15. Leinara
Megpendült a lant húrja. Aztán egyik akkord a másikat követte, kellemes, lágy dallam csendült az éjszakában. Elcsigázva dőltünk Cortina várfalának, s bár Shevalan magabiztosan állította, hogy a fogadó biztonságában és kényelmében töltjük majd a rémes éjszaka folytatását, nem nagyon hittünk benne.
S akkor felzendült végre a dal is, Dallamor dan Shevalan magával ragadó énekhangja csatlakozott a lantmuzsikához. Én lehunytam a szemem, hogy jobban élvezzem a zenét, de akkor egy apró koppanást hallottam magam mellett. Aztán még egy, és még egy. Felpattant a szemem, s rájöttem, hogy kavicsok potyognak. A kapuőr hajolt ki a várfalon, ő sodorta le őket a fal tetejéről.
A dalnok egyre jobban belelendült, egyre szenvedélyesebben pengette a húrokat. Hófehér selyem ingének buggyos ujja lobogott a hévtől. Az őrök gyűltek odafenn, s kisvártatva hangos csikordulással kinyílt az erős vasalatú várkapu. Ekkor újra megkapó, lassú dallamok következtek. Shevalan hangján elméláztak még egy kicsit a városi őrök, mielőtt kiléptek hozzánk. Végül kíséretet kaptunk a fogadóig.
Nem azért tették, mert egy héttel azelőtt még hősként ünnepelték a csapatunkat, amikor a falvakban élő rokonaikat visszahoztuk a fogságból. Nem. Azt már talán el is felejtették.
A barátság dalába csepegtetett bárdmágia érte ez el nekünk: tette a dolgát. Egy-két versszak elég volt, és az őrök máris mindent megtettek új barátjukért, …és az ő barátaiért.
– Leinara… – próbáltam emlékezni reggel a küldetésem kulcsára.
És persze minden erőmmel igyekeztem felejteni! Mindazt, ami azután történt, hogy Leinaráról hallottam.
Egy perce volt, hogy Triandalas mellett ébredtem. A verőfény keltett. Vagy a rémálmom…
Amikor én végre összeszedtem magam, akkor tűnt fel, Trian zaklatott szuszogása. Neki sem volt épp édes az álma… Meztelen mellkasára tettem a tenyerem, és lágyan mozgattam az ujjaim. Úgy tűnt, ez segít: ezután lassabban és egyenletesebben lélegzett.
„Vajon ő milyen rémekkel küzd?” – tűnődtem, és ez újra felidézte bennem a saját rémeimet, az álmom:
Sötét volt. Az erdőben térdeltem, zokogva, Triandalas teste felett. A szent fény felette lebegett, és Davidon imádkozott.
Hirtelen fordult a nézőpont és máris alulról néztem fel Davidonra. Akkor már énfelettem térdelt. A másik oldalra fordítva a fejem Trian könnybe lábadt szemét, s aztán megkönnyebbülten felderülő arcát láttam. Éreztem a csókjainak áradatát az arcomon.
De még egyet fordult a nézet. Már nem én feküdtem a még mindig imádkozó Davidon keze alatt, és nem is én térdeltem a test másik oldalán! Triandalas térdelt ott. Újra kétségbeesett fájdalom fakasztotta könnyeit, és újra feloldódtak a kíntól eltorzult vonásai, átadva magukat a megkönnyebbülés boldogságának. Pontosan úgy árasztotta el csókokkal az arcot, amikor a lány magához tért, mint az imént, amikor engem csókolt.
Mintha egy tőr fúródott volna a szívembe a felismeréstől. A Davidon térde mögül kilátszó haj égő vörösen göndörödött! Triandalas minden egyes apró csókja a tőrt forgatta meg a szívemben. Aztán a nő haja lángra kapott. Felült, és kárörvendően nézett rám. Sátáni volt a kacaja, de a saját sikításom elnyomta a hangját.
Arra eszméltem, hogy az ágyban ülök. A vérem heves árama majd’ kicsordul a fülemen és az orromon át, a levegőt pedig hiába kapkodom hevesen, így is fulladozom.
Bár még a felébredés is egy rémálommal ért fel, mégis jól esett. Legalább uralhattam a gondolataimat. Tereltem is őket, amennyire csak tudtam:
„Szóval: Leinara! Koncentrálj, Levander! A múltat felejtsd el, az előtted álló feladatra összpontosíts! A lány otthona is lerombolva. Ki tudja, merre menekülhetett!? Ötletek kellenek! …Hm Triandalas végülis fejvadász: biztosan tudja majd, hogy hogyan keressünk meg egy ismeretlent a teljes káoszban.”
Biztosan éreztem, hogy él: „Képtelenség, hogy meghalt volna, amikor az orkok elrabolták azokat az embereket. Biztosan a fiamhoz menekült. Tőle várt biztonságot… Hm… de ha vele van, akkor nem könnyebb őt sem megtalálni, mint magát Elandort!”
„Jaj! Teljes a káosz a fejemben! Nem állnak össze a gondolatok…
Pihenni kéne még?
Aludni? Na azt nem!
Ennyi is szétszed! És még be se mentem arra a helyre… Pedig mennyire kíváncsi voltam…!
Kíváncsi… A köpönyeg emlékeire is kíváncsi voltam, és tessék! Az is elég volt.
Naivan azt hittem, hogy milyen erős vagyok, amikor nem törtem meg, látván, ahogy gyengéden a lány csuklójára fonta az ujjait… Erős voltam? Csak azt hittem, de utólag hat rám! Ez az álom! Elvette naiv ábrándjaimat Trian érzelmeiről…
Mégis a fenét hittem: Mi a csudát csinált Triandalas, amíg én felneveltem a fiam, egy idegen apától?! Együtt hálva egy másik férfival nap, mint nap?! NEM! Soha többé nem akarok kíváncsi lenni! Azt sem akarom tudni, kit akartak hozzáadni a szüleink!
Bár úgy szerethetném őt újra, mint azelőtt! Teljes bizalommal!
Még a tegnap reggel is jobb volt ennél. Ugyan rémesen aggódtam érte, kínzott a hiánya, de legalább nem láttam őt mások karjában…
Most itt alszik, én érinthetem, de olyan távolinak tűnik! Csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyakozik-e arra, hogy bár őt is megmentette volna Davidon… Akkor én már senki nem volnék a számára.
Most is hajtana a kíváncsiág, hogy kérdezzem a részletekről. Tényleg összeesküdött-e a lány a két fejvadásszal? Mi volt a küldetésük akkor? Érdekelt Whong és Peng teljes története… De már tapasztalhattam! Egyedül a nem tudás lehet számomra áldásos!
MOST azonnal fel kell kelnem!
Hol a víz? Hadd frissítsen fel! Lemosom magamról az átkot, megtisztítom a gondolatokat!”
– Nem tudsz aludni? – hallottam magam mögül a rekedtes, ébredező hangot.
Semmit sem szóltam, csak leültem mellé. Meg akartam simogatni, de megmarkolta a kezem, és a szájához húzta. Szorosan lehunyta a szemét, és sokáig szorította a kezem az ajkaihoz. Sokáig. De nem bántam. Örökké így maradtam volna!
– Nem Leirana, hanem Leinara! – igazítottam ki Gervidet.
Ekkor már mind a fogadóban ültünk. Davidon is segített felidézni mindazt, amit megtudtunk, és amit már akkor rögtön meg akartunk osztani Triandalasszal.
– Valami Mandor romokat, vagy mit emlegetett… Hogy ott látták őt többször. – emlékeztetett Davidon. Neki is fontos volt, hogy megtaláljuk a fiamat, aggódott a barátjáért.
– Micsoda?! – élénkült fel Gervid. – Én emlékszem azokra a romokra! El is akartam oda menni, hátha találunk ott valami ősi rhym tekercset vagy tárgyat. Csak épp közbejött, hogy majdnem otthagytuk a fogunkat Zaunban, aztán meg el is felejtettem.
Beszéd közben beletúrt a táskájába, és pár pillanattal később már simogatta is ki az asztalra terített térkép felgyűrődött sarkait.
Zaun mellett vitt el az utunk. Már csak üszkös maradványok a házak. Messziről kerültük, de a szél így is dögszagot hozott felénk. Nem jöttek el az övéik teteméért.
– Innen már nincs messze – mutatott előre Gervid. – Nemsokára a tóhoz érünk, csak meg kell kerülnünk. Onnan az erdő sarkától már látszanak is majd a romok. De legalábbis a domb, aminek a tetején állt valaha az az építmény. Sehol nem találtam róla szavahihető leírást, csak egy legendát, hogy mi is lehetett az. Nagyon izgatja a fantáziámat.
– Remélem nem fogsz csalódni! – bíztatta Davidon.
– Én nem valamit, hanem valakit szeretnék ott találni – jegyeztem meg. – Ha belegondolok, milyen közel jártunk hozzá! Ha nincs az a tűz, talán másnap pont összefuthattam volna a fiammal, mikor felderítjük ezt a területet – mondtam. Leginkább magamnak.
Mindenki kicsit magába szállt az emlékek hatására.
Verőfényes őszi idő volt, madárcsicsergés, sárguló erdő. Egy színes pillangó ragadta meg a tekintetem, elmélázva követtem a röptét. Csak Zaun bűze emlékeztetett arra, hogy háborús övezetben poroszkál a csapatunk. És persze Triandalas viselkedése: Ő nem lepkéket nézegetett. Messze kémlelt maga elé, pásztázta a horizontot. Máskor meg hátra-hátra pillantott hirtelen megfordulva a nyeregben. Folyamatosan fülelt, minden kicsit is gyanús zajra felkapta a fejét. Látszott, hogy idegesíti a társalgás. Így nem lehet észrevétlenül haladni. Tegnap ízelítőt kaphattunk abból a stílusból, ahogyan a társával viselkedtek küldetéseken. De közülünk egyikünk sem olyan alkat, mint Pethronas… Már Triandalas sem.
Azért az ő számára én még most is metsäri őrzőnek számítottam. Benne még élénken dolgozott a közös kiképzésünk emléke, ezért engem vitt magával megkeresni az ork őrszemeket. Most is bízott a képességeimben, engem állított a menet végére, míg ő ment legelöl. Lehet, hogy valahol igaza volt, hiszen aznap is előjött a régi rutin, de én nem vagyok igazán alkalmas minderre. Magasak az elvárásai: fokozott figyelem, állandó készenlét, erős önfegyelem.
Én meg most is elkalandoztam.
Eleinte csak a lepkék terelték el a figyelmem, de nemsokkal később már meg is feledkeztem a hátvéd szerepem felelősségéről. Shevalan fokozatosan lemaradt. Egyre lassabban léptetett, egyre közeledtünk egymáshoz. Már őrajta kezdtem tűnődni: Szinte ellentéte Triandalasnak: egyik a káosz, másik a rend. Egyikük folyton gesztikulál, másikukat kardot nyelt jelzővel illetik. Egyikük lyukat beszél bárki hasába, másikuk mindig csak a lényegre szorítkozik. Egyikük manipulálja az embereket, eléri, hogy saját elhatározásként éljék meg az ügyesen beléjük táplált gondolatot, a másikuk egyszerűen megmondja ki mit tegyen, ha jót akar magának. Egyikük mindig a világ szépségeit találja meg, dalolászva jár kel, míg a másikuk folyton a veszélyeket fürkészi, a csend a barátja. Én meg keresem a helyem a két véglet között. Hajlamos vagyok a káoszra, de – talán pont emiatt, – nagy szükségem van a rendre.
– Ebben az erdőben jártatok valahol, amikor majdnem elvesztettelek?
– Te?! – teljesen meglepett ez a kérdés.
Gondolataimba merülve az sem tűnt fel, hogy egészen lemaradt és mellém szegődött.
– Te vesztettél el, engem?!
– Talán kicsit rosszul fogalmaztam meg, de igen, Levander. Pontosan így éreztem, amikor megtudtam, hogy Davidon öntudatlan állapotban menekített ki a sámánsátorból. A boszorkánymester lelkedet akarta kitépni!
– Ja, hogy az az eset! Bocs, én az imént a másikon gondolkodtam. Akkor is Davidon gyógyított meg. Két nyílvessző talált mellkason. Ott történt, látod? – mutattam kissé hátra. – Akkor égtek ilyen feketére annak a falunak a házai.
Csak úgy csacsogtam, fel se fogtam, hogy ez számára mit jelent. Csak az tűnt fel, hogy nem hallom a lova patáit magam mellett. Hátranéztem. A porig égett falut bámulta döbbent arccal, mereven ült az álló lován. A ló sem tudta mire vélni, lenyújtotta a nyakát, majd oldalra forgatta, talán a kantáron próbált kicsit lazítani. Megálltam én is, hátra fordulva.
Vártam. De nem vette észre magát. Még fogva tartották a tudatát a hallottak.
– Shevalan! – A hangomra felfigyelt. – Ne maradj le!
Megindult. Alig láthatóan csóválta a fejét. Őszinte önvád látszott rajta.
Olyan alkat ő, hogy mások előtt mindig álarcot visel. Mindig fesztelennek vagy színpadiasnak kell lennie. Ezért sem vettem komolyan azt a szoros ölelést a város falai alatt…
– Jobban szerettem, amikor Dallamornak hívtál – mondta szomorkásan.
– Rég volt. És te akartad, hogy ne kerüljünk túl közel egymáshoz…
– Mert csakis a te érdekedet néztem. El sem hiszed, milyen nehéz döntés volt!
– Nem lehet visszafordítani, Shevalan. Ne is elmélkedjünk el ezen!
– Az egyetlen igazi barátom vagy, Levander, kedvesem!
Kettesben maradva mindig más arcát mutatta. Régebben azt reméltem, az igazit. Hogy előttem leveti az álarcát. Ez vonzott benne: hogy beenged. Belülre, ahová senki mást.
– Voltál… legalábbis. – mondta maga elé merengve.
– Kellemes érzés volt annak lenni. De azt hiszem, összezavarodtam. Magányomban mást kerestem benned, mint amit adni akartál. Már nem vagyok magányos, Dallamor. De a barátságodat szívesen megőrizném – mosolyogtam rá, hogy elűzzem a csüggedtségét.
– Levander, – kezdett bele komoly arccal: – azon az estén, amikor az otthonotokban hozzám bújtál…
– Levander! Mi a fenét csináltok ti ott?! Így vigyázol te ránk? – Triandalas képes volt hátra lovagolni, hogy rendre utasítson. Vagy talán, hogy közbelépjen?! – Shevalan! Szerintem te nem fogod fel, hogy nem egy erdei kiránduláson vagyunk! A frontvonal mögé merészkedtünk. Vállaltad a veszélyt, csatlakozhattál. De mindannyiunkat veszélyeztetsz! A hátvédnek feladata van. Neked itt semmi keresnivalód. Menj előre, vagy fordulj vissza!
Mire bármit mondhatott volna, Triandalas meglódult, és pár pillanat múlva újra az élre állt.
– Ott! – mutatott előre Gervid. Már készült megiramodni, de Triandalas határozott megálljt parancsolt.
– Innen nyílt terepre merészkedünk. Egészen biztosan őrszemek fognak lesni ránk. Figyelik a terepet, és jelentik, ha bárki idegent látnak.
– No és akkor, hogy legyen, Fővezér? – szegezte neki a kérdést Gervid.
– Már megy le a nap. Várjuk meg a sötétedést – szállt le a lováról a fejvadász.
– Jaj, ne! Ti elfek, előnyben vagytok, én meg vakon botorkálhatok utánatok… – adott hangot nemtetszésének Davidon.
– Szívesen meghallgatom az ötleteket – Triandalas karba font keze némileg mást sejtetett, mint a szavai.
Gervid vagy nem észlelte ezt, vagy nem törődött vele. Neki állt ötletelni. A „végül is nincs olyan messze, hamar átjuthatunk a romokig, ahol már nem leszünk szem előtt” volt a vezérfonala, és erre az „átjutásra” sorjázta a terveit. Persze Triandalas ismét szembesítette őt azzal, hogy az ötlet nem egyenlő a tervvel. Végül az „akkor együnk egyet addig” ötlet nyert.
Triandalasnak valahogy nem tűnt fel, hogy Gervid hogyan érezhet. A metsäri küldött mindig csak a kivitelezés hatékonyágát tartotta szem előtt, és ráadásul a mágián alapuló ötleteket bizalmatlanul fogadta. Eleinte legalábbis. A foglyok szabadítási tervénél fogadta el először, hogy a tőle oly idegen eszközök is célra vezethetnek.
Én viszont olyannak láttam Gervidet, mint egy gyermek, aki apja elismerését próbálja kivívni. Büszke volt, és nagyravágyó, de még tényleg gyermek. Szüksége lett volna az apai szeretetre, a dicséretre, arra, hogy értékeljék a kreativitását, az éles elméjét. Ehelyett korlátok közé szorították, és a földre kényszerítették a szárnyalni vágyó önérzetét.
Nem volt egy vidám vacsora.
Gervid ötleteit elvetette a biztonságot mindenek felett védelmező, csak saját tapasztaltságában bízó informális vezető. A mágus lelkesedése duzzogásba fordult, megkeserítve a falatokat.
Fiatal kora ellenére Davidon kiváló harcos volt: két kézzel forgatta kardjait, bátor csatakiáltással szembe szállt bármilyen ellenséggel, a papi varázsigéket is jól ismerte, bármikor be tudta vetni az ellenfeleivel szemben. Na persze az a tudat is bátoríthatta, hogy meg tudja gyógyítani bármely sérülését, így nem marad sokáig védtelen… Most viszont kisebbségi érzésekkel küszködött magában. Bosszantotta, hogy mindig az a terv győz, amikor ő magatehetetlenül rászorul az elfek segítségére.
Dallamor gondolatai egészen távol jártak, kettesben szeretett volna beszélni velem. Valamit épp el akart mondani, amikor félbeszakították. Mondjuk én nem bántam, hogy nem mondhatta végig, mert attól tartottam, hogy fel akarja idézni bennem a régi érzéseket. A bárd sem szerethette túlságosan Triandalast aznap este: többször is láttam, hogy nézi őt, de mindannyiszor elkapta a szemét, amikor a metsäri elf ránézett.
Triandalast a régi nagy kérdése nyomasztotta: az anyai ösztön nem kerekedik-e felül a szerelmemen. Ha meg nem, akkor vajon elég jó anyja leszek-e a gyermekeinek…? De ezen kívül más is aggaszthatta: Shevalan. Feltűnt, hogy gyanakvóan méregeti őt, azt gondoltam, hogy egyszerűen féltékeny.
Végül pedig én: ott voltam a saját félelmeimmel. Megtaláljuk? Vajon jól van? Ha igen, szóba áll velem?
Veszekedéssel váltunk el… Eleinte még néha hazajött, aztán már csak válaszolt az üzeneteimre, de végül teljes hallgatásba burkolózott. Biztos voltam az anyai ösztöneimben, hogy élnie kell. Hittem, hogy meg kellett volna éreznem, ha baj van…
Az istene is Davidon mellett állhatott, mert amikor megérkeztünk a romok takarásába, akkor előbújt a vörös hold a felhők közül. Addig a sötétség óvott minket, azután viszont Davidon sem volt már vakságra ítélve.
A romok, egy nagy épületegyüttes maradványai, valaha pompás dicsőségét hirdethették az itt élőknek. Néhol már csak térdig érő falak maradtak, másutt meg még az emelet ablak nyílásai is lenéztek ránk. A padozatnak már csak az illesztési helyét láthattuk a függőlegesen meredező falakon, annak fája réges-rég elkorhadt. Néhány kövön még olvashatók voltak a rhym írásjegyek, bár nagyon elkoptatták már a vésést az időjárás elemei. Gervid nagyon bízott benne, hogy talál rhym emlékeket a romok alatt. Nem is törődött velünk, csak keresgélt.
Triandalas vette észre az osonó árnyat. Mire odanéztünk, eltűnt egy sarok mögött.
Mi még azon tanakodtunk, ki lehetett az ellenségnek egyáltalán nem tűnő, félénk lény, amikor mögöttünk megszólalt a lant és Shevalan halk éneke. Ugyanazt a dalt játszotta, mint a városfalnál.
Magamban mosolyogva figyeltem, a harmonikus zene és kristálytiszta énekhang még Triandalasra is hat. Én leültem, úgy hallgattam, elbájolva, Davidon követte a példám. Bíztunk abban, hogy így kevésbé tűnünk fenyegetőnek. Triandalas nem telepedett le, de ő is megenyhült, egy falnak vetette a hátát.
Egyszer csak megláttuk őt a holdfényben. Lassan, bizonytalanul lépett elő egy résből, valaha talán ajtónyílás lehetett. Lépkedett, közelebb és közelebb. Shevalan ekkor már a szemébe nézve énekelt. A lány, megigézve hallgatta. Leült ő is körünkbe. Elsőre meghatottnak tűnt a tekintete, csillogó szemekkel engedte, hogy a dal ringassa. Aztán beugrott a jelző, amivel őt illették: mélabús.
Shevalan megelőzött: elkezdte a bizalmat építeni, mielőtt én – az érzelmi síkra vak módon – a lényegre törő kérdéseim nekiszegeztem volna.
– Nem is számítottam ilyen szépségre, itt a rég kihalt romok között! – szólt a lányhoz, miközben keze még pengette a húrokat.
Kissé színpadias volt a bók, de elérte a hatást. Nemcsak a vörös hold fénye miatt tűnt úgy, hogy elpirult. Ezt a zavart mosolya igazolta.
– Leinara? – kérdeztem, mert önkéntelenül is kifakadt belőlem…
Meglepetten fordult felém. Bizalmatlanság volt a szemében, fel is ugrott mellőlem. De addigra Dallamor dan Shevalan odalépett hozzá, és nem hagyta, hogy tönkre tegyem a jól felépített taktikáját. Két kezébe fogta a lány kezét. Miközben Leinara tekintetét rólam a kezét lágyan érintőre fordította, ijedt arcára barátságos mosoly ült. Önként követte a férfit, pár lépéssel eltávolodtak tőlünk.
Ezerszer láttam udvarolni Shevalant. Számtalan helyzetben, számtalan módon csapta a szelet, csábította azt, aki arra vágyott, gyengédséggel édesgette azt, akinek arra volt szüksége. Sosem gondoltam bele, hogy milyen mestere ezeknek az eszközöknek. Csűri, csavarja a szót, majdnem bárkit az ujja köré teker, saját céljainak megfelelően „használja” az embereket. Bár alig fértem már a bőrömbe, hogy halljak a fiamról, és lássam őt, éreztem, hogy jobb ezt most Dallamorra hagyni: „Értem csinálja. A barátom!”
…Mondjuk biztos voltam abban is, hogy neki sem esik nehezére egy fiatal lánnyal kézen fogva kettesben beszélgetni.
„Azért olyan hatalmas áldozatot mégsem hoz értem, valljuk be!” – mosolyodtam el szentimentalizmusomon.
– … és azt el ne felejtsd, madárkám, hogy ha nem akar szóba állni az anyjával, akkor ne hagyd annyiban: az édesanyja nemcsak az életét kockáztatva kereste őt, de kétszer is a halál torkából hozta vissza őt Davidon és Seryn.
– Nem felejtem! – megbabonázott mosollyal csüngött a tekintete a bárdon.
– Ha kérdi, kikkel érkezett, csak mondd, hogy régi barátja Davidon Darol kísérte el, és néhány új barát csatlakozott hozzájuk.
– És te új vagy régi barát vagy? – Leinara többre volt kíváncsi ennél, érdekelte a vonzó bárd.
– Oh, engem meg sem érdemes említeni! Én nem szeretnék rivaldafénybe kerülni, kedvesem! Hadd legyen minden figyelme az édesanyjáé!
Dallamor még egyet simított a kézfején, mielőtt felém fordította őt, és elengedte a kezét.
– Most induljatok!
Kinyújtott tenyerével felém intve ösztönözte is őt. A lány már nem riadt meg tőlem. Kedvesen mosolyogva közelített. Meg sem állt addig, amíg rá nem tette a kezét a karomra.
– Üdvözöllek, Levander vil Azadyr! Elandor sosem volt hajlandó mesélni nekem az édesanyjáról! Ha tudtam volna, hogy ilyen szeretető odaadással keresed, már régen rábeszéltem volna, hogy menjünk el hozzád. Jöjj velem!
Belém karolt és vezetett. Ő, mintha még mindig Dallamor dalának hatása alatt volna, csak mosolygott maga elé. Én meg tanácstalanul nézegettem hátra a többiekre.
Triandalas alig láthatóan húzta el a száját a lány által használt régi férjezett nevem hallatán. Amikor megindultak volna utánunk, Shevalan közénk állt.
– Hagyjuk őket most magukra! Itt van egészen a közelben a kunyhó. Nem eshet bajuk. Jobb, ha kettesben beszélhetnek egymással.
Elhalkult a hangjuk, ahogy távolodunk tőlük Leinarával, de Triandalast még hallottam:
– Én akkor is vigyázni akarok rá! – Látni nem láttam, de biztos voltam benne, hogy eltolta Shevalant az útjából…
Kiléptünk a romok közül, pár lépés után beléptünk egy erdős területre. A sűrű növényzetben eltűntünk a többiek szeme elől.
Két perc sem telt belé, és Leinara visszatért közéjük.
Nélkülem.
