A meglepetések embere
Hiába tiltakoztam, hiába bizonygattam, hogy nem kell segítség. Vadász úr hajthatatlan.
– De hát Dorka nénit nem is lenne szabad magára hagyni! – próbálkozok újra.
– Dorottya tud magára vigyázni – jelenti ki a ház ura. Odakinn öltözködik, mert én épp most fejeztem be Dorka néni vérkeringést javító masszírozását a hálójukban.
– És jön haza a fiunk is – nyugtat a néni is. – Most már minden rendben lesz! – szeme csillogott a reménységtől és a szeretettől.
Láthatóan jobban lett. Egyre erősködik ő is, hogy őrá nem kell vigyázni.
– Indulhatunk – hallom, az ajtóból.
Tyű a mindenit! Érzem, hogy kikerekedtek a szemeim.
– Komoly bevetés lesz, Benedek? – kacag fel a feleség. Én sem tudom megállni mosoly nélkül.
Hát eléggé rákészült, az biztos: patyolat fehér ing, sötétkék nyakkendő. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyennek látom Vadász urat. Szinte mindig erdész kinézete van. Vagy inkább vadász… Minimum 30 évet fiatalít rajta a fehér szín!
Minél jobban megismerem, annál kevésbé tudom őt bácsinak szólítani. Olyan életerős, olyan magabiztos, olyan céltudatos… És most ez a szerelés? Mivel lep még meg?!
– Induljunk, mert a fiatalúrnak szigorú határideje van!
Elhalad mellettem, lehajol a feleségéhez, és szájon csókolja. Az arcát is végigsimítja. Nem szólnak semmit, de olyan szeretetteljesen néznek egymás szemébe, amilyet ritkán látni.
Nimit kitettük. Jártunk a háznál is, de még mindig nem engedtek be. Most várják a statikust. Ők ráérnek, a lakók kevésbé… Addig Benedek javaslatára intézzük a biztosítást.
Már jó ideje ülünk itt. A kárrendezésről bezzeg jóval kevésbé szeretnek beszélgetni a biztosítók, mint az új szerződések megkötéséről. Eszembe jut, milyen lelkesen magyarázta anno az ügynök, hogy milyen pompás feltételekkel tud most igazán előnyös áron lakásbiztosítást ajánlani. Emlékszem, hogyan ültem a férjemmel a kanapén, hogyan fogta a kezem a térdén, hogyan néztünk olykor-olykor egymásra, hogy vajon tényleg olyan jó-e épp ez a biztosító.
Mire feleszmélek, Vadász úr már nem ül mellettem. Épp egy ügyintézővel az oldalán közelít felém.
– Jöjjön, Vanda! – szól oda nekem, miközben elhaladnak mellettem.
A hölgy megkerüli az asztalt és leül. Vadász úr jelzi, hogy üljek le, és udvariasan alám tolja a széket. De fura! Micsoda jó modor, és előzékenység! Főleg egy zsörtölődő szótlan öregúrtól. És nem is emlékszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy magáz engem. Mondjuk arra sem, hogy tegez…
– Akkor kérném a kötvényszámot. – emeli a billentyűzet fölé a kezét a hölgy, és vár.
Na ő aztán vehetne még leckéket jómodorból. Vagy csak én maradtam le a köszönésről? Csak most emeli rám a tekintetét, miután észleli, hogy nem érkezik a válasz.
– Sajnos a kötvény nincs nálam. Az is lehet, hogy megsemmisült a tűzben – hebegem.
Pillantásától én is menten megsemmisülök!
– A hölgy a tegnapi Nyárfa utcai katasztrófa károsultja. Még nem engednek bennünket belépni az épületbe, mert nem biztonságos. De egészen biztosan megtalálja a szerződést a gépben: Mezőfi Vanda, i-vel. Nyárfa utca 15. – siet a segítségemre Benedek.
– A robbanás!? – de furcsán járatja körbe a szemét… mintha valakitől tanácsot várna. – Sa-sajnálom, még nem kaptunk erről tájékoztatást. Ha például terrorista…
– Önnek akkor is tájékoztatást kell adnia az ügyfélnek. Szerencsétlen hölgy arra sem emlékszik, pontosan mire terjed ki a biztosítása. Ha nyomtatna nekünk egy példányt, magunk is tanulmányozhatnánk.
– Nem adhatok ki akárkinek információkat a szerződéseinkről…
– Vanda, kérem mutassa meg a hölgynek a személyi iratait! Igazolja magát.
Már matatok is a táskámban! De béna a kezem… Jó, hogy velem van egy ilyen karakán ember. Engem már elhajtott volna ez a nő. Sőt, még ott ülnék a széksorokon, ki tudja meddig.
– De ön például kicsoda? A szerződéses adatok bizalmasak…
– Mondjuk úgy, hogy a hölgy ügyét védem.
Azta’ mindenit! Ez az ember ezért csípte így ki magát? Ez most komoly? Ő számított erre?
Oh, remélem nem nagyon vették észre, hogy tátott szájjal, döbbenten nézek a férfira!
– Ne aggódjon, Vanda! A biztosító hírnevének nem tenne jót, ha beperelnénk. Az egész sajtó a Nyárfa utcával van elfoglalva. A gázrobbanás után az a hír is nagyot robbanna, hogyha valamelyik biztosító megtagadná a kifizetést.
Hallom, ahogy klimpíroznak a műkörmök a billentyűkön.
– Szóval Mezőfi Vanda, ugye? Meg is van.
Hallom, ahogy elindul a nyomtató. A nő türelmetlenül várja, hogy készen legyen. Látom rajta, hogy nagyon kínosan érintette Vadász úr burkolt fenyegetése.
Hallom azt is, hogy a balomon a szék lába csikordul. Felnézek az álló alakra, és megérzem a szándékát. Az elegáns kabátja az alkarján, egyértelmű, hogy befejezettnek tekinti az itteni tennivalóinkat. Már állok is fel, ő meg igazgatja a széket mögöttem.
– Köszönjük a szíves segítségét! – veszi át a papírokat a nőtől, aki meg sem mer mukkanni.
Szíves segítség?! Nocsak még humora is van?! Folyton meg bír lepni!
– Vadász úr tényleg ügyvéd? – kérdezem már az utcán, alig tudom magamba fojtani az örömömet, majdnem ugrálok.
A szemem elárulhatja, hogy le vagyok nyűgözve az iménti előadástól.
– Micsoda leszerelés volt! Azt hiszem köszönettel tartozom, hogy elkísért!
– Nincs mit. Semmiség.
– Neeem, ez nem volt semmi! – alig tudok vele lépést tartani. Láthatóan nem hatja meg a lelkes dicséretem. – De most akkor mi is a helyzet? Végül is nem tudtuk meg, hogy fizetnek-e és mennyit…
– De hiszen még a kárt sem tudtuk felmérni. A legfontosabb, hogy a kezünkben van az információ, amire szükségünk van. – lobogtatta meg előttem a hosszában félbehajtott A4-eseket. – Most visszamegyünk a házhoz, és amíg várunk a statikus vizsgálatának eredményére, elolvassuk a szerződéses feltételeket.
Pff. Most elég hülyének érzem magam. Hát ezt azért magam is összerakhattam volna!
Ki ez az alak, és miért atyáskodik felettem?! Miért segít nekem, ha nem is kedvel? Talán Dorka néni kedvéért?
Sokáig kell várni. Beültünk Benedek autójába szerződést olvasni. Bár inkább melegedni ültünk be…
– Mit szólna Vadász úr, ha meghívnám egy forró kávéra? Ott a sarkon be tudunk ülni a cukrászdába. Ott is olvashatunk.
– Köszönöm nem kávézom. – fel se néz az iratokból.
Átadja nekem az első oldalt, amivel ő már végzett. A jégcsap ujjaimmal alig tudom fogni a papírt. Olvasom, olvasom, de nem igazán jut el az agyamig. Látom, hogy vannak táblázatok is, összegek, egy rakás feltétel.
– Azt hiszem most nem tudok odafigyelni…
Végzett. Összehajtja újra, rájött, hogy feleslegesen adná oda.
– Hol az a kávézó? Teát is árulnak?
– Jó napot, Vanda! – Meglepetésemre egy szomszéd köszön rám, mikor belépünk. Kétmarékra fogja a teásbögréjét. – Maguk is a statikai vizsgálat eredményére várnak, ugye?
Ahogy körbenézek a szokatlanul zsúfolt kávézóban, rajta kívül még vagy tíz szomszédot fedezek fel. Dermesztő hideg van ma reggel…
Vadász úr nem hagy fizetni. Az én tejeskávémat is ő állta. Mindezek ellenére hiába próbálok beszédbe elegyedni vele, most a szokásos szótlan formáját hozza. Csak hallgatja az embereket. Nem tudom, melyik beszélgetést füleli éppen. Mindenki beszélget körülöttünk. Latolgatják az esélyeket, és osztják meg a rendhagyó éjszaka élményeit.
Mindenki felkapja a fejét, amikor az ajtó szokatlanul nagy sebességgel kicsapódik, a fölé akasztott csengettyű majd’ leesik a helyéről.
– Kijöttek! Gyertek!
Az illető nem vár válaszra, már sarkon is fordult, és szaporázza a lépteit, hogy le ne maradjon az épületből kifelé jövő szakemberekről.
Mindannyian utánacsődülünk.
– Azt mondják, még nem lehet bemenni! – pusmogja valaki mindenttudóan a mögötte állóknak.
Alig hallom, mit beszélnek ott a lépcsőn. Nagy a tömeg, messze állunk. Benedeket figyelem, aki viszont a statikust hallgatja. Úgy figyeli, mint aki minden szót kristály tisztán ért. Lenéz rám, és egy pillanatra csodálkozást látok a pókerarcán. Rájövök, hogy felhúzott szemöldökkel bámultam rá az imént, biztos ennek nem értette az okát.
Zúgolódás támad. Mindenki egyszerre beszél, mindenki méltatlankodik. Ezek szerint nem lehet még visszaköltözni… szomorodok el. Mire visszafordítanám a tekintetem Benedekre, ő már megint nincs mellettem – pont, mint a biztosítóban. Hogy tud így eltűnni, mint a kámfor?
Vagy ötven méterre találom meg a szememmel. Épp elállja a szakértő útját. Beszélnek. Hogyan került ő oda, amikor vigyáztak rá, hogy a tömeg ne kövesse a rossz hírt hozó statikust, ne bombázzák tovább kérdésekkel.
Megszaporázom a lépteimet. Látom, hogy beszélgetnek. A szakértő nyugodt, nem áll szándékában lerázni őt, mint az előbb a tömeget. Végre közelebb érek. Észrevesznek. Na most viszont menekülőre fogja a férfi. Én szólnék hozzá, lépnék utána, de Benedek elkapja a könyököm, és visszafordít. Nyugodt léptekkel engem is haladásra ösztökél.
– Saját felelősségre bemehetünk. – mondja. Én nézegetnék hátra, de nem hagyja, meggyorsítja a lépteit. – Pontosabban csak én megyek be. Kérem, mondja el mit hozzak ki. Hányadik emelet, hányas lakás, hol vannak értékek, hol vannak a ruhák, mire lesz még szükség.
– Én is megyek. – nézek rá kerek szemekkel. Megvetem a lábam, kénytelen most ő is megállni.
– Nem lehet. Veszélyes.
– De hiszen Benedek bácsi öreg már…
– Te viszont túl fiatal vagy lányom. Értékes az életed, a kisfiadnak szüksége van rád.
– Dorka néninek is…
– És mondd, kedves, milyen kiképzést kaptál, milyen terepen boldogulsz? – húzza fel a szemöldökét, belém fojtva a szót.
Na végre kibújt a szög a zsákból! A végén úgyis megtudom, ki is vagy, ember!
Alig tudom tartani vele a tempót, megint megiramodtunk, és még mindig húz, nehogy lemaradjak.
A szomszédaim szállingóznak elfelé. Hátrapillantok. Látom, hogy a statikus autója a hosszabb úton indul ki a házak közti labirintusból a főút felé. Vajon a lincseléstől fél, vagy csak nem ismeri a környéket?
Már a Daciánál állunk. A csomagtartó nyitva. Egy fekete sporttáskát húz közelebb az egyre titokzatosabb jótevőm. Széthúzza a zipzárt. Előbukkan egy bukósisak, és egy sötét könnyű kabát. Tétovázik egy pillanatra.
– Van hátsó bejárat?
– Nincs engedélyünk, ugye? – nézek rá a felismeréstől kikerekedett szemmel.
Látom, hogy azt a pár továbbra is ott ácsorgó, egymással tanakodó embert nézi. Nem tudhatja, hogy szomszédaim-e vagy csak bámészkodók, de mindegy is. A zipzár hangját hallom újra.
– Írj nekem egy listát! Tételeset: tárgy, fellelhetőség, fontossági sorrendben! Azt is tudni akarom, milyen kiterjedésű és súlyú lesz a vége.
Ezt nem hiszem el! Kommandós lehetett talán? Elit katona. Amerikai filmek alakjai rémlenek fel. A némelyik filmbéli elittel még a mogorva, tárgyilagosságra szorítkozó társalgási stílus is stimmel. Meg az erdei lakba történő önkéntes száműzetés…
Na jó. Kicsit elszállt a fantáziám!
– Én most elindulok. Jössz te is?
Hirtelen nem is értettem a kérdést. Aztán eszembe jutott, hogy két autóval jöttünk, ragaszkodtam a függetlenséghez.
Ránézek az órámra.
– Azt hiszem, inkább bemegyek dolgozni. Még meg tudnám tornáztatni a mai betegeim nagyrészét. Nem akarom túlterhelni a kollégákat sem, sem cserbenhagyni a betegeket. Meg jót is fog tenni a figyelemelterelés.
– Rendben. Hány óra körül várhatunk?
– Tényleg nem gond, ha még egy éjszakát ott töltünk?
– Attól tartok, hogy nem egyet.
Döbbenten nézek rá.
– Nem úgy értem az attól tartokot!
Nahát, ez egy mosoly!
– Arra akartam utalni, hogy rossz hírekkel szolgált a statikus. A listát megírod most, vagy kell idő rá?
– Ööö… igen, most biztosan meglehetősen foghíjasra sikeredne…
– Akkor 4 körül érkeztek? Gondolom Nimródot felveszed, és már jöttök is.
– Igen – hebegem. Nyitja az autót, és már ül is be. Elkapom az ajtót, mielőtt behúzza. – Biztosan nem leszünk útban?
– Nem szoktam olyasmit ajánlgatni, amit nem tartok jó ötletnek. Nem bízom abban, hogy az illető udvariasságból elutasítja – ez megint egy félmosoly… Vigyázz, ember, mert számolom! – Úgy általában, én semmit sem szeretek a véletlenre bízni.
Hát ezt egyre jobban látom én is…
Hagyom, hogy elhajtson. Figyelem még egy darabig.
Hm… ő is hosszabb utat választja? Nem rá vall, hogy ne ismerné ki magát… Végül is elit, vagy mégsem?
Battyogok a kocsim felé, komponálom a listát fejben. Prioritási sorrend! Figyelmeztetem magam. Alaposságot vár el Benedek, precizitást! Gondolatban haptákba vágom magam, és tisztelgek. Mulattató kép.
Nicsak, egy sötét Dacia Duster a szupermarket parkolójában!
Oh, basszus! Most villan be, hogy mennyi többletköltséget okozunk ennek a házaspárnak!
