XV. Lincoln megye sheriffje
Zack ront be az ajtón, vele együtt beárad a napfény is. Nem valami udvarias tőle, de végül is mi nem zártuk magunkra, mikor éjjel bejöttünk Jennel…
Újdonsült barátom egy pillanatra ledöbben, hogy mindkét vállamról egyszerre emelkedik fel egy-egy kócos fej. A lányok ijedten eszmélnek fel, és szétrebbennek. Jen a gyorsabb, ő szerzi meg a közös takarót. Szégyenlősen burkolódzik bele. Barátnője kapkodva keres valami mást, hogy elfedje testét. Nemcsak Zack előtt szemérmesek, mintha nem is emlékeznének az éjszakára. De nem érek most rá velük foglalkozni. Az jobban érdekel, mi oka volt Zacknek ránk törni.
Ő viszont még mindig kővé dermedve áll, le se veszi a szemét a sebtében öltözködő lányokról.
– Zack?
– Oh, igen! – ébred rá jövetele céljára: – Az a helyzet, hogy a kantinban vannak az EG&G emberei, és utánatok kérdezősködnek?
– Kinek az emberei? – Erre már Gervid is felpattan.
– Az EG&G egy magán hadiipari cég, a sheriffnek akarnak átadni titeket, mert szerintük belógtatok az 51-es körzetbe.
Nem maradt egy pillanatunk sem, már dörömbölnek az ajtón.
– Bocs, fiúk, asszem 600-600 dolcsitok bánja – szabadkozik Zack és magától a fal mellé hátrál, mielőtt lökné őt a marcona egyenruhás.
A lányok megszeppenve bújnak össze. A katonák utat engedek nekik az ajtónyílásban, ők meg összebújva oldalaznak ki, hátra pillantva rám. Még látom, hogy nem hagyják őket elmenni, egy őr vigyázza, hogy maradjanak a közelben.
Gervid kérdése egyenesen az elmémbe érkezik. „Teleport? Kiviszlek innen téged is.”
„Ne!” –fogom őt vissza. – „Gondolj a holmikra!”
Idő kell, hogy összeszedjük a cókmókot, még ha nem is pakoltuk szét kincset érő felszerelésünket és a fegyvereket, de mégsem állíthatjuk, hogy útra készen állunk.
– Én megyek – jelenti ki Gervid. – Maradj, ha akarsz.
Belefog egy igébe, de gyorsabb vagyok:
– Tudod, hogy én büszkén viselem a férfiasságom: én aztán akárhol végigvonulok anyaszült meztelenül kidüllesztett mellkassal, de te barátom, igencsak szemérmes vagy!
Sikerült meggyőznöm, hogy csak össze kéne szedni magunkat előbb.
Zack még mindig hű hozzánk. Maradt a helyén, a falhoz simulva. Amíg Gervidet beszéltem le a meggondolatlanságról, a széles arccsontú katona parancsokat osztogatott: Öltözzünk és menjünk vele! Nem tör az életünkre, ez egyértelmű a viselkedéséből, szóval ura vagyok a helyzetnek.
– Bízzál bennem, varázsló barátom! Mi baj lehet? A mi képességeinkkel bármikor később is leléphetünk. A sheriff valami katonai elöljáró lehet, vagy a városi őrség parancsnoka. Ki tudna egy erre tévedt hadvezérről, ha nem ő.
Elf szavainkat nem érti, de így is világos lehet a parancsnoknak, hogy a barátomat próbálom együttműködésre bírni, így hagyja, hogy beszéljek hozzá. Onnan még nem láthatja az ágy alá rejtett fegyvereket meg a hátizsákokat. Na az lesz kemény dió, hogy magunkkal vihessük. Bár Gervidnek nem esik nehezére visszaszerezni, ha a zóna varázsjelét fel nem fedezik.
Gervid kikéri magának, hogy megérintsék, jelzi, hogy megy önként, ha nem nyúlnak hozzá. Úgy támaszkodik a botjára, mintha anélkül nem is tudna járni, nem veszik el tőle.
Engem hadd rángassanak kicsit, nem kell tudniuk, milyen harcias tudok lenni. A kocsi tetejébe kell kapaszkodnom, végig tapogatnak. Előkerül a csizmámból a tőr. Ettől kezdve még kevésbé szívélyesek velem. Bilincs kerül a csuklómra, és beültetnek a kocsiba, az ajtaja marad nyitva. Ahogy a szobaajtó is. Egy őr áll mellette, biztosan át fogják kutatni.
Mi ez a lábamnál? Ah! Egy olyan hatalmas, mindent elnyelő zsák. Hogy is hívta Zack? Tengerész zsák. Ők is ilyenben cipelték a cuccaikat a kocsiból a fogadóba. A mi hátizsákjainkat és fegyvereinket könnyedén elnyeli.
Gervidet akarják most átvizsgálni, de ahogy sejtettem, ő nem fogja tűrni. Mindenesetre ez nekem kiváló alkalom! Látom, hogy varázslatra készül, már bele is kezdett az igébe.
„Állj!” – zökkentem ki egy üzenettel. – „Figyelem elterelés kell! Kihozom a holmikat.”
Harcoltunk már együtt párszor, és akkor együttműködő volt. Igaz, akkor Triandalas parancsolt. Pontosabban kért, mert Gervidet irritálják a parancsok.
Ez az! Gervid félbehagyta az igét, és inkább botjával védi magát. Tehát megteszi nekem. Akkor indulás, Shevalan, nincs sok időd!
Még jó, hogy az elmúlt éjszaka feltöltődtem energiával. Semmiség az illúzió: a megadóan, gúzsba kötve ücsörgő Shevalan. A bilincstől varázserő nélkül is könnyedén megszabadulok, nem először csinálom. Igaz ez máshogy néz ki, jóval könnyebb és vékonyabb, mint a rozsdás vasak, amikkel mifelénk láncolják össze a csuklókat, bokákat. Kész. Most jöhet a láthatatlanság. Hiba volt nyitva hagyni az ajtókat, fiúk…
Az ajtó őre még tesz is egy lépést előre, amikor Gervid dulakodni kezd a katonákkal. Gond nélkül beférek mögötte. Csörömpölnének a kardok, szóval kell még egy kis csend is, de csak kis körben, mert kell, hogy hallják egymás kiabálását a Gerviddel küzdők.
Rendben, kész is. Az ágy alatt már nincs semmi, minden a zsákban. Gervid kis érméjét még bedobom a fegyverek és a lant mellé, csak az amulettet akasztom a nyakamba. Szépen eltűnik az ingben, hisz hosszú bőrön lóg.
Még kitart kicsit a láthatatlanság, szóval behajítom a lépcső alá mélyre a zsákot, mielőtt visszaülök a kocsiba. Nem kell már sem az illúzió, sem a láthatatlanság. Most meg tudok győződni arról is, hogy a zsák nem látszik ki.
Gervid hagyta magát a földre teperni, de már türelmetlen, hogy meddig kell még kitartania. Egy pillanattal a „kész” üzenetem után lerepül róla a három izmos fickó. Erőkititörés? Hm, nemcsak engem nyűgözött le a látvány! A haddelhadd köré összecsődült emberek meglepetten hődülnek fel. Nem kétséges, hogy a közönség kinek a pártját fogja: egy nyeszlett alak az izomkolosszusokkal szemben. Már-már meg is irigylem a varázsló látványos sikerét.
Az egyenruhások szedegetik össze magukat, társaik kezében viszont fémes hanggal kattognak a fegyverek. Mind Gervidre céloz, de egyik sem lő. Gervid meg csak igazítja szétzilált öltözetét, mit sem törődik a marconákkal. Kinyújtja a kezét, a lépcsőnek támasztott, elkobozott botja pedig megindul a felé. Hiába kap utána az ajtót őrző kopasz, túl gyors a bot röpte. Már Gervid kezében van.
– Öregem! – képed el Zack. A többiek is döbbenten nézték Gervid mutatványát. – Jedi erő?
Gőzöm sincs, mire céloz. Mindegy.
Zack kicsit elkülönítve áll a társaitól, a két velünk talált lány mellett. Meg is állapítom, hogy szervezett csapat. Pontosan ezt tenné egy városi őr kapitány is: elkülönítené a szemtanúkat. Viszont ők nem dőltek volna be ilyen könnyen a láthatatlanságnak. Mindig kell egy mágiát érzékelő a csapatba. Nekik nincs. Hasznos felismerés!
– Jöjj velem, Gervid, eldiskurálunk ezzel a sheriffel!
– Kit hoztatok fiúk? – jön ki elénk egy tekintélyes férfi, övét, majd fejfedőjét igazgatva. – Bazári majmok?
Aztán hozzánk fordulva mondja tovább:
– Fiúk, összekeveritek a filmeket? Mi köze a Gyűrűk urának a földönkívüliekhez?
„Ez valami rejtvény?” – kérdezek rá Zackre. Hatalmas kacaj a válasz a részéről. A sheriff döbbenten néz.
– Elvarázsolt figurák! Nem egészen százasak – veti oda Zack a sheriffnek, aztán próbál valamit magyarázni nekem különböző földi legendákról.
Most már legalább azt tudom, hogy filmnek nevezik, amikor az üveglap hanggal kísért képeket vetít. Az elfekről a leghíresebb legenda a Gyűrűk ura, a sok maszkot, amikkel Zackék kocsija tele van pedig különböző filmeken is megörökített legendákból kellene ismernem.
No de honnan is volna ismerős?!
Az viszont igen pompás ötlet, hogy nem egyszerűen szöveges balladákat és mítoszokat vetnek papírra. A képi látvány, a hősök megelevenítése azokhoz is eljuttathatja az ősi legendákat, akik olvasni sem tudnak. És ők rengetegen vannak! A leghíresebb bárd leszek odahaza, özönleni fog a közönség, mert kivetítem majd nekik Rauhall dicső várvédőinek történetét. Én nem csak a balladákat éneklem el nekik, ahogyan minden más vándor bárd is csinálja!
Mindenki megismeri majd Dallamor dan Shevalan nevét! Quintaris első hangosképsorainak alkotóját! Lássuk be a film szó elég rosszul hangzik, de majd keresünk jobb nevet… Most csak álmodozzunk tovább! Minden nagy legendát sorra veszek majd! Felkutatok tárgyakat, melyek látták történelmünk nagy hőseit! Szavamra, Quintaris leghíresebb bárdja én leszek!
– Miféle bárd vagy te, Shevalan? – szakít ki álmodozásomból a mágus gúnyos hangja. – Legendaismeretből bukó!
– Majd teremtünk erre is alkalmat! – nyugtatom meg, miközben már ültetnek le bennünket. Komolyan is gondolom, hisz még hasznomra válhat, ha megismerem a Föld legendáit is…
A marcona alakok, akik idehoztak, nincsenek a szobában. Két jóval kevésbé marcona, és jóval kevésbé izmos őr áll mögöttünk. Az elöljárójuk egy asztal mögötti székbe telepedik le, karját összefonja, alkarja az asztalra támaszkodik.
Eddig viszonylag kedélyes volt, de Zack szerint kezdi megelégelni, hogy játsszuk az értetlent.
– Az mégis hogy lehet, hogy nincsenek nálatok iratok!? Ha külföldiek vagytok, akkor pláne csak útlevéllel lenne szabad mászkálnotok! Vagy féltetek, hogy lebuktok az 51-es körzetben, és így akartatok inkognitóban maradni?
Érdekes világ… Útlevél utazóknak? Úgy tűnik a hatóságok nem szeretik az idegeneket, csak a Zack félék.
– Hol szálltak meg? – fordul most Zackhez a sheriff. Úgy tűnik megunta a néma tűnődésünket. – Hogy kerültél velük össze? Te is bajban vagy, ember, ha falazol nekik!
Én még csak a sheriff egyre feszültebb hanghordozását figyelem, szavain tűnődöm. Gervid viszont jóval többre kíváncsi! Látom, hogy olvassa az elméjét, a mögöttes gondolatait. Úgy tűnik, nem is tűnik fel neki. Gervid erőfeszítés nélkül hatolt be a fejébe. „Neki legalább nincs tőle fejfájása” – gúnyolódom rajta, miközben ő egyre idegesebb:
– Olyan nincs, hogy elf nyelv! Az csak pár szó a neten, a gyermeteg Tolkien-rajongók gyűjteménye! Mondd már meg, milyen nyelvről fordítasz! – támad szerencsétlen Zacknek.
Ez megkérdőjelezi ősi nyelvünk létezését?!
– Mondd meg neki, Földlakó, hogy most mutatok egy másik nyelvet. Ezt rhymnek hívják. – szólal meg csodás anyanyelvemen Gervid.
Noha Zack így hallás útján nem érti az elf szavakat, de Gervid célja nem is az, hogy Zack értse, inkább csak a sheriffnek akarja demonstrálni nyelvünk létezését.
Most viszont már tényleg a mágia ősi nyelvéből ad ízelítőt: Nem halkan mormol, mint máskor, hanem jól érthetően ejti a szavakat. Kissé bele is borzong a hátam, mert a rhym szavak gyakran járnak kellemetlen következményekkel. Most legalább nem én vagyok a célpont, nem kell azonnal cselekedve elnémítani a mágus száját elhagyó hangot.
Feltűnően hosszan szavalja a rhym igéket. Gyanúm szerint már vagy a harmadik varázslat lehet. Az első kettőt sem a gyakorlás kedvéért ismételte újra…
Hátra pillantok. Mind két őr mozdulatlanul mered maga elé. Igazam volt, hogy nem költői fogás volt az ismétlés. Egyesével tudta őket semlegesíteni. Mire visszanézek, a sheriff képtelen elszakítani szemét Gervidről. Erősen tartja őt fogva. A merev tekintetéből úgy ítélem, Gervid kicsit fölé becsülte a fickó mágiával szembeni ellenállóképességét…
Zack kérdőn néz rám, kezd aggódni.
„Hagyjuk őket kicsit beszélgetni!” – mondom megnyugtatásul.
– Gondolatátvitel? – kérdi naivan.
„Olyasmi” – mondom. De én akaratátvitelre vagy emlékolvasásra gyanakszom.
Felállok, és kinyújtóztatom a tagjaim. A bilincset a sheriff asztalára dobom egy hanyag mozdulattal. Sem az őrök, sem a parancsnokuk nem moccan. Zack viszont meglepődik.
– Ki a fenék vagytok ti? – teszi fel újra kedvenc kérdését.
„Szabadulóművészek” – adok most egy újfajta feleletet. Úgy tűnik a „földönkívüliek” választ nem lehet a fejébe verni.
– És a jedi haverod? – bök Gervid felé.
„Egy újabb legendára célozgatsz, cimbora?” – sandítok rá.
– A Csillagok háborúja. Nem mondd, hogy még azt se láttad!
– Hát tudod, – tekerek egy felet a gyűrűm rátétjén, hogy hadd beszéljek gördülékeny stílusomban: – nem nagyon értem rá eddig: először katonák elől menekültünk, aztán veletek barátkoztunk, varázstérképet tanulmányoztunk, aztán jött a lakoma, majd a leányzók. Te se töltenéd legendák tanulmányozásával az időt, mikor két fiatal, illatos, és felettébb sóvárgó fehérnép ölelget kétoldalról, valld meg! Aztán meg te érkeztél nagy sebbel-lobbal, sarkadban a marconákkal…
– Reméltem, hogy megpattantok, mire odaérnek…
– Ne szabadkozz, barátom! Látod, nincs semmi baj!
Gervid megmoccant. Most kezdte el zavarni az összeláncolt keze, hogy látott engem szabadon hadonászni. Gondoltam kioldom őt is gyakorlott mozdulattal, ne pazaroljon erre is varázserőt.
– Nagyon segítőkész ember ez a városi őrség kapitánya. Minden ellenállás nélkül hagyta, hogy olvasgassam a gondolatait.
– No és? Mi hasznosat tudakoltál meg, mágusom?
– Hogy mi minden kell ebben a világban, hogy eljussunk Triandalashoz. Többek között nem ártana egy álruha, olyat szívesen ad az egyenruha készletből. És iratok, amit annyira kért tőlünk az elején.
– Azt akartam is kérdezni, hogy mi lehet olyan fontos az iratokban …
– Személyi okmányok. Útlevél – segíti ki Zack Gervidet. – Fénykép, név, adatok, mostanság már biometrikus az útlevél is.
– Nem nagyon értem a szavaid, földlakó barátom, de adhatnál nekünk ilyen iratokat! – lapogatom meg a vállát.
– Nekem csak a sajátom van! – szabadkozik Zack.
– Majd szerzünk, ne aggódj, illuzionista! Jó barátom a Lincoln megyei sheriff! – kacsint rám Gervid fejével az asztal mögött ülő felé intve.
A sheriff beszélni kezdett. Nem hozzánk, és nem is az embereihez. Viszont a füléhez egy tárgyat tartott. Olyan, mint Zack térkép rajzolója, csak kisebb.
– Mit mondtál neki? – néz elképedve Zack Gervidre.
– Csak meggyőztem, hogy segítsen – áll fel a mágus, ő is kinyújtóztatja a tagjait, dörzsölgeti csuklóit.
– De ez az ember épp gépet bérel nektek Las Vegasban – döbben le Zack. – Az úti cél Európa? Ki fogja ezt fizetni?
– Ne aggódj, nem te! – vágja rá Gervid. – De te is jössz velünk.
– Gépet? – kérdem én. – Miféle gépet?
