1. Levander
Azoknak a férfiaknak szükségük lett volna a pihentető alvásra a harcok előtt, ehelyett a sötét erdőben lovagoltunk, a rablók nyomait fürkésztük, mert én nagyot hibáztam. Igen, persze, már azzal is, hogy nem békítettem meg a fiamat, azzal meg még inkább, hogy a herceg befolyását kihasználva ráerőszakoltam magam az önkéntes honvédőkre, de főleg azzal, hogy elaludtam az őrségben. Nem egyszerűen nyűg lettem a nyakukon: egy civil, kényelemhez szokott nemes, vékonykarú elf, de még ráadásul nő is!
Őriznem kellett volna az éjszakára összeütött tábort, ehelyett a hazámról ábrándoztam: a metsäri erdőkről… A veszélyérzet ébren tartott volna, de én csak Droun seregétől tartottam igazán, a háború kegyetlenségétől. Azt hittem még két napig biztonságban leszünk, amíg el nem elérjük Albris várát.
Akár le is mészárolhattak volna mindannyiunkat, de az Öröklelkek kegyelméből nem gyilkosok voltak, csupán rablók. Megúsztuk annyival, hogy elvittek hat lovat és sokunk pénzeszacskóját.
Én sokkal gyorsabban is tudtam volna haladni az éjszakában, de rossz ötlet ilyenkor leszakadni a csapattól. Bezzeg Ozindel Luran ezt nem mérlegelte. Feldúlt volt és eltökélt. A félelf jócskán lehagyott bennünket. Bosszantotta, hogy a parancsnokunk és a csapat többsége ember, vagyis a látásuk olyan, amilyen. Türelmetlenül saját kezébe vette az irányítást, hogy mihamarabb visszaszerezze a tarsolyát.
Ozindel fafaragó mester volt, nem katona. Egész életét a biztonságos Rauhall falai közt élte. Bármikor is ment ki a várost övező erdőkbe faanyagért, se éjjel, se nappal nem leselkedett rá veszély. Most viszont kirabolták! Nem tudtam hány aranyat vagy ezüstöt hozott magával, de neki biztosan soknak számított. Ahogy a többi meglopott társunknak is.
Ráadásul egyikünk sem számíthatott zsoldra. Még a parancsnok is csak puszta hazaszeretetből vállalta, hogy önkénteseket gyűjt, és velük lenn délen segíti a Syrroni Szövetség honvédő seregeit. A társaim azért indultak Albrasiába, hogy a hódító császári csapatok el se jussanak Rauhalliáig.
Végre szakadozni kezdtek a felhők. Alacsonyan, a lombok fölött láttam meg a lemenő vörös holdat, vagyis az éjszaka fele már eltelt. Mögöttem, a parancsnok vezényszavára felgyorsult a paták dobogása. Hátranéztem. Ahogy sejtettem: a kék hold már feljött az égre, és a holdak együttes fényében már az emberi szem is látott eleget az útból. Magabiztosabb lett a mögöttem ügető csapat, végre én is fokozhattam az iramot.
– Balra! – kiabált Ozindel messziről, amint meghallotta, hogy közeledünk felé.
Megrúgtam a lovam szügyét, gyorsan távolodtam a csapattól. A kanyarulat után megláttam az alakját. A lova kantárját markolászva állt az útelágazásnál, és egyenes karral mutatott a baloldali útra, mintha csak a városi őrségnek mutatná, merre menekültek a tolvajok.
Jóval a többiek előtt értem a félelf mellé. Lesújtó pillantásától kísérve még az útelágazás előtt lecsusszantam a nyeregből.
– Itt várj! – súgtam Kezesnek, és a nyakára simítottam a kezem. A ló prüszkölve rázta meg a fejét: érezte, hogy én sem vagyok nyugodt, de szófogadóan ott maradt egyhelyben.
A földet fürkészve haladtam, leszegett fejjel. A friss patanyomokat fürkésztem a holdak fényében, no és persze kerültem a félelf vádló tekintetét.
Joggal volt dühös rám.
Ozindel tüntetően pattant nyeregbe, amikor a többiek is az elágazáshoz értek.
– Igyekeznünk kell, mert kereket oldanak! – közölte, és megindult a baloldali úton.
A többiek viszont tétováztak, mert a parancsnok megállította a lovát. Engem figyelt, ahogy a jobbra vezető út szélén, a köveken lépdeltem visszafelé.
– Menjünk már! – csattant fel Ozindel.
– Úrnőm? – nézett le rám Leonis parancsnok, figyelmen kívül hagyta a félelf sürgetését.
Máskor se hagyott volna magára egy fiatal nőt az éjszakában, hát még, amikor haramiák ólálkodtak a közelben. Visszaléptetett az úton, hogy a lovamat idehozza. Ahogy Kezes kantárját gondoskodón felém nyújtotta, egyértelmű volt, hogy védtelennek tart. Én viszont annál magabiztosabbnak akartam tűnni, hogy meggyőzzem a veterán tisztet:
– Erre vitték a lovainkat, parancsnok! – mutattam határozottan a hátam mögé.
– Parancsnok! – méltatlankodott Ozindel. – Nem magával a hadvezéreddel állsz most szemben, csupán az özvegyével! Hiába öltött férfi gúnyát akkor is csak egy asszony…
– Luran! – szakította félbe a parancsnok kemény hangon. – Ha vil Azdyr úrnő nem vág orcán sértő szavaidért, magam foglak képen törölni!
Egy társunk próbálta Ozindelt csillapítani:
– Én csodálom a félelfek nyomolvasó tudományát, Ozindel, de az elfek sem maradnak ebben alul, sőt! – utalt ezzel arra, hogy érdemes engem is meghallgatni.
– Levander ráadásul Metsär szülötte… – kezdett bele Davidon, de a félelf belefojtotta a szót.
– Oh, csak úgy Levander, mi?! Ez nem sérti az úrnő hegyes fülét? – gúnyolódott Ozindel.
– Gyerünk, fafaragó, köss bele Seryn harcos papjába! – vigyorgott egy másik félelf. Vézna kezének nyegle mozdulatával még sürgette is a kötekedőt. Egy ifjú mágus volt, kölyökképű, ezüstös haja öregített csak rajta. Szeme mindig tüzes volt, ajka meg gunyorosan görbült féloldalas mosolyra. – Davidon anyjaként tiszteli a hadvezér özvegyét, és két kardjával jobbról-balról farag majd belőled, ha tovább becsmérled a legjobb barátjának szülőanyját! Érdekes látványosság lesz, csak félek nem tart majd sokáig… – sóhajtotta.
– Elég, Siey! – teremtett rendet a parancsnok.
Nehéz helyzetben volt. Fegyelmezett katonákhoz szokott, akik nem alszanak el őrségben, nem esnek egymás torkának, és eszükbe se jut átvenni az irányítást.
– Parancsnok, – kezdtem érvelni visszafogott hangon, – nézd a rengeteg gallyat itt jobbra! Ügyesek voltak, akik a nyomokat tüntették el. Nem tűnik fel elsőre, főleg, hogy a másik út is tele van friss patanyomokkal – próbáltam védeni a félelf téves következtetését. – Csak ott, húsz lépéssel feljebb találtam meg a sánta Kese féloldalas patanyomát. Csillag mélyebb nyomai és a te Szélvészed patkónyoma is ott van mellette. Összetéveszthetetlen szélű nyomot hagynak ezek a díszes patkók, amiket a férjuram a legvitézebb harcosainak csináltatott elismerésül.
Ezt megdönthetetlen bizonyítéknak gondoltam, Ozindel bezzeg hízelgésnek:
– Miért pusmogsz, asszony? Azt hiszed nem hallom, hogy a hadvezér iránti tiszteletre emlékezteted a parancsnokot? – gúnyolódott Ozindel. – Csak feltartod a csapatot, tetézve a hibádat!
– A hangoskodással csak magunknak ártunk, Ozindel – csitítottam. – A meglepetés…
– Csak nem hallottál egy-két taktikát a hadvezértől? – forgatta gúnyosan a szemét a félelf.
– Idefigyelj, Ozindel Luran…! – elégeltem meg. Rájöttem, hogy a magabiztos hang nem elég, ha odalentről szólok fel hozzá, ezért nyeregbe pattantam.
Ezzel nemcsak jobb pozíciót nyertem, de egy kis időt is, hogy átgondoljam, mit is mondjak, de főleg azt, hogy mit ne. Arról nem beszélhettem nekik, hogy nem Andor vil Azadyr mellett tanultam taktikát. Lőni és vívni sem ő tanított. Metsäri mestereim voltak. Negyvenöt év alatt, amíg a rauhalli nemes hölgyek életét éltem, sokat felejtettem ugyan, de bíztam magamban. Tisztáznom kellett, hogy kit lássanak bennem, mert a rauhalliak nem tudtak mit kezdeni a helyzettel:
– Neked is kijelentem, Ozindel Luran, s a többieknek is, – néztem körbe a csapaton, – amit a Leonis parancsnoknak mondtam, amikor csatlakoztam az önkéntesekhez: Nem várom el az úrnőnek kijáró tiszteletet Rauhallián kívül, és nem kérek védelmet sem tőletek. Megvédem magam, ha kell! Anya vagyok, aki mindent megtesz, hogy megtalálja a fiát, még ha ezért át is kell mennem az ellenséges területekre. Hidd el, végtelenül szégyellem, hogy elaludtam az őrségben, és minden igyekezetemmel segíteni fogok, hogy visszaszerezzük az ellopott lovakat és pénzeszacskókat. Ha nem sikerül, akkor családunk vagyonából kárpótollak benneteket.
– Még sz…
– Még nem fejeztem be! – vágtam a szavába. Mégis jól jött, hogy a többségük tisztelte a nemesi előjogaimat, így folytathattam. Határozottan, de továbbra is csendesen beszéltem: – A rablók jobbra mentek tovább. A baloldali nyomok más lovak nyomai…
Ozindel újra félbeszakított, sértett önérzete nem engedte, hogy a tényekre figyeljen:
– Miért hallgassunk a szavadra, amikor azt is neked köszönhetjük, hogy…
– Ne ordítozz, mert felkészülnek a jöttünkre… – magyaráztam volna, de…
– Indulás! – adta a ki a parancsot Leonis, véget vetve a vitának. Jobbra mutatott, és megrúgta a kölcsön vett ló szügyét.
Ozindel persze megint az élre tört. Amint egy kanyar után megláttam, hogy az út egy szorosban folytatódik, már láttam, hogy a vesztébe vágtat, de nem lehetett megállítani a makacs félelfet.
– Csapda! – kiáltottam, és hirtelen megállítottam a lovam.
Kezes felágaskodott, mellső lábaival kapálózott, belenyerített a szavamba. Ozindelnek már késő lett volna a figyelmeztetés, de reméltem, hogy a mellettem elvágtató parancsnok és a többiek meghallják.
Ozindel lova is felnyerített fájdalmában, a félelf pedig zsákként dőlt le a nyeregből.
Egy ilyen sziklaszoros meredek falairól még egy gyenge holdfényben is kitűnő célpont a völgyben haladó, hát még ha hangosan hirdeti is, hogy közeleg…
Leugrottam a lóról, és a bokrok takarásában lopakodtam közelebb. A többiek is fedezékbe húzódtak. Íjam már a bal tenyerembe simult, s jobb kezem ujjai feszítették a húrt. A vessző stabilan feküdt, várta, hogy megleljem a célpontot.
Nem remegett a kezem. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, csak a vadászösztön hajtott.
Fél szemmel Ozindelt figyeltem, hogy a merre keres fedezéket, abból próbáltam következtetni honnan kapta a lövést.
És akkor megláttam az első hőfoltot: úgy két embernyi magasan, egy kiálló szikla mögé húzódott a szoros meredek falán. Nem messze tőle még egy vörösesen izzó, folt. Egyértelmű testtartás: célra tartott íj.
– Kaptok még egy esélyt, rablók! – hallottam meg Leonis parancsnok hangját. – Rauhallból érkező önkéntesek vagyunk, a hazátok védelmére jöttünk. A honvédő sereg javait vettétek el, amiért a hadbíróság előtt az életetekkel kell fizetnetek, de én mégis alkut ajánlok!
Csend volt a válasz.
– Ellenállás nélkül szolgáltassátok vissza a hat lovat és az összes ellopott értéket, és én, rauhalli Leonis a szavamat adom, hogy szabadon távozhattok.
Óriási hiba volt megbízni a betyárbecsületben! Amint a parancsnok kiléptetett a bozótosból a holdak fényében úszó útra, meghallottam a surranást.
Elf szemmel messziről is láttam, melyik hőfolt moccant, de tudtam, hogy késő. Az ő vesszője már a parancsnok felé reppent, viszont a társa még csak most húzta feszesebbre az íjat. Bíbelődött a célzással… Vesztére!
„Megelőzés!” – villant át az agyamon az egyszóba sűrített tantétel, és ösztönösen váltottam célpontot.
Az én vesszőm a mellkasába csapódott, az övé felfelé, erőtlenül indult útjára. Hangos, de rövid volt a kiáltása. A hőfoltja hátrafelé ívelt, nem mozgott többé.
Nem a kioltott emberéleten gondolkodtam, a jobb kezem sebtében kapta ki a következő vesszőt a tegezből. Mire a parancsnokra lövő alak is a helyére illesztette volna az új vesszőt, én már el is lőttem felé az enyémet.
Nem kiáltott fel, de ágreccsenések jelezték az útját, ahogyan lebucskázott a meredek lejtőn.
– Te átokfajzat íjász! Mutasd magad! – üvöltötte egy hang a szoros szemközti faláról, a jobb kezem felől. Akkor láttam meg az ő hőfoltját. Épp egyenesedett fel, és vaktában pásztázta a sötétséget a megfeszített íjával. Nem álltam messze, de árnyékban álltam. Infralátással még egy félelf is eltalált volna. Ebből tudtam, hogy ember.
Előnyöm tudatában szántam egy pillanatot, hogy megnézzem, mi lett Leonisszal. Stabilan ült a lován, de a bal karját markolászta. Megsebesült.
– Áll még az alku, rauhalli? – kiáltott ekkor egy másik férfi balról.
Ő csak a fejét dugta elő egy földön álló szikla mögül. Lenn állt, velünk egy szinten. Nemcsak a szemem fordítottam felé, de a fegyverem is. Hiba volt.
– Engem nem érdekel az alku! Megölték az öcsémet! – üvöltötte az előző férfi, és ellőtte a nyilát. Azt lőtte, akit látott, ha engem nem lőhetett: Leonis fájdalmas kiáltása elért a fülemig.
Átkoztam magam, hogy miért a veszélytelen emberre fogtam a fegyvert. Végtelennek tűnt az idő, míg a bosszúálló felé fordultam és elengedtem a húrt. A férfi hátra csapódott, majd ernyedten csúszni kezdett lefelé.
Addigra újabb vessző került az idegre, ezen gondolkodnom sem kellett.
– Állj! Megadom magam! – kiáltotta kétségbeesetten az alkut kérő rabló.
Újra felé fordultam a fegyverrel. Élesen láttam a forró testét a sötét háttér előtt: bizonytalanul lépkedett a parancsnok felé, széttárta a karját, szétnyílt az inge, a mellkasa tüzesen izzott.
Ekkor kerültek elő a társaim. Egyikük földre teperte a férfit, egy másik egy sihedert rángatott elő a bozótból, egy harmadik a távolból kiáltotta, hogy megtalálta a lovakat.
Davidont is megláttam végre. Ozindel mellől állt fel. Megcsillant a fény a nehéz fémmedálján, ami a mellkasa előtt hintázott a láncán. Figyeltem a csupán húszesztendős, de annál elhivatottabb Seryn papot, ahogy a parancsnokhoz sietett. Lesegítette Leonist a lóról, és gyógyítani kezdte az ő sérüléseit is.
Ahogy enyhült bennem a feszültség, úgy lazítottam a húrt is az íjon.
A veszély elmúlt, de megkönnyebbülés helyett egy másfajta feszültség szállt meg. Egy hang szólalt meg a képzeletemben. Régről ismerős, szigorú hang. Tudtam jól, hogy Pethronas nem láthatta, mit tettem, én mégis az ő hangján hallottam a korholást: „Óriásit hibáztál, Levander! Ha az az ember jobban célzott volna, akkor a parancsnokon a gyógyító pap sem segíthetne!”
Felszökött belőlem egy megkönnyebbült sóhajtás, mert Leonis már a Davidon szent szimbólumát csókolta, háláját fejezve ki Seryn istennőnek. Véres volt az inge, de sebe már összeforrt Davidon gyógyító erejű imájától.
Leengedett fegyverrel, lógó orral, tétován álldogáltam, a hibáimon elmélkedtem. Leonis parancsnok elém lépett. Szeme tele volt kérdéssel, de nem szólalt meg. Végül csak fejet hajtott, – talán köszönetképp, – aztán elindult parancsokat osztogatni, rendbe szedni a csapatot, felügyelni a visszaszerzett javak elosztását, hogy dolgunk végeztével elindulhassunk végre az utunkra.
Akkor láttam meg újra Davidont. Az egyik rabló mellől állt fel csalódottan, és kezdett felmászni ahhoz, amelyik odafenn a meredek domboldalon megakadt. Rajta sem segíthetett már…
Alkarjával hátra simította a homlokára tapadt zilált hajtincset. Összeakadt a pillantásunk.
Elszégyelltem magam, s lehunytam a szemem egy pillanatra. Ennyi elég is volt, hogy egy ősz, ráncos elf arca felderengjen előttem. Lavallos Viisas’soturi volt az, Pethronas apja, az első mesterünk. Ezúttal az ő nyugodt hangján hallottam az intelmet:
„A zsákmányállatot kell egyetlen lövéssel leteríteni, hogy ne szenvedjen! Elfet, félelfet, embert, csak harcképtelenné teszünk, nem veszünk el életet, ha nem feltétlenül muszáj!”
Lavallos megtanította a fajok testének jellegzetes pontjait: hova lőj, ha figyelmeztetni akarsz, hova, hogy a fájdalom lebénítsa, és hova, ha ölni kell. Mennyi mindent tanítottak nekem, és én mennyi mindent felejtettem el!
Nem a közel öt évtizedes kihagyás okozta… Pethronasnak volt igaza: nem való a kezembe fegyver. Nagyon is ügyes harcosnak tartott, mégis felfüggesztette a kiképzésem: „Szabályszegő, kaotikus jellem, képtelen parancsot követni” – ez volt az indoka.
Másnap este felé értünk Albrisba. Többségünk alig aludt az éjjel, így a csapat már a szállásán pihent. Csak mi ültünk Davidonnal a várkapitány szobája előtt egy lócán.
Rólunk volt szó odabenn.
A fiam legjobb barátja a remegő kezemet fogta, ő tudta jól, min őrlődöm. A kapitány ajtónálló őrei csak a könnyes arcomat látták, s ki tudja mi mindent gondoltak rólam…
Az viszont biztos, hogy egyikőjük sem hallhatta tisztán a bent folyó beszélgetést. Az emberi fül nem elég érzékeny ehhez. Lehunyt szemmel koncentráltam, figyeltem a szavaikat, hisz a sorsomról döntöttek – nélkülem:
– Nem tehettem mást, kapitány: Maga Rauhall hercege utasított, hogy teljesítsem vil Azadyr úrnő kérését. Egyedül a Seryn papot hozta testőrnek, és férfiruhában, lovon, fegyverekkel utazik. Mindenáron át akar menni oda, ahol Elandor vil Azadyrnak nyoma veszett.
– Épp elég kínos volt Albrasiának, hogy a Szövetség dicső hadvezérének fiát elveszítettük, és most az özvegyét… Nem, Leonis parancsnok, ez őrültség!
Már azt hittem, Albris kapitánya meghozta a döntését, de a rauhalli tiszt győzködte tovább:
– Kapitány, hidd el, én is féltettem Levander vil Azadyr úrnőt, de már nem vagyok annyira biztos benne, hogy a vesztébe rohan! Kecses, törékeny, örökifjú hölgynek ismeri őt a rauhalli udvar, de mi, Andor főtisztjei eddig is tudtuk, hogy két énje van: magam is többször láttam őt, ahogyan férfi módra ülte a lovat, gyorsabban vágtázott az erdőben, mint bármelyikünk, sőt, nem átallott kardot ragadni, úgy játszani a fiával a ház udvarán. De amit az éjjel láttam, az még így is megdöbbentett! Három lövésből három halott a sötét erdőben, kapitány! Én már nem tudom mit gondoljak… Metsäri küldöttekről hallottam csak ilyesmit!
– Valóban! – A kapitány ekkor biztosan elfordult, mert alig hallottam a tűnődő szavait: – Andor vil Azadyr titokzatos házassága! Metsär? A titkok erdeje… Senki sem ismeri igazán. – Kezdett felülkerekedni benne a kíváncsiság: – Csak kitagadottak és küldöttek hagyják el Metsärt. A kitagadottaktól elveszik az emlékeiket, hogy ne mesélhessék el, mi van a tizenkét országnyi erdő mélyén, a küldöttek pedig nem mesélni jönnek, csak végrehajtják a küldetést, aztán beleolvadnak az árnyékba, és eltűnnek.
A parancsnok felvette a kapitány gondolatmenetének fonalát:
– A rauhalli öregek még pusmogták, hogy Andor vil Azadyr házassága nem lehetett más, csakis politikai szövetség. Mások egyenesen tudni vélték, hogy Metsär küldötte az ara – mondta tudálékosan. De aztán, mint aki elszégyelli magát, hogy pletykákat ad tovább, inkább saját véleményével folytatta: – De hidd el, kapitány, én sokszor láttam őket együtt. Andor szívből szerette a hitvesét, s az is viszont. Kizártnak tartom, hogy csupán érdekházasság lett volna…
– Akkor se értem, mit akarsz, Leonis! Miért engedjem őt a drouni oldalra?
– Én azt mondom, kapitány, bízzunk az asszonyban, hogy tudja, mit csinál! Ha van igazság abban, hogy Metsär Küldötte, akkor tud magára vigyázni. Legalább hallgasd meg őt, kérlek!
– Legyen hát! – határozott a kapitány. – Lássuk, talán még haszna is lehet ebből Albrásiának.
Közeledő lépteket hallottam, kattant a zár, nyílt az ajtószárny. Addigra már csak a saját szívverésem dübörgött a fülemben. Davidon támogató karját éreztem, és megindultunk befelé.
Pár óra múlva álmatlanul vergődtem az albrisi kaszárnya egyik priccsén. Otthonra, szeretetre és biztonságra vágytam, de épp az ellenkező irányba tartottam: a háborús területre, ahol veszély, szenvedés és halál várt.
Hiába adatik egy elfnek másfél-két évezred is, ha én már százévesen úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem: elhagytam a családomat, a barátaimat, a vőlegényemet, még a hazámat is – egy ember szerelméért, ráadásul mindezt türelmetlen dacból.
Nem hallgattam a józan észre. Az az férfiember pedig hiába szeretett mindezért cserébe, megöregedett és elment. A félelf fiunk pedig nem állt velem szóba, mert nem voltam hajlandó mellette harcolni a háborúban. Elvesztettem hát őt is.
Hiába volt nemesi rangom, hiába tisztelt még a hercegi család is, de én nem találtam a helyem Rauhallban. Volt ugyan egy elf jóbarátom, aki segíteni próbált, hogy gyökeret verjek a Mélyerdőben, Rauhall elfjei között. Mellette akkor el tudtam volna képzelni az életem, de őneki mindig minden nő kellett.
Csupán egy értelmes életcélom maradt: az, hogy visszaszerezzem a fiam szeretetét, azaz megmentsem az egyetlen még menthető kapcsolatomat. Ezért mondtam le az előjogaimról, ezért vállaltam az életveszélyt, és ezért talált engem az az éjszaka egy közös hálóteremben az önkéntes honvédőkkel.
A társaim szuszogását hallgattam. Nem aludtak valami jól. Ozindel és a többiek másnap Tylas falaira álltak fel, szembenézve a támadó sereggel. Hisz ők ezért jöttek: védeni Syrron szabadságát.
Rauhall hercege nem küldte el az országa seregét. Még kivárt. Csupán fegyverekkel támogatta déli szövetségeseit, de a lánglelkű civileket engedte harcba indulni.
Leonis parancsnok, veterán katona, már csak huszonegy önkéntest tudott összeszedni Rauhallban. Hónapokkal ezelőtt még sokkal többen indultak el, hogy hazájuktól, családjuktól távol állítsák meg a hódítókat. A fiam is akkor jött délre.
Elandort dühítette, hogy Rauhallia hiába kiemelkedően gazdag ország, és hiába van ütőképes hadserege, a herceget és a tanácstagokat csak a gazdasági stabilitás izgatta.
Seryn papjai viszont nem a politikai döntéseket, hanem istenasszonyuk szavát követik. A Természetanya nemcsak gyógyító hatalommal ruházza fel papjait, de harcra is buzdítja őket. Elandor fiam is Seryn tüzes szívű harcosává vált. Két kézzel forgatta kardjait, fürgén támadott és védekezett velük. Ráadásul a természet erőit is segítségül tudta hívni a küzdelemben. Láttam már, amikor viharos szelet vagy jégverést idézett, vagy épp az erdő vadjait hívta segítségül. Mégis féltettem. Még nem akartam elengedni a kezét. Számomra gyermek volt még.
Az apja halála után Elandor sokat járt be Rauhallba. Sokszor nem is aludt otthon. Néha hetekig nem láttam, és amikor otthon volt, akkor is csak veszekedtünk. Aztán bejelentette, hogy egy csapattal délnek indul. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de hónapokkal ezelőtt nyomát vesztettem. Anyai szívem úgy érezte, hogy még él, el kellett hát indulnom érte!
„De vajon mi lesz, amikor megtalálom és megkérem, hogy jöjjön haza velem?! Egy újabb éles hangú vita? Meglehet, de akkor is meg kell próbálnom! Nélküle már semmi értelme az életemnek.” – Jobban féltem a fiam újabb elutasításától, mint attól, mi vár ránk a drouni oldalon.
Reccsent egyet a szomszéd priccs, amikor Davidon mély sóhajtás kíséretében megfordult rajta. Ő sem aludt valami jól. De hát ki tud, ha másnap ork hadakkal néz farkasszemet?
Davidon nagymackós szuszogása volt a legerőteljesebb a hálóteremben. Megnyugtatott, hogy mellettem van. A csupaszív, jókötésű fiatalembert kicsiny gyermekkora óta ismertem. A haja már akkor is folyton kócos volt. És nemcsak akkor, amikor a fiammal nagy csatákat vívtak a kertben vagy oldalra vetődve hemperegtek a fűben. Három évvel fiatalabb Elandornál, de Davidon Darol ember, sokkal gyorsabban nőtt a félelf gyermeknél. Együtt tanítottam őket karddal harcolni és mindketten túlnőttek rajtam. De nem bántam, büszke voltam rájuk. Egymást erősítve választották a nemes hivatást is, mindketten Seryn istennő szolgálatába álltak.
Gervid Siey sípoló szuszogása is összetéveszthetetlen volt. Gervid emlékeztetett Elandorra: pont egyidősek voltak, és félelf ő is, így aztán hiába volt már huszonhárom éves, egy félelfnél ez még csak kamaszkor! Viszont az erős, harcos fiammal ellentétben, a vékonydongájú, és igencsak éleselméjű kis mágus nem csatába való. Ezt a várkapitány is így látta.
Albris kapitánya végül akképp döntött, hogy a mágus csatlakozzon hozzánk, és mi hárman, Tylastól távol, kerüljük meg a drouni sereget, az elfoglalt területekre menjünk. A fiamért. No és nem mellesleg felderítést végezni. Felmérni az ellenség erőit, és kimenekíteni az ott ragadt syrroniakat.
„Vajon mit tehetünk mi hárman?” – éreztem, hogy nehezült a szempillám, és lassultak a gondolataim. – „Ha a háború menetét nem is fordíthatjuk meg, de talán pár syrroni életet megmenthetünk… Elsősorban a fiamét!” – gondoltam nem kis elfogultsággal.
Nagyon fáradt voltam már, álomba zuhantam.
Sosem éreztem a magam ügyének ezt a háborút, mégis itt voltam. Talán az álmaim próbáltak választ találni arra, hogy miért. Már több, mint egy évvel ezelőtt kezdődött:
– A császár hadat üzent Syrron országainak! – nyitott be nagy robajjal Shevalan, a herceg bárdja az Azadyr birtok udvarházába. Összerezzentünk, s átragadt ránk az izgatottsága.
Tudta, hogy már nem Andor vil Azadyr Rauhall hadvezére, de a barátjának érezte őt, ezért hozta a hírt rohanvást. Az ötszázhatvankét éves elf históriaíró sok herceget szolgált már, még több hadvezér tetteit énekelte meg, de ez az ember, Andor, igazán a szívéhez nőtt.
Shevalan úgy tudott mesélni, mint senki más! Döbbenten hallgattuk őt, ahogy a császár gőgös hangját utánozva felidézte a Droun fővárosából Syrronnak küldött hadüzenetet:
– „Elérkezett az idő, hogy az ősi Rhyom dicsőségét helyreállítsuk! Jogos örökségünket Meryn, Rawenn és Rauhall bitorolja! Droun népe a rhymek leszármazottja, így hát minket illet a rhym örökség!” Azt mesélik, a beszéd végén félelmetes mennydörgésként zúgott fel a drouni hadak csatakiáltása – tette hozzá Shevalan, s szomorúan csóválva a fejét. Talán ekkor fogalmazta meg először a híres költeménye nyitó szavait: – „Egyetlen ember nagyratörő álma? Százezrek kínszenvedése és gyásza!” – szorult ökölbe a bárd keze a felindultságtól.
Hiába láttam az öreg hadvezér tehetetlen dühét, hiába tapasztaltam a fiunk heves felháborodását, akkor én még nem tudtam átérezni Shevalan szavait. Érezte ezt a bárd is, ezért később megpróbált a lelkemre beszélni. Addigra már elvesztettük Andort, és én elvesztettem Elandort is. Dallamor dan Shevalan pedig küldetésének érezte, hogy meggyőzze a konok fejemet, hogy elmenjek a fiamért.
– A fiad igaz ügyért harcol, Levander! Nem tudja ölbe tett kézzel nézni, a vérontást! – jött utánam az istállóba. Én meg úgy tettem, mintha nem érdekelne:
– Vér, vér, vér… – mondtam epésen, közben tettem-vettem. Nem akartam belegondolni a déliek helyzetébe. – Hagyj ezzel, Shevalan! Droun dicsőségéért önként ontják ősi rhym vérüket Droun katonái. Hősnek kijáró tiszteletet remélnek az utókortól. És persze még ott a szolgalelkű szövetséges orkok zöld vére is. Abból akad bőven, nem drága Drounnak.
– No és a többi vér – Shevalan próbált hatni az érzelmeimre. – A földjeikért és családjukért életüket áldozó hős apák vére, és a lemészárolt családoké, akik nem voltak hajlandók elmenekülni őseik földjéről? Ki tudja, hogy áll a mérleg? Melyik oldal áldozott már több vért a császár álmáért?
– És miért éppen most? – folytatta magától az okfejtést, mert nem válaszoltam. Hol jobbról, hol balról kerülgetve beszélt hozzám: – Évezredek teltek el Rhyom bukása óta. Új kultúrák virágzottak fel a letűnt birodalom óriási területén. A drouni császárok visszatérő törekvése a restauráció. Hat hatalomvágyó császár, hat próbálkozás, hat bukás. Eddig! Pontosabban négyszáz évvel ezelőttig. Azóta béke volt. Látszólag! Szerinted véletlen ez, Levander? – próbált mindig elém kerülni, a szokásos színpadias mozdulataival próbálta elérni, hogy figyeljek rá. – Meryn, a Syrroni Szövetség legerősebb állama, végre alaposan meggyengült az elfekkel vívott küzdelmeiben. Méghozzá a te hazád segítségével, Levander!
– Csak azt ne találd ki, hogy Metsär Droun szövetségese! – kacagtam szembe félresöpörve rám szegezett mutatóujját.
– Azt nem mondtam! Csak a mesteri terv eszköze! – győzködött tovább. – Éppúgy megtévesztettek benneteket is, mint minket, Syrron elfjeit. Hidd el, Levander, ez a hetedik Impériumháborút kitartóan és rendkívül alattomosan készítették elő!
A mindig hófehér, buggyosujjú ingben parádézó dalnok, a herceg bennfentese és históriaírója ekkor történelemi elemzésbe fogott. Az istállóban álltunk, csak én hallgattam meg a lovak, de olyan széles gesztusokkal kísérte mondandóját, mintha két hőskölteménye között színpadról beszélne a közönségéhez:
– Syrron gazdasága virágzik, hadserege erős. Túl erős! Belülről kell hát gyengíteni. Ez volt a négy évszázados béke titka, Levander. A régi, jólbevált „oszd meg és uralkodj” taktika. Hinnéd, hogy kezdetben elég hozzá egy-két rátermett drounit Merynbe küldeni? Az volt a dolguk, hogy megtalálják azokat az embereket, akikre hallgatnak a többiek. Csak az ő bizalmukba kellett férkőzni, és az elfek ellen kellett uszítani őket. Ilyen könnyű befolyásolni egy országot. Merynben a gyerekmesék is gyávának és alantasnak állítják be az elfeket. Már generációk nőttek fel így…
Shevalan olyan beleéléssel tudott beszélni, hogy szavai képekben életre keltek. Szinte magam előtt láttam a napsütötte, nyüzsgő meryni piacokat és az árnyékból leső rosszarcú drouni kémet, s aztán a gyermekeiket elfekkel riogató anyákat.
Aztán hirtelen az egyik anya két könnyesszemű gyerek közül egyenesen rám szegezte a mutatóujját, és gyűlölettel ejtette ki a szavakat:
– Az az elf ölte meg az apátokat és a nagybátyátokat!
Felriadtam.
„Shevalan és az ő összeesküvéselméletei! Hogy került elő ez az emlék?” – bosszankodtam, és átfordultam a másik oldalamra. Megpróbáltam kiverni a fejemből ezt a rettenetes rémálmot.
„A parancsnok is megmondta, a haditanács amúgy is kivégezte volna a rablókat…” – próbáltam nyugtatni magam, de nem tudtam szabadulni a vádló szempároktól: özvegyek és árvák szemei!
„Az élet feltétlen tisztelete az, ami megkülönböztet egy elfet egy embertől” – jutott eszembe, amit a szülőhazámban mondogattak. Ott, ahol nem élnek emberek.
Azt hiszem hangosan nyögtem fel fájdalmamban, amikor felismertem: „A parancsnok ember, s lám jobban tiszteli az életet nálam! Kegyelmet ajánlott! Az a három ember még élhetne… Vajon hány ilyen elf él Syrronban? Vajon Merynia elfjei is elfajzottak? Vajon jogos volt a meryni emberek gyűlölete…?”
Csapongtak a gondolataim, hangok váltották egymást a fejemben, mind arról győzködött, hogy van közöm a háborúhoz. Arról, hogy álomvilágban éltem eddig, burokban…
„Sosem kellett volna elhagynom Metsärt!” – sírtam álomba magam lassan. – „Igaza van az otthoniaknak, hogy idekinn, az emberek világában megfertőződik a lélek! Bár újra ártatlan gyermek lehetnék!”
Ezúttal jóval messzebbre vitt az álom. Térben is, időben is:
– Hányszor mondjam nektek, hogy idebenn nincs rajcsúrozás! Odakinn tessék játszani!
Már csak fentről, messziről hallottuk Valeria korholását, mert Triandalas ablakán át a leereszkedtünk a hátsó kertbe. Egy bokor aljában kuncogva figyeltük az anyja felháborodását, amint felhúzta az egymáshoz kötözött két függönydarabot és a hozzátoldott lepedőt.
– Ezt nem hiszem el! Ez biztosan annak a kis megátalkodott boszorkának az ötlete volt! Ki fogom tiltani Levandert a házunkból! – Végül az ablakcsapódás elnyomta a hangját.
– Akkor átjársz majd te mihozzánk? – néztem aggódva a barátomra. Akkor, hatévesen, el se tudtam képzelni, hogy ne játszhassak Triandalasszal minden nap.
– Hát, a függöny tényleg nem volt jó ötlet… Le is zuhanhattunk volna, ha kioldódik a csomó.
– De gyorsan kellett kiutat találni. Édesanyád a múltkor is elkapta a grabancomat, amikor a lépcsőn akartam lefutni mellette… – Triandalas nem válaszolt, nyilván tudta, hogy igazam van.
Épp elindultunk a lefelé kanyargó úton, amikor megláttuk Pethronast lentről közeledni.
– Ha a bátyád itthon van, hogyhogy nem vele töltöd minden perced, mint máskor? – néztem kérdőn a tizenhárom esztendős Triandalasra. Ő kisgyermek volt még, féltestvére, Pethronas hatszázötvennégy évvel volt idősebb nála, és én semmi hasonlóságot nem láttam köztük. Trian a legjobb barátom volt, Pethronas viszont képtelen volt megszeretni, vagy legalább elfogadni engem.
– Mondjuk nem mintha baj lenne! – tettem hozzá egy könnyed vállrándítással, hisz örültem, hogy Triandalas velem van, nem a bátyjával.
– Ma nem akart velem játszani… – a barátom lebiggyesztett ajka szomorúságról árulkodott. – Azt mondja, hagyjam most békén.
Ekkorra már felmásztam egy fára, ráhasaltam egy vastag ágára, onnan lestem a közeledőt.
– Pethronas sosem nevet, csak amikor veled játszik… Érdekes nem?
– Dehogy! A testvéremmel nagyon jót lehet játszani! Folyton nevetünk! – bizonygatta. – Csak az a baj, hogy ritkán van itthon!
– Nem, nem! – tudálékoskodtam tovább. – A nővéreim sem látták soha nevetni, anya sem, de még az öreg Nanna sem, pedig ő ismerte már gyerekkorában is! És még apát is megkérdeztem.
Mire felsoroltam a szemtanúk névsorát, Pethronas Viisas’soturi beért a ház kertjébe, és a pavilonhoz sietett. Meglapulva követtük őt. Akkor láttuk meg, hogy már várják.
Az egyikük az apja, Lavallos Viisas’soturi. Ő volt az országunk vezetője, a dominátor. Már több, mint ezer esztendeje, a III. impérumháború óta töltötte be ezt a tisztet. Mégsem csak élemedett korának szólt népünk tisztelete, mivel bölcsen kormányozta határszéli országunkat, békét és stabilitást teremtett.
Rajta kívül még két elf volt a pavilonban, az öreg magistärünk, aki mindig meggyógyított, amikor összetörtük magunkat a rosszalkodásban, és egy ismeretlen elf férfi, merev testtartással. Mind komor arccal, csendben várták Pethronast.
– Eredjetek! – Lavallos a kopóknak adta ki ezt a parancsot, az ebek el is indultak körbeszaglászni a kertet.
Apám mesélt róla, hogy fontos kutyákat tartani, hogy kiszagolják és távol tartsák az idegeneket. Szinte azonnal megtaláltak minket. Bárki másra már morogtak vagy ráugrottak volna, de Trian és én sokat játszottunk velük. Most is csak egy kis fülvakargatásra álltak meg nálunk. Mire elmentek, már javában elindult a megbeszélés. Lapultunk és füleltünk.
– Szóval így állunk – mondta az idegen maga elé.
– Igen. A társam meghalt, és nem ő volt az egyetlen küldött, akit az elmúlt hónapokban Merynben ért a halál – summázta a jelentését Pethronas.
– A Tűz Ura legyen kegyes hozzájuk! – mondta az idegen. – Jelentem Yllarban a helyzet súlyosságát.
– Miért kellett még valakit elvesztenünk, hogy Metsär szent városa meghallja a kérésem? Igazságosztóink, nem győzik a tennivalót. Miért tűrjük tovább, hogy az elfeket megalázzák, és gyűlöletet keltsenek irántunk? Már a gyermekeik ártatlan szívében is felszítják a gyűlölködés lángját! Ne késlekedjünk tovább, íjász csapatok támogatására van szüksége az ottani elfeknek. – Lavallos hangja határozott volt, de cseppet sem indulatos. Mindig is nagy volt az önuralma.
– Ezért vagyok itt. Meghallgatom a küldött szavait, és meglátjuk mit döntenek Yllarban. De többet kell megtudnom arról, hogy pontosan miért vallanak kudarcot az igazságosztóink!
Hallottam már korábban is a küldött szót, és azt, hogy ők igazságot osztanak, ha elfeket ér sérelem az emberek lakta világban. Egyszer még azt is elcsíptem egy beszélgetésből, hogy az emberek inkább árnynak nevezik a küldötteket. Árny, aki észrevétlenül bejut bárhová, és megbünteti azokat, akinek a szívében gyűlölet van. De engem akkor még nem az érdekelt, hogy Pethronas egy küldött, csak az, hogy vajon miért nem akart az érte rajongó kisöccsével játszani aznap.
Pethronas lehajtott fejjel állt. Bűntudata volt a társa halála miatt.
– Nem kell egyedül az én szavamra támaszkodnod, Wynddan Metsäntäs! – nézett fel Pethronas. – A magistärünk minden küldetésünket végigköveti, mindent lát, amit a homlokpántunkra rajzolt figyelő lát.
A magistär bólintott, megerősítette a küldött szavait.
Pethronas egy fekete kendőt húzott elő, és átnyújtotta az Yllarból érkezettnek:
– Vidd magaddal Rannien pántját. Hivassanak egy bárdot, és nézzék meg maguk is az elmúlt évek meryni eseményeit úgy, ahogy mi láttuk, és nem lesznek többé kétségeik!
Az idegen átvette tőle. Széthajtotta, de amint megbizonyosodott, hogy a közepére van rajzolva a varázsjel, visszahajtotta, és ezután végig a kezében lógatta.
– És mi Rauhall álláspontja? – kérdezte.
Pethronas válaszolgatott, de engem már nem az kötött le. Akkor azon kezdtem gondolkodni, mi az a Meryn és milyenek lehetnek az emberek, és miért bántanak minket. Sejtettem, hogy Trian már tanult ezekről a dolgokról, de ha akkor megkérdezem őt, látott-e már embert, akkor biztosan lebukunk. „Majd később… Csak nehogy elfelejtsem!”
– Értem – mozdult az idegen a pavilon széle felé. A többiek is tettek vele pár lépést. – Köszönöm a tájékoztatást! Jelentkezni fogok, amikor Yllarban meghozták a döntést – Meghajolt, aztán a magistärhez fordult: – Nyithatod a térkaput!
Elképedve néztünk össze Triandalasszal, amikor az idegen eltűnt egy földből kiemelkedő kapun át a semmibe. Csak egy fém keret volt, szürkeséget fogott közre. Ő meg úgy lépett bele, mint aki csak egy ajtón megy be, de a másik oldalán nem láttuk kijönni!
Már épp aggóni kezdtünk volna, hogy elnyelte a föld, de a három felnőtt elfen nem látszódott ijedtség. Amikor a kapu eltűnt, lehangoltan, komoran távoztak a kertből. Amint becsukódott mögöttük a ház ajtaja, már rohantam is a pavilonba.
– Gyere gyorsan, Trian! Nézzük meg, hátha mi is ki tudjuk csalni a földből azt a varázsajtót! – rángattam magam mögött a barátomat.
Sosem tűnt fel azelőtt, hogy a pavilon talapzatának közepét egy körbe foglalt hatágú csillag díszíti…
A kőpadló díszítését bámultam. Akkor, ott le is guggoltam, megtapogattam a kemény kőbe vésett rajzoltot.
Álmomban viszont hullámozni kezdett a szemem előtt a kép, mintha önálló életre kelt volna a két háromszög, széthúzódtak, majd vissza csusszantak egymásba, újra összeálltak csillaggá.
„Bár felnyílna most az a térkapu, és én léphetnék ki rajta! Oda, a pavilonba! Haza!”
Erre a gondolatra felriadtam és kivert a víz. Gyötört a vágy, hogy hazatérjek, de tudtam, hogy nem lehet…
Aki elhagyja szülőföldjét, kitagadottá válik, nem térhet vissza többé, hisz „megfertőzné Metsärt emberi gondolatokkal, mint a rövidtávú gondolkodás, a természet leigázásának vágya, a kapzsiság és nemtörődömség”.
Nemtörődömség! Igen! Úgy, mint elaludni, amikor vigyázni kell a társaidra, és ölni, amikor képes volnál harcképtelenné tenni az ellenfelet, óvva az életet!
Ahogy ma este az albrisi várkapitány, úgy évtizedek óta minden rauhalli is azon tanakodott, hogy vajon kitagadott vagyok-e, vagy Metsär küldötte.
„Bár az volnék!” – sóhajtottam – „De persze honnan is tudhatnák, hogy Metsär nem él olyan eszközökkel, mint a politikai házasság?”
„A világ szinte semmit nem tudhat Metsärról. Még a tizenkét országunk neve sem szerepel a térképeiken, csak egy egybefüggő erdőség, közepén Yllarral. Nem szabad, hogy tudomást szerezzenek a megosztottságról, kihasználnák ellenünk! Elég, ha azt tudja a külvilág, hogy Metsär elzárt terület. Délen járhatatlan hegyláncok, nyugatról óceán, északról tenger határolja, észak-keleten hosszú, keskeny öböl délebbre sivatag választja el Syrrontól. Nemhogy ember vagy félelf, de tisztavérű elf sem léphet a belső területekre, ha nem metsäri születésű. Legfeljebb az olyan határországokba léphetnek be követek, mint a mienk, oda is csak erős őrizet alatt. Ugyanakkor mi sem léphettünk ki szabadon!”
„Mit is mondott ma a várkapitány?!” – ültem fel hirtelen a priccsen. – „Lehet benne igazság, hogy varázslattal töröltették az emlékeim, amikor kitagadott lettem! Andor mellett alig-alig gondoltam a hazámra. A halála után kezdtem álmodni a szülőföldemmel. Álmodtam apám tekintélyéről, a nővéreim szeretetéről, Pethronas szigoráról, de a legtöbbet mégis Triandalasról álmodtam. Miatta hagytam el Metsärt. Szerettem őt és gyűlöltem! Valaha szinte egyek voltunk, de Andor oldalán próbáltam Triandalast kitörölni az emlékeimből… Vagy nem is én töröltem?!”
„De akkor vajon miért nem örökös a felejtés is, ha a száműzetés az? Miért térnek vissza az emlékek?” – tűnődtem visszafeküdve. Hónapok óta egyre több mindenre emlékeztem:
Kislányként nem féltem senkitől és semmitől. A kíváncsiságom elnyomta a természetes félelmet. Lavallos Viisas’soturi volt talán az egyetlen, aki nem a komisz bajkeverőt látta bennem. Kalandvágyó és oroszlánszívű kiskölyökként vett a fia mellé, amikor idejekorán elkezdte őt kiképezni. Lavallos értékelte bennem a találékony, kreatív problémamegoldót, de Pethronas, már csak a szófogadatlan szabályszegőt látta bennem, amikor átvette a kiképzésünket. A szigorú Pethronas szétválasztott a féltestvérétől. Nem edzhettem tovább Triandalasszal, s ő pedig lassan elhidegült tőlem.
Pedig mindenki azt hitte, hogy Triandalas és Levander örökre elválaszthatatlan. Sokan irigyeltek is ezért.
Triandalas maga volt a tökéletesség. A bölcs dominátor, Lavallos fia, bátor volt, ügyes, éles eszű és higgadt. A fiúk példaképnek tartották, érezték, hogy vezéregyéniség, a lányok meg egyszerűen oda voltak érte. Persze én is…
De hiába vártam, hogy „úgy” is felfigyeljen rám. Túl természetes volt számára a barátságunk: úgy kezelt, mintha az övé lennék, de nem mutatott gyengéd érzelmeket.
Ha megtaláltam volna a szerelmet Metsärban, eszem ágában sem lett volna megszökni egy emberrel. Már beértem volna más elf ifjúval is. Párszor meg is esett, hogy rám is nézett egy-egy elf ifjú sóvárogva. Néha volt egy-egy romantikus, kettesben töltött délután, de másnapra vagy harmadnapra elillant a varázslat, valahogy mindig újra átnéztek rajtam…
Túlságosan vártam már, hogy valakinek én is feltűnjek. Már azt sem bántam, ki fia-borja, csak hadd érezzem a szerelmet, hogy valakinek a napsugara legyek! Kétségbeesve kérleltem a Tűz Őrzőjét, a szerelmesek pártfogóját, hogy velem is történjék már meg az ő csodája.
Akkor érkezett az országunkba Andor vil Azadyr, elkísérve a rauhalli dominátor küldöttségét, hogy segítséget kérjen a metsäri elfektől. A pár nap alatt, amit ott töltöttek, végre megkaptam a kitüntető figyelmet, a szerelmes vágyat egy férfi szemében… Az emberek engem is kecsesnek és szépnek látnak, mint minden elf leányt!
„Nemcsak a szépség érték, Levander!” –próbáltak nyugtatni anyám szavai.
„Kedvesség, báj, humorérzék? Hát abból sem jutott nekem elég, hogy kitűnjek. Nekem ügyesség adatott. Ha az elf fiúkat le tudnám pipálni néhány dologban, akkor felfigyelnének rám!” – Ez járt mindig a fejemben.
Ha nem gyakoroltam volna olyan konokul a célba lövést, az a három ember még ma is élne…
Megint felriadtam, mert az összefüggéstelenül csapongó álom utolsó mozzanataként még gyereklányként csaptam a következő nyilat az íjamra, de mire elengedtem a húrt, már nem Levander Valkolinna voltam, hanem vil Azadyr özvegye, és nem a céltáblára lőttem, hanem emberre!
„Bár én nem lettem küldött, de így is vér tapad a kezemhez! Embert öltem!” – ültem fel megint hirtelen, mert a bűntudat megfeszítette az izmaimat.
Döbbenet volt a felismerés:
„Nemcsak elfelejtett történetek bukkantak fel a múltamból, emlékeztetve, hogy ki vagyok! A tanult képességek is előtörtek a tudat alól! Nem is csoda, hogy metsäri árnynak gondoltak: az ügyesen eltüntetett nyomokat is képes voltam követni, nem rohantam bele a csapdába, becserkésztem és ártalmatlanítottam az életünkre törő embereket. De miért ért véget a varázslat, ami elvette a metsäri emlékeket? És miért most?”
