3. Davidon
Ébredeztem. Éreztem, hogy a göröngyös földön fekszem, a fejem felpolcolva. Még nehezemre esett kinyitni a szemem, de a szempillákon átszűrődött valami ezüstös fény, azt muszáj volt megnézni. A sötétben csak egy kékesen izzó, köralakú tárgyat láttam. Először azt hittem, hogy a kék hold fenn az égen, de aztán ujjak kitakarták egy részét és közöttük szűrődött át a fény. Ebből rájöttem, hogy jóval közelebb van a fény forrása.
Egyre többet fogadott be az elmém a világból. Míg a szemem a fényt érzékelte, a fülem valami halk motyogást, a mellkasom pedig egy érintést. Langymeleg, bizsergető és csiklandozó érzés terjedt ott, ahol legutóbb éles, szúró fájdalmat éreztem. Aztán az ajkam is megérzett valamit. Hűvös volt és kemény, fémes íze meglepett. Ahogy távolodott az arcomtól, fölfogtam, hogy a kékes fénynek az a tárgy volt a forrása.
Következőnek azt éreztem, ahogy a kéz áthelyeződik a hasamra. Belém nyilallt a fájdalom, ahol megérintett. A fénykört megint ujjak takarták ki, és újra bizsergés vette át a fájdalom helyét. Tisztulni kezdett a látásom. Felismertem a mormoló hangot is: Davidoné volt. A jobbomon térdelt, az ő bal keze volt a hasamon, a jobbal pedig a felizzó viharmadár szimbólumát markolta. Lecsukott szemmel koncentrált: imádkozott.
Voltam már tanúja, hogyan gyógyít – másokat. Ezalkalommal nem láthattam a hihetetlen sebességgel gyógyuló nyílt sebet, de már rájöttem, mi volt az a bizsergés.
Soha nem felejtem el az érzést! Azt, ahogy fokozatosan tért vissza az eszméletem, tisztultak ki az érzékeim, és gyűlt bennem újra az életerő.
Davidon fölém hajolt, és a szimbólumát újra a szám elé tartotta. Örömmel csókoltam meg, hálát adtam Serynnek – és persze a lelkiismeretes hívének, Davidonnak!
Egy másik kezet is éreztem: az a hajamat markolászta. Balra fordítottam a fejem, és egy kétségbeesett arc nézett le rám. Könnyektől csillogott az a zöld szempár. Épp elkaptam a pillanatot, amikor lecsordult a könnycsepp, és meg sem állt a megkönnyebbüléstől megremegő száj sarkáig.
– Levander! – sóhajtotta a nevem alig hallhatóan, és az arcomat össze-vissza érő apró csókocskákkal jutalmazta, hogy visszatértem.
Mikor újra felemelkedett, a fényesen csillogó könny helyett vér szegélyezte az ajkait.
A számhoz nyúltam, és rájöttem, hogy abból folyt a vér. Hát ezért volt a nagy kétségbeesés!
Próbáltam felülni, hogy felmérjem a helyzetem: csupa vér az ingem, két helyen kilyuggatva, a nadrágom felhasítva a jobb combomon. Álmélkodva néztem, hogy a sok vér kellős közepén egy olyan heget látok, ami mintha évekkel ezelőtti seb volna.
Triandalas is pont azt bámulta. Elindult a keze, hogy megérintse a csodát.
– Ne fogdossátok a sebeket! – Davidon hangja határozott volt, de mintha nem felénk mondta volna.
Odakaptam a fejem, és tényleg csak a válla felett szólt hátra. Nem tudtam eldönteni, hogy látta-e Triandalas mozdulatát, vagy csak megérezte a szándékát. Ahogy azt sem, hogy tényleg árt-e a sebnek, vagy csak illetlennek tartaná, hogy Triandalas tapogasson.
Davidon a következő pillanatban már jobb kezét az égre emelte, és újra motyogni kezdett. Akkor láttam meg Gervidet. Egy fa tövében ült, magánál volt, de kínok látszódtak az arcán. Furcsán, kékesen derengeni kezdett az arca és az inge. Visszatükröződött rajta a viharmadár szimbólum izzása. Arcvonásai kezdtek kisimulni.
Triandalas segített felemelkedni, hogy jobban lássak. Becsúsztatta a jobb karját a nyakam alá. Eddig térdelt, de most a jobb lábát mögém tette, hogy háttámlát formáljon belőle. Elhelyezkedett. Bal lábával és karjával szinte betakart, forrósága jól esett, mert remegtem.
Ekkor vettem észre a vöröses foltokat Gervid mellett pár lépésre jobbra. A furcsa formákból végre összerakta az elmém a képet: a falusiak hőfoltjai voltak. Hármasával-négyesével összebújva, hangtalanul ültek a sötétben. A gyermekek is mind csendben voltak, talán aludtak is már anyjuk ölében.
Én is úgy ültem ott, mintha Trian ringatna. Vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem, hogy jobban élvezhessem a gyengédséget…
Amikor újra érzékelni kezdtem a világot magam körül, már nem ültem, hanem feküdtem. Hallottam a madarak csicsergését és halk szöszmötölést a közelben. Gervid és Davidon hangja távolabbról jött, és teljesen nyugodt beszélgetés volt. A szavakat nem tudtam kivenni, de a hanglejtésükből tudtam, hogy békesség és biztonság vesz körül. Megnyugodtam, és nem is akartam erőlködni, hogy füleljek vagy kilessek az ólomnehézségű szemhéjak alól.
Triandalas mentett meg? Mi más lehetett volna a két surranás, mielőtt az íjász goblinok összeestek? Erről eszem bejutott, hogyan ismertem meg őt…
Fulladoztam és vacogtam, éreztem, hogy a hajamnál fogva vonszol valaki, és kavicsok karmolásszák az oldalam. Megütögették a hátam, és bíztattak:
– Gyerünk! Köhögj tovább! Jöjjön ki minden! – kellemes, bár kicsit rekedtes gyerekhang volt. – Ez az! Ügyes kislány vagy!
Hagyta, hogy a hátamra forduljak. Hosszú hajából az arcomra csepegett a víz, ahogy fölém hajolt. Mosolygott. Nyúlánk fiú volt. Idősebb nálam. Az imént még rettentően meg voltam ijedve, ziháltam és kétségbe voltam esve, de amint a nyugodt, mosolygós szemébe néztem, pont olyan könnyen megnyugodott a szívverésem, mintha az anyukám vett volna ölbe, vigasztalva.
– Tudom merre laksz – mondta. – Ismerem az apukádat. Téged is szoktalak látni, amikor az anyukáddal a ház előtt játszotok. Gyere, hazaviszlek.
– Jó – mondtam megadóan, és már nyújtottam is karom, hogy vegyen fel. Nem ment neki olyan könnyen, mint a felnőtteknek. Kicsi voltam még, de ő sem volt túl nagy. Nehéz voltam neki, de mégsem tett le.
– Mi a csudát csináltál a pataknál egyedül? – faggatott cipelés közben.
– Beesett a babám.
– De minek vitted oda?
– Hol van a babám?
– Még járni se tudsz rendesen. Tipegsz és mászol. Mégis mit gondoltál? – úgy korholt, mint egy zsémbes nagyapó.
– Csak inni akartam adni neki… hol van?
– Elsodorta a víz, ahogy téged is. Melyikőtöket kellett volna kihúznom a vízből?
Szegény fiú már erősen lihegett, így hiába is firtattam, hogy hova lett a babám.
– Huh, jó messzire vitt a víz! – sóhajtott válasz helyett.
Szerencsére kiáltást hallottunk a dombtetőről.
– Levander…! – Az anyám hangja volt. Hátrafordultam, és láttam, hogy kétségbe esve fut felénk. A hónom alá nyúlt, könnyed mozdulattal szabadította meg a megmentőmet a terhétől, és azonnal szorosan magához ölelt. Mikor kezdett megnyugodni, a fiú felé fordult:
– Te Triandalas vagy, ugye?
A gyermek bólintott. Még mindig csöpögött a hajából és a ruhájából a víz, és előrehajolva erősen zihált.
– Hol a csudában voltatok? Mit csináltatok? Miért nem szóltatok, hogy elmentek a háztól?
Temérdek kérdést ontott rá, nem törődve azzal, hogy meg tud-e szólalni. Még nem tudhatta, hogy hálálkodnia kell-e, vagy a fiú is benne volt-e a csínytevésben…
– A patakban kapálózott. Utána ugrottam, de csak sokkal lejjebb értem utol. – Triandalas hátrafordult, és a völgy irányába mutatott egyenes karral.
– Akkor megmentetted a kislányomat! Édesapád nagyon büszke lesz rád! – Ekkor már félkézzel tartott anyám, mert jobb kezével a kis hős hajából facsargatta a vizet. – Gyere be, adok egy takarót és egy meleg teát! A ruhád gyorsan meg fog száradni a tűz mellett…
Furcsa lehet, hogy miért emlékszem ennyire, hiszen olyan kicsi voltam. Valószínűleg azért, mert rengetegszer hallottam már a történetet.
Elgémberedett a hátam. „Ideje oldalra fordulni” – gondoltam. A fejem puhán gördült, kicsit felfelé. Ez meglepett. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy egy kar volt eddig a párnám, de most egy váll lett az. Ismerős arcot láttam, közvetlen közelről. A lassan felnyíló pillák alól zöld szemek néztek vissza rám. Gyerekkorunk óta nem ölelt ilyen óvón!
– Sikerült kipihenni magad? – kérdezte. Rekedtes hangja elárulta, hogy ő is most ébredt.
– Mi történt?
– Semmi különös. Tudod, csak a szokásos: Triandalas megmenti Levandert, mert hiába beszél neki, hogy ne csináljon veszélyes dolgokat… – Huncut szemével megnevettetett.
– Kész a vacsora! – tornyosult fölénk Davidon.
– Vacsora? Meddig aludtam? – kérdőn néztem Triandalasra, majd mögé, aztán körbe. Tényleg, már a lemenő nap fényében úsztak a fák levelei.
– Na! Gyertek már! Nem vagytok éhesek?
– Oh, dehogynem! Mint egy farkas! – válaszoltam, miközben felkászálódtam.
– Nem ártana mosakodnod, Levander – vetette oda nekem finnyásan Davidon. – Még mindig csupa vér vagy. Csak az arcodat törölgette meg a lovagod, amíg aludtál.
Feltűnt, hogy Triandalas hirtelen zavarba jött. Pedig már azt hittem, mindig ez a közelség lesz számunkra a természetes. Mint azelőtt, hogy bezárkózott volna. Most újra kimérten viselkedett, mégis, mintha kétségei támadtak volna, hogy akarja-e még tartani a távolságot.
Davidon csak beszélt, beszélt, oldotta a köztünk lévő feszültséget. Elmesélte például, hogy a falusiak szekéren hoztak engem idáig, innen nélkülünk mentek tovább északnak. Aztán lelkesen ecsetelte, hogy Triandalas felállított csapdákat a táborunk körül. Megmosolyogtatott, ahogy részletezte, mit és hogyan csinált, azért hogy meghalljuk, ha valaki megközelít minket. Honnan tudhatta volna, hogy mindezt együtt gyakoroltuk Triandalasszal. Nem törtem le a lelkesedését, inkább felidéztem magamban a régi emlékeket.
Az is kiderült, hogy Davidon egész nap főzeteket készített, hogy varázsitalba oltsa Seryn gyógyító erejét. És ha már úgyis égett a szent tűz, megsütötte nekünk a nyulat is, amit az elf vadász hozott az erdőből. Így aztán jól lakva, felkészülve vártuk a sötétséget. Bíztunk a csapdákban, remélve, hogy bármilyen veszélyre időben figyelmeztetnek bennünket, és hittünk az italokban, hogy Davidon távollétében is vigyáz majd ránk a magunknál tartott flaska.
Gervid is odatelepedett a tűzhöz, és maga elé vett egy sült nyúlcombot. Mindig úgy érezte, hogy neki kijár, hogy kiszolgálják és megvédjék. Néha igencsak dühítő volt a felsőbbrendűségi érzés, ami belőle áradt, de hasznunkra voltak a varázslatai, szükségünk volt rá a küldetéshez, így elviseltük. Ő is készült az éjszakára, magába akarta gyűjteni a lehető legtöbb varázserőt:
– Davidon, nem kéne neked imádkozni? Tudod, az olyan magadban mormolós, vagyis egészen csendes tevékenység – próbált célozgatni.
De a szószátyár pap csak legyintett, hogy hiszen egész nap azt csinálta. Erre a mágus kissé emelt hangon, tagoltan és gesztikulálva hozzátette:
– A gyengébbek kedvéért, akik nem értik a finom célzást, hadd magyarázzam el egyszerűbben: ebben a zsivajban nem tudok meditálni!
Davidon felhúzta az orrát, és félrevonult.
Mi is arrébb húzódtunk, kettesben. Triandalas ki is használta a lehetőséget, és nekem szegezte a kérdést, ami gyötörte:
– Mi lesz azután, hogy megtaláltuk a fiadat, Levander? – nézett a szemembe.
– Igazából fogalmam sincs – néztem rá őszintén. – Most az a legfontosabb, hogy biztosan tudjam, él és biztonságban van. Persze legszívesebben haza vinném Elandort Metsärba, de tudom, hogy ez hiábavaló vágy.
– Sértő a fülemnek a neve – fordult el.
– Segített enyhíteni a honvágyamat, hogy apám nevén szólongathatom azt, aki a legközelebb áll hozzám.
– Elandor számomra apám helyett apám lett – mondta Triandalas egy gallyat babrálva a mellettünk lévő fán. – Ez a név számomra maga a tekintély, a higgadt bölcsesség.
Nem lepett meg ezzel. Apám mindig is fiaként szerette őt.
Felidéztem magamban apa arcát, mozdulatait, szokásait. Aztán az elmúlt évtizedek jutottak eszembe:
– Tudod, hogy az emberek világában az elfek is mások? Rauhallban még a dominátortól is láttam szenvedélyes kirohanást. Hiába elf, nagyon más, mint apám vagy a te apád volt. Az ember pedig tűz és hév. Nyughatatlan…
– Akkor illesz közéjük, nem? – mondta epésen, de még mindig nem nézett rám.
– A hosszú évek alatt elég kevés olyan nemeslelkű emberrel találkoztam, mint Andor – meséltem csalódottan: – Lenézik a nőket, de még a szegényebb családban született férfiakat is, hiába tehetséges, hiába hoz áldozatot a közösségért. Túl sok az álnokság, nyereségvágy, önzés…
– Akkor befulladt a nagy terv, hogy egyik kérészéletű ember után jöhet a következő és a következő? – szakított félbe gúnyosan, de végre felém fordította a fejét.
– Ilyet mondtam volna?! – néztem fürkészőn a szemébe. Aztán eszembe jutott. – Jó, de te is tudod, hogy csak bosszantani akartalak… – próbáltam oldani a hangulatot.
– Az volt a tapasztalatod, hogy ezzel nálam célt érsz?
– Nem – mondtam lemondón. – De kínozni akartalak.
– Kalandvágyó voltál mindig. Mi lesz, ha egybekelünk, de rám unsz?
Tudtam, hogy ezt most nagyon komolyan gondolja. Késztetést éreztem, hogy elüssem tréfával, de szerencsére a korábbi félresikerült csipkelődésből tudtam, hogy ezzel most nagyon elbaltáznám. Inkább komolyan vettem:
– Triandalas, – kezdtem bele. Fontos volt a szemébe néznem, figyelni akartam a reakcióit: –Kétségem sincs afelől, hogy felkészültem a holtomiglan-holtodiglanra veled!
Egy darabig csak hallgatott. Bár arca most is márvány volt, a szemeiben megláttam a szomorúságot.
– Most én nem állok készen rá, Levander. Nem tudok megbízni benned. Egyszer elhagytál, nem akarom újra átélni! De még jobban aggaszt, hogy mi lesz azután, hogy megtaláltuk a fiadat! Ha mi ketten más-mást kérünk tőled, te a vér szavára hallgatsz majd. Ezzel nem tudok szembeszállni, nem akarom elszakítani az anya-gyermek kapcsolatot.
– Az az érzésem, hogy Elandor nem lesz hajlandó velem jönni. Sok indulatos veszekedés előzte meg, hogy otthagyott minket. Megvádolt, hogy nem teszek semmit, ölbe tett kézzel hagyom a gonoszt előre törni. Valaha istenítettem Andort, amiért ő szembe szállt, és küzdött az igaz célért, most meg el akarom venni tőle a lehetőséget, hogy felnőjön az apjához. Attól tartok, hogy máig sem változott a hozzáállása.
– Akkor ragaszkodni fog hozzá, hogy harcolj tovább az oldalán. Bizonyítottad, hogy megállod a helyed, mert eljöttél utána, most meg meg akarsz futamodni. Vagyis ő azt akarja majd, hogy maradj, én meg azt, hogy gyere velem haza! Ez feloldhatatlan ellentét!
– Mondom, hogy csak biztonságban akarom tudni! Ez az ő harca, és a képességei lehetővé is teszik, hogy vigyázzon magára. De amióta eltűnt, nem tudok vele kapcsolatba lépni. Azelőtt legalább tudtam, hogy jól van, hogy merre jár. Érzem, hogy él még, de már nem válaszol soha – csuklott el a hangom. Összeszedtem magam, és folytattam: – Ki kell derítenem, hogy mi van vele. Ki kell szabadítanom vagy fel kell szabadítanom, ha az elméjét uralja valami sötét mágia!
Komoly tekintettel nézett rám. Éreztem, hogy átérzi a kétségbeesett aggodalmam. A mellkasához ölelt, fejem a vállán nyugodott. Hallgattam a szívverését, de a gondolataiba szerettem volna belehallgatni…
– Tényleg meg kell fürdened – mondta egyszer csak. Aztán ironikus mosolyra húzta a száját: – Hamarosan ránk sötétedik, és bármikor felbukkanhatnak az orkok. Jönnek a vérszagra. Így elég hamar elérkezhet a holtomiglan-holtodiglan.
– Na jó – mondtam, és előkutattam a hátizsákomból a másik inget és nadrágot. Fogtam a takarót is törölközőnek. – Lemegyek a patakhoz.
– Veled megyek.
– Hmmm! Tényleg? – lestem vissza rá kacéran felhúzott szemöldökkel.
– Aktiválnád a csapdákat.
– Persze-persze… – nevettem rá.
Vállára vette a tegezt és az íjat.
– Meg botorság is ilyenkor egyedül kószálni – tette hozzá.
Mögöttem jött. Nem beszélgettünk. Tüntetően jeleztem, hogy észleltem a csapdát, és el tudom ám kerülni. Nem felejtettem el mindent, amit együtt tanultunk.
A parton egy a víz fölé hajló ágra akasztottam a tiszta ruhákat és a takarót. Levettem a csizmám, és belépdeltem a patakba a véres ruháimban.
Szép holdfényes este volt. Meleg. Jól is esett a hűvös víz…
– Te meg mit csinálsz itt? – Triandalas hangja szigorú és szemrehányó volt, épp kérdőre vont valakit: – Te leselkedsz?!
Kíváncsivá tett.
– Mert te talán nem, mi?
– Egyáltalán nem.
Közelebb húzódtam, hogy jobban halljam. A part fölé magasodott egy szikla, a víz kivájta az alját, pont be tudtam húzódni alá.
– Nagyon oda van érted a csaj, de te rohadt merev vagy öregem! Most is játszod itt az érzéketlen néma testőrt, ahelyett, hogy együtt élveznétek a vizet. – Ha a hangot nem is ismertem volna fel, a beszédstílusa eltéveszthetetlen: Gervid.
– Nincs közöd hozzá! Menj vissza a táborba!
– Nem megyek! Nekem is jogom van itt lenni!
– Nincs.
– Most miért? – mondta nyeglén a félelf. – Tök kellemes látvány. Ami formás az formás. Ne parázz! Nem az én korosztályom! Lehet, hogy kilencvenöt évesnek lenni nálatok még ifjúnak számít, de én a fia lehetnék.
– Menj vissza! – nyomatékosította Triandalas.
– Eszem ágában sincs. Nem tudsz kényszeríteni! – kezdtem megijedni a gúnyos hangvételtől. Gervid kivételesen makacs, önfejű és önző. Triandalasnak fogalma sincs, mi mindenre képes! Újra megfordult a fejemben, hogy közbe kell lépnem, de akkor azt hallottam, hogy:
– Kérlek.
Oh! Triandalas diplomáciát is tanult?! Apám mondta volna ezt így egy ilyen helyzetben. Kijelentő mondatával próbált békejobbot nyújtani.
– Ha akarom, megszállom az elméd, és te letepered Levandert. Hm, micsoda jó kis móka lenne! – Ezen a gondolaton elidőzött. Szinte láttam a szemem előtt a szokásos, állsimogató kézmozdulatát. – Láttam Levandert párszor harcolni, nem az a kis védtelen szende lányka. Igazán kíváncsi vagyok, mit lépne… Bár, ahogy rád szokott nézni, szerintem nem is ellenkezne.
– Légy szíves, hagyj minket kettesben!
– Ah, úgy szeretnéd inkább? Nem szereted, ha néznek? – érdeklődött Gervid.
– Rémesen viselkedsz, ugye tudod?
– Útálom a kimértséged, ugye tudod? – utánozta az elf hanghordozását és szófordulatát.
Kis szünet következett.
– Szeretnél nagy varázsló lenni, ugye? – Triandalas szólalt meg. Hangjának iránya folyamatosan változott, mintha elkezdte volna lassan körbe járni Gervidet: – Növelni az elméd mágikus erejét, tágítani a lehetőségeid…
– Leszek is! – kérte ki magának az ifjú mágus Triandalas után fordulva.
– Ez az út nem épp arra visz.
– Mert te nagyon értesz hozzá, mi? – próbálta kizökkenteni az ötször idősebb elfet.
– Ismerek pár mágust… – Bár nem láttam, de a vállrándítás benne volt a hangsúlyban.
– És? Mit láthatsz kívülről?! – Most Gervid vállrándításain volt a sor. – Különben is, azok is biztos elfek, és te most azt hiszed, minden mágus olyan öregesen bölcs, megfontolt, kimért.
A metsäri nem jött ki a sodrából, kis kitérőt tett csupán, mielőtt tovább haladt a célja felé:
– Tévedsz. Embereket épp úgy ismerek. Hadd mondjam el neked ifjú, hogy egy jó mágus jó stratéga is. Felkészül előre. Nem csak az épp akkor elméjében lévő mágikus energiát képes felhasználni. Előre felhalmoz és eltárol varázserőt mágikus tárgyakban, szimbólumokban, varázsjelekben, így terjeszti ki a hatalmát. Nálad még nem láttam semmi ilyet. Viszont olyat már láttam, hogy cserben hagyva társaid, félrevonulsz a csata kellős közepén, hogy újabb erőt tudj gyűjteni. Most is rám fecsérelnéd a varázserőd, hogy kéjes vagy bosszúálló vágyaidat beteljesítsd. Eszedbe se jut, hogy most száll le az éj, és bármikor ránk találhat egy kósza ork őrjárat.
Nem lestem ki, hogy mi ez a csend, de el tudtam képzelni, hogy Gervid hirtelen elsápad annak gondolatára, hogy akár most is ránk törhetnek.
– Menj vissza Davidonhoz, nagyon rossz taktika egyedül lenni. Magára hagytad, pedig tudod, hogy nem lát jól a sötétben.
– Jól van na! Segítek neki. – Ezzel Gervid jó ürügyet talált magának a visszavonulásra.
Halk avarzörgés, majd gally reccsenések, aztán egy hangos csörömpölés hallgattatta el a tücsökzenét. Egyértelmű jelek, hogy Gervid nem jegyezte meg a csapdák helyét.
– Ki vagy?! Mit akarsz?! – Davidon hangja fenyegetően zengett. Az ezt követő ideges motyogást viszont már elf fülekkel is alig lehetett hallani. Inkább csak kitaláltam a töredékekből: – Hol a csudában vannak a többiek?!
– Én vagyok az, Gervid. Nyugi, Davidon! Le a kardot! Hé, nehogy felapríts!
Elnevettem magam.
– Levander! Merre vagy? – hallottam a közeledő lépteket. – Hallgatóztál?
– Ugorj le a szikláról. Itt vagyok alatta.
Mintha elpirult volna, de lehet, hogy csak a vörös hold fényében tűnt úgy. Gondoltam, kínos lehetett neki, hogy hallottam a Gervid féle ötleteket. Pajkos mosoly ült a szám szélére, mert erről eszembe jutott, hogy ha még nem vörös igazán az ábrázata, akkor most lehetne ezen fokozni.
Nyakig merültem a patakba, mikor behajolt, hogy meglásson. Arrébb úsztam, hogy a parton állva szemben legyen velem. Letettem a lábam, és elkezdtem szép lassan kiemelkedni a vízből. A szemét figyeltem. Valahogy az ezüstösen csillogó víz színén felejtette a tekintetét. – Ez az! – gondoltam. Mikor a merész dekoltázs vonaláig emelkedtem, alig láthatóan megrázta a fejét, először elkerekedett szemmel egyenesen a szemembe nézett, majd a sziklát kezdte mereven bámulni a jobb oldalán.
– Levander, te levetted a ruhád!
– Persze, hogy levettem.
– Jó, persze, hogy persze… csak nem számítottam rá. Elterelték a figyelmem… – motyogta.
– Amúgy nem tudtam kimosni a vért. És lyukas is lett az ing, a nadrág meg kissé merész viselet így. Ha megszáradtak, majd el kéne égetni, hogy ne hagyjunk nyomokat – mondtam, hogy az együtt tanultakat idézzem fel, hátha értékeli.
– Törülközz meg! – nyújtotta felém a takarót. Még mindig a sziklára meredt.
Kijöttem térdig, karnyújtásnyira. Elvettem a takarót, és elfordultam.
– Állj! Várj!
– Miért? – A takarót magam előtt tartottam.
– Még mindig csupa vér a hátad.
– Mi? Ott is van?
– Ahol kijött a nyílvessző.
– Mi??? Ne már! Hogy éltem én ezt túl?
– Mit gondolsz, miért aggódtam érted annyira?! – húzta fel a szemöldökét.
– De hát azt nem is gyógyította Davidon.
– Dehogynem. Azzal kezdett. Azt mondta, jobb, ha már nem forgatunk, miután kezdesz magadhoz térni. Azt mondta, hogy az meglehetősen fájna, és lehet, hogy újra elájulnál.
– Oh. Ez tapintatos volt! – elengedtem egy huncut mosolyt.
– A nagydarab fickó jól érti a dolgát.
Feltűnt a megjegyzés, hisz Triandalas nem szokta könnyen osztogatni a dicséret.
– Igen. Láttam már párszor. De nem gondoltam, hogy belülről is megismerem a folyamatot. Neked inkább elmesélem, ne próbáld ki, rendben?
– Nem tervezem – nyugtatott meg.
– Lemosod akkor a hátam?
– Én? – Őszinte volt a meglepetése.
– Hívjuk vissza Gervidet? – incselkedtem.
– Nem tudod megmosni? – próbálkozott.
– Nem.
Lehajolt, hogy vizet merítsen, és elkezdte dörgölni a hátam.
– Aú! Ne már! – nyafogtam.
– Le kell dörgölni, rászáradt – közölte.
– Most komolyan, Trian, ez fáj!
Kicsit enyhébbre vette, de tüntetőleg nélkülözött minden érzékiséget.
– Ja! Tényleg, elmesélhetnéd, hogy mi történt, miután lelövettem magam. Lemaradtam a belépődről…
– Majd máskor.
– Ne má’! Most! Mert el fogod felejteni!
– Én azt soha nem fogom elfelejteni – nyomatékosította.
– Akkor mégiscsak jó móka lehetett…
– Ne viccelődj ezzel!
– Na-a! Te terítetted le azt a két íjászt, akikről megfeledkeztem, ugye? Végzetes hiba volt. Láttam, hogy Gervid elvarázsolta őket, gondoltam egy időre most nem veszélyesek, sőt, hasznunkra lehetnek. A fiúk sokszor vetik be ezt a taktikát, hogy beleférkőznek az ellenfél elméjébe, rájuk kényszerítik az akaratukat vagy egymásra uszítják őket.
– Ja. Túl gyakran – utalt Gervid iménti terveire.
– Na attól mondjuk meg is ijedtem az előbb! Veszélyes tud lenni ez a gyermeteg varázsló.
– Nem olyan gyenge az én akaratom – hajolt le egy újabb marék vízért.
– Honnan tudod, milyen erős az övé?
– Láttam, hogy még hamar elszáll az ereje. Pár hókusz-pókusz után meditálnia kell – közölte megfigyeléseit, miközben körkörösen dörgölte a hátam.
– Egy hókusz-pókusz is elég lett volna, hogy rám küldjön – vontam le a következtetést saját megfigyeléseim alapján.
– Hagyjuk! – állt meg a keze a hátamon.
– Miért? – Húztam fel a jobb szemöldököm és a jobb szájszélem egyszerre.
– Levander! – Ismertem ezt a hangsúlyt: nála ez a „téma lezárva” jelentést hordozta. Újra leguggolt a vízhez, de már csak saját kezét mosta.
– Na akkor arról mesélj, hogy hoztál ki a halál torkából. Hm… igazán hősiesnek képzellek el. Némán osonva gyors egymásutánban leszedted a szörnyetegeket.
– Nem volt benne semmi hősies. Nem kellett volna megölni őket, ha hallgatsz rám, és nem kell megmenteni téged. – nézett fel rám szemrehányón.
– De akkor mi lett volna a falusiakkal? Őket ki mentette volna meg? Ők is fontosak egymásnak, a szeretteiknek.
– Nem a mi dolgunk – közölte, miközben felállt és lerázta a kezéről a vizet.
– Ne légy szívtelen! Ezt szeretem a két társamban. Forrófejűek, de mindig a védtelenek védelme a fontos nekik.
– Hősködnek – lépett el parttól hátat fordítva.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Ugye, most érzed, hogy te is a fiad elveit vallod!? – fordult újra felém. – Haza akarsz te jönni velem? Mindig lesznek megmenteni való emberek, mert mindig keresik maguknak a bajt.
– Más az, mikor ember támad embert. Az nem az elfek dolga. De amikor a sötétség lényei fenyegetik a világot, az az elfek dolga is.
– Kész vagy. Öltözz fel! Menjünk vissza!
– Nem! Ezt beszéljük meg! – tartottam vissza.
– Idefigyelj, Levander! Ez már a hetedik impérumháború, és egész biztosan nem az utolsó. A drouniak előszeretettel küldik harcba a maguk emberei helyett az orkokat. Az ő életük nem drága nekik. Nem a „sötétség lényei” az ok, hanem az emberi kapzsiság és gonoszság.
– Metsärt is kérték a syrroni elfek, hogy segítsen.
– Nem tudok arról, hogy Yllar dominátora komolyan fontolóra vette volna – fölényes kijelentése közben már fordult is el.
Ezzel nem szállhattam vitába, hiszen nálam csak jobban ismerhette az yllari álláspontot.
– Onnan nem is érezhetik át mi folyik itt! – ezt még szenvedéllyel mondtam, de a következőt már lemondással: – Persze itt délen nem elfeket gyilkolnak halomra és tesznek rabszolgává. Emberkért igazságosztókat sem küldenek…
– Gyerünk! – Ezzel megfordult és elindult, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek.
A táborba érve különös állapotban találtam Gervidet. Egy jó nagy fehér vásznat táncikált körbe, sebtében összeeszkábált ecsettel rajzolt valami fura jelet. Mintha nem is köztünk járt volna, szeme fátyolos, mozdulatai ritmikusan darabosak, talán valami szöveget kántálhatott magában…
– Transzban van – mondta Davidon, mikor meglátta, hogy döbbenten bámulom. Félbehagyta a tűzre való fák pakolgatását. Nappal nem mertünk fával tüzelni, mert egy kígyózó füstoszlopot még egy együgyű őrszem is messziről kiszúr. A sötétben már nem számított a felszálló füst, a mágikus erővel viszont spórolni kellett. A varázslónak még szüksége volt fényre a festéshez.
– Mire készül? – kérdeztem Davidont, de nem tudtam levenni a szemem Gervidről. – Transzban…
– Szimbólumot készít. Csak ki kell teríteni ezt a vásznat a támadók elé, és nagy eséllyel harcképtelenné válnak egy kis időre. Az orkoknál legalábbis valószínű.
– Miféle szimbólum ez? – jártam körbe a vásznakat.
– Ez kábaságot okoz. Az a másik ott meg vakságot – mutatott arrébb száradó egy másik vászonra. – Nem hatnak túl sokáig arra, aki rájuk néz, de időt nyerhetünk velük. Jó, ha tudod te is hogyan működnek.
– Én megnéztem azt a készet, de nem nagyon érzek hatást – értetlenkedtem.
– Erős pajzs védi az elméd – kezdte magyarázni Davidon, amikor Triandalas közénk lépett.
– Igen, a magistärünk megerősítette a pajzsodat, amikor elhagytad Metsärt. A kitagadottak fokozottan ki vannak téve a varázstudók kíváncsiságának. Elég lenne az emlékeidben kutakodni, és a Metsär általad ismert tudása hozzáférhetővé válna. Szükségszerű intézkedés – mondta tárgyilagosan.
– Hát, legalább nem örökre hallgattattak el – kerülte meg Triandalast Davidon, és a kezét vigasztalóan tette a karomra. Érezhetően neheztelt a metsäri elfre.
– És ha a támadóink elméjét is erős pajzs védi? – érdeklődtem visszatérve a tárgyra, Davidonnal ellentétben én cseppet sem ütközem meg Triandalas szavain. Ő amúgy is ilyen, most meg még feldúlt is.
– Hát akkor nem nyerünk időt… – zökkent vissza a pap is. – Nem tehetünk fel mindent erre!
– Úgy tűnik, mégiscsak odafigyelt rám – mondta Triandalas, aki már Gervidet figyelte.
– Tessék? – értetlenkedett Davidon.
– Az előbb a pataknál pont ilyesmit tanácsoltam neki.
– Nem az a fajta, aki bárkitől is elfogad tanácsokat, de épp elég rafinált, hogy átgondolja és megfogadja őket, ha a hasznára válnak – mormolta Davidon, közben száraz faágakat dobott a szent tűzre, hogy az még lángra lobbantsa a fát, mielőtt kialszik. – …és nagyon jól kombinálja a megismert dolgokat. Szerintem nagyon ígéretes tehetség.
– Akkor vigyázzatok rá, hogy ne tévelyedjen a sötét oldalra! A tudásvágy sokszor vezet hatalomvágyhoz, onnan meg már egyenes út a feketemágia – nézett Davidon szemébe Triandalas, mielőtt otthagyott minket.
Az én tekintetemet kerülte. Elment fekvőhelyet csinálni magának, tüntetőleg elfordult, jelezve, hogy egyedül akar maradni.
Gervid is befejezte a szimbólumot. Újra természetesen mozgott és nézett. Egy óriásit nyújtózott.
– Na most már nagyobb biztonságban leszünk. – Látszott, hogy büszke magára. – Most pihennem kell. Ezeket hagyjátok száradni!
Nem mintha össze akartuk volna hajtogatni…
– Davidon, menj aludni te is! Ma én őrködöm. Úgyis egész nap csak lustálkodtam – ajánlottam fel.
– Gyógyultál. Az nem egyenlő a lustálkodással – mondta Davidon kedvesen.
– Ezért a csapdák csörömpölésére felébredsz, ugye, éjjeliőr? – szúrt oda Gervid.
Elengedtem a fülem mellett, inkább Hálát adtam a papnak, hogy megmentette az életemet.
– Ismersz, mindig szívesen gyógyítok – szerénykedett.
– Tudom, Davidon! Ezt szeretem benned a legjobban!
– A barátodnak is köszönet jár. Nélküle mind ott veszhettünk volna – intett a fejével Triandalas felé.
– Én lemaradtam a fellépéséről. Milyen volt? – gondoltam, ha Triandalas nem is meséli el, Davidon csacsogására bizton lehet számítani…
