23. Tanács
– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megvitassuk a Kitagadott Levander Valkolinna, Elandor Valkolinna leányának ügyét.
A hang ünnepélyes volt, de én inkább vészjóslónak találtam.
A díszteremben álltunk. Minden tanácstag az ünnepi öltözékét viselte. Ők a magas támlájú, körbe állított székeik előtt álltak. Én a fal mellé helyezett az övéknél szerényebben díszített szék előtt. Bár nem számított annak ez az ülőalkalmatosság sem, számomra most mégis a vádlottak padjának tűnt.
A hatalmas belmagasság azt éreztette, milyen kicsinyek is vagyunk. A tér alul tágas volt, felettünk ívesen szűkült. Az erős fából faragott oszlopok között feszülő díszes üvegeken át szokott beáramlani a fény. Azon a napon viszont az időjárás is épp olyan borongós volt, mint a hangulatom. Együtt érzett velem.
A tanács termét nem véletlenül építették kör alakúra. A székek helyét már eleve így tervezték meg, még a padló mozaikos díszítése is ehhez igazodott. Minden tanácstag széke egyforma, szándékosan hangsúlyozva az egyenrangúságot. Nem zárul be teljesen a kör, hogy aki szólni kíván a tanácshoz ott léphessen be a körbe, ahol két széknyi helyet üresen hagytak. A padló mintázatával is hangsúlyozták: a kör közepétől egy vörös kövekből kirakott körcikket képeztek, ami egészen az ajtóig nyúlott. Ott öt-tíz vendégszéket szoktak elhelyezni, a hozzánk érkező küldöttség létszámának megfelelően. Most egyetlen szék állt ott: nekem.
Három bejárat volt a terembe, egymástól teljesen egyenlő távolságban. A vendégek székei mögött volt az, ahonnan a követségek érkezhettek. Ma én léptem be ezen az ajtón. A terem jobb és bal oldalán is egy-egy, hogy az erősen ellentétes nézeteket vallók külön irányból érkezhessenek. Egy-egy kisebb terem volt mindegyik kijáratnál, ahol gyülekezhettek, ahol megbeszélhették véleményüket a tanács tagjai, illetve a követségbe érkezettek. Apa mindig azt mondogatta, milyen fontos, hogy mindegyik teremben zajló véleményeket jól ismerje. Ma is felkészült.
A dominátor széke a küldöttségek ajtajával szemben állt, de az elhelyezkedésén kívül semmi más nem utalt a rangra. A jobboldali teremben gyülekező legkonzervatívabb tanácstagok még azt is felvetették, hogy apám ezalkalommal ne is foglalja el azt a helyet, hiszen személye összeférhetetlen a mai döntés témájával. Apa úgy találta, hogy elfogadja a sugalmazást, és az ellenérzéseket leszerelve maga ajánlotta fel:
– Köszönöm, Brethil, a hivatalos megnyitást. Csak egyetlen fontos gondolat erejéig veszem ma át a szót: Mivel személyes érzelmeim természetszerűleg befolyásolják álláspontomat, a mai tanácskozáson lemondok az elnöki szerepemről. Elfogadjátok-e, ha Valeria Viisas’soturit, dicső vezetőnk, Lavallos Viisas’soturi mindannyiunk által nagyra becsült, bölcs özvegyét kérem fel a tisztség betöltésére?
Morajlás zúgott végig a termen. Számomra úgy tűnt az arckifejezésekből, hogy apa megérzése helyes volt: sok ellenzőt sikerült a semlegesség felé billentenie ezzel a gesztussal.
Valeriának nem kellett messziről érkeznie, hiszen amúgy is a mellette lévő szék volt az övé. Most belépett apa széke elé, ő meg fejet hajtott a feszes testtartású elf nő előtt, és ellépett a fő helyről.
– Először is megköszönöm a bizalmat, és kijelentem, hogy a hazánk érdekeit fogom szem előtt tartani a tanácskozás során.
Intett, hogy leülhetnek. Ő maga állva maradt. Testtartása a szokásosnál is egyenesebb volt. Haja és ruházata most is tökéletes, de érződött rajta, hogy jóval felszültebb, mint máskor. Reméltem, hogy a többiek még nem sejtik, hogy most már ő is épp olyan érintett, mint apám.
– Sajnálatos módon mindannyian ismeritek a leány kitagadásának történetét, és annak következményeit. Így hát azt is jól tudjátok, hogy nekem magamnak kellett, – kell! – az egyik legnagyobb szenvedést kiállnom a tette okán. – Elkezdett lassan, kimérten körbe járkálni, hogy egyesével felvehesse a szemkontaktust a tanács tagjaival. Kimért, erős hangja betöltötte a termet. – Mint anya, mindenki másnál jobban megszenvedtem az árulását. Elhagyta népünket, a hazáját, így mindannyiunkat elárult, de leginkább a szeretett fiamat árulta el! Lavallos fiát! Akit mindannyian szerettek és tiszteltek!
Megint morajlás haladt végig a termen. Szinte mindegyik tanácstag morgott valamit az orra előtt, vagy épp a szomszédjának.
– Én nem is értem ezt a tanácskozást miért is hívtuk össze. Fel sem kellene vetnünk egy ilyen kérdést, hogy ezekután visszatérhet-e a földünkre! – szólalt meg kéretlenül egy elf, a jobb oldali székek egyikéről.
– Szeretnél, felszólalni, Hendumasta?
A férfi válaszképpen felállt.
– Akkor légy te az első, akinek megadom a szót!
– Semmi más nem lehet a kimenete ennek a tanácskozásnak, mint az egyértelmű kiutasítás!
– Ne hamarkodjuk el! – megint egy megszólítatlan elf, szólt, ezúttal a bal oldalról.
– Hová vezetne, ha máshogy döntenénk? – vette vissza a szót az, akinek hivatalosan megadták. Ezt a kérdést még a megszólaló felé intézte, de utána ő is körbe kezdett járni, és mindenki számára mondta már a továbbiakat. – Ki tudja így is mennyi féltve őrzött metsäri tudást, sőt titkot fedett fel az arra érdemteleneknek?! De ezzel már amúgy sem tudunk mit kezdeni. Én sokkal inkább attól tartok, hogy megmételyezték a szívét, és ezt a gyilkos mérget apránként csepegtetve elhintené közöttünk. Aki emberek közé keveredik, önszántából, az hagyja is magát meggyőzni olyan eszmékről, amik tőlünk, (nem véletlenül!) távol állnak. Ha beengedjük magunk közé, behozza magával azokat a fertőző gondolatokat, amelyek az emberlakta országok erkölcseit beszennyezték.
– Jól mondja! – vágták rá többen is.
Valeria azért engedte Triandalast, hogy hazahozzon, mert biztos volt a dolgában: a tanács le fogja váltani apát, hisz elárulja Metsär törvényeit az apai érzelmei miatt. Többségi támogatásra számíthatott.
De visszájára fordult a dolog. Most az ő anyai érzelmei voltak terítéken: keményen kitart a politikai meggyőződése mellett vagy maga mellett akarja tartani imádott fiát.
Elhittem, amit apa is, Trian is állított, hogy Valeria képes lesz megfordítani a hagyományőrző elfek szavazatát, én kezdtem reménytelennek érezni a helyzetet. Bizalmuk Valeria szónoki képességeire épült.
A sok politikus közt felnőve én is hallottam olyan a módszerekről, hogyan lehet a tömegek véleményét formálni, akár az ellenkezőjére fordítani: Először felveszed a pozíciójukat, hogy érezzék, te őket képviseled. Aztán fokozatosan vezeted rá őket, hogy másképp is lehet nézni a dolgokat.
Kezdtem aggódni, hogy nem jön az a fordulat! Valeria talán mégsem kötött titkos szövetséget apával?
– Szót szeretnék kérni!
Mindenki Magon Findalas felé fordult. Az 1700 évesnél is idősebb bárd Lavallos közeli barátja volt. Már gyermekkoromban sem ő zenélt az ünnepeinken, mert már remegett a keze a lanthúrokon, de még ő tanította a legendákat mindannyiunknak. Úgy ismerte a világot, mint senki más Metsärban. Magon minden legendát ismerni akart. Azt suttogták, hogy Lavallos maga hozott és hozatott másolatot számára Pylvis országainak krónikáiból, így gyarapodott Magon könyvtára.
– Emlékezzetek, elfek, Esther Främmande legendájára! – kezdett bele mondandójába, de egy tiszteletet nem ismerő ifjú közbevágott!
– Järvis messze van innen, Esther Främmande könnyen lehet, hogy csak egy legenda! Kitagadottak terjesztik, reménykedve, hogy visszafogadást nyernek…
Valeria elhallgattatta a rendbontót, és intett az öregnek, hogy folytassa.
– Nem példa nélkül való tehát – az elfek históriájában sem – az eltévelyedettek visszafogadása. Esther esete nem egyetlen, csupán leghíresebb mindközül. Järvis messze esik Metsärtól, de legközelebb áll mégis mihozzánk planétánk országai közül! Idegenek nem lehetnek lakói, még idegen elfek sem.
– Levander nem hozza istenek ajándékát, és ismerve őt, sosem lenne képes vezetni népünket! Miért hasonlítsuk hát Estherhez? – szólt közbe egy másik elf.
Valeria felállt, és az öreg mellé lépett, demonstrálva, hogy mindenki hagyja őt beszélni.
– Hadd mesélék el egy történetet néktek! – lépett egyet előre, hogy jobban a középpontba kerüljön, de mivel bizonytalanul járt már, Valeria támaszt nyújtott neki karjával. Az öreg folytatta:
– Öreg barátom, Lavallos Viisas’soturi elé tártam a kérdést, mely sokakat aggasztott azokban az időkben. – Egy pillanatra Pethronasra szegezte, majd lassan körbehordozta tekintetét a tanácson. – „Ugyan, mondd, drága barátom, te nem találod szabályszegőnek ezt a Levander leányzót?” – kérdém. „Meglehet, néha az.” – így ő. „Ugyan mi okból tartod hát még fiad mellett, akinek nincs többé szüksége a játékos okításra?” Erre ő oly indokot tárt elém, mely ellen nem lehetett szavam: „E gyermek nagy kincse lehet még népünknek, meglásd!” – mondá, és indoklá is: – „Találékonyságával tovább fejleszté az őseinktől megörökölt tudást. Hogy szabályszegő-é? Való igaz, a szabályokat magunk hasznára teremtjük meg, avégett, hogy segítsék népünk eligazodni a világban. De aki csakis a regulákat követi, bekorlátozza önmagát. Akadnak próbatételek, miket nem lehet megoldani a hagyomány metódusaival, barátom! Oly esetekben ki kell lépünk saját korlátink közül, megszegni önnön szabályaink. A minap kérém számon az ifjakat ötvenhárom csapda elkészítésének és elkerülésének ismereteiből. Feladatul kapták, hogy elkészítsenek hármat-hármat, lássuk beleesik-e egy oktalan állat, netán egy óvatlan elf. Bizony mondom néked, barátom, Levander egyik kelepcéjébe még magam is beleléptem, mert egy ötvennegyedik fajtájút fabrikált. Nem állíthatám, hogy sikertelen az egzámen, nemigaz? Méltattam inkább találékonyságáért, amiért hasznosítá és elegyíté a tanítottakat, s az erdő azon szegletéhez igazítván, kiválón rejtőző csapdát állított. Ha nem szegé meg a szabályokat, nem tudott volna kelepcébe csalni. Márpedig a csapda lényege barátom pont ez! Meglásd, kiváló küldött válik majdan belőle! Aki ily ötletgazdag, könnyen megállja helyét az idegen országokban.”
Pillanatnyi szünetet tartott, közben rám emelte a szemét:
– Mondanátok-é, hogy mételyt hoz közénk az emberek világából, ha Pethronas befejezte volna kiképzését, és ő küldöttként járá odakünn?
– Az egész más helyzet volna! – kiabált be valaki. – Az árnyak küldetésben járnak, Metsär érdekeit védelmezni mennek, nem pedig szemérmetlen vágyaikat hajszolják, futva egy ember után, akár egy kutya!
Mindenki egyszerre kezdte közölni a véleményét. Bár csak a szomszédaikhoz intézték a szavaikat, mégsem halkan pusmogtak, hangzavar kerekedett. Mielőtt Valeria újra közbelépett volna, Triandalas Viisas’soturi felállt, és a kiabáló elé lépett. Egy pillanat alatt csend lett a teremben. Ő pedig higgadt hangon szólt, nem is csak őhozzá.
– Nekem van itt a legtöbb jogom erre reagálni! – nézett a férfi szemébe, majd hátrálni kezdett, hogy egyértelmű legyen, mondandója mindenkinek szól.
– Lassan negyvenhat esztendő telt el azóta, hogy Levander Valkolinna, akit mindig is a jövendőbelimnek tekintettem, rútul megalázott, és egy embert választott egy metsäri elf helyett. – Komoly arccal, szomorú hangon beszélt. – Mind ismeritek a történetünket.
A sűrű bólogatást néhányan suttogó hangokkal is kísérték.
– Ki is akartam őt törölni a szívemből, még az emléke is fájdalmat okozott!
– Elandor kényszerít bele az eljegyzésbe? – kiabálta be valaki.
– Mondd fel az eljegyzést! – tanácsolta egy másik elf.
– Kínzott az emléke. Kilenc esztendős korom óta, szinte lélegzetet sem vettem őnélküle: a játékok, a tanulmányaim, a kiképzések, a barátságunk emlékei, az, ahogyan osztozott velem a gyászban, ahogy velem örült a sikereimben, és ahogyan együtt terveztük a jövőt – ezek az én életem emlékei. Ha kitörlöm őt, nem marad szinte semmi! – Az együttérzést kiváltó hanghordozást most szónoki hangvétel váltotta fel, ahogy felemelte a hangját: – Döntsetek hát, Levander Valkolinna sorsa felett! És döntsetek az én sorsom felett is!
Döbbent arcok, zúgolódás lett a reakció.
– Arra a megmásíthatatlan elhatározásra jutottam, hogy egyetlen hetet sem akarok többé Levander nélkül élni. Ez annyit jelent, barátaim, hogy ahová ő megy, oda megyek! Ahol élhet, ott élek vele. És ahol meghal, ott temessenek el engem is!
– Árulóvá lennél magad is? – kérdezgették. – Elandortól számítottunk ilyesmire, hisz neki gyermeke. De tőled…!?
– Nem érzem magamat árulónak. Ha annak ítéltek, úgysem lehet helyem közöttetek, úgysem lehet a sorsom az amire mind számítottatok. Ez nem arról szól, hogy saját boldogságomat a népünk érdekei elé helyezem. Nem! Ez arról szól, hogy én látom benne azt a kincset, amit apám is látott. Igazatok van, hogy ő nem olyan vezető alkat, mint Esther Främmande. De engem alkalmasnak ítéltetek eddig a vezetésre. És én azt mondom nektek, ez a nő nem gyengíteni, hanem erősíteni fog engem! Azt mondjátok, nincs köze az istenekhez, mint Esthernek? Én azt mondom, maga Trävarin szólt hozzám egy platánfából, hogy hozzam őt haza! A Fák Öröklelkét talán nem istenként tiszteljük? Azt mondjátok rá, gyáva áruló? Én azt mondom, láttam őt küzdeni. Igazi háború igazi harcterén, igaz ügyért, a sötétség erői ellen, bátran és nemesen, az életét kockáztatva! Kétszer is volt a halál torkában, ha nincs a közelében pap, már nem élne. És mondjátok, hogy nem küldöttként járt odakinn. Én pedig azt mondom, van olyan tapasztalata, mint sok küldöttnek! A külvilág veszélyeiről szerzett tudása nem másodkézből való. Információi értékesek, éppúgy, mint kapcsolatai. Barátai vannak Rauhallban, és információkkal bír mind a rauhalli, mind az meryni állapotokról, hogy a már elvesztett Albrasiát ne is említsem. Aki figyelemmel kíséri politikánkat, mind tudja, Rauhall régi szövetségesünk. Elf közösségük kért segítséget Metsärtól az meryni konfliktusok miatt. Azt is tudjátok, hogy siker koronázta a bosszúállóink munkáját Merynben. De vajon az érdekel benneteket, hogy Droun azért indult meg éppen most, mert látta, hogy Meryn meggyengült? Mi gyengítettük meg! A császár könnyűszerrel kebelezi be a Szövetség országait. A gonosz erői összefogtak. Ha a népek nem fognak szintén össze, egyesével, gyors egymásutánban tiporják el mindet! Metsär messze esik Drountól. De vajon miből gondoljuk, hogy megelégszenek Észak-Pylvis emberlakta országaival? Hisz gyűlölik az elfeket! Miből gondoljuk, hogy magától is csökken majd a gonosz étvágya? Hogy nem jut eszükbe a fajírtás, ahogy Merynben már bevált nekik? Maradhatunk vakok, és mondhatjuk továbbra is, hogy nem a mi gondunk, oldják meg maguk az emberek. De amikor már magunkra maradunk, ki segít majd bennünket az addigra óriásira hízott Drouni erők ellen? Minden egyes megszerzett ország erőforrásai az ő haderejüket fogja gazdagítani! Talán Järvisben bíznátok? Ők épp úgy bezárkóznak, mint mi, ráadásul ők előbb foglalkoznának Dél-Pylvis veszélyeivel, mint Metsärral.
– Miért kevered bele a háború kérdését ebbe a tanácskozásba? Mi köze van mindennek a Kitagadottra kiszabandó ítéletünkhöz?
– Igazad van, hogy eltértem a tárgytól, barátom. Azt hiszem, túlságosan leköt már a közeljövő politikai kihívása. Metsär beavatkozásáért esdekel a Rauhalli dominátor, mert Droun erői Dél-Hernochia és Aphoran után már Albrasiát őrlik fel. Talán csak hetek, hónapok kérdése, és Rauhalli elf szövetségeseink fennmaradása lesz a tét.
– Igazat szól Triandalas – szólt közbe apám. – A Rauhalli herceg és a dominátor közösen írták alá a felkérést, amely tegnap érkezett, és ami okán összehívtam a holnapi tanácskozást.
– Csak annyit akartam mondani, – vette vissza a szót Triandalas – hogy ha neki mennie kell, akkor nélkülem kell majd ezzel is szembenéznetek. És arra is fel akartam hívni a figyelmet, hogy az ellenséget megismerni elkerülhetetlen, ha fel akarunk készülni. Levander járt a háborúban. Levander küzdött Droun ork csatlósaival. És Levander személyes jóbarátja a mi összekötőnk: a dominátor és a herceg bizalmasa. Ahogy mondtam, Levander erősíthet engem, ha rám bízzátok a csapatainkat, a saját fiaitokat!
Eközben kilépett a körből, elindult a vörös körcikken felém.
– És végezetül még annyit szeretnék elmondani, hogy Levander Valkolinnával a hét végén egybekelek. – Ekkor már fogta a kezem, a tanács felé fordultunk, mielőtt folytatta: – Ha kiutasítás az ítéletetek, én akkor is szeretettel látlak benneteket a menyegzőmre, amely akkor egyben a búcsúünnepségem is lesz. Akkor másnap útra kelünk. Együtt. De annál boldogabb lesz az az óra a számomra, minél többen tiszteltek meg a barátságotokkal! Arra kérem most az ellenzőket, hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés azokat, akik velem ünnepelnek!
Egyenes háttal és emelt fővel kezdett vezetni a baloldali ajtó felé. Előre nyújtotta karját, magunk elé tartva az összefont ujjakkal tartott kezünket. Mintha máris az oltárhoz vezetne.
Teljes döbbenet fogadta a beszédét.
Még annyit hallottunk, hogy Valeria és Elandor együtt próbálták lecsillapítani a tanácsot, de aztán becsukódott mögöttünk az ajtó.
A konok ellenállás láttán én már fel is adtam a reményt, hogy Metsär lehet az otthonunk. Az előcsarnokban várakoztunk. Belekapaszkodtam, remegtem, szerettem. Átkarolt, óvott, szeretett. Hallgattuk a hangos vitát, de nem érthettük a szavakat. Addig álltunk így, egymásba kapaszkodva, míg ki nem nyílt az ajtó.
– A tanács meghozta döntését! Járuljatok elé az ítélethirdetésre!
A tanácsszolga a bal oldali ajtón jött utánunk, de a középső ajtóhoz tartozó terem felé intett. Remegő lábakkal indultam. Triandalas átkarolva vezetett a jobbján. Beléptünk, és a vörös kövezeten vonultunk, egészen a kör közepéig. Triandalas egyenes háttal várta az ítéletet.
– Levander Valkolinna, a következő feltételekkel tartózkodhat tartósan az országunk területén…
A további szavakra akkor és ott képtelen voltam odafigyelni. Triandalas vállán zokogtam csendesen. A fülem úgy zúgott, hogy nem is hallottam a feltételeket, de úgyis tudtam, hogy apa és Triandalas az ítélet minden szavára emlékezni fog. Én pedig be fogom tartani az összes feltételt!
