11. Peng
Gervid is megvizsgálta az eltűnésük helyszínét, de eredménytelenül. A falban sejtettünk rejtekajtót, a földön fűvel benőtt csapóajtót, vagy bármit, ami teleportálásra utal. Csak annyit találtunk, hogy a ló alól még kihúzták a testet, barázdát hagyva a földben, letarolt fűszálakat a húzás irányában a falig. De onnan sehova tovább. A túloldalon se volt semmi.
Végtelenül tehetetlennek éreztem magam…!
„Ezt nem hagyhatom ennyiben!” – próbáltam felülkerekedni a kétségbeesésen.
– A férjem, Davidon! Meg kell találnom! – rángattam meg a pap karját. Csak az ő segítségében bíztam.
Davidon együttérzőn nézett rám. Együtt sóhajtottunk fel, aztán pedig együtt kaptuk hátra a fejünket. Gervid hangja lepett meg bennünket:
– Tanulmányoznom kell a boszorkányvarázslatokat.
Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy a mágus nekem, nekünk szánja-e szavait, vagy csak önmagának.
Lassan indult meg, vissza a város felé. Gyalog. Magában tűnődve, de jól érthetően beszélt.
– Botorság lenne szembeszállni az ellenséggel ismeretlenül. Nem igaz, Triandalas?
„De jó is lett volna, ha a megszólított hallhatná a szavait…” – sóhajtottam. Még mindig Davidon karját markolásztam a segítségében bízva. Most megszorítottam azt a kart. Rátette a kezét a kezemre, és ahogyan rám nézett, azt láttam a szemében, amire én is gondoltam: A reményt.
„Gervid volna az, aki kisegít? Képes rá. Ha valaki, akkor ő… De hogy erre önként jelölje magát?!”
Elképedtem.
Végtelen hosszúnak tűnő napokat töltöttünk a városban. Gervid a könyvtárban bújta a réges-régi tekercseket, a papokhoz járt kérdezősködni, még egy varázslót is talált, akivel beszélhetett.
Mi Davidonnal minden nap kimentünk az erdőszélre. A lovat eltemettük, de ennél nagyobb hasznunk nem volt. Újra meg újra átnéztük a helyszínt, de mindhiába. Hogyan lehet nyomtalanul eltűnni?!
Egyik este épp vacsorázni indultunk a fogadóba, amikor egy cortinai kölyök szaladt elém.
– A feketecsuklyás! Láttam az előbb! – kiabálta már messziről.
– Hol?! – szaladni kezdtem én is a gyerek felé.
– Az előbb kérdezősködött a fogadóstól!
Mind egyszerre néztünk az ajtó irányába. Már csak úgy tíz lépésre voltunk onnan.
Az ajtó kinyílt, és ő kilépett rajta. Elakadt a lélegzetem: Ugyanaz a testalkat, ugyanolyan mozdulatok, ugyanolyan köpönyeg… A csuklya árnyékba borította az arcot.
Észrevette, hogy őt bámuljuk, végigmért bennünket. Rajtam megakadt a szeme.
Majdnem a szívem is megállt! Szemünk egymásba fúródott. Pont úgy voltam vele, mint a fekete nő Whonggal: az arc egész más ezzel a furcsa, fülvéget takaró homlokpánttal, de a szeme!
Egy pillanatra csodálkozást, aztán gyanakvást, végül hirtelen határozottságot láttam az ismerős arcon. Mielőtt faképnél hagyott, még jól megnézett magának. Tetőtől talpig. Rám sem köszönt, csak távozott. Mi volt a búcsú tekintetében?! Megvetés? Szánalom? Vád?
Mellettem haladt el. Mereven előre nézett, csak én fordultam utána. Nem tudtam levenni róla a szemem, még akkor sem, amikor már a lován ült, és ügetőre fogta.
– Levander! Ki volt ez? – faggatózott Davidon.
– Nem a te feketecsuklyásod volt, néni? – kérdezte csodálkozva a kölyök is.
– „A barátod”! – mondtam magam elé meredve.
– Tessék? – Davidon beállt a látóterembe, hogy figyeljek rá. A végtelenbe néző szememet közelre kellett élesítenem.
– A kirakós egy darabkája… – folytattam a merengést: kissé jobbra hajolva, Davidon széles vállai mellett, újra a feketecsuklyást kereste a szemem.
– Avassatok be! – ragaszkodott hozzá Gervid.
– Én sem értek semmit! – mondta Davidon széttárva a karját.
Megindultam a fogadó felé. Értetlenkedve néztek össze mögöttem, de aztán követtek.
– Fogadós – mentem egyenesen a pulthoz –, miről kérdezgetett téged a feketecsuklyás?
– A boszorkányról. És az elfről. …Akit ti is kerestek – tette hozzá kis szünet után, amikor befejezte a pult törlését.
– És mit mondtál neki? – markoltam meg a pultot izgatottan.
– Elmeséltem, amit ti úgyis tudtok: mi történt idebenn, odakinn a téren, és aztán az erdőszélen – pakolgatta a kupákat egykedvűen.
– És ő mit mondott?
– Semmit. Kérdezgetett az eltűnésről. Hol, mikor, hogyan… Aztán sarkon fordult, és elment. Azt reméltem, hogy legalább iszik valamit, mint máskor – lépett jobbra a pult túloldalán, hogy a többi kupát is a tálcára tegye.
– Máskor?! Máskor is járt már itt? – követtem a pult innenső oldalán, balra lépve.
– Igen, jónéhányszor. De sosem egyedül – fordult el, hogy átadja a kupákat a konyhalánynak.
– Tényleg?! – alig bírtam kivárni, hogy végre teljesen rám figyeljen.
– Ketten szoktak lenni. Két szótlan fickó. Elsőre embernek néztem őket, mert füleiket takarta a homlokpánt. A szemük vágása és a könnyed járásuk sejttette csak velem, hogy elfek.
Elkerekedett a szemem, elárulva, hogy a kirakós még egy darabkája a helyére került: „Beolvadni az emberek közé!”
– Az ám! – folytatta tudálékosan a fogadós. – Te is emlékszel, hogy mit mondott az a sötét nőszemély: „Más a hajad, és nincs rajtad a köpeny…” Neki is furcsának tűnhettek a hegyes fülek. Nem vagyok egészen biztos benne – halkította le a hangját és a pult fölé hajolt: –, de a boszorkánynak igaza lehetett, és tényleg Whong volt az. Én innen csak a csukódó ajtót láttam.
– Jó, tegyük fel, hogy ő Whong. De kicsoda a társa? – kérdeztem. – Azt mondod, hogy szoktak ide járni…
– Peng. De nincs kizárva, hogy álnevek… Hisz te sem így ismerted az eltűnt társatokat… Amilyen rövid nevek, olyan röviden beszéltek mindig. Egy-egy szavas rendelések, pár szavas kérdések, de köszönetet azt mindig mondtak, és tisztességes borravalót adtak!
„Peng? Whong? Rövid nevek… Hangutánzók…”
– Ez az! Köszönöm!
Rohantam kifelé. Davidon és Gervid folytatta új szokását: értetlenül néztek össze egymással, ezalkalommal a fogadóssal is, aztán követtek.
Majdnem olyan gyorsan pattantam lóra, hogy Pethronast kövessem, mint pár napja a féltestvérét. Megiramodott a ló alattam, és pont ugyanazt reméltem, mint akkor: hogy a városból kiérve még megláthatom.
Tudtam, hogy a fiúk jönnek majd utánam. És azt is tudtam, hogy sokkal gyorsabb lovas vagyok náluk, ráadásul előnnyel is indultam. Abban reménykedtem, hogy válthatok pár szót Pethronasszal, mielőtt utolérnek.
„Már, ha szóba áll velem…”
Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Vágtattam, amennyire a városi utcákon lehetséges. Az emberek ugráltak el az utamból, a kapuőrök méltatlankodtak.
„Még épp idejében vagyunk: mindjárt zárják a kapukat, sötétedik” – gondoltam, miközben kinyargaltam a várból.
A szürkületben keresgéltem a szememmel a feketecsuklyást. Azt gondoltam, hogy balra ment, oda, ahol Triandalasnak nyoma veszett. Nem láttam őt arra. Sem senki mást.
Jobbra viszont egy ló lassan poroszkált. A mozdulatokról az ugrott be, hogy keresgél valamit a lovasa. Meghallotta, hogy közeledem. Rám nézett, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott.
„De miért arra?!”
Davidon alig lát már ilyenkor, de Gervid hamar rámtalált. Ekkor már gyalog járkáltam, fürkészve a földet, hogy vajon mi lehetett az oka, amiért Pethronas itt időzött.
– Ki a fene volt ez, Levander! Most már beszélj, mert elég idegesítő elfoglaltság utánad rohangászni egész este – vont kérdőre a mágus, miközben leszállt ő is lováról. – Ráadásul éhesen!
– Igen, Levander! Beszélj! – követelte a pap is.
– Pethronas.
– Bővebben? – sürgetett Gervid.
– Pethronas Viisas’soturi. Triandalas féltestvére. Az apja első házasságából született. Jóval idősebb nálunk, még apámnál is idősebb.
– Nem látszik rajta… Sebes, mint a szél! – panaszolta lihegve Davidon.
– De ha gyakorlatilag a sógorod, akkor miért nem borult a nyakadba inkább? – hozta szokásos cinikus formáját a mágus.
– Hát először is, honnan tudna arról, hogy Davidon összeesketett minket? Másodszor, az ő utolsó emléke rólam, hogy elhagytam az öccsét, megaláztam, és kegyetlenül összetörtem a szívét. Tehát elég logikus, ha szívből gyűlöl engem.
– Jah: logikus – vigyorgott kárörvendően Gervid. De ő mindig élvezi a nehéz feladványokat, a szellemi kihívásokat. Amint a feladatra koncentrált, a beszédstílusa is rögtön átváltott tűnődőre. – Na szóval: Hogy kerül ide a kedves rokon?
– Hm… ez a legjobb kérdés, Gervid! Én is ezen töprengek, amióta megláttam kilépni azon az ajtón.
– Na akkor halljuk, mit tudunk eddig? – fordult hozzám teljes érdeklődéssel.
