10. Whong
„…Ne kövess!” Úgy hallottam a hangját a fejemben, mintha élő szóban mondta volna. Rövid, tömör utasítások, megkérdőjelezhetetlen határozottság. Egyértelműen Triandalas stílusa. Kétségem sem férhet hozzá, hogy ő üzent.
Mindig ő volt a vezér. Akár ketten dolgoztunk, akár nagyobb csapatban. Mindig, mindenkit fegyelemre tanítottak, az utasítást követni kell. Az elöljáró sosem véletlenszerűen került kiválasztásra: a döntéseinek megfontoltnak, és bölcsnek kellett lennie. És ha pedig az, akkor mindannyiunk érdekeit az szolgálja, amit ő mond, még akkor is, ha ezt a csapat tagjai az adott pillanatban nem ismerik fel. „Ahogyan a gyermek sem érti, hogy a szülő a gyermek érdekében teszi, amit tesz.” Így magyarázták miért szükséges a parancsok követése.
Azért lett mindig ő a vezér, mert vészhelyzetben is higgadtan gondolkodott.
Engem meg végül azért tettek ki a csapatból, mert nem követtem vakon az utasításokat. Nemcsak Trian döntéseit kérdőjeleztem meg. „Örök lázadó.” Ez volt az indoklás.
Lehetetlen, hogy Trian ne lenne biztos abban, hogy úgyis követem. Régen is követtem volna, ha a kiképzésen ad tiltó parancsot, de most már a világ végére is követem! Még a halálba is! Egy test és egy lélekké lettünk. Képtelenség, hogy ezt ne tudja!
Mire megindultam volna az ajtó felé, a riadt csendet egyszerre csak a meghökkenés neszei törték meg. Odakaptam a fejem, ahová mindenki meredt: a fekete nő hűlt helyére. Füst gomolygott ott, ahol akkor állt, amikor Triandalas végre becsapta maga mögött az ajtót.
Egy, az ablak mellett álló nőnek esett le először a dolog. Hirtelen megfordult, hogy kilásson, és már emelte is a kezét mereven előre:
– Ott a boszorkány!
A tömeg megindult az ajtó felé. Felmértem, hogy arra nem jutok ki elég gyorsan. Ablak! Ez az! Már markoltam is az ablak kilincsét, hozzányomva a döbbent Davidont a falhoz. Mire bármit mondhatott volna, az egyik lábam a széken, a másik az asztalon, a következő lépés a párkány, s végül két lábbal érkeztem a virágágyásba. Innen még kitakarta az eseményeket a ház sarka, úgyhogy futásnak eredtem. A mellkasig érő deszkakerítés nem volt komoly akadály, miután előző nap elkezdtek felelevenedni bennem a régi kiképzések emlékei.
A tömeget kikerülve tudtam előnyhöz jutni, de a lábaim nem vittek elég közel. Azt hiszem a döbbenettel keveredő erős kíváncsiságom okozta, hogy tisztes távolban megálljak. Utólag képtelen vagyok felfogni, miért nem kerekedett felül bennem a védelmi ösztön, miért nem ragadtam a kezembe az íjam, és lőttem agyon a némbert, amíg lehetett volna. Hiszen engem észre sem vett.
Még gomolygott körülötte a füst, ahogy ott állt a megtorpant elf előtt 5 lépésnyire.
– Azt mondtam, megállj! – Mereven nyújtotta előre bal kezét, tenyérrel kifelé.
A hangja még mindig a síron túlinak hatott. Még itt a nyílt téren is hátborzongatóan vibrálva visszhangzott:
– 3 hosszú éven át vártam erre az édes pillanatra, Whong! A bosszú csak nekem lesz édes, neked meg halálosan keserű! Magad fogsz könyörögni a halálodért!!!
A tömeg egyre gyűlt körülöttük, ahogy az ajtón nagy nehezen átvergődtek egymás után a kíváncsiskodók. Méltatlankodás hangjait hallottam felőlük. Vajon én vagyok itt az egyetlen, aki szikla szilárdan hiszi, sőt tudja, hogy Triandalas nem lehet gyilkos? Vajon építhetek a megérzésemre? A régi, nosztalgikus emlékeimre? Akkor szinte még gyerekek voltunk: Harcolni tanítottak minket, de a hazánkat védeni. Önmagunkat és az ártatlanokat védelmezni. Az elfek számára az élet szent. Csak a legvégső megoldás lehet egy élet kioltása.
Megrengethette volna a hitemet, hogy sok évtized után csak pár napja volt mellettem, és azóta számolatlanul osztotta a halált. De hát háborús övezetben jártunk, orkokkal harcoltunk, embereket védtünk meg és szabadítottunk ki.
Ez a boszorkány viszont gyilkossággal vádolta meg Triant…
Whong?!
Abban egy percig sem hittem, hogy csak összetévesztette valakivel. Akkor Triandalas nem így viselkedett volna!
„Elvetted az életét, már mielőtt a barátod megölte volna őt!” Zengett a fejemben a bent elhangzott mondat.
„A barátod…?! Whong…?! Szegény bolond húgom?!”
Megpróbáltam összerakni a darabkákat, de akkor elképesztő sebességgel iramodott meg a könnyűléptű elf. A tömeg felhördült, de még így is hallottam a rémséges hangon kántált varázsigét. A boszorkánynak forognia kellett, megpróbálta áldozata felé irányítani a kezét, amikor az elviharzott mellette. Triandalas fél pillanatnyi idő alatt oldotta el a kantárt, a pillanat másik felében pedig felszökkent a nyeregbe, a lábát nagy ívben lendítve. Már sarkalta is pompás állat szügyét, az pedig még az elf előbbi meglódulásánál is sebesebben indult meg. Mire a fekete nő végére ért gonosz igéjének, ő már túl messze volt, hogy elérje a varázslat.
Akkor vettem csak észre, hogy a fogadóban még minden férfi tekintetét vonzó nő, mostanra aszott arcát mutatta. Már egy cseppet sem fiatal, csak káprázat volt teste feszessége. De nem bámészkodhattam sokáig, mert egy rövid, de igen durva káromkodás után, újra kántálni kezdett.
Ekkor még egyhelyben állt, maga elé koncentrálva, sipító hangon hadart. A következő pillanatban megindult: az első lépésnél jóval gyorsabb volt a második, és annál is a harmadik. A tömeg egy emberként horkant fel, amikor a boszorkány lába a következő lépésnél nem érintette a talajt, és többet nem is lépett, csak suhant előre. Triandalas lova nagyon sebes jószág, de a boszorkány képes volt ugyanilyen gyorsan a nyomába eredni.
Tennem kell valamit! „Ne kövess!” Na persze! Akkor mit kéne tennem?!
„Nem ismersz! Nem ismerlek!” Mi másért üzente volna, mint az egyik rég megtanult alapszabály miatt: Ha ellenséged megtudja, hogy kötődsz valakihez, akkor őt fogja bántani, hogy neked ártson.
Ugyan! De hisz már nincs is itt a némber! Honnan tudná, hogy ki vagyok én Whongnak?! Hisz Triandalast nem ismeri!
Rohantam én is a lovamhoz, keresztül a téren. Már rég szem elől tévesztettem az elviharzott lovast, de bíztam benne, hogy a város falán kijutva a nyílt terepen majd biztosan meglátom! Ha mást nem is, a boszorkányt az égen! Gyors lovas voltam én is régen. Bár Triandalas általában legyőzött, mindig is próbáltam utolérni őt…
Lovam patái hangosan kopogtak, gyors ritmust keltve az utcaköveken, de még így is hallottam Davidon kiáltásait.
„Sajnálom, Davidon! Most nem nézhetek hátra, mert minden másodperc számít!”
De reméltem, hogy utánam jön, és segít, ha szükség lesz rá.
Még Gervidben is reménykedtem kicsit. Varázserő ellen a nyilak, kardok lehet, hogy hatástalanok…
„Oh, én bolond! Mit bámészkodtam? Miért nem lőttem, amíg megtehettem volna!?”
Végre kiértem a kapun. Nem lassítottam. Gondoltam követem az utat, onnan pásztázom majd a vidéket. Meg is láttam őt. Balra tért le, egyenesen az erdő felé vágtatott. Talán ott akar elrejtőzni. „Az erdő helyzeti előny” – jutott eszembe az elfek egyik alapelve.
Mielőtt elérte volna az erdő szélét, egy kissé romos kőfal állta útját. Ez lehetett Cortina gátrendszere, ami a város mellett kanyargó folyó áradásaitól védte a városkát. Láttam, hogy a legalacsonyabb rész felé vette az irányt, keresgélnie kellett egy keskenyebb szakaszt, hogy átugrathasson. A vágtája gyors maradt akkor is, de mivel ki kellett térnie, és az ugratás is lassította, a boszorkány közben fölé ért.
Bár messze volt még, a rémes rikácsolását így is hallottam. Három kötéldarabot dobott előre, az egyik Triandalas előtt ért földet. A ló rémülettel telve nyerített fel, két lábra ágaskodott. Triandalas megülte, nem esett le…
De a ló! A ló esett össze!
Egyre közelebb értem, egyre többet láttam:
Láttam Triandalas lábát a görcsösen rángatózó ló alá szorulva.
Láttam egy kígyót felfelé kúszni a ló lábán, araszolt a szügy felé, egyre közeledett a szabadulással küszködő lovas felé.
Láttam, hogy ebből a távolságból a vonagló kígyót nem, de az őt irányító boszorkányt már agyon tudnám lőni.
Mire az íjam a kezembe került, már csak azt láttam, hogy nem látok! Sűrű füst borította be a lovat, a lovasát, a kígyót és a bűvölőjét.
Nem lőhetek! Triandalas épp tegnap pirított rám, amikor vakon, hangra céloztam csak a bozótba. Elviselhetetlen volna a tudat, ha én venném el a drága életét!
Tehetetlenül dühöngve hatoltam be a füstbe, hátha közelre látok majd valamit. De semmit! Még hőalakokat sem. Marta a szemem is, a tüdőm is a füst. Kezes is hangos nyerítéssel tiltakozott két lábra ágaskodva, a füst őt is marhatta.
Egyszer csak paták dobogását hallottam, és szél zúgását a fák felől. Már az arcomon is éreztem. A célt kutatva forgolódtam a ködben megfeszített íjammal, és végre látni kezdtem.
Láttam, ahogy kis gomolyagokká oszlott a füst, és kelet felé vitte a foszlányokat a szél.
Láttam, Davidont, ahogy fékezte már a lovát, és épp befejezte a szél keltés igéjét.
Láttam a Triandalas szerencsétlen lovát, görcsöktől eltorzult pózban, már hangtalanul feküdni a gát falának közelében. Egy ócska kötéldarab lógott le a nyerge pereméről.
De nem láttam senki mást! Se Triandalast, se a boszorkányt, se a kígyót.
Eltűntek…
– Hová lettek?! – kérdezte Davidon döbbenten.
– Hová lettek?! – sírtam kétségbeesve. – Davidon! Segíts! – zokogtam.
– Nem nyelhette el őket a föld! Gyerünk, keress nyomokat! Mire jó a tudományod?! Használd!
Próbáltam a nyomukra bukkanni. Tanácstalanul forgolódtam, keresgéltem, de mindhiába. Elnyelte őket a föld…
