4. Árny
– Hogy érted, hogy milyen volt?? – értetlenkedett Davidon.
– Hát még sosem láttam őt csatában. Milyen, amikor harcol?
– Tessék? – Most meg hitetlenkedett.
– Csak vadászaton, gyakorlatozás közben, meg versenyeken láttam küzdeni. Meg versengeni, tudod, ahogy a fiúk kialakítják a harapási sorrendet.
– Aha, sejtettem, hogy egy alfa-hím – szólt közbe Gervid epésen. Már épp lefeküdni készült, de felélénkült, és odaült mellénk a tűzhöz. – Amúgy tényleg látványos volt a tarolása. Persze először még azt hittem, te bújtál meg valahol a sötétben és szedted le a rám támadó goblinokat. Aztán meg azt láttam, hogy a papunk előtt egyesével borulnak arcra az orkok. Gyanús lett, hogy nem Seryn istennőtől esnek hasra. mert mindegyik hátából elf nyílvessző meredt az ég felé. Eleinte felettem reppentek a nyilak, de egyre laposabban zúgtak el mellettem, egyre gyorsabb leborulásra motiválva a Davidon új hódolóit. Aztán ellépdelt mellettem az íjász, de túl magas volt, hogy te legyél. Addigra elfogytak az orkok, így a gyáva goblinokra kezdett vadászni. Páran bebújtak az emberek közé, de legtöbb visítva szaladt szerte szét. Magunk közt legyen szólva, jobban tették volna, ha csendben inalnak el. Szerintem a metsäri a végén már csak vakon lőtt a távoli sötétbe, a hangforrásokra célzott.
– Én alig vettem észre, úgy beleolvadt az éjszakába a látványa. Hangja se volt a lépteinek, csak a vesszőinek, meg az áldozatok puffanásainak – vette át a szót Davidon. – Végre rájöttem ki az, de alig ismertem meg! Vérben forgott a szeme, fájdalomtól torzult az arca…
– Jajám, kissé bekattant a srác! A „kedves” barátod, Levander, elég brutális tud lenni, jobb, ha nem kötsz bele! Amilyen hangtalanul közeledett először, olyan hangosan kezdett üvölteni azután. Egy goblinnal. Mondjuk a goblin épp tőrt szorított egy asszony torkához, lehet, ezen rágott be az elf. A remegő kezű kezdő túszszedő betojt a fölé magasodó, harsogó hangú, fekete köpenytől. Triandalas meg azonnal kihasználta a pillanatot, és kicsavarta a kezéből a tőrt. Hirtelen felcserélődtek a szerepek. Triandalas demonstrálta, hogyan kell ezt csinálni: sokkal meggyőzőbben nyomta a goblin torkához a pengét. A saját pengéjét. Aztán megint üvöltözte ugyanazt a pár szót. Ismételgette, míg a goblin ki nem préselte magából a választ. Mondjuk sem a kérdést, sem a választ nem értettem, de…
– Én megkérdeztem délután – vetette közbe Davidon. – Azt kérdezte ork nyelven, hogy…
– Te magadtól nem jöttél rá?! – gúnyolódott a mágus. – Abból, hogy utána megszámoltatta velünk iziben az összes ork és goblin tetemet?
– Nem akart hírmondót, igaz? – kérdeztem vissza. – Gondolom azt kérdezte, hányan jöttek. Nehogy egy szökevény erősítést hozzon.
– Ti nem egy iskolába jártatok? – fintorgott Gervid. – Te is ilyen hidegvérrel vágtad volna át a torkát, miután megvolt minden hulla? – érdeklődött.
Davidon válaszolt helyettem:
– Én is késlekedés nélkül megtettem volna bizony, ha tudom, hogy azonnal kell segíteni Levanderen – védte Triandalas tettét.
Köszönetképp rátettem a kezem a pap kezére, és rámosolyogtam.
– Ti aztán mind egy húron pendültök! – jegyezte meg Gervid a fejét csóválva.
Már kászálódott fel, hogy nyugovóra térjen, mikor eszébe jutott még egy dolog:
– A húrról jut eszembe: Levander, áruld már el nekem, mi a titka a metsäri íjaknak? Elég kilőni egy vesszőt vaktában, az meg magától megkeresi az áldozatát? Egyetlen lövészt sem láttam még ilyen találati aránnyal, mi ti ketten…
– Metsär titka! – Triandalas szigorú hangját közvetlen közelről hallottam.
Hirtelen kaptam fejem oldalra a meglepetéstől, de ő a tábor túlsó végén feküdt mozdulatlanul. Gervid és Davidon meg csak várta a választ, semmi jelét nem adva, hogy ők is hallották volna Triandalast. Már épp kezdtem elhinni, hogy hallucináltam, de akkor folytatta:
– El ne merd mesélni a titkát!
Akkor jöttem rá, hogy az elmémben hallottam őt. Észrevétlenül akart figyelmeztetni.
Nem volt szükség rá, hogy emlékeztessen…
Még Andornak sem árultam el soha az elf íjak, íjászok halálos pontoságának valódi okát, népünk féltve őrzött ősi titkát. Andornak magam hagytam, hogy lőni próbáljon vele, testvérbátyja viszont alattomosan csente el az íjam, hogy kipróbálja.
Az idősebb vil Azadyr testvér sosem tudta elfogadni, hogy Andor egy elfet választott nőül. Ráadásul külhonit! Pedig vagy fél tucat arajelölt versengett érte, minden féle nemesi családok lányai, még a herceg unokahúga is.
– „Agyérgörcsöt kapok tőletek, elfek!” – mindig egy újabb kis sebet karcolt a szívemre a gúnyos hanghordozású zsörtölődésével. Marion, szegény felesége volt a sorstársam. Mindig azzal próbált vigasztalni, hogy ő is bármit tesz, a vénember ugyanígy reagál, pedig ő aztán éppúgy ember, mint a lábával együtt az életkedvét is elvesztett részeges férjura. – „Őrjítően lassúak vagytok, és tesze-toszák! Hogy élhet túl egy olyan nép, aki még tánc közben is elalszik?!”
Nem voltam otthon, amikor leakasztotta az íjam és elvitte, de rögtön megérezte a lelkem, hogy baj van. Azonnal faképnél hagytam Mariont a piacon, nem is értette, miért pattanok lóra és vágtatok haza.
A házunk mögötti erdőben találtam meg. Nem volt nehéz, hiszen hangosan káromkodva szidta az elf íjakat:
– „Még hogy pontosak?! Lőni is alig lehet velük, nemhogy célba találni?!”
Kikaptam a kezéből, és ha szemmel lehetne ölni, akkor ottpusztult volna azon nyomban. Nem tartottam őt méltónak arra, hogy bemutassam neki a fegyverem nagyszerűségét, pedig megfordult a fejemben, hogy az ingujjánál fogva odaszögezzem egy fához az íjam húrjának egyetlen gyors pendítésével.
Az íjtánc a fő titok. Minden elf harcos maga találja meg álmában azt a fát, melynek ágából majd az íja készül. Az íjat ugyan egy mester készíti el, de az személyre szól. Attól válik igazán a harcos elválaszthatatlan fegyverévé, hogy az íjtánc titokzatos szertartása során az elf a lelke egy kis darabkáját kiszakítja, és az a fába költözik bele. A fegyver így szinte a harcos testének részévé válik. Hát ezért érzi meg az elf íjász, ha más próbál lőni az íjával…
De ezt nem mondhattam el…
– Ugyan, Gervid! Nem az íj, hanem az íjász céloz. A pontosság meg csak gyakorlás kérdése. – adtam unalmas, kitérő választ a kíváncsiskodónak.
– Áhhá. Metsärban dög unalom lehet az élet, hogy mindenki folyton csak gyakorol…
– Hagyd már békén, Gervid! – segített Davidon. – Szerintem sokkal érdekesebb, hogy Levander még nem látta harcban Triandalast.
– Miért nem kérdezed meg rögtön, hogy ágyban látta-e már… – gúnyolódott Gervid, miközben már vackolta be magát a kicsiny sátrába.
Davidon elengedte a füle mellett a mágus szavait.
– Azt hittem, azelőtt vállvetve harcoltatok.
– Sajnos nem! Csak gyerekkori barátok vagyunk. És amúgy negyvenöt éve őt láttam utoljára. Amíg fel nem bukkant Albrisban.
– Csak úgy, felbukkant? – gyanakodott Davidon.
– Értem jött.
– Aha. – Felvitt hangsúlya további magyarázatra várt.
– Apám küldte.
Davidon hátrapillantott a válla felett. Az elf még mindig ott feküdt, nyeregtáskája a feje alatt, háttal feküdt nekünk. Nem tudhattuk, hogy alszik-e. Én úgy tippeltem, hogy nem. Ha nem alszik, mindent hall…
– Szerintem szeret téged – súgta Davidon.
– Tudom – mosolyogtam rá.
– Akkor mi a gond?
– Hát a legtömörebben összefoglalva az, hogy van egy fiam…
– Mástól! – hallottuk a rosszmájú megjegyzést a sátorból.
– Na megyek az őrhelyemre. Nem kizárt, hogy mozgalmas lesz az éjszaka – mondtam fennhangon, remélve, hogy Gervid megint megszeppen kicsit a félelemtől.
Aztán halkabbra vettem a hangom, megérintettem Davidon vállát, ahogy felálltam a tűz mellől.
– Rád is rád fér a pihenés, Davidon! Nagyon jól védhető tábort sikerült összeütnötök, nem lesz nehéz dolgom. – Rámosolyogtam, és otthagytam.
Felmásztam arra az erős fára, ami magaslat legtetején állt. Kiváló kilátó. Szinte biztos voltam benne, hogy Trian választotta a helyet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy a látvány szinte megegyezik az egyik ideális táborhely leírásával:
Egy meredeken kiálló magaslat hold alakban ölelt közre egy tábornyi sík területet. Három oldalról természetes fal védett minket, a negyedik oldalon pedig meredek lejtő volt, alkalmatlan egy meglepetésszerű támadásra. Még a vadállatoktól sem kellett igazán tartani egy ilyen helyen, de a fiúk azért figyelmeztető csapdákat is felállítottak, hogy időben észlelhessünk bármilyen betolakodót. A patak közel volt, de onnan sem lehetett észrevenni a tábort, még a tüzet sem.
A fa, aminek az ágán most ücsörögtem jócskán fölé magasodott a környező területnek, így messzire láttam.
Zaun elhagyatott volt. A házak többségét felégették az orkok tegnap éjjel, de a lakosság többségét sikerült megmenteni. Másnap reggel kezdtük volna a Zaun kilakoltatását, de sajnos elkéstünk. A portyázó szörnyek előttünk érkeztek.
A többi faluban sem égtek tüzek, ameddig a szem ellátott.
„Már mindenki elmenekült. …vagy odaveszett…” – gondoltam szomorúan. – „Biztos másként alakulna ez a háború, ha Rauhall jól szervezett és jól felszerelt serege itt lenne. Andor stratégiai érzékével…”
Azon kaptam magam, hogy úgy gondolok Andor vil Azadyrre, mintha még élne.
„Vajon tényleg készen állok a holtomiglan-holtodiglanra Triandalasszal?” – tűnődtem.
Lemásztam, őrjáratoztam, az segített elterelni a figyelmem. No és ébren maradni. Voltak neszek innen-onnan, de ezeket a hangokat már gyerekkoromban is felismertem. Az éjszakai állatok portyáztak. Nem jelentettek veszélyt az alvó társaimra.
Órákkal később visszamásztam az őrhelyre. Elcsodálkoztam: „Máris hajnalodna? A kék hold még magasan jár… Márpedig az ott halvány fény a horizonton, megvilágítja a felhők alját. De hisz az nyugat, nem kelet!” – Erőltettem a szemem: – „Tüzek? Furcsán szélesen elnyúlik, pedig a térkép szerint nincs arrafelé nagyobb település.”
– Igen! Ezek határozottan tüzek. Méghozzá sok! – szólaltam meg az izgatottságtól.
Pislogtam párat. Csak annyit sikerült látnom, hogy sok apró fénypont alkotja a horizonton szélesen elterülő derengést, és mivel a pontok vibráltak, csakis tüzek lehettek. Kábé harminc.
– Oh Öröklelkek! – letaglózott a felismerés, hogy katonai táborok mutatnak ilyen elrendezést. – Ezt jelentenem kéne…! Igen, azt hiszem ez megér egy üzenetet…
„A parancs szerint az ilyesmit azonnal jelenteni kell! Bármit, ami fenyegető lehet Albrasiára, vagy az Szövetségre nézve. Oh Tűz Ura segíts! Ki is volt az összekötő tisztünk?”
Az arc már jó ideje a szemem előtt lebegett, és végre eszembe jutott a név is: Laramont Torres. Így már létre tudtam hozni a kapcsolat az elméjével.
„De mit üzenjek pontosan? Legyen rövid, de lényegretörő…”
Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam, bízva abban, hogy érthető az üzenetem: „Zauntól nyugatra 30 tábortűz.”
„Legyen elég ennyi. Neki amúgy is jobban kell tudnia, hogy ez katonai tábor-e, ha igen, hány sátor állhat egy tűz körül, és azokban hány katona lehet elszállásolva. Most tényleg hátrány, hogy én nem Andor vagyok, csak az özvegye.” – jutottak eszembe Ozindel szavai.
„Úgyis meg kell majd nézni óvatosan közelebbről, akkor majd többet is megtudunk.”
Lemásztam, és izgatottan indultam vissza a többiekhez. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ez az éjszaka sorsfordító lesz! Az én felfedezésem fogja megtörni Droun lendületét, a Szövetség tudomást szerez a cselről, és felkészül…
Akkor még nem tudtam, hogy nem a VII. impérumháborúban áll be egyetlen éjszaka alatt gyökeres fordulat, hanem az én életemben. Amíg én a Szövetséget készültem megmenteni fenn a fa tetején, addig egy nagyon furcsa beszélgetés zajlott lenn a táborunkban.
A táborhoz közelítve Davidont és Triandalast láttam a tűz mellett.
„Triandalas egy emberrel beszélget? Ráadásul ilyen bizalmasan?!”
Ettől egy pillanatra el is felejtettem, milyen hírrel érkeztem. Attól pedig, hogy Davidon meglátott, felpattant, elém sietett, már teljesen ki is zökkentem. Karon fogott, félrevont és suttogva beszélt hozzám:
– Levander, ne lepődj meg, ha Triandalas máshogy viselkedik majd veled! – vigyorgott rám bizalmaskodva.
– Mit tettél vele, Seryn pap? – fordultam vele szembe gyanakodva. Ismertem Davidon szívjóságát, így aggódni nem aggódtam.
– Én csak észrevettem, hogy Triandalast nagyon gyötri valami. Felébresztett a vergődése. Amikor megláttam, hogy ül, és a két térde közé szorított fejét még a kezével is nyúzza, kiment az álom a szememből. Te tudod jól, Levander, hogy kötelességem a gyógyítás…
– Hogy ne tudnám! – vágtam közbe mosolyogva. – A nagy nehezen kifektetett ellenfelet is nekiállsz azonnal helyrepofozni, ha hagyjuk!
– Levander, – fogta most még halkabbra a hangját. Nagyon izgatottnak tűnt: – jártam Triandalas asztráltestében.
– Mi?!
Ez kissé hangosabbra sikerült a kelleténél. Gervid talán erre ébredt fel. Kikukucskált apró sátra ponyvája alól, szeméből az álmot törölgette.
– Pszt! – csitított Davidon. – Majd elmesélem! Most csak annyit tudj, hogy Triandalas lelkének húrjai…
– Mi történt az őrségben, Levander? – kérdezte Gervid, hangja elnyújtásával kísérte a nyújtózó mozdulatát. Szokás szerint mit sem törődött azzal, hogy felbeszakít másokat.
Viszont erről nekem azonnal eszembe jutott, mit is akartam még az imént sürgősen közölni a társaimmal.
– Oh igen! – néztem vissza Gervid unott és álmos képéről Davidonra. Rátettem a kezem a pap karomat tartó kezére. – Valami nagyon fontosat kell mondanom!
– Na és mi lenne az? – sürgetett a mágus hátulról.
– Szerintem ellenséges csapatok táboroznak a látóhatár szélén. Vagy harminc tábortűz látszik. Üzentem Torresnek.
– Honnan látszik?! – hagyta hirtelen félbe a nyújtózkodást Gervid. Izgatottnak, indulásra késznek mutatkozott. Még a reggeliéért is elfelejtett reklamálni.
– Hol?! Nézzük meg! – rángatta meg a kezem Davidon, aki még mindig mellettem állt, de nem kevésbé izgatottan, mint Gervid. Egy szempillantás alatt megfeledkezett ő is az iménti beszédtémáról.
– Ott, arról a fáról látszottak a tüzek – kinyújtott karral mutattam, és ők megiramodtak. – De lehet, hogy elf szemek kellenek hozzá! – szóltam utánuk, és már tettem is volna meg az első lépést.
De nem tudtam lépni, mert egy erős kar fogta meg a könyökömet. Lágy, de határozott érintés volt.
