Adrenalinfüggőség
– Mindjárt ott vagyunk – mondom Niminek a kormányt tekerve az utolsó kanyarban. Lassan hajtok az erdei úton, ez nem egy terepjáró.
– Nézd csak, anya! Van itt még egy autó! Ki lehet az?
– Mindjárt kiderül. Gyere, hozd a táskád!
Én is markolom a motyóm az anyósülésről. Vakon kitapogatom: „Igen megvan a könyv, abba tettem a listát” – mosolygok magamban. – „Nem volna jó csalódást okozni…”
A kutya kísér minket az ajtóig, élvezi Nimikém simogatását. Kopogok.
– Gyertek csak! – hallatszik bentről. Nem jön senki ajtót nyitni, hát nyitom én.
Magam elé engedem Nimit. Átlépi a küszöböt, aztán felnéz rám kérdő tekintettel: ő is azt hallja, amit én. Felszabadult nevetgélést a szobából. Résnyire van nyitva az ajtó, de már tárul is. Kilép Benedek bácsi… Vadász úr… mittomén, hogy is kéne szólítani… Olyan fiatalos ezzel a nevetős ábrázattal!
– Nahát! Máris itt vagytok?
– Jaj, elfelejtettem ideszólni! Nem vehettem vissza a mai betegeimet, így már háromra mentem a suliba Nimiért… Bocsánat! Szólnom kellett volna! Vendégük van?
– Hazaért a fiam!
Zakatolnak a gondolataim, most kezd összeállni a kép. Tudtam, hogy volt egy félmondat reggel, ami aggasztott, de képtelen voltam felidézni egész nap, hogy mi a fene is volt az. Nimi a kezembe kapaszkodik. Húzza, ráncigálja lefelé, hogy a fülembe súgja a kérdést, ami a kis lelkét felzaklatta. Ez az! A 9 éves fiam fogalmazza meg helyettem:
– Akkor vissza kell adnunk a szobát a bácsi fiának?
– Jaj, nem dehogy! – ragál azonnal Benedek. – Az én fiam bárhol elalszik! – kacag fel – Még odakinn egy faágon is! De azt gondolom, ez a kanapé itt épp megteszi neki!
Nem tudom, hogy osztja-e apja véleményét szerencsétlen. Most miattunk vált „hajléktalanná”.
Mire megszólaltam volna, már jött is kifelé.
Tyű, ez jó pasi! Méláznék még ezen, de feltűnik, miért lépked furán: édesanyját karolja.
Ösztönösen reagálok, már csak a betegre figyelek:
– Nem szabad még bravúroskodni, Dorka néni! – indulok meg felé, s közben magamban dohogok:
Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs a kockázatokról? Vagy a nagy örömködés miatt fittyet hánynak rá?!
– Jaj aranyom, már kutya bajom! Mondtam, hogy ha hazajön a fiam, minden rendben lesz – állít meg egy kézmozdulattal.
– Tudom én, hogy csodákat művel a fia viszontlátása egy édesanyával, de ami veszélyes, az veszélyes!
A férfi ránézett az anyjára, ő meg fel a magas fiára. Egymásra mosolyogtak. A fiú átkarolta, a hóna alá nyúlva támogatta a székig.
– Most hol fogunk aludni, anya? – a gyermeki őszinteség… én meg égek, mint a rongy.
– Én hol fogok aludni, kisember? –tornyosul fölé a nyúlánk fickó.
– Kinn egy faágon? – sandít Nimi az információforrásra. Nehéz eldönteni, hogy a humorát csillogtatja, vagy ijedtében komolyan vette Benedeket.
– Brrr… ma éjjel egy kissé hideg lesz ehhez – játssza a hidegrázást a hazatért fiú, és számonkérőn néz az apjára. – Nem lehetne szó inkább a kanapéról?
– Benedek bácsi is azt gondolja, hogy az jó lesz – nyugtatja meg Nimi.
– Na akkor meg is egyeztünk! Kezet rá! – kacag fel a kilakoltatott.
Megkönnyebbülve simogatom meg Nimi buksiját, hogy lazán megoldotta a kínos helyzetet. De akkor jön a következő stressz: Egy jobb kéz közelít felém:
– Vadász Ádám – mutatkozik be a kanapé mai nyertese. Olyan igéző szeme van, hogy majdnem elfelejtem mondani a nevem.
– Mezőfi Vanda – hebegem.
Ez egy ilyen nap. Mai stílusom a hebegés… Szerencsére mindjárt vége a napnak!
Oh, basszus, de ciki! Elfelejtettem visszahúzni a kezem! Érzem, hogy fülig elpirulok.
– Megvan a lista? – Benedek hangja zökkent ki.
– Igen, igen! – basszus, már megint! Zavarban vagyok, hebegek, habogok, és a táskámban kotorászó kezem sem céltudatosabb ennél. Na végre, megvan!
Átnyújtom.
Ádám az apja válla fölül kukkant bele. Aztán, mint akinek hirtelen ötlete támadt, a fiókból kihúz egy kockás spirálfüzetet és egy ceruzát, Nimihez szól:
– Fiatalember! Aztán te tudod-e mi az az alaprajz?
– Igen! – húzta ki magát büszkén. – Egyszer az volt a házi feladat, hogy lerajzoljuk a szobánkat, és szorgalminak a lakást is. Ötöst kaptam.
– Hát ez nagyszerű. Nekem is le tudod rajzolni?
Nimi már ül is az asztalhoz, és láthatóan jól esik neki a buksisimogatás, mint anyai jutalom a készségességéért.
– De szép legyen ám, mert leosztályozom! – szigorkodik az önjelölt tanár úr.
– Nem is tudod, hogy jó-e – incselkedik Nimi.
– Hát majd kikérem az anyukád véleményét! – felhúzott szemöldökkel néz rám, várva a támogatást. De én hirtelen nem is tudok reagálni. Ő viszont nem vár rám tovább. – Vaaagy: elmegyek és megnézem magam!
– Te maradsz – Benedek hangja higgadt, hangsúlya kijelentő. Fel sem nézett a listámból, amiben jelölgetett és összehúzogatott elemeket. Én meg sem mertem volna mukkanni az ellentmondást nem tűrő mondat után… Mondjuk nekem az sem esett le, mire célzott az ifjabbik Vadász. Bezzeg az apja jól ismerheti, hogy azonnal leszűrte a szándékát.
Ádámot nem hatja meg a számomra parancsnak hangzó kinyilatkoztatás:
– Ha nem is megyek be veled, legalább lesz kinn szemed – nem vár választ, már el is tűnt a szobája ajtaja mögött.
Az apja erre se néz fel. Rajta tűnődöm:
– Miért teszi ezt értünk, Benedek bácsi? – bököm ki a kérdést, ami már régóta érlelődik bennem. Próbálok a szemébe nézni, de ehhez le kell ülnöm, sőt az asztal fölé is kell hajolnom.
Meglepetésemre felnéz a listából. Egy ideig csak néz rám, majd a hátam mögött előbukkanó fiára emeli a szemét, a fejét meg sem mozdítja. Aztán féloldalas mosolyra húzódik a szája:
– Hát, a fiam valószínűleg úgy fogalmazná meg a választ, hogy adrenalinfüggőség.
Követem a Benedek tekintetét: hátra fordulok, felnézek. Jól sejtettem Ádám áll mögöttem.
Átöltözött?! Mi a szösz! Majdnem ugyanolyan a pulcsija, mint az előbb, csak fekete. Ez is kapucnis, de nincs rajta felirat, és a madzag végén sem lóg fémdísz. Tisztára, mint a filmekben… Minden betörő a nindzsáktól kölcsönözte a fekete stílusirányzatot? Kétségtelen, hogy ez a legpraktikusabb, ha meg akarsz bújni a sötétben.
Vajon sok ilyet csinált már ez a két adrenalinfüggő fickó?
Ádám már Nimivel társalog. Balról mellé támaszkodik az asztalra, jobb kezével a vállát veregeti elismerően.
– Hm… méretarányos?!
– Nem azért adtál kockás papírt?
– Nem számítottam ilyen mérnöki precizitásra egy ilyen ifjú embertől!
– Anya mondta, hogy számoljam a négyzeteket, legyen két négyzet egy méter. Mert az én szobám két és fél méter széles…
– Jó tanács volt! – nézett rám elismerően a kis mérnök feje felett. – Tudod, mit, most be kéne rajzolni néhány bútor helyét! Melyik falnál laktak a robbanékony szomszédok?
– Tóth bácsiék? – próbálja értelmezni a kérdést Nimi.
– Mindenképpen egyetek indulás előtt! – hallom meg Dorka néni hangját. Ettől kezdve nem követhetem a saját lakásunkba való betörési munkálatok előkészítését, teljesen eltereli a figyelmem: – Vanda csinálnál helyet a tepsinek, légy szíves?
– Jaj, Dorka néni! – pattanok fel. – Azonnal tessék leülni! Majd én megterítek! Csak tessék engem navigálni, hol vannak a tányérok, evőeszközök, poharak…
Túl vagyunk a vacsorán.
A küldetés vezetője feláll, és elém teszi a jól összefirkált listám:
– Ezek itt mennyire sürgősek? – bök az ujjával pár kérdőjellel bejelölt elemre. Zöme a papír alján van. Sokat dolgoztam a helyes sorrenden, és gondolom jó tettem, mert úgy tűnik figyelembe vette az én fontossági sorrendem. Csak néhány nagyobb cucc van kérdőjellel dekorálva a lista közepén.
– Hát, azok ott már csak a „jó lenne” kategória – vallom be.
– A könyveimet elhozod? – emelte ártatlan tekintetét Nimi a fölém magasodó alakra.
– Amellett pipa van, látod? – szelíden néz a gyerekre, aztán nekem folytatja, ujját visszahelyezve a kérdőjelek környékére: – Ha azok maradnak, két sporttáska elég lesz. Hárommal feltűnő lenne jönni-menni, pláne lopakodni.
– Ha én is bemegyek, akkor jöhetnek azok is – ajánlja fel a küldetés másik, önjelölt tagja.
– Te odakinn vársz!
– Értettem, uram! – hangja, mint egy katonáé, de rám vetett mosolya egy cinkostársé.
Újra az apjára néz, de már laza, nem olyan, mintha a tisztjéhez beszélne. A zsebében turkál.
– Most kapóra jön a kölcsönzött kocsi! – tesz ki az asztalra egy Opel emblémás kulcsot, amin Budget kulcstartó lóg.
– Valóban. A Daciát már túl sokszor láthatták – tette el a kulcsot az apa, ezzel éreztetve, hogy ő a főnök. – Idő van!
Hármasban maradtunk: csak „nők és gyerekek”.
– Nem tetszik félteni őket, Dorka néni?
– Szerinted meg tudnám őket állítani, lányom? – néz rám felhúzott szemöldökkel.
– Hát, amennyire Benedek bácsit megismertem… nem valószínű. – ismerem be.
– Eddig még mindig hazajöttek, ez okot az a bizakodásra. Amúgy meg én választottam ilyen fickót, nem? Addig-addig keresgéltem, míg egy igazi Vadászt nem találtam! – kacagott fel.
– Vadász bácsi tényleg vadász? – érdeklődik Nimi.
– Láttad az íjainkat a szobában? Engem Benedek tanított először lőni. Aztán meg az apja.
Hm… romantikus lehetett, biztos mögé állt, amikor magyarázta a tartást… mélázom el egy kissé.
– Engem is megtanít? – lelkesedik a kisfiam.
– Azt nem tudom. Nem szeret embereket tanítani. És az emberek sem nagyon szeretik a stílusát. De én szívesen tanítalak. Már rengeteg embert megtanítottam, szerintem veled is menne – mosolyog rá.
Niminek felcsillan a szeme, rám néz, mintha a jóváhagyásomat kérné. Megsimogatom a buksiját, de nem mondok ígéretet.
– De ehhez önfegyelem kell ám, fiatalember! Az íj egy fegyver, életet olthat, ha bohóckodsz vele! – néz rá szigorúan a házigazdánk.
– Szót fogadok, ígérem! – Nimi fel is pattant izgalmában.
– Jó-jó! De az biztos, hogy nem ma! Mostál már fogat? Nem az ágyban lenne a helyed ilyenkor? Most mutasd meg, hogy szót tudsz fogadni, mert addig nem foghatsz fegyvert!
Nimi elviharzik a fürdőbe, Dorka néni rám kacsint, én meg felsóhajtok:
– Ó, bár minden este ilyen könnyen menne!
Nimi elaludt. A nappaliban még fényesség van, Dorka néni az asztalnál ül. A szemével köszönt. Közelebb lépek, érdekel, mit csinál.
– Szevasz, lányom! Nem tudsz elaludni? – kérdi. – Amíg haza nem érnek a fiúk, addig én sem.
– De hisz ez Nimi! – kerekedik el a szemem, mikor meglátom az asztalon fekvő papírt, amin épp a néni keze satíroz.
Milyen fiatalos kéz! Sehol egy májfolt, az erek sem dagadnak. Most csak dolgozik tovább a keze, pedig hozzám beszél:
– Olyan édes a kis pofija! Megragadott, gondoltam lerajzolom. Neked adom, ha kéred!
El se rejthetném a meglepett örömöm, ragyoghat az arcom:
– Be fogom keretezni! Nem is gondoltam, hogy Dorka néni ilyen ügyesen rajzol! El sem gondolkodtam azon, hogy honnan lehet ez a sok grafitrajz mindenütt a házban…
– Mostanában elég sokszor ráérek. A rajzolás megnyugtat. Élvezem ahogyan a fehér síkból kiemelkedik egy arc vagy egy táj – fordít egyet a lapon, hogy a satírozás iránya ideális legyen.
– De ez nem akármilyen! Ez mestermű! – ámuldozom.
– Gyakorlat teszi a mestert. Hoznál nekem egy pohár vizet, ha megkérlek? Csak ne legyen vizes a pohár alja! Ha vizes az asztal, eláztathatja a papírt!
Már hozom is, teszem le elé.
– Mennyire ki tetszett virulni! Vagy harminc évet fiatalodott! Ádám kábé akkor születehetett… – célozgatok, hátha kiderül a fia kora. De nem jött be…
– Jah, kérem! A fájdalom mindenki arcára ráncokat fest. Már elmúlt a fájdalom.
Visszaterelődik a figyelmem a néni bőrére:
– De láttam Dorka néni TB kártyáját! Hogyan tarthatja magát ilyen jól hetven évesen?!
– Mindennapos mozgás. Friss levegő. Nem véletlenül lakunk itt, nem egy városi panelben…
Hát nem mindennapos nyugdíjas házaspár, az tuti. Már nagyon fúrja az oldalamat, de valahogy nem merem feltenni a kérdéseimet. Pedig ha valakitől, biztosan Dorka nénitől kéne megtudni, hogy kicsoda-micsoda a férje és a fia.
„Kutyaugatás?” – kapom fel a fejem. Fénycsóva mozog körbe a nappali falán, most fordul be az autó. Hát akkor ez a kérdés most is elmarad…
– Már becsukhatod a spalettát, Vandácska, megjöttek az urak! Pont el is készült a rajz – néz fel diadalmasan.
A csomagtartó jellegzetes hangja. Semmi beszélgetés. Kilesek az ablakon, hogy látom-e őket, de csak az autó csillan meg egy picit az ablakon kiszűrődő fényben. Nem látom őket… Az ajtó nyílik.
„Ez meg hogy a csudába…!? Látnom kellett volna őket, az ablak itt van, közvetlenül az ajtó mellett, az út a kocsitól egyenes… Uh!” – ráz ki a hideg! Ebben a fekete öltözetben tényleg van valami!
Behajtom a spalettát végre. Már mindketten bent vannak, de még mindig nem hangzott el egy szó sem.
– Tessék – rak le elém két nagy fekete sporttáskát Benedek.
– És tessék – helyez mellé egy harmadikat Ádám, rám kacsint, ahogy emelkedik fel.
Úgy érzem magam, mint egy hercegnő, amikor a viadal győztesei hódolattal vonulnak fel előtte a lovagi torna végeztével. Csakhogy én nem vagyok született hercegnő, azt sem tudom, hogyan kellene ezt most fogadnom.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! – hebegem könnybe lábadt szemmel.
Erről eszembe jut, hogy ez még a hebegős napom. Jöhetne már az éjfél, hátha akkor átváltozok egy igazi hercegnővé, aki sohasem jön zavarba. Ezen muszáj nevetnem, úgyhogy most sírva kacagok. Nem is tudják mire vélni…
– Hogy látjuk az örömedet, azzal már meg is köszönted! – mosolyog rám a herceg. – Remélem mindent hoztunk, ami kell!
Lehajol, kihúzza a harmadik táska cipzárját. Alátúr pár ruhának, és kihúz valamit. Már nyújtja is át:
– Gondoltam ennek örülnél. Bár nem szerepelt a listán… – zavarba ejtő a mosolya. – A földön hevert. Sajnálom, hogy összetört, de majd betesszük egy új keretbe.
Lenézek a kezembe adott tárgyra. Na kész! Elvesztem! A pókhálósra tört üvegen és a könnyeimen át szinte nem is látom a képet. De nincs is rá szükségem, csukott szemmel is látom magam előtt, ahogy kétoldalról öleljük Nimit, mindhárman boldogan nevetve a fotósunkra, Péter húgára. Ő is ott volt akkor a kocsiban. De neki legalább nem voltak gyerekei… Magamhoz szorítom a képet, és ráz a zokogás!
Alig fogom fel, hogy Ádám vigasztalóan átölel. A mellkasára húzza a fejem, és lágyan ringat.
Már mindenki elment a dolgára. Benedek és Dorka visszavonultak, Ádám éppen zuhanyozik. Én meg túrom a táskákat. Próbálom memorizálni, miben mi van, hogy majd gyorsan megtaláljam. Most egy dolog érdekel: a saját hálóingem.
Aha, meg is van! Végre levehetem a kölcsön hálóinget. Nagyon feszül rajtam…
De amint kibontom a pizsim, törmelék hull belőle. Büdös füst szaga is van. Most jut csak el a tudatomig, mi volt az a szag, ami megcsapta az orromat, mikor Ádám a kép után kutatott.
Hát akkor marad ez a gönc. Még jó, hogy holnap szombat. Biztosan megengedik, hogy mossak. Addig nem nagyon hordhatjuk ezeket a füstös ruhákat.
Épp visszavonulnék, mikor Ádám kilép a fürdőszobából. Sötétkék férfiköntösben, mezítláb.
– Boccs, beosonnék még pár holmiért… – suttogja be a résnyire nyitott szobaajtón.
– Végül is a te szobád: érezd magad otthon! – invitálom be halkan, miközben előkészítem a könyvem, és felkapcsolom az olvasólámpát.
– Ez nem jó ötlet! Ha fény éri az alvó gyerek szemét, nem tud igazán jól aludni! Gyere ki inkább! Én még úgysem fogok aludni, engem nem zavarsz.
Megugrik a pulzusom: egy ilyen pasival kettesben? És fel sincs öltözve…
– Na! Kapcsold le és gyere már! – sürget az ajtóból.
Mint akit megbabonáztak, teszem amit mond, pedig a józan eszem az ellenkezőjét diktálja.
Mire kiérek, ő már sehol. Tétován nézek körül a spirálkötéses irománnyal a kezemben, keresem hova üljek. Látom, hogy egy laptop van nyitva a kisasztalon, nyilván a kanapénak azt a szegletét Ádám foglalta be. Épp lépek az asztalhoz, mikor kilép a fürdőből. Poló van rajta, meglehetősen szűk. És egy tiszta farmer. Akkor ez nem pizsama – vonom le a következtetést briliáns logikámmal. Szóval tényleg nem készül még aludni.
– Ne oda, ott nincs helyi világítás. Ne kapcsoljunk nagy villanyt. Nézd csak, – mutat a kisebbik kanapé sarkára. Ott szoktunk olvasni. Annak az állólámpának az olvasólámpájával.
Hát jó. Kényelmesnek tűnik. Már ülök is le.
– Ha jó fényt szeretnél, inkább tedd fel a lábad, és fordulj háttal a karfának.
Még valami? Le ne feküdjek?! Kár.
– Már boccs a kéretlen tanácsokért! – mosolyog rám. – Csak gondoltam megosztom a hosszú kísérletezéssel szerzett tapasztalataimat. De csináld ahogy jólesik!
Eközben rádob egy hasábot a tűzre. Valóban jobbnak tűnik a kanapé a faágnál ma éjjelre. Lehűlt a levegő.
– Köszi! Így tényleg ideális a fény – próbálom jelezni, hogy nem bánom, hogy osztogatja a tanácsait.
De már nem figyel rám. A képernyőt bújja, miután egy rövid szöveget gépelt. Gondolom rákeresett valami címszóra…
Na hol is tartottam? A listám volt a könyvjelző, de hát az már rég elhagyta a posztját… Megvan! A mogorva Pethronas épp Levander lába elé lőtt, mert az közelíteni merészeli a félholt Triandalast.
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor a gombok segítenek visszatalálni:
