14. Pethronas
Mire felnéztem, Pethronas kezében máris egy újabb nyílvessző volt a kifeszített idegen. Nem hagyott kétséget, afelől, hogy legközelebb nem a lábam elé lő.
– Triandalas! – akkor már sírtam a tehetetlenségtől, de nem mertem moccani. – Trian!
– Azt mondta, tartsalak távol – közölte Pethronas.
– Biztosan csak azért mondta, hogy a boszorkány ne használjon fel engem ellene! – próbálkoztam.
– Mindegy miért. Nem engedlek a közelébe!
– Hogy a csudába lenne mindegy?! – fakadtam ki.
„Ez tényleg Pethronas, és az ő hideg parancskövetése. Szétvet a düh, hogy miért nem lehet mérlegelni, magad is megvizsgálni, hogy mi is van a parancs mögött, és annak fényében eldönteni, hogy milyen szituációkban értelmezhető, vagy mikor nincsen MÁR értelme!” – De hát olyan sokszor tapasztaltam, hogy teljesen felesleges ezt a meddő vitát feleleveníteni vele. – „Viszont az mégsem lehet, hogy Trian itt hal meg tőlem tíz lépésnyire!” – Döntöttem:
– Pethronas! A férjem mellett a helyem, hogy segítsek rajta. Haldoklik, nem látod?! Ha nem engedsz hozzá, akkor jobb is, ha agyonlősz, mert nélküle nem akarok élni!
– Hagyd, hogy hazavigyem! Azzal segítesz rajta! Fogy az idő, én meg veled bíbelődöm!
– Haza?! – döbbentem meg.
– Képtelen lenyelni a gyógyitalt, a magistärhez kell vinnem – Kiéreztem a hangjából, hogy ideges.
„Nem vall rá, hogy magyarázattal szolgáljon nekem. Még soha nem láttam őt bizonytalannak. Talán kezdi érezni, hogy jót akarok? Talán tényleg mérlegel? …Talán mégsem tudna engem agyonlőni?” – Leszűrtem, hogy mégis van esélyem meggyőzni:
– Davidon pap, engedd hozzá! Ő meg tudja gyógyítani.
– Nem! – vágta rá.
„Akkor biztos csak képzeltem a megingását!” – ijedtem meg:
– Trian! – kiáltottam most már teljesen kétségbeesve. Reméltem, hátha eljut a tudatáig a hangom, és képes lesz feloldani a patthelyzetet: visszavonni a távoltartási parancsot.
– Mi az, hogy férjed? – Pethronasnak végre elért a tudatáig, amit az előbb mondtam.
– Igen! Eggyé váltunk! Egyek lettünk! Mellette a helyem! Engedj! – szinte követelőzve sírtam.
– Miért higgyek neked, hogy feleségül vett, itt, távol Metsärtól?! – vívódott. – De a fenébe is, azt tudom, hogy szereted őt. Ha tudsz, segíts rajta! – lépett egyet hátra, jelezvén, hogy utat enged. – De a többiek maradnak! – már rájuk szegezte a fegyvert.
Az ösztön hajtott. Odaszaladtam, és ráborultam. Átöleltem hátulról, és teljesen hozzásimultam, szorosan tartottam.
Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy a mellkasomból a hátába áramlik valami láthatatlan energia. Mintha indák nőttek volna ki a testemből, belefúródva az övébe. Az elménk is összekapcsolódott. A fejemben hallottam a hangját:
– Levander… – nagyon gyenge hang volt.
– Itt vagyok. Maradj velem, hallod?! Visszaadom a lelked, ha ezzel megmenthetlek!
Éreztem, hogy gyengülök, ő viszont erősödik.
– Most már nem lesz semmi baj! Itt vagyok! Nem vagy egyedül!
– Bocsáss meg, Levander!
Áramlott át belőlem az életerő az ő testébe, én meg egyre jobban szédültem.
Végre magához tért. Én is újra visszatértem a valóságba, bár a testem gyenge volt, de kitisztult a tudatom.
– Levander! – nyögte alig hallhatóan. – Szerelmem!
Engem rázott a zokogás. Triandalas összeszedte erejét és megszólalt:
– Davidon? – gyenge hangját Pethronas is hallotta, de nem értette, mit akarhat ezzel. Látszott az arckifejezésén.
– Engedd ide a papot! Őt akarja! – magyaráztam Pethronasnak.
– Melyikőtök az a Davidon? – hangjában bizalmatlanságot éreztem, de a többiek talán csak az eddigi szigort hallották ki belőle.
Az erős testalkatú fiatalember kezdett el bizonytalanul lépkedni előre. Látta, hogy nem kap nyilat a cipője orrába, így egyre gyorsabban jött. A szent fényt még mindig maga elé tartotta, így láthatta, hová is tart.
Feltérdeltem, hogy helyet csináljak a Davidonnak. Minden reményemet a férjem másik oldalához térdelő ifjú Seryn papba helyeztem. Hol őt néztem, hol Triandalast. Hallgattam a monoton mormolást, és most éreztem csak át, milyen lehetett Triannak, amikor Davidon énfelettem mormolt.
Fogtam a kezét. Éreztem, ahogy tér belé vissza az élet. Az ernyedt az ujjai előbb lágyan, majd egyre erősebben szorították a kezem. Fellélegeztem.
Pont ugyanolyan megkönnyebbüléssel árasztottam el csókokkal az arcát, mint a zauni tűz éjszakáján ő az enyémet. Megint rázott a zokogás, de ezek már örömkönnyek voltak.
Felült, és hosszan, nagyon hosszan ölelt magához. És szorosan!
– Mi folyik itt, Triandalas?! – Pethronas hangja zökkentett ki.
A többiek nem érthették, miről szól ez a szigorú kérdőre vonás. Hogy hogyan hagyhatta magát elrabolni? Hogy mi ez a díszes társaság itt körülötte? Nem. Én biztos voltam benne, hogy ő csakis arra kíváncsi, miért ölel engem szerelmesen.
– Csak otthon akartam elmondani – válaszolt testvérének. – Meg fogjátok érteni a döntésem okait.
Miközben beszélt, bátyja a karját nyújtotta neki, hogy felsegítse. Mindketten pont ugyanolyan veretű alkarvédőt viseltek, és egyforma volt a mozdulatuk is, ahogyan körbefonták ujjaikkal a másik alkarját. Nemcsak az egyenruha és közös szolgálat miatt, de hiszen az apjuk is közös… Még úgy maradtak, mélyen egymás szemébe nézve, amíg válaszolt.
– Megbízom az értékítéletedben, ezért elfogadom a döntésed, testvér. Még ha nem is értek veled egyet… Magad is a kitagadást választod, ha kitagadotthoz akarsz tartozni!
Elengedte a karját, és elfordult.
– Gyerünk! Ideje hazamenni! – készülődni kezdett, épp egy tenyérnyi, rúnákkal díszített bronz tárcsát burkolt be egy kendőbe.
„Fürkész” – ismertem fel. – „Hát így talált rá! Csak egy személyes tárgyra van hozzá szükség és ez megmutatja a keresett személy irányát és távolságát. Már csak követni kell. Viszont igen drága holmi. Ezek szerint ezért találnak meg bárkit a küldöttek. Igazi fejvadászok…”
Rájöttem végre, hogy sosem jöttünk volna rá a nyomokból, mit csinált itt Pethronas. Már nagyon közel járt, meg kellett állnia, hogy pontosítsa a távolságot és az irányt a fürkészen.
– Én még nem mehetek – Triandalas hangja rántott vissza a mélázásból.
– Mi?! – fordult vissza hirtelen Pethronas. – Elandor elküldött a lányáért. Ő megvan. Tehát gyerünk!
– Nem ilyen egyszerű.
– Ilyen egyszerű. A küldetés elérte a célját, de akkor lesz teljesítve, ha hazaviszed Levandert.
Vibrált a levegő. Két erős akaratú testvér, de az egyiküket én meggyengítem. A nekem tett ígéret a küldetés céljával nem összeegyeztethető kitérőt, sőt, bizonytalan idejű kitérőt jelent. „Hogy én ilyet még soha nem tudtam megmagyarázni Pethronas konok fejének, az egy dolog, de most már a testvérét is megrontottam?! Inkább magamra vállalom a haragját. Nekem már úgyis mindegy!”
– Pethronas, te úgysem látod a szürke árnyalatait. Neked minden fekete vagy fehér: küldetés teljesítve vagy nem, a parancs szó szerint betartva vagy nem. Most is majdnem megölted a testvéred, mert ragaszkodtál az idejét múlt „parancshoz”! Nem vetted észre, hogy a körülmények megváltoztak időközben. Persze azt csak akkor vetted volna észre, ha érdekelt volna a „miért”…
– Ne szólj bele, Levander! Inkább örülj, hogy beteheted a lábad Metsär erdeibe újra. Szállj magadba, és légy hálás a sorsodért!
– A szokásos meddő vitát folytathatnánk le. Inkább csak fogadd el, hogy MÉG nem mehetek, és Trian rám vigyáz, hogy végül mégis hazavihessen.
Egy ingerült lépést tett felém, de Triandalas közénk állt.
– Most menj, haza testvér! – rátette testvére ellenségesen dülledő mellkasra a tenyerét. – Kérlek! … Nélkülünk.
– Érted jöttem – emelte szemét rólam Triandalasra.
– A segítségedre volt szükségem. Nagyon köszönöm, Pethronas! – váratlanul átölelte a bátyját. Megszorította. Aztán eltolta magát, de a vállait erősen megmarkolta. Mélyen nézett a szemébe: – Testvér, arra kérlek, hadd mondjam el én az otthoniaknak! – kis szünetet tartott, aztán a homlokpánt díszére meredt, és nyomatékosította: – Majd odahaza! Én személyesen!
– A kérésed parancs – mondta Triandalasnak, mintha hivatalos kijelentést tenne. Aztán levette fejéről a pántot, s miközben hajtogatta, megváltozott a hangneme: – Ez most jól jön nekem, testvér, mert el sem akarom képzelni, milyen vihart kavarna a hír otthon. Anyád… Levander apja… én ebből ki akarok maradni! Az az egyetlen szerencséd, hogy parancsod szerint titokban jöttem el, egyedül a magistär őrködött felettem. Őrizzük a titkod, míg hazaérsz!
– Köszönöm! – újra egy erős, férfias alkarszorítás, mély szembe nézés.
Közöttük ennyi a búcsú.
Pethronas csak összeszedte a holmiját, ellenőrizte a felszerelését, és már indult is haza, Metsärba. Így, az éjszaka kellős közepén.
Felült a lovára, és még egyszer utoljára végignézett a társaságunkon. Gondoltam érdekli, kik veszik körül féltett testvérét. Most, hogy nem szegezett rájuk fegyvert, mindenki közelebb merészkedett. Végigfuttata a szemét a gyógyítón, a kis vézna máguson, rám is vetett egy pillantást, ahogy Triandalas átkarolt, végül a mellettünk álló Shevalanhoz ért. A szeme összeszűkült. Szinte a rákövetkező pillanatban éreztem Trian ujjainak apró, alig érezhető rezdülését a karomon. Odakaptam a fejem, és láttam, hogy csodálkozó szemmel nézi a bátyját. Biztosra vettem, hogy Pethronas gondolatátvitellel felhívta Triandalas figyelmét valamire Shevalannal kapcsolatban. Talán megérezte, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzám? Furcsa lenne ez Pethronastól, ő nem elég érzékeny az ilyen érzelmi rezgésekre…
Már fordította is a lovát, és elnyelte őt az éjszaka.
Engem viszont nagyon felkavart ez a találkozás: a lelkem egyik fele haza vágyott, a másik felét taszította a Pethronas-féle merev hozzáállás a világhoz… „Ha vissza is fogadnak, én vajon meglelem köztük a helyem? Vajon csak annyi hozott el engem onnan, amit eddig bevallottam magamnak? Vagy egyszerűen kivetett magából Metsär?” – Megijesztett a gondolat…
– Erre! – Gervid kiáltása rántott vissza a cortinai valóságba. – Ezt nézzétek!
Shevalan és Davidon már szaladtak is a hang irányába. Én is indultam volna, de Triandalas visszatartott. Elkapta a könyököm és szorosan fogta.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet ezt látni! – aggódó szeretet áradt a szeméből.
– Mi van ott? – rémült tekintettel néztem, de bíztam benne, hogy ha veszély lenne ott, Triandalas nem hagyta volna a többieket sem bemenni.
– Rémálmok. Én be nem teszem újra a lábam.
Nagyon közelről hallottam a hangokat. Mintha egy házból szólna, de csak fákat láttam. Erdőt.
Egyszer csak a semmiből lépett elő Gervid.
– Ez a Peng egy igazi mészáros! Pont, ahogy éreztem. Jobb, hogy nem kötözködtél vele. Most te is fel lennél tűzve egy fára. A boszi elég randán fest. A viskó falára szegezte az egyik nyílvessző. Nem éri a lába a földet.
– Biztos lebegett – indokolta Triandalas komoran.
– Te eszméletlen voltál? – következtetett Gervid.
Akkor meghallottam Davidont és Shevalant is közeledni. A hányinger kerülgette őket. Próbáltam Gervid válla felett kukucskálni, honnan kerültek elő. A fa egyik oldalán még nem látszottak, a másik oldalán meg előléptek… Furdalt a kíváncsiság.
– Be nem menj oda, kismadaram! – állta el az utam a bárd. De rögtön ezután összegörnyedt, és elfordult. Végül mégsem hányt.
– Egy csomó széttrancsírozott állattetem és belső szerv mindenütt! – undorodott Davidon is.
– Átkokhoz használhatta, bár a szaguk is elég a kínzáshoz – vonta meg nyeglén a vállát a mágus. De aztán visszatért saját gondolatmenetéhez: – Szóval igazad volt, íjász. Jól értelmezted a hang alapján: Az első nyílvessző szegezhette a falhoz, és nem volt halálos. Akkor kiálthatott fel. A második viszont a bal szemébe fúródott. Az agyába.
– Hagyd már abba! Nincs szükség a részletek ecsetelésére – küzdött még mindig a gyomorfogtató élményeivel Shevalan.
– Jól tetted, Levander, – fordult újra felém Gervid – hogy nem kekeckedtél ezzel a lövésszel. Triandalas, van fogalmad róla, hogy milyen bolond a bátyád?! Nem engedte, hogy segítsünk rajtad! Majdhogynem agyonlőtte Levandert!
– Ha agyon akarta volna lőni, már nem élne – a hangjából kiéreztem a szomorúságot.
– Azt látom. Épp a képességeit elemzem…
Triandalas belém karolt, és elhúzott annak az elátkozott helynek a közeléből. Tudtam, hogy végtelenül fáradt, de azt is, hogy miért szomorú: nagyon nehéz lesz számára a hazatérés…
– Mesélj már, Triandalas! Megöl a kíváncsiság, mi történt ebben az eldugott viskóban az elmúlt napokban!
– Sajnálom, Gervid, de erről nem fogok mesélni!
Rögtön tudtam, hogy a kijelentése mögött komoly az elhatározás. Megmásíthatatlan.
Elindultam Triandalas oldalán, de még hátra néztem a barátaimra. Teljesen együtt éreztem a kíváncsiságukkal…