Anya kicsi fia
Ez a kilincs hangja! Jaj, ne! Nimi megint rosszat álmodott!? Úgy belemerültem az olvasásba, hogy meg se hallottam a puha kis lépteit!
– Anya!? Még fenn vagy? – a kislámpa fénykörétől túl messze áll a fiacskám, az ajtónyílásban. Csak körvonalai látszanak a sötétben, de így is látom, hogy nagy szüksége van most rám. Már a testtartása elárulja, nem is kell az arcát látnom.
– Nem tudsz aludni?
– Idebújhatok? – biztos a dolgában, hisz már kuporodik is mellém.
– Gyere, kicsim! Rosszat álmodtál? – takargatom saját takarómmal.
– Nem, csak nem tudok visszaaludni. Tanulsz?
Megmosolyogtat a figyelmes kérdése, hisz akkor is idebújna, ha tanulnék.
– Nem kicsim, csak olvasgattam. De már úgyis késő van, holnap korán kelünk. Jobb is abbahagyni már.
Becsukom a könyvet, és átnyúlva Nimród buksija felett az éjjeliszekrényre teszem.
Felszisszen.
– Jaj, a könyököd, ugye?
– Ühüm. – A félálomba merültek halk hümmögésével jelez vissza.
– Máskor ne szaladgálj eszetlenül! Nagyobb baj is történhetett volna! – Finoman simogatom meg az alkarját, a feldagadt és felhorzsolt könyökét gondosan elkerülve.
Még ég a lámpa, most jól látom az arcocskáját, a kis pisze nóziját. Most sem tudom megállni, hogy végig ne húzzam az orra ívén az ujjam.
– Pici fiú, pici nózi! – suttogom. És rögtön utána a szemöldökét is megrajzolom, aztán a fülecskéje peremét, végül kap egy lágy puszit a puha pofijára.
Már egyenletesen szuszog, de még nem merült teljesen álomba. Csak még egy másodperc! Hadd nézzem még a kis arcocskát, mielőtt a hüvelykujjam megnyomja az olvasólámpa kapcsolóját! Élvezem, hogy élvezi a közelségem. Olyan jó érzéssel tölt el, hogy biztonságot nyújthatok neki.
Átölelem. Édes a pillanat. Életem értelme a kisfiam. Kilenc éves már! El se hiszem! Nemrég tanult ülni, mászni, járni. És már csodaszépen olvas, hibátlanul számol, és minden tantárgyból dicséri a tanítónéni.
Jó lenne többet keresni, hogy tovább tudjon tanulni, hisz olyan okos!
Holnap megint megyek ahhoz a nénihez, miután végeztem a kórházban. Jól jön a plusz pénz…
– Te büdös szeszkazán! Ilyenkor kell hazatámolyogni?! – zengi a fal az ágy mellett, sipítozó női hangon.
Épp elszenderedtem, de indul a ma esti műsor.
– Mi közöd van hozzá!? Mit siessek haza? Ha?! Mikor itthon csak az üvöltözés vár?! – dörög teli tüdőből az ember odaát. A közös panelfal most épp a mélynyomó membránját alakítja. De persze nem tisztán szól, valamennyit azért tompít. Csak nem eleget.
– Te üvöltözöl! – sipít újra, csak a változatosság kedvéért.
Végül is két méteren belül lehet a turbékoló gerlepár, közvetlenül a fal túloldalán, és én legalább 20 méternek hallom a távolságot. Ennyi a hangszigetelési teljesítménye a házunknak.
Szerencsére Nimi már mélyen alszik. Csak abban bízom, hogy hamar kifulladnak ma este is.
Ha Péter még élne, már biztos nem itt laknánk. Mindig egy családiházba vágyott, hogy bármikor focizhasson Nimivel. Két fizetésből, főleg az övéből, már faképnél is hagyhattuk volna az alkesz szomszédságot. De legalább a lakáshitel visszafizetését fedezte az életbiztosítás, annyival is könnyebb anyagilag.
Annyira igazságtalan az élet! Az az ember egy felfüggesztettel vígan éli az életét, egy hatéves kisfiúnak meg könnybelábadt a szeme, hacsak meglátott egy focilabdát! Már három éve ennek, de azóta sem nagyon áll be a gyerekek közé focizni. A vétkes sofőr, mint kiderült nem volt ittas, csak felelőtlen. Képtelen lett volna megvárni, míg felér a dombtetőre és véget ér a záróvonala?!
Na jobb, ha most inkább gondolatban átváltozom Levanderré, hogy Triandalas karjaiba képzeljem magam, mielőtt könnyekkel áztatom szét a párnám…
A néni adta a regényt, akihez újabban kijárok tornáztatni. Összetörte magát szegény: combnyak törés.
Belekezdtem a könyvbe, miután Nimi elaludt, és mostanáig be se csuktam. Jó, tudom, hogy mesevilág, különleges képességek, legyőzhetetlen harcosok, meg minden, de azért jó egy kicsit kiszakadni a saját gondjaimból… Nem is nehéz beleképzelnem magam Levander bőrébe: én is özvegy vagyok, a fiamért a világ végére is elmennék, no és persze egy jó pasit is kéne találni már!