29. Kárhozottak
Ideje hazaindulni.
A herceg majdnem olyan fényes ünnepséggel búcsúztatott bennünket, mint amilyennel fogadott. Ha nem fényesebbel, mert eddigre a városba érkeztek a többi szövetséges országok képviselői is. Míg akkor Rauhall ostromáról és a metsäri segítséggel kivívott diadaláról szólt a beszéd, most az egész szövetség erényeit méltatta a herceg a meghívott hadvezérek gyűrűjében.
Pompás záróünnepséget terveztek. Le akarták nyűgözni az egybegyűlteket: a térgát biztonságot adó védelmét felfüggesztették, s a főtérről tervezték megnyitni a térkapukat, hogy a követek gyorsan, kényelmesen, és – nem mellesleg igencsak látványosan – térhessenek haza otthonaikba. Elsőnek a legtávolabbi szövetségesek küldöttségét bocsátották útjukra – bennünket.
Rauhall idős főmágusa nyitotta meg a Harron hegységbe, Metsär közelébe vezető térkaput. Egy ilyen térkapu igazi látványosság, bár ugyanaz a lényege, mint a hexagrammából kinövő kapunak, mégis egész más benyomást kelt. Az emberek éljeneztek, a lenyűgöző látvány mindenkit elkápráztatott. Engem is:
A kapun át egy csodás erdőt láttam, képét egy gyűrű választotta csak el, vagy – sokkal inkább – mosta össze Rauhall látképével. Az itt és az ott tiszta képének határvonala egy körülbelül arasznyi szélességű gyűrű, egy különös fénytörés. Olyasmi látványt nyújt, mint amikor egy kondér felett kavargó gőzön keresztül figyeljük a hátteret. A gőz mögött lévő látvány elmosódik, arányai eltorzulnak, és ami a legszembetűnőbb: táncol!
Az erdő zöldje oly szép és oly hívogató, mindig teli van élettel. Nagy kontrasztot nyújtott a palota csodásan faragott és impozáns márványkövei előtt, melyek ridegségét a téli hideg csak fokozta. Alig vártam, hogy a hívogató természetbe, a zöld erőbe átlépjünk.
„Nini! Az ott Gervid?” A tömegben próbált előretörni. Idegesnek látszott, karjaival messziről integetett, talán kiabált is, de az ujjongó, hadonászó tömeg hangja elnyomta az övét. A kapu köré rajzolt varázskörök üzenetet sem engedtek váltani vele. Kicsit sajnáltam, hogy nem jött el időben elbúcsúzni, de sajnos a protokoll szigorú volt, nem ugorhattam a tömegbe, hogy elé menjek, megölelni a kedvenc mágusomat. „Majd megtaláljuk a módját, hogy újra találkozzunk!” – gondoltam.
A többiek már megindultak. Egy Saironthal nevezetű öreg varázsló lépett át elsőnek a térkapun, talán, hogy önmaga bizonyítsa, hogy biztonságos az átkelés, nem fenyeget veszély. Biztosan ő is élvezte, hogy egy időre megszabadul a tél hidegétől, és nem kell majd olyan szorosan összefogni az aranyszegéllyel díszített csuklyás köpenyét. Világos, majdnem fehér köpönyege a palota köveinek díszletébe könnyen beleolvadt, de az élénkzöld háttérben feltűnő jelenségnek, szinte irányjelzőnek hatott. Az elfek szép sorban beléptek a kapuba. Búcsút intettek még az embereknek és a vendéglátó hercegnek. Előttünk Borókáék, majd Pethronas haladt. Átsegítettem Valdamast, és beléptem én is zöldbe. Triandalas, a követségünk vezetője maradt utolsónak.
Nemcsak az elfek jöttek. Davidon mindenáron csatlakozni akart, szíve vágya volt, hogy legalább egyszer életében láthassa a legendás Metsärt. És persze Dallamor dan Shevalan is csatlakozott hozzánk. Triandalas barátságába fogadta a Rauhalli összekötőt, akivel annak idején úgy hozták össze ezt a szövetséget, hogy eleinte nem is ismerhették egymást.
Én sem bántam, hogy velünk marad még egy kicsit. A vendégség egy hete alatt minden estét hármasban töltöttünk. Idilli emlékeket őriztem, hatalmas kacagások emlékét, és némi kellemes borzongást. Pont annyit, amennyit még Triandalas is elnézett jóbarátjának. Sosem maradtunk kettesben Dallamorral, de Triandalas nem bánta, ha udvarolt nekem. Ő volt az egyetlen, akitől ezt elnézte. Arra gyanakodtam, hogy a bárd valamelyik, erre a célra való dalával hat Triandalasra.
Mondjuk ma reggel sokáig váratott magára. Gondolom még kellett egy kis feszültséglevezetés, talán épp megint a herceg lányával, búcsúzóul. Elhessegettem magamtól a féltékenység érzését. Sokáig volt a szobánkban, nem emlékszem, mikor ment el. Kimerítő lehetett a hajnala, mert nagyon elgyötörtnek néz most ki. Mintha nem is lenne ura önmagának.
Saironthal készült bezárni a kaput. Még látszódtak az integető kezek, hallatszott az éljenzés.
A főmágus ekkor belépett a kapu elé. Bal tenyerét felfelé tartotta, jobb kezével egy rúnát rajzolt a levegőbe. Egy érme jelent meg a semmiből, a bal tenyere felett lebegett, forgott. A hercegen is látszott, hogy nem érti, hogy kerül ide egy ilyen mutatvány.
De akkor…!
– „Droun Bosszúja!” – zengett a főmágus torkából, és jobb kezével rácsapott a balra, két tenyere közé zárva az érmét.
A robbanás óriási volt. Rauhallban a közelben állók egészen biztosan nem élték túl. A lökéshullám a fejünk fölött húzott el, mert a bezáruló kapu már csak abban a magasságban engedte át.
Egyetlen pillanattal korábban valami más is felénk repült a záródó kapuból, csak azt még nem volt időnk felfogni, mert a robbanás elterelte figyelmünket. Pedig valaki minden erejét bevetette a vetődésbe. Mintha ő sejtette volna, hogy robbantás készül, és csak így élheti túl.
De hisz ez Gervid! Gyakorlatilag a karomban landolt, hanyatt lökött a lendület. Triandalas azonnal ott termett, és felrántotta. Engem is felsegített.
– Neuma!
Úgy lihegett, alig értettük a szavát. Elf nyelvet használt, remélve, hogy mi értjük meg először.
Idegesen pillantott körül, végre meglátta, akit keresett. Követtem a tekintetét: Saironthalt bámulta vádló tekintettel. A fehérköpenyes eltávolodott a kaputól, talán ő tudott a robbantásról.
– Neuma! – ismételte meg Triandalas suttogva. Szerintem ő sem Gervid lihegéséből, sokkal inkább ijedt tekintetéből, és vakmerő tettéből következtetett. – Csapda!
Gervid gyorsan összeszedte magát, már mormolt is egy varázsigét. Egy röviden felzúgó, mélyen zengő hang nyomta el a hangját, aztán egy artikulálatlan hörgés. Ennek ellenére sikerült a varázslata: megjelent a semmiből egy óriási ponyva. Kibomlott, és szétterült a füvön, pár méternyire mellettünk.
– Vitorlavászon? – döbbent meg Davidon
– Futás, mindenki a kör közepébe! – utasított Gervid. – Démonok jönnek, csak nem látjuk őket Metsär illúziója miatt! Triandalas, te tartsd szóval azt a mágust! Nagyon fontos, érted?
Páran nem fogták fel a helyzet súlyát, éretlenkedve álltak. Rémisztő süvítő hangot hallottunk, aztán egyikőjük felüvöltött a fájdalomtól. Egy tenyérnyi lény tapadt a mellkasára. A mellette álló lemerevedve nézte, hogy a korong alakú állat rátapad a barátjára, és szívni kezdi a testnedveit. Próbált rajta segíteni, de ahogy megsebezte a lényt, azt elf még nagyobbat üvöltött, mert az állat vérének erős sava marta a sebét. Már hallottuk is az újabb süvítést. A következő pillanatban a saját vállához kellett kapnia. Rádöbbent, hogy egy ugyanilyen lényt tapint.
– Egy korongdobó az! – mondta Gervid. – Még vagy 5-6 koronglénye lehet! Gyerünk már! Aki kívül marad a varázskörökön annak vége!
Addigra Saironthal is észrevette Gervidet. Akkor ismertem rá. Először is botjára:
„Az öregember a fogadóból!”
– Az életedet áldozod értük, ifjú mágus? Megéri ez neked? – kérdezte lesajnáló hangon.
– Inkább te meséld el, Saironthal, mit teszel velünk, de főleg, hogy miért? Úgy halljunk meg, hogy nem is tudjuk? – Triandalas komolyan vette a feladatot, amit Gervidtől kapott: próbálta szóval tartani az öreget.
Addig Gervid rúnákat rajzolt maga elé, és rhym szavakat mormolt.
Volt, aki még csak most ért oda a vászonra, behúztuk magunk közé, hogy minél kisebb helyen tömörüljünk a kör közepén. Dallamor megtántorodott, előre görnyedt, belém kapaszkodott. A másik kezével a fejét fogta, rosszul volt.
Ekkor tűnt el az idilli látvány. Megszűnt a szépséges erdő illúziója:
Elüszkösödött kopasz fák torzói vették át az üde zöldek helyét. A bársonyos fű helyett alvadtvértől fekete, ragacsos volt a talaj. Az első érzés az undor volt, de a második a döbbenet, amikor megláttuk a démont: Robosztus test, hamuszürke bőr, szőrtelen fej. Se haj, se szemöldök, még szempilla sem! Az orra is alig emelkedett ki, fülkagylója egyáltalán nem volt, szemei alig gombostűfejnyiek! Két szemfoga viszont hatalmas! Megfagyott bennünk a vér, látva, hogy rezzenéstelenül figyeli a két szenvedő áldozatát. Keze mozdult. Egy ugyanolyan koronglényt szedett le saját testéről, és a két társát a kör felé cibáló hős felé hajította, akár egy slan csillagot. A süvítést meghallva, az elf kitért a repülő korong elől. Épp fellélegeztünk, de akkor a repülő lény irányt váltott. Bőr szárnyakkal manőverezett a levegőben, akár egy lepényhal a vízben. Pethronas kinyúlt a lény elöl menekülőért és berántotta közénk. Úgy tűnt, a körbe nem képesek bejönni utánunk. De ki tudja, meddig tartunk ki?
– A Kárhozottak Földje! – ismerte fel valaki.
Félelem kúszott mindannyiunk lelkébe. Pethronasra tévedt a tekintetem, de még az ő rendíthetetlen arcán is átsuhant a rémület árnya.
Minden metsäri ismerte a Kárhozottak Földjének történetét. Elrettentő tanmeseként tanították a hatalomvágyó uralkodó, elmeháborodott géniusz, és a bosszúálló istenek történetét. Sybilla királynő szépsége legendás volt, ahogy országának gazdagsága is. Egyes mesékben a hatalmas erejű varázsló, Mram’mon volt a főgonosz, aki a királynő kegyeit keresve az istenek hatalmával vetekedett. Más változatokban Sybilla valójában boszorkány volt, aki uralma alatt tartotta a géniuszt, kényszerítette, hogy szolgálja őt minden tudásával, varázserejével. Mindegy is, hogy a férfi vagy a nő hatalomvágya miatt orroltak meg az istenek, a lényeg az, hogy bosszút álltak: Mram’mon nagy varázslata, amire évek óta készült balul sült el. Vagy azért, mert elméje megbomlott, vagy a kudarcba őrült csak bele, de az első nagy kárt okozó kísérletet még számos követte. Ez szabadította az országra az átkot: Egyre gyakrabban tomboltak irdatlan viharok, lerombolták a városokat, elpusztították a földek termését, az állatok elmenekültek a vidékről. A legenda szerint azokat az embereket, akik maradni akartak, végleg elnyelte a sötétség. Sem a Magas-Mágia Mindenható Művelői, sem az isteneket engesztelni érkező papok nem jártak sikerrel. Az ember és állatok eltűntek a vidékről, még a növények is halottak. Az üszkös fák közt kísértetek, lidércek bolyonganak. Démonok őrzik a vidék „békéjét” az istenek akaratából, csak be ne tegye ember a lábát többé. Néhanap állítólag élő teremtmények bukkannak fel a semmiből. Talán az élve elnyelt lelkek térnek vissza ilyenkor a túlvilágról, vagy egy másik síkról. Mások szerint csak az istenek vetik őket oda koncnak a démonoknak. Most már mind tudjuk, hogy nem a gyermekeket rémisztgető mese csupán. Két társunk szinte biztosan odavész! …ha nem mindannyian!
Mire felidéztem a gyermekként tanultakat, Gervid befejezett egy varázsigét, és valami megjelent a semmiből. Méghozzá egy nagy faláda a körön belül. Lehajolt, és felnyitotta a tetejét.
– Mágikus nyílvesszők. Ezzel sebezhetitek a démont, és a koronglényeit is! – mondta Gervid, aztán a következő pillanatban újra mormolni kezdett.
A legtöbbünk képzett katona és kiváló íjász. Páran már visszanyerték lélekjelenlétüket, és írtani kezdték a lényeket. Pethronas reptében is eltalálta a süvítő korongot.
– Saironthal! – Triandalas is magára talált, és a feladatára koncentrált: – Nem válaszoltál a kérdésemre!
Eddig a fehér mágust is lefoglalta az önvédelmének felépítése. Ő is a ponyvára rajzolt varázskörök módszerét használta. Az övének csak egyetlen személyt kellett védelmeznie. Már magabiztosan állt a körében, majdnem húsz lábra tőlünk. Eredetileg csak a Kárhozottak Földjének rémeire készült, de most Gerviddel is meg kell küzdenie. Ettől sem tűnt kétségbeesettnek.
– Válaszolj, Mágus! Droun bosszúja?! Rauhallban robbantott a saját mágusuk? Hogy láthattuk Metsärt magunk körül? Mi folyik itt? – Triandalas nem hagyta őt koncentrálni.
– Ó, a vén főmágus! Micsoda bolond szokás az öregek tisztelete! Nem lenne szabad szenilis vénemberek kezében hagyni a fontos hivatalokat! Gyerekjáték volt elkapni, bélyeget tenni rá, és irányítani!
– Le akartátok fejezni az ellenséget? Az Syrroni Szövetség fő tisztviselői álltak a kapu környékén! – tartotta folyamatosan szóval Triandalas.
– Nemcsak akartuk, elf! Le is fejeztük! – kacagott fölényesen Saironthal. – Kapóra jött nekünk ez az öntelt ünnepség! Mindannyian eljöttek! Az önimádat lett a vesztük! A sok kiváló hadvezér! Túl ügyesen szervezték meg az ellenállást! Meghátrálásra kényszerítették Droun seregeit. Most viszont fejetlenség lesz! Kétségbeesett emberek állnak majd szemben velünk, remegő térddel! Tapasztalt, okos döntéshozóik nélkül képtelenek végleg eltaposni Drount. Újjá fogunk születni hamvainkból!
– Főnixmadár?
– Gúnyolódj csak elf! Triandalas Viisas’soturi, te vagy Metsär vakmerő hadvezére, az íjászok vezetője. És itt van veletek a többi metsäri vezér is. Ti megúsztátok a Rauhalli robbanást, de nektek is végetek már! Metsärt is megbüntetjük, amiért ellenünk szövetkezett az emberekkel. Most csak megfélemlítjük, hogy ne egyesítsék többé erőiket. A feltámadásunk után kegyetlenül elpusztítjuk Metsärt. Írmagja sem marad ott az elfeknek!
– És mégis milyen véget szánsz nekünk? – nyert még időt Gervidnek az elf.
– Ha most egyszerűen itt hagylak benneteket, már akkor is végetek – áradt szavaiból a fölényes gúny: – Mágikus nyílvesszők? Szorgalmasan és okosan készült a kis mágusotok, de a démonok serege végtelen, a vesszőitek számával ellentétben. Szerinted meddig bírjátok majd? Mindjárt idézek is még párat. Nemsokára más lények is gyűlni kezdenek majd a vérszagra!
– Saironthal! A legnagyobbak közé tartozó lángelme voltál! – Gervid visszatért közénk, átvette a szót, félig beállt Triandalas elé. – De mintha kezdene benned kialudni a tűz! Talán Droun veresége feletti gyászod teszi? Vagy terád is lehetne mondani, amit Rauhall főmágusára? Vénségre bízni Droun sorsát? Nem kellett volna már leváltani egy ifjabbra? Vajon ég még benned eléggé a Rhyom feltámasztását tápláló tűz?
– Én is hallottam már terólad, Gervid Siey! Arcátlanságod híre megelőz, és már kétségem sincs, hogy miért. Önteltséged vagy gyermekded vakmerőséged vakít úgy el, hogy szembe merj szállni velem?
– Van is okom a magabiztosságra, öreg! Lehet, hogy téged egy géniusznak tartanak, de lássuk be, nekem tíz év tanulás is elég volt arra, amire neked ötven kellett!
– Hah!
– Add meg magad, Saironthal, és megkímélem az életed! – ajánlotta fel a vézna félelf.
– Te?! Az enyémet? Mitugrász kölyök! Velem mered magad összemérni? – Saironthal fölényesnek akart látszani, de már vörösödött a dühtől.
– Mi az utolsó szavad, Főnixmadár? Megadod magad, hogy törvényesen ítéljünk el? – feszítette a húrt Gervid.
Saironthal felénk nyújtotta botját, a varázsigéje igen rövid volt. Lángtengerbe borított bennünket. Sikoltani sem volt időnk, Valdamast körbeöleltem, bár tudtam, hogy mit sem ér a karom, ha egy pillanat múlva elporladunk mindketten.
Ehelyett hideget éreztünk, mintha egy téli tó jegébe vágott lékbe pottyantunk volna. Ráeszméltem, hogy Gervid sem volt rest, egy fagykupolába temetett bennünket mire ideértek a lángok. Hát ezért szuggerálta a mágust szavaival, szó szerint feltüzelte.
A tűzkitörés elsöprő erejű volt: minden dühét beletette az öreg mágus. Pont úgy, ahogyan Gervid remélte: Kifárasztja!
De lassan kezdett melegedni a burok körülöttünk. Reméltem, hogy kitart a hideg…
Végre gyengült a tűzvihar.
– Ennyi volt? Kiégtél, öreg? – gúnyolódott Gervid.
– Azt hitted én nem készültem, taknyos? – az iménti veresége után is próbált fölényes maradni: – Mégis, hogy tudna egy varázsló mindenkire ható illúziót létrehozni? Egész Rauhall elhitte, hogy Metsärt látja, még ti magatok is!
Gervid ijedten fordult hátra, Shevalant kereste.
– Bizony! Leesett végre, nagyszájú? Kölcsönvettem a bárd erejét, épp úgy használtam, mint a főmágust! Bármilyen erős is a saját akarata, az enyémet teljesíti! A bélyeg erejét képtelenség legyőzni!
Gúnyos nevetése mindannyiunkra hatott, de talán Valdamasra a leginkább. A kisfiam a combomat szorította. Nem sírt, de nagyon félt. Felvettem őt a karomba.
– Már tudom is, mi fájna a legjobban nektek! Neked Viisas’soturi, hisz te vagy a fő célpontom! – mondta gyűlölettel aztán Shevalan szemébe nézve folytatta: – Bárd, a gyermeket!
Dallamor még mindig a közelemben állt, mire észbe kaptam, már szakította le rólam Triandalas imádott gyermekét. Kétségbeesetten nyúlt még utánam, a nyakláncom megfeszült, a kicsi ujjai a levélindás medált markolták. A lánc szakadt, a gyermek sikoltott. Dallamor szemében nem gyűlöletet láttam, sokkal inkább belső küzdelmet. De tette, amire parancsot kapott. Mintha „bocsáss meg nekem!” sütött volna kétségbeesett szeméből. Megfordult Valdamasszal a kezében, és lépett egyet, de akkor belecsapódott a hátába egy nyílvessző.
Pethronas belépett elé, és elkapta a gyermeket. Hagyta, hogy a bárd erőtlenné vált kezei lassan leomoljanak a kicsi hátáról. Dallamor összeroskadt a lába előtt.
A bárd utolsó erejével előre nyúlt, és megmarkolta a földre hullott levélmintás medaliont. Összezárta az ujjait, és nem mozdult többé.
Akkor ért oda Triandalas. Íja még a kezében, úgy térdelt barátja mellé. Én is odarogytam. Zokogtam.
– Davidon! – kiáltott hirtelen Triandalas, aztán vigasztalón markolta meg a kezem: – Vigyáztam, hogy ne legyen halálos találat.
De már senki nem figyelt rá. Sem Shevalanra. Pethronas is letette a gyermekem.
Térdelve, könnyes szemmel fordultam hátra, hogy mit néz mindenki. Saironthalra épp ráláttam, Gervid hangját is jól hallottam.
– Ezt nemnek veszem, Saironthal! Most már két ellenséges cselekedettel is bizonyítottad, hogy nem választhatjuk a törvényes megoldást. Valahol reméltem, hogy így fogsz dönteni, mert nem volna kedvem a hivatalos tortúrához! Na figyelj, most én jövök!
– Te? Tejfelesszájú! Azt hiszed, nem védem magam?
– Oh, tényleg? Arra a vászonra firkált varázskörre gondolsz? A mezőn bóklászó menyétet meg figyelje, aki épp ráér, mi? Triandalas nemcsak a falakról tud ám lövöldözni. Politikusnak sem utolsó. Hát legalább megismerkedhettünk Droun új taktikájával, a lelkek megtörését célzó új harcmodorral. Megfélemlítés, mi? Kicsiny barátom, Triannus meg közben jóllakott a művészi tökéletességgel pingált köröd egy darabkájával, ha nem bánod…
Az öreg idegesen nézett a lába elé. Körbe kutatta, igaza lehet-e a pimasz kölyöknek. Az volt: a háta mögött tépte meg a kört a menyét. Saironthal egy pillanatra kétségbe esett, de tudta, hogy azonnal kell cselekednie, ha túl akar élni. Emelte a botját, belekezdett még egy rúna rajzolásába, de Gervid megelőzte.
A varázsigét belé fojtotta az egész testét egyetlen szempillantás alatt elborító, földből feltörő vízfal. A keze még folytatta volna a rúnát, de Gervid mozaikjában a gyilkos elem a fagy volt. Még a bot felénk meredő, a falból kiálló végére is rákúsztak a jégvirágok. A megdermedő vízfal jegének pattogása festette alá a halálra vált döbbent arckifejezésének látványát. Mind megrökönyödve bámultunk rá. A csendet Gervid fölényes önéltetése törte meg:
– És akkor most jöjjön a finálé!
Újabb varázsigébe kezdett. Egy pillanattal később robbanás szaggatta szilánkokra a jégfalat. Attól tartottam, hogy amikor az apró fehér szilánkok eloszlanak a szemünk előtt, a varázsló teste le fog hanyatlani, és talán lesz benne még élet. De nem ez történt! A fehér köpenyes mágusnak még a vére is szilárdra fagyott, és az egész teste pont olyan szilánkokra robbant szét, mint maga a fal. Jégkristályok hulltak nem sokkal előttünk is a ponyvára, és ahogy olvadtak, néhol a nem víz, hanem vércseppek álltak össze belőle. Még ha ő rengeteg ember halálát okozta is nemrég, engem mégis megdöbbentett a pusztulásának kegyetlen formája. Gervid nem rendült meg. Sőt, diadalittas lett tőle.
– Ez az! – ökölbe szorított kézzel sziszegte maga elé, aztán meg felkiáltott: – Megcsináltam!
Fordulata közben látta meg elgyötört, döbbent csapatunkat.
– Ja igen! Nem ártana eltűnni innen, mi? – kacagott fel.
Mormolt egyet, és felzúgott az ismerős hang. A térkapu kicsi volt. Egy szobácska látszott a túloldalán. Az elfek elkezdtek átlépni rajta.
– Davidon! – kiáltottam most én a pap után, amikor a döbbenetből visszatérve ráeszméltem, hogy még mindig Dallamor teste mellett térdepelünk Triandalasszal. – Él még? Kérlek, mentsd meg!
Végtelennek tűnt az idő, amíg néztem, hogy a pap hogyan vergődi át magát a kapu felé megindult elfeken.
De Davidon nem is rám figyelt. Fel sem tűnt, hogy másért is lehet riadalom az arcán, ahogy egyre jobban küzd az előrehaladásért.
– Valdamas! – kiáltotta és elfutott mellettünk. Követtem a tekintettemmel:
Amíg mind a jégbe fagyasztott fehérköpenyes feketemágust figyeltük, a gyermekem sokkot kaphatott, folyamatosan hátrált, távol akart kerülni a borzalmaktól. Davidon látta egyedül, hogy már átlépte a külső varázskört is, megiramodott utána. Mielőtt felkaphatta volna, a kicsi épp hanyatt esett.
Úgy tíz lépéssel mögötte tört elő a földből egy átláthatatlan fekete ködalak. Gomolygott, kúszott felé a földön, aztán fölémagasodott, mintha vizsgálta volna, akár egy kígyó az áldozatát. Davidon rávetette magát a gyermekre, óvni akarta a testével, mert úgy tűnt a fekete köd valami élőlény, és le akar csapni rá. Triandalas addigra ért oda.
– Neee! – üvöltötte.
Őt is beborította a feketeség. Már nem láttam Triant, de még hallottam a kiáltását. Nem gondolkodtam, rohantam, és ugrottam én is! Bele a fekete ködbe!
Mindegy nekem hol, csak együtt legyek velük! Otthonom csak ott lehet, ahol ők vannak…
– Vége –
Mi?! Mi az, hogy vége? Így nem érhet véget! Most mi van? Mi lett velük? Beszélnem kell Dorka nénivel! Végig izgultam Levanderrel a történetét, és így hagy magamra?!
Odakintről kocsiajtó csukódást hallok.
Talán hazaértek. Feltápászkodok, de már hallom is közben Nimi hangját odakintről:
– Idenézzetek! – kiáltja messzire. Aztán halkabban szól, közelre: – Gyere, Ádám, támadj!
– Ohó! Ez igen! Igazi kis harcos lettél, kisember! – Benedek hangja vidám, és elismerő.
Eddigre odaérek az ablakhoz. Épp Nimi buksiját veszi a hóna alá, és ráteker egy barackot a kobakjára.
„Ja igen, nem Nimi! Nimród! Épp most ismerte el harcosi tapasztalatát egy mester” – kacagok fel magamban.
„Uh, mennyi szatyor! Ki kéne menni segíteni” – veszem észre magam.
Kiszaladok, bevállalok három szatyrot is, hogy Dorka néninek ne maradjon. Nehogy gond legyen csípőjével.
Ja igen! A kalandregény!
– Dorka néni! Ezt így nem lehet! Nem teheti az olvasóval!
– Mit, drágám? – mosolyog.
– Nincs happy end!
– Nincs?! … De hát együtt lehet Triandalasszal és a kisfiukkal. Az otthon ott van, ahol ők vannak, nem?
– De így olyan, mint egy tragédia. Mintha csak a halálban találnák meg egymást! Ez nem happy end!
– Hát az még várat magára, drágám. De úgy érzem, majd egyszer lesz igazi hazatérés is: Metsärba.
– És mikor lesz? – türelmetlenkedem.
– Hát majd, ha az élet megírja, drágám. Majd, ha Levander hazajut… De azt meg is kell érni, szóval, ha nem akarunk éhen halni, akkor gyorsan főzzünk valamit! – kacag rám.
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor a gombok segítenek visszatalálni:
