden porcikám sürgette, hogy Metsärba érjünk, gondoltam Davidon meggyógyít, ha végre véget ér a ceremónia. Metsär emlékképei enyhítették a fejfájásom. Nem is tudtam róla, hogy kivetülnek a gondolataim! Esküszöm, higgyetek nekem!
– És mikor tudtad meg? – nem kiabál, nem dühös. Pont ez rémiszt meg: Pethronas most is Peng.
– Amint elhatolt a tompa tudatomig, hogy mindenki csapdát emleget, azonnal megszüntettem a varázst. – Késztetést érzek, hogy ezt is kimondjam: – De meglehet, hogy épp addigra merült ki a varázserőm…
– Miért nem figyelmeztettél bennünket, hogy nem vagy a magad ura?
– Azt hiszed nem akartam? Borókának szóltam volna elsőre, amikor rájöttem, hogy az én illúzióm csapott be mindenkit. Aztán Levandernek, amikor átöleltem Valdamast. Azt akartam mondani neki, hogy nem én csinálom, és azt is, hogy vigyázok a gyermekre. Végül pedig neked, hogy vedd át, hogy nálad biztonságban lesz, és hogy örülök, hogy megállítottál!
– De mégsem szóltál!
– Képtelen voltam mozgatni a nyelvem és az ajkaim! A szememmel próbáltam üzenni. Nem látszott semmi? – Hiába fürkészem Peng arcát, mintha márványból lenne faragva. Egyetlen arcizmával sem árulja el, hogy látott-e akkor bármi ilyesmit a szememben, sem azt, hogy most így utólag mit gondol. Elhiszi? Vagy legalább ismeri a bélyeg erejét?
– Mit tudsz a fekete ködről? – lép most be közénk Elandor.
– Annyit, amit Gervid mesélt. Ő bízik abban, hogy az csak egy kapu egy másik világba, és hogy élnek még, valahol odaát!
– Vállalod, hogy elmész értük?
– Vállalom! – vágtam rá azonnal.
Elandor kérdése egészen másfelé tereli a beszélgetést. Peng vallatása után pont olyannak éreztem, mintha eddig a víz alá nyomva tartottak volna, és most kiemelnék a fejem, hogy levegőhöz jussak. Eddig élet-halál kérdése volt, hogy elhiszik-e: nem önszántamból cselekedtem. Most viszont lehetőséget kapok a jóvátételre. Ez a kihívás életveszélyt rejt, de legalább már nem az a kérdés, hogy mit miért tettem, hanem az, hogy helyre akarom-e hozni!
– Ugyanez az őszinte válasz hagyhatná el akkor is az ajkaim, ha a magistär varázsa nem kényszerítene igazszólásra! Én tudom jól, kegyes dominátor, hogy nem mások ők, mint a te kincset érő hadvezéred, szeretett leányod és imádott unokád! Te is tudd meg hát, hogy ők nagyon is közel állnak az én szívemhez, és felelősnek is érzem magam a sorsukért! Még akkor is, ha nem én magam cselekedtem ezt, hanem Saironthal énáltalam. Jóvá kell tennem! Akkor is elindulnék értük, ha semmi közöm se volna az eltűnésükhöz! Nem nyugodhatok, míg ők haza nem térnek!
Elandor úr arcáról sem könnyű olvasni. Gyakorlott politikus, jól tudja, hogyan uralja magát. Nemcsak az arcát, de testének mozdulatait is. Igaza van Pengnek, hogy engem erre képeztek ki: Arra, hogy könnyedén köntörfalazzak, és persze arra is, hogy mások apró rezdüléseit is meglássam. Megtanították, hogy a kimondott szavak értelmezése önmagában igen kevés. Mindig együtt kell figyelni őket a mimikával és a testbeszéddel.
Elandor úr most egy szót sem szólt. A hallgatása beszélt helyette, a hosszú csend. És a szeme is. Mintha beláttam volna szemének írisze mögé, és odabenn sötét felhők gomolyogtak. Ő meg az én arcomat figyelte, azután is, hogy befejeztem mondandómat. Éreztem, hogy sikerült meggyőznöm őszinte szándékaimról, de a visszajelzés váratott magára.
Hirtelen vetett véget a merengésének. A társaihoz szólt, de nem vette le rólam a szemét.
– Kérlek, hagyjatok most magunkra! Négyszem közt óhajtok szólni a bárddal.
– De Elandor…
– Pethronas, kérlek tartsd tiszteletben a kérésem! Állapota gyenge, varázsereje sem lehet, hisz azóta nem látott csillagokat, hangszere is őrizet alatt áll.
– Ahogy óhajtod, dominátor! – Pethronas fejet hajt, és a magistärt maga elé engedve kilép maga is. Kattan a zár. Kettesben maradtunk.
– Sejted, bárd, miről akarlak még faggatni?
Most viszont igencsak örvendetes volna, ha kedvemre csűrhetném-csavarhatnám a szót! Most érzem csak a magistär varázsának erejét. Képtelen vagyok mellébeszélni, egyenesen ki kell mondjam, amit gondolok:
– Arról, milyen kapcsolat fűz engem a leányodhoz, ugye?
– Jól gondolod. Szóval halljam!
– Szeretem Levandert.
Időm sem volt meggondolni, kimondtam.
– A barátom – teszem hozzá, hátha enyhíthetek még rajta. Hisz igaznak igaz ez is. Indokolni is próbálom, hátha az segít: – Azon kevesek egyike, akik ismerik a titkaim, a hivatásom.
– Vágyakozol rá? Ő vágyakozik rád? – rendíthetetlenül faggat, talán fél, hogy elmúlik az Önkéntes Őszinteség ereje. De az sajnálatos módon még kitart:
– Volt idő, igen, hogy arra kért, töltsem vele az éjszakát. De ez már Andor halála után történt! …és még azelőtt, hogy megismertem Triandalast!
Az apa nem szól, de tekintete faggat. Próbáltam ezt elkerülni, de képtelen vagyok, kimondom hát:
– Igen, vágyom a testét is… …néha! De mutass nekem egy egészséges férfit, akinek nem tetszene sudár alkata?
A következőt még nehezebb bevallani, mert őt sodrom bajba, de nem tudom megállítani, mert a kérdés másik felére még választ kell adnom:
– Érzem, hogy én is tetszem őneki. …de hát nem is csoda, a lábaim előtt hever Rauhall minden hölgye, rajonganak elbűvölő hangomért és szellemes tréfáimért… – Széttárt karral, ártatlanul próbálok nézni. Sikerül is, hisz őszinte minden szó. De úgy tűnik, a dominátort nem lehet eltántorítani.
– Triandalas hitvese. – Számon-kérő a hangja.
– Igen, uram, jól tudom. Soha nem csaptam be Triandalast. Soha nem vettem el titokban asszonyát! – megkönnyebbülés, hogy ezt ki tudtam mondani. Keresem még az igaz szavakat, amikkel nem sodrom bajba Triandalast vagy Levandert.
– Triandalas megbízik benned!
– Triandalas megbízik bennem. Tudom. És helyesen is teszi! Ismerem jól szerelme történetét, tudom én jól mennyire fontos neki Levander. És Triandalas is ismeri az én érzéseimet. De ő azt is tudja, hogy van egy felelősségteljes énem is. És arra bizony országok sorsát, hadititkokat is rá lehet bízni! Ez az énem jól tudja, hogy csak azzal szereti igazán Levandert, hogy Triandalasra bízza, és távol tartja tőle a szoknyavadász énemet. Viszont, – talán épp ezért, – Triandalas is bízott rám titkokat. Remélem, azokat nem akarod kifürkészni! – csúszik ki a számon.
– Az attól függ.
„Ne! Ne tedd!”
– Miért nem tőle kérdezed, ha tudni akarod?
– Talán azért, mert nincs itt? – mar belém.
Látom rajta, hogy észrevette, ennél fájdalmasabbat nem is mondhatott volna. Megenyhül:
– Hozd haza őket, és tőlük kérdezem meg.
Elfordul, elindul. Úgy tűnik lezárta a beszélgetést, megkönnyebbülök.
De még egyszer visszafordul, és a szemembe néz:
– Nagyon vigyázz a lelked egyensúlyára, Dallamor dan Shevalan! Levander elhagyta már egyszer Triandalast, benne megingott a bizalmam. Triandalas nemcsak a vejem, de fiammá is fogadtam őt, sorsát a szívemen viselem!
– Értem, uram!
Újra elindul, ezúttal végleg: véget vet a kihallgatásnak. Koppint az ajtón, a zár kattan. Pethronas tárja ki, mögötte a magistär néz be.
– Úgy döntöttem, felgyógyíthatod! – szólt Elandor a magistärhoz.
Ezután egyenesen Pethronas szemébe nézve folytatta. Nekem háttal áll, de nem kell látnom az arcát. A testtartása ünnepéjes, hangja hivatalosan cseng:
– Dallamor dan Shevalan, a néhai rauhalli dominátor követe elkíséri Gervid Siey rauhalli származású, Carmon Tarban képzett félelf varázslót a küldetésre. Védelmezi és segíti őt az önfeláldozó, merész vállalkozásában. Ha a mágusnak igaza van, egy másik világba kelnek át, bízva abban, hogy szeretteim élnek még. Ha sikerrel járnak, nemcsak én kapom vissza a családom, és nemcsak Metsär a hadvezérét. Akkor Rauhall is újra elnyeri bizalmunkat, és Dallamor dan Shevalan is megbocsátást nyer.
„Szóval öngyilkos küldetés. De nem tehetem, hogy ne vállaljam el! Velük térek haza és kegyelmet kapok. Ha pedig odaveszünk, legalább hősként halok meg, nem árulóként!”
A kinyilatkoztatása után még egy pillanatig egymás szemébe néznek, de aztán Pethronas fejet hajt. Mikor felegyenesedik, a dominátor elindul kifelé, de még megérinti Pethronas vállát, ahogy ellép mellette. Talán megköszöni a hűségét? Vagy ő merít erőt Pethronas végtelen lelki erejéből? Az is lehetséges, hogy egyszerűen együttérző érintés ez, osztoznak a reménykedésben. Rám viszont már nem néz vissza. Kilép az ajtón, és elmegy.
A magistär mögött Pethronas is bejön. De most már nem tartja vissza a gyógyítót. A dominátor úgy két és fél évszázaddal fiatalabb nála, és biztos, hogy nem ért egyet a döntéssel sem, mégis engedelmeskedik neki…
De vajon csak felgyógyítanak, vagy ki is engednek innen? Jól mondta Gervid, a barlangban tartani egy elfet a legkegyetlenebb kínzással ér fel!
