7. Seryn

„Egy szekéren zötykölődök?” – Összetéveszthetetlen volt a hang. – „Mintha pirkadna, de még sötét van. Nagyokat zöttyenünk, biztos árkon-bokron át húznak a lovak, nem úton. Halk pusmogás, visszafojtott beszélgetés és rituális mormolás” – próbáltam felmérni a helyzetet, de a szemem még nem nyílt.

Hideg fémet éreztem az ajkamon. Ismerős érzés. Kezdett engedelmeskedni a szemhéjam: a pap kuporgott mellettem. Már értettem. Őszinte hálával csókoltam meg a szent szimbólumát.

– Jól vagy kislány? – kérdezte a majd’ hetven évvel fiatalabb ember tőlem, közben felsegített ülésbe.

Elmosolyodtam.

– Mi volt ez, Davidon?

– Mi mi volt? Seryn gyógyító csodája, természetesen.

– Igen, azt tudom, nagymackó! Köszönöm! – öleltem át.

– Igazán nincs mit. Ez a dolgom – szerénykedve tolt el magától.

– De elmondod végre, mi történt? Arra még emlékszem, hogy egy nyílvessző eltalált itt – mutattam az oldalam –, aztán egy szörnyen fájdalmas érintés itt a lapockámon. Rémületet láttam a szemedben. Esélyem sem volt védekezni.

– Ja, az! Hát az az volt, hogy még idejében sikerült átszúrnom a gonosz szívét, így nem tudta kiszívni az összes életerődet – legyintett.

– Egy boszorkánymester „simogatásában” volt részed, Levander – vágtatott egy sötét alak a szekér mellé. Csak egy csillogó szempár látszott, de miután hátravetette a fekete csuklyát, már két hegyes fül is. Triandalas megkönnyebbült mosollyal folytatta: – Mit sem változtál! Pont ugyanúgy megtalálod a bajt, mint gyermekkorodban. Davidon a vállán cipelve rohant veled ki a sátorból, azt se tudtam élsz-e még! Megijesztettél!

– Hát még engem! Ilyet én még sosem láttam! – mesélte Davidon őszinte elképedéssel és teljes beleéléssel. – Ahol a boszorkánymester tenyere érintette a hátad, mintha halvány ködként gomolygott volna kifelé a lelked a rázkódó testedből. Erre nem készültünk fel! Egyszerű sámánokra gondoltunk csak. Nagy hiba volt!

Önváddal csóválta a fejét, én meg vigasztalva a vállára tettem a kezem.

Akkor vettem észre, hogy tele volt a szekér emberekkel. Csendben kuporogtak, sutyorogva beszélgettek. Most már összeállt a kép, az előbb hallott pusmogás. Úgy tűnt, rólam suttogtak az emberek, vagy Seryn erejéről.

– Ezek szerint sikerült a szabadítás – néztem körbe mosolyogva.

– Mert hasznos volt a tervezés – kacsintott rám Davidon, de a mondatát Triandalas fülének szánta. – És beváltak a szimbólumok is: a legtöbb ork vakon vagy kábán tántorgott tőlük. A maradékkal meg elbírtunk.

– Majd meséljetek ám el mindent! A Gervid figyelemelterelése épp jókor jött, ki tudja hányan rontottak volna ránk. De arra is kíváncsi vagyok, hogy a foglyoknál mi történt! Mindig a legjobb részről maradok le…

Ekkor Gervid ugratott mellénk, és megtörte lelkes érdeklődésemet.

– Jelentettem Torresnek, hogy kiszabadítottunk falusiakat és jövünk – lihegett. Nem a lovaglástól, inkább az izgatottságtól: – De baj van! Tylas elesett! Oda nem mehetünk vissza! Cortina az új úti cél.

Megrendültem. Vajon mind ott haltak hősi halált azok az önkéntesek, akikkel érkeztem? És Leonis parancsnok? Nem vígasztalt az örök körforgás és újjászületés, elborzasztott a tudat, hogy a tervekkel teli értékes életek megszakadtak! Azokra gondoltam, akik várják őket haza…

Davidon zökkentett ki:

– Ja igen! Majd’ elfelejtettem mondani. Amikor a foglyokkal már a szekéren menekültünk és Triandalas meg Gervid még gyújtogatták a tábort, én is fontos üzenetet kaptam. Nem fogod elhinni, Levander, kinek a hangja szólalt meg az elmémben!

– Mondd már!

– Hm… ha belegondolok az még érdekesebb, hogy ő már tudott is Tylas elestéről! – morfondírozott magában.

– De ki? – ráztam meg Davidon vállát, hogy zökkenjen vissza, és mondja már meg végre.

– Ja, Shevalan – mondta mellékesen, látszott, hogy gondolatai máshol járnak.

– Dallamor dan Shevalan? – kérdezett vissza közben Gervid. – A herceg bárdja?

– Biztosan jelentette valaki a hercegnek a rossz hírt, ő meg hallotta – magyarázta Davidon, leginkább önmagának. – Aggódott, hogy velünk mi van, kijutottunk-e élve a városból.

– Mit üzentél vissza? – húzódott közelebb a mellettünk lovagló feketeköpenyes.

„Csak nekem tűnt fel Triandalas érdeklődése? Biztosan az ismeretlennek kiadott információ miatt nyugtalan.” – gondoltam.

– Hát, hogy nem Tylasban vagyunk, ellenséges csapatokat fedeztünk fel, foglyokat szabadítottunk ki, és azt, hogy Levander épp eszméletlen, de mindjárt meggyógyítom.

Triandalasnak nagyon nem volt ínyére, amit hallott. Kinyújtotta felém a kezét, jelezve, hogy üljek át a lovára. A szekér és a ló egy ütemben mozogtak. Felálltam a peremre, és hezitáltam, végül lovaglóülés helyett csak oldalazva ültem elé, hogy átölelhessem.

– Nem lesz így jó, Levander. Vágtázni készülünk.

– Oh, igen? – átvetettem a lábam, hogy stabilan üljek Trian előtt. – És hova is rohanunk? – néztem hátra kérdőn.

Nem nekem válaszolt, de legalább mind megismertük a tervét:

– Davidon, előre megyünk felderítjük az utat Cortina felé. A domb után forduljatok északnak. Vannak életerős férfiak veletek, és fegyverek is. Meglesztek, ugye? Meg ne álljatok, csak, ha üzenek, hogy nem tiszta az út!

Választ nem is várt, megiramodtunk…