X. Útravalók
Gerviddel abban a tanácsteremben állunk, ahol először találkoztam Elandor Valkolinna dominátorral. Akkor, tíz esztendeje, az Északi szövetség követeként érkeztem, Metsär segítségét kérelmeztem dominátorom nevében. Azon a napon a tanácsterem megtelt. Nemcsak a Déli Kapu országának elöljárói, hanem a szomszédos metsäri országok képviselői is eljöttek, hogy meghallgassák a beszámolónkat Droun előrenyomulásáról, és döntsenek a segítségnyújtásról.
Most szinte kong a nagy terem az ürességtől. Csupán Elandor Valkolinna, Pethronas Viisas’soturi, a magistär, Gervid Siey és jómagam állunk a díszes terem közepén.
A küldetésünk titkos. Senki más a tanácsból nem tudhat a feketekapuról.
Ahogy azt sem tárná szívesen népe elé a dominátor, hogy a fogolyként őrzött bárd visszakapja fegyvereit, köztük a lantját is.
– Hozd helyre a hibádat, Rauhall követe! Hozd haza a leányom, és hozd haza országunk hadvezérét! – Elandor hangja bezengi a termet. – Küldetésed, hogy vigyázz a mágusra, védelmezd őt, hogy tehesse a dolgát!
– Úgy lesz, Uram! – őszinte tisztelettel hajlok meg a dominátor előtt.
A mozaikpadló vörös sávján egy őrző közeledik. Egy ládát cipel. Pethronas lép oda, felnyitja a tetejét.
– Ismeritek a fürkész használatát? – kérdezi.
– Én ismerem. – vágja rá Gervid.
– Helyes. Kettőt kaptok. Az egyikbe Triandalas köpenyének csatját tesszük. A másikba Levander levélmedálos lánca kerül. Személyes tárgyak, amik évtizedek alatt magukba szívták viselőjük személyiségét. Öröm az ürömben bárd, hogy a markodban maradt a lánc – mar belém Pethronas.
– A fegyvereidet is visszaadjuk neked, Dallamor dan Shevalan – veszi át a szót a dominátor, észlelhette Pethronas ellenszenvét, aki kelletlenül adogatta át a fegyverzet elemeit.
Egy kard – máris az övemre kötöm. Két kis tőr – mehet a csizmaszárba! Az íj és a tegez – a hátamra.
„Egy újabb tegez?” – lepődök meg, mert az őrző még valamit kiemel a ládából. – „Ezek a nyílvesszők más madár tollával készültek…”
– Mágikus nyílvesszők, a túlvilági lények ellen – hallom a magistär hangját, ahogy az újabb adag vessző szerepét magyarázza Pethronas háta mögül.
Csak akkor látom meg újra Elandor Valkolinna alakját, amikor Pethronas dolga végeztével félre áll. A dominátor két kézzel nyújtja felém a lantot. Megadja a tiszteletet a bárd legfőbb fegyverének. Mélyen meghajolva veszem át, átérzem én is ennek a gesztusnak a súlyát.
Végül az őrző még egyszer belenyúl a ládába, és átad valami kis tárgyat a dominátorának. Alig látom, mi az, csak mikor Elandor úr kiönti a szarvasbőr zacskó tartalmát a tenyerébe.
– Ez pedig egy amulett. Véletlenül sem akarom, hogy a küldetést a szeszélyes időjárás meghiúsíthassa!
Elkerekedik a szemem: Drága holmi! Nagyon drága! Mindeddig tudatosan és hatásosan fosztottak meg a varázserőmtől: A barlang kivette belőlem az utolsó cseppeket is, a lantom nélkül pedig nem gyűjthettem új erőt, hiába engedtek ki a csillagos ég alá. Most pedig ilyen útravalóval látnak el! A mana minden egyes cseppje kincset ér, az ismeretlen világban az életünk múlhat rajta. Egy amulett pedig rengeteg manát tud tárolni…
– Egyiket sem használhatod itt Metsärban, de szükséged lehet rá ott, ahova indultok.
– Megértettem uram! – hajtom meg a fejem. – Bölcs és kegyelmes dominátor vagy. Szívem mélyéből köszönöm, hogy megtisztelsz bizalmaddal!
– És még valami! – mondja Elandor úr. Odainti Pethronast, és felé nyújtja a kezét. Kér valamit.
– Ennyire megbízol benne? Egyszer már elárult bennünket! – mondja Pethronas.
– Ez még nagyon jó szolgálatot tehet. Kérem!
Pethronas vonakodva ad át valamit. Egy fekete vászondarabnak tűnik. Elandor kitekeri, én megdöbbenek: egy homlokpánt. Előbukkan a varázsjel is, a Figyelő! Vajon ki lát vele?
– Ezt add oda a leányomnak! Triandalas tudjon rá vigyázni, akkor is, ha épp nincs mellette! – a dominátor két kézzel nyújtja. Nem mosolyog. Aggódik és reménykedik egyszerre.