19. Hexagramma
Még emlékeztem rá, milyen hosszú volt az út Andorral és a kíséretünkkel idefelé. Metsär nagyon, nagyon messze esik ettől a vidéktől.
Nem csodálkoztam azon, hogy Triandalas nem készült nagy élelmiszertartalékkal, hiszen tudtam, hogy a pénzes zacskója még sok aranyat rejt. Apa nem küldte őt üres kézzel. Mindent meg tudunk venni útközben, és mindig friss dolgokat ehetünk.
– Gyere!
Ez volt az első szava, amióta elhagytuk az Azadyr birtokot. Megrúgta a lova szügyét, hogy gyorsabb tempóra késztesse. A poroszkálás nemcsak hosszúvá tette volna a mai etapot, de a búcsú gyászos hangulata is ránk telepedett tőle. „A gyorsabb tempó majd segít felejteni is” – gondoltam.
Szántók között vitt az út. Már learatták a terményt, messze lehetett látni a határban. Az ég kissé borús volt, de néha ki-ki sütött a nap is. Már vagy két órája lovagoltunk, amikor beértünk egy erdőbe. Triandalas lassítani kezdett. Egyre lassabbra vette a tempót, végül meg is állt. Sőt, le is szállt.
Meglepett a dolog: „Még nem lehet éhes…”
Odalépett a lovamhoz, megfogta a kantárt, és az állat nyakát simogatta, veregette. Megvárta míg leszállok, aztán szinte azonnal magához ölelt. Még ekkor sem beszélt hozzám, de az az ölelés mindent elmondott…
A mozdulata, a sóhaja, az, ahogyan egy-egy pillanatra megszorított, mind-mind vallott. Neki is fájt, hogy nekem fájt. Hogy Elandor nem tarthat velünk, hogy elszakítja tőlem, hogy nem játszhatok az unokáimmal. De valami mást is éreztem!
Aggodalmat. Eszembe jutottak az első szeretkezésünk után mondott szavai.
Melankolikus hangulat öntött el az emléktől:
„Most nagyon figyelj rám, Levander, mert most, egyetlen egyszer elmondom, milyen kockázatot vállalok érted…”
… az elmémben elhalkult a hangja, elnyomták a képek, hangok és érzések. Kavargott bennem a meztelen testének látványa, az erdő zöldje, a falevelek nesze a szellőben, a madarak önfeledt csicsergése, még az arcom is emlékezni vélt a mellkasa finom bőrének érintésére. Keserédes érzés kavarta ezeket az emlékeket. A legvégső szavait hallottam csak újra tisztán:
„Ezután már mindig én vigyázok rád. Nem érhet semmi baj, hitvesem. Ahol te vagy, az lesz az otthonom.”
Viszonoztam a szorítást. Először csak a szeretetem és hálám akartam kifejezni, de végül szinte belekapaszkodtam.
Még mindig nem szólalt meg, de megcsókolta a fejem búbját. Szerettem ezt a gesztusát. Szerettem, hogy fölém magasodik, ölelésében tart, a mellkasára hajthatom a fejem, és csókot ad a hajamra. Ettől biztonságérzet is áthatott.
Megreccsent mögöttem egy gally. Megpördültem.
Triandalas nem moccant, ő már láthatta korábban is a közeledőt…
Lezser mozdulatok, hófehér ing, buggyos ujjának selymét a szél lobogtatta, akár csak a vállára omló hullámos haját.
– Megzavartam valamit? Folytassátok csak nyugodtan! – vigyorgott.
– Te hogy kerülsz ide? – Triandalas hangja nyugodt volt, de közben óvó mozdulattal fontak körbe a karjai.
– Ugye nem hittétek, hogy búcsú nélkül mehettek el?
– Nem jöttél el – mondtam szemrehányóan.
– Nem vagyok szívesen látott vendég abban a házban…
– Te követtél minket? Hogy kerülsz ide? – faggatóztam.
– Már régóta várok rátok. Sejtettem, hogy nehéz lesz a búcsú, és hosszúra nyúlik majd, de már kezdtem türelmetlenkedni…
– De miért itt? Shevalan! Megint kerülöd a választ! Jóval közelebb is bevárhattál volna! – gyanakodtam.
– Én jól tudom, hogy miért itt – Triandalas elém lépett, hogy nekiszegezhesse a kérdést: – Mióta tudsz róla?
– Óh, csak úgy közel háromszáz éve… Ha azt vesszük, te akkor még kósza gondolat sem voltál…
– És ki tud még róla? – lépett közelebb hozzá Triandalas.
– Hát, a Rauhalli elf tanács tagjai… Fel sem merült bennem, hogy ez meglepne téged!
Értetlenül néztem rájuk. Hol egyikre, hol másikra. Triandalas megenyhült. Kézen fogott és elindult a sűrűbe, letérve az útról. A másik kezében összefogta a lovak kantárját. Haladtunk beljebb, a fák és bozót takarásába, ahová már nem látni el az útról. Hátra-hátra lestem: Shevalan követett minket, pár lépés távolságot hagyva.
Triandalas megállt egy helyen, ahol nem nőttek fák, csak egy nagy halom ág hevert a földön, őszi levelekkel borítva.
Triandalas egy bokor mellé vezette a lovakat, aztán nekigyűrkőzött. Legnagyobb meglepetésemre Shevalan is.
Mit sem törődött makulátlan öltözetével, együtt emelte a méretes ágakat Triandalasszal. Pár mozdulat után láthattam, mit fedtek el az avatatlan szemek elől. Alattuk nem föld, sem fű, nem is moha volt, hanem kő talapzat. A kőbe egy hatágú csillagot faragtak, és rúnák díszítették. Majdnem ugyanolyan volt, mint a Viisas’soturi ház pavilonjában.
– Mikor nyílik? – kérdezte Shevalan.
– Nemsokára.
– Szeretnék még búcsút venni előtte.
Triandalas alig láthatóan bólintott.
Shevalan szinte abban a pillanatban megragadta őt a bőr alkarvédőjénél fogva. Triandalas is körbefonta ujjaival az ő alkarját: viszonozta a kézfogást.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Triandalas Viisas’soturi! Nemes lelkű ifjú vagy! Maradj meg mindig ilyen tisztának! Bölcsen kormányozd majd a néped, ha eljön a te időd!
– Köszönöm a szavaid! – kis szünet után hozzátette: – Az egy héttel ezelőtti szavaid is! Eszembe véstem, amiket mondtál, bölcsen fogom használni.
– Óh, engem tesz büszkévé, hogy tapasztalataimat megoszthattam egy nagyreményű ifjúval! – mondta komolyan, de utána egy fejmozdulattal hátra vetette a haját, és játékos kacajjal kísérve folytatta: – Most biztosan úgy festek, mint aki csak a várományos rangodnak hízeleg, pedig neked, magadnak akarok tisztelegni.
Bemutatta a jól ismert széles kézmozdulattal tarkított meghajlását.
– Akkor ne légy ilyen színpadias, Shevalan, mert ez csak azt támasztja alá, amit épp cáfolni szeretnél! – szurkálódottam kacagva.
– Bárhogy is, Shevalan, ha újra összehoz a sors, én szívesen tanulnék még tőled! – Triandalas komoly maradt.
– Örömmel lennék szolgálatodra! Már csak azért is szívesen látogatnék el hozzátok, mert akkor újra láthatnám az én madárkámat! Tudod, Triandalas, azért te egy szerencsés fickó vagy ám! Vigyázz erre a gyönyörű rózsaszálra! Ő az én életemnek is drága kincse! Megengeded, hogy elbúcsúzzak szépséges feleségedtől?
– Nem hagylak kettesben vele!
– Óh, ily kéréssel elő sem mernék hozakodni, nemes Triandalas! Így sokkal könnyebb is tartanom a fogadalmamat! – kacsintott vissza rá, miközben már felém tartott, széttárt karokkal.
Aztán hozzám fordult:
– Kismadaram! Vigyázz magadra! Boldog vagyok, hogy boldog leszel! Tudom, hogy mindig is szeretted őt, és végre vele élhetsz! Támogasd őt mindenben, mert kiváló vezetője lesz a népeteknek! És, ha már úgyis kihallgattad a nagy életbölcsességen alapuló szavaimat, akkor tudhatod, hogy a férfi akkor hoz jó döntéseket, ha …
– Ne folytasd! – szigorkodtam vele, félbeszakítva a mondandóját.
Megölelt, és kétoldalról megcsókolta az arcomat, aztán elengedett. Nem tudom, ő milyennek szánta azt röpke ölelést, de én kettősnek éreztem: egyrészt színpadias volt, ami Triandalasnak szólt, másrészt egyetlen pillanatig észrevétlenül magához szorított. Abban igaz érzelmeket találtam. Zavarba jöttem. Gyorsan elléptem mellőle, Triandalashoz simultam.
Shevalan, mintha mi se történt volna, biztosította Triandalast, hogy ő majd visszatakarja a hexagrammát, amikor bezárult a kapu.
Megrezdült a levegő: zzzzzzz! Azonnal a kő felé fordultam, Triandalas pedig a lovak után nyúlt. Ő már tudta, hogy ettől idegesek lesznek.
A jókora, köralakú, fekvő kőbe vésett hatágú csillag megmozdult. – „Ezek szerint nemcsak álom volt, hanem emlék!” – Két szemközti ága egyre kisebb lett, amíg már nem is csillag volt, csak két mozgó háromszög. Amikor a párhuzamos oldalaik arasznyira megközelítették egymást, egy ajtó magasságú négyzet emelkedett ki belőlük. Függőlegesen állt, és kitakarta a mögötte álló fákat. Szürkés keretét, mintha fém alkotná, belül pedig mintha sűrű füst gomolyogna.
A hexagramma felett megnyíló térkapun nem lehet átlátni, nem úgy, mint azon, amit varázslók nyitottak Rauhallban. Ott a kapun át láthattam, Rawenn lenyűgöző rhym tornyait, mielőtt Andorral egy hercegi küldöttség tagjaként átléptem rajta. Így sokkal aggasztóbb, hiszen nem tudhatjuk, vajon mi vár a túloldalon.
Triandalasból áradt a magabiztosság. Valószínűleg már sokszor átlépett ezen a kapun fekete fejpánttal a homlokán, és Penggel az oldalán.
A levegő továbbra is vibrált. Emberi fül talán nem is hallaná, sőt, lehet, hogy én sem hallottam, csak zúgásnak éreztem a rezgést.
Beléptünk a kapun. Közben, hogy ne féljek, azt próbáltam elemezni, lehet-e fém a keret, hiszen a szemem láttára nőtt és alakult. Felfoghatatlan, ismeretlen anyag. Ha anyag egyáltalán…
Életem első vak teleportálása volt. Trian végig fogta a kezemet, ez megnyugtatott. Épp olyan bizsergető érzés volt, mint az átlátszó köralakú térkapu.
A lovakat is le tudta nyugtatni valamelyest, mielőtt beléptünk. Átragadt rájuk az ő végtelen nyugalma, és biztonságérzete. De ez a bizsergés nem nagyon tetszett nekik: amint átértünk, újra nyugtatni kellett őket. Két lábra állva rúgkapált az egyikük, a másik kevésbé volt ideges. Ennek megfogtam a kantárját, és meglapogattam a nyakát, közben meg körülnéztem.
Ezen az oldalon nem volt letakarva a hexagramma, de jól eldugott helyre telepítették. A domboldalban egy sziklahasadék belsejébe tettek le egy nagy kőlapot, hogy egyenes legyen a talapzat, arra volt rávésve az hatágú csillag a rúnákkal.
– Titkon azt reméltem, egyenesen a pavilonba érkezünk, de persze az nem lenne elég biztonságos, ugye? – kérdeztem fürkészve a helyet.
– Nem lehet Metsärba kívülről beteleportálni – mondta, miközben még küzdött az ideges lóval. – A pavilonból Yllarba visz a hexagramma.
– A rúnákból kiolvasható, hogy melyik kapu hova visz? – akadt meg a szemem a körvonal mentén látható jeleken.
– Nem a konkrét helyet, csak a hexagramma párját nevezi meg a rúna. Egy szőnyegre rajzolt hexagrammát oda viszel, ahova akarsz.
A földbe visszahúzódó kapu felett láttam meg a kijáratot. Benőtte a bozót, és mellette kétoldalt a sziklafalakon indák lógtak a magasból. A lovat vezetve megkerültem a hexagrammát, hogy kilessek a hasadékból az indák közül. Távoli hegyeket láttam. Végigsimítottam az egyik indán, hogy az arcomhoz húzzam bársonyos leveleit. Ekkor megláttam valami különös jelet. A kő színétől alig elütő színnel volt a csupasz falra rajzolva. Felette pedig egy sziklába vájt lyukból egy kis üvegcse látszott ki, hasonló színű folyadék volt benne.
– Mik ezek a jelek? – odanyúltam, hogy megtapintsam a mutatóujjammal.
– Ne fogdosd! – szólt oda, de még mindig a ló orrát simogatta a hexagramma túloldalán. – Inkább húzd rá vissza az indákat!
Megállt a kezem a levegőben.
– Miért, mi ez?
– Ez egy varázsjel. A magistär zónáját terjeszti ki ide, hogy meg tudja nyitni nekünk a kaput, amikor csak át akarunk kelni.
– És az üvegcse?
– Az védelmi célt szolgál. Ha netán el kell tüntetni a zóna varázsjelet, a magistär csak szétrobbantja az üvegcsét, és a tinta ráömlik a rajzolatra.
– De utána már nem tud itt varázsolni…
– A lényeg, hogy őt nem érheti el ezen keresztül varázsló.
– Akkor a magistär most lát minket? Ha ő nyitott kaput, akkor ő is beavatott? Tudja, hogy apa értem küldött? – fürkésztem a rúnát. Szeretettel gondoltam az öreg magistärünkre.
– Lát, de nem onnan – mondta, és átvezette a lovat a hexagrammán. Addigra már csak egy vésett kőlap volt újra, és rajta a két háromszög egy tökéletes hatszöget formázott. – Induljunk!
Nem kérdezősködtem tovább. Eligazítottam az indákat, aztán átbújtunk a bozóton.
– Szóval ez még nem Metsär? – kérdeztem már a nyeregben ülve.
– Nem. Ez a hasadék még a Harron-hegység északi lejtője. Az Metsär Déli Kapuja – mutatott észak felé. – Úgy körülbelül egy-, másfél óra lesz még innen az út a határig, onnan pedig még egyszer annyi az otthonunkig.
– Hát így ért oda Pethronas olyan gyorsan Cortinába! – jegyeztem meg.
– Így. De erről apádon kívül másnak ne beszélj!
– Biztos nem véletlen, hogy eddig én sem tudtam erről…
– Nincs kéznél a bárdod, hogy emlékeket töröljön, úgyhogy magadnak kell ügyelned a szádra. Érted?
– Érteeem! – mondtam végül, mert ismertem Triandalast: nyugtázás nélkül nem léphettünk volna tovább.
