Az út haza
– Rendben akkor vegyük át még egyszer, utoljára a tervet! – Triandalas előttünk áll, a végső eligazítást tartja indulás előtt.
Mind a nappaliban ülünk. Ki a kanapén, ki egy-egy étkezőszéken. Valdamas előtt ott a laptop, talán utoljára. Az internet volt a legnagyobb segítségünkre az elmúlt napokban: a felkészülést segítette.
Csak annyit mozdultunk ki, ameddig Vandával felkeresünk egy azonnal rendelkezésünkre álló közjegyzőt, és elintéztük az ajándékozási szerződést.
Szerintem Dallamor dan Shevalan egész pályafutása alatt nem énekelte ilyen sokszor egymás után a felejtés és az emlékezés dalát, mint ebben a pár napban. Kicserélt emlékekkel biztosította, hogy az anya és gyermeke rólunk szóló emlékei ne árulhassák el valódi kilétünket, sem a földi kíváncsiskodóknak, sem az esetleg idetaláló quintarisi ellenségnek.
Ezen kívül minden percet a felkészülésre szántunk: Valdamas átvette Gerviddel az összes fellelhető, az idő természetével foglalkozó elméletet. Végül a mágusunk megvilágosodott. Mondjuk az nem nyugtat meg túlságosan, hogy maradtak kétségei. Jól emlékszem Triandalas akkori reakciójára.
– Hogy érted, hogy 90% valószínűséggel abba az időbe érkezünk, amikorra tervezzük?! – húzta fel a szemöldökét pár napja Triandalas, amikor a mágus és a tudós előadták az eredményeiket.
– Úgy értem, hogy van egy bizonytalansági faktor. – ez a kifejezés furcsán hatott Gervid szájából. Tényleg gyorsan tanul, elismerésem!
– És mi van a maradék 10%-kal?! – Triandalas hangja idegeségéről árulkodott.
– Ha túl későn sikerül hazatérnünk, lehet, hogy Droun már uralja Észak-Pylvist, és Metsärban nem lakik többé elf, ahogy Saironthal ígérte.
– Hogyan vagy te képes mindig ilyen szenvtelenséggel beszélni végtelenül tragikus dolgokról?
– Nyugi! Erre csak 2% esélyt számolt a fiad! 8% van arra, hogy korábban érünk haza, mint ahogy eljöttünk. Az viszont nem lenne rossz: gondolj csak bele, ha van elég időnk, megmenthetjük az Syrroni Szövetség vezetőit!
– Engem akkor is zavar az a 2%! – Triandalas fel-alá járkált.
– Akkor ne gondoljunk rá, ne keltsünk ezzel negatív hullámokat! Fő az optimizmus! – vette lazára a figurát Gervid. – Bár tudom, hogy ez nem az erősséged.
– Akkor mi leszünk a Bosszúállók! Te Sólyomszem, én Vasember, anya meg Natasha. – vetette közbe Valdamas.
– Most nem vagyok vevő a humorodra, Vadász! – mordult rá az apja. – Na jó. Mondjuk ebben igazad van, legalább megtorolhatjuk.
Eszményi párost alkot a két zsenink: Egyikük Triandalas vér szerinti fia, másikuk pedig önjelölt fogadott fia. Kiváló munkát végeztek: kombinálták a mágiát a tudományos ismeretekkel, és a mérnöki találmányokkal. Shevalan és Triandalas is elégedett, mindketten elérik céljukat: Továbbfejlesztett fegyverek és módszertani újítások. Erő és biztonság. Fejlesztés és hagyományőrzés. Országaink és planétánk védelme egyszerre.
– Felszerelés? Mindenki összerakta? Fussunk végig a legfontosabbakon!
– Mentális és statikus pajzsok feltöltve – kezd bele Valdamas, – az elménk védelme erős.
– A tegezeinket feltöltöttem a mágikus nyílvesszőkkel. A fegyverzetét mindenki magára öltötte – folytatom.
– Amint Gevid megnyitja a kaput, – veszi át a szót Shevalan – indítom a talaj illúzióját, hogy a műholdak szeme odafentről ne lássa se a térkaput, se minket, sem pedig a fekete ködöt. A bázis irányából pedig délibábot húzok magunk elé, hogy a katonák se lássanak, és a kameráik se, amik figyelik a sivatagot. Szerencsére elég messze lesznek oda a kerítésre szerelt kamerák, amik a másik irányokból kíváncsiskodnának. Ha a közelben jár valaki, akkor csendet is teremtek. Azért nagyon macerássá teszi a helyzetet ez az úgynevezett technológia! – méltatlankodik az illuzionistánk.
– Annak idején minket is sikerült tökéletesen átverned Metsär képével. Most helyrehozhatod a hibád ugyanazzal a módszerrel. Fontos, hogy ne észleljenek bennünket és ne rögzítsenek képet, mert ezek addig nem nyugodnának, míg meg nem találnák az átjáró titkát! A te felelőséged óriási: Quintarist véded a pusztító erejű haditechnikától! – mondja Triandalas.
– Megértettem, és felkészültem!
– Akkor nyitom a kaput, amikor a fekete köd felbukkanása várható. Ha véletlenül őrjárat lesz a délibábon innen, és meglátnak minket, azonnal likvidáljuk szerencsétleneket. Nem pazarolhatunk mágiát bénításra, felejtésre, mert ki tudja mi vár ránk a Kárhozottak Földjén! Ha lehet, át is visszük a testeket, a démonok majd elemésztik őket – összegzi Gervid a hosszas, heves viták eredményét.
– Ellenőriztük a vitorlavászonra rajzolt varázskörök sértetlenségét – jelentem.
– Ugyanazt a taktikát alkalmazzuk, mint a múltkor – folytatja Gervid: – Amint kiesünk a ködből, azonnal terítem a vásznat, és mindenki bespurizik a körök közepébe, aki túl akarja élni a Kárhozottak Földjét. Ha minden jól megy, egy percet sem töltünk ott, mert azonnal nyitom majd a kaput. A magistäretek vigyázza a zóna varázsjelemet Metsär mellett, ott fogunk kilépni belőle. Állandó őrséget állítottak a zónába, hogy vigyázhassák az átkelésünket. És csakis a mienket engedjék.
– Rendben az A tervet szépen fújjátok. De mi van, ha közbejön valami? – köt belénk az örök elégedetlen perfekcionista.
– A figyelő, amivel te látsz, rajtam. – mondom. – Amivel meg Shevalan lát, az rajtad. Valdamasnak is elkészítette Gervid a figyelőt, már az ő mellkasán is ott a bélyeg, annak a párja is terajtad van, sőt Gervidé is. Tudni fogunk egymásról akkor is, ha elkeveredünk. Te rám vigyázol, a többiek rád. Végülis, te vagy az ellenség fő célpontja.
– Egy kommandós egység sem lehet felkészültebb nálunk! A felcserünk is jobb! – húzza ki magát Valdamas. – Csak érjek oda időben, ha valamelyikőtök megsérül.
– Kösz a potikat! – zörgeti meg zsebét Gervid. Mindannyiunk zsebe életerőt adó varázsitallal töltött fém flaskát rejt. Seryn gyógyító ereje van azokba koncentrálva.
– Életet érő kortyok, mint a játékokban az eü csomag! – kacsint rá Valdamas.
– Sosem gondoltam, hogy egyszer még fegyverekkel is élvezettel vívok harcot. Nagyon bejönnek nekem ezek a játékok! Meg a számítógép is, pedig az nem is mágia! – úgy tűnik, Gervid még mindig gyermekded.
– Ha itt élnél, igazi kocka lenne belőled! – súgja oda Valdamas, de ő már érzi, hogy lecsap a fegyelem őre!
– Vadász! Most nem tűröm a fegyelmezetlenséget Ti ketten nem fogjátok fel, hogy a halál torkába indulunk?! Koncentráljunk!
Autó érkezik. A francba!
– Előbb értek haza! – felpattanok, már az ablakból lesem őket.
Nimród a kutyával játszik. Testőrt itt hagyjuk neki. A lovakat eladtuk, már el is szállították őket. Az ajándékozási szerződés az asztalon várja Vandát. Úgy terveztük, hogy mire hazaérnek, a házat már üresen találják.
Észre sem vettem, mikor indult el Valdamas, de már lép is ki hozzájuk az ajtón. Nem zavarja, hogy Vanda maskarának hiszi a kardot az oldalán és az íjat a hátán. A regenerálódott füleit is csak maszknak hitte tegnap.
De azt hiszem, most nem is ez a téma!
– Ne aggódjatok! – mondja Shevalan. – Egy álom dal még belefér. Csak rájuk fog hatni. Mire felébrednek, álomnak hiszik majd a dolgot…
– Szia, Nagyfiú! – kapom fel a kis barátomat. – Most búcsúznunk kell. Én elmegyek.
– Nem akarom! Legyél az apukám!
Jaj, sírva ne fakadj!
– Nimród! Ezt már megbeszéltük – leteszem, és a szemébe nézve mondom: – Nekem nem ez az igazi otthonom. Melléd azért rendelt a sors, hogy megtanítsalak kiállni magadért és más védtelenekért. Küldetés teljesítve.
– Igen, uram, igen! – feszes haptákba vágja magát a kis katona.
– Nagyon okos, ügyes fiúcska vagy! Bármelyik jólelkű férfi szívesen lesz az apukád!
Vanda szeme is könnyes. Átölelem, magamhoz szorítom.
– Itt az idő.
Zokogás a válasz.
– Vigyázz erre a csodás kis krapekra, hallod?
Érzem a vállamon, hogy bólogat, de nem tud megszólalni.
Egyre hangosabban hallom Shevalan énekét. Közeledik felénk. Odapillantok, kicsit kell csak elfordulnom. Anya is kijött. Nimród már a karjában. Könnyes az ő szeme is, ahogy a fiúcskát puszilgatja. Pont úgy tartja őt, ahogyan engem tartott, amikor gyermek voltam.
Nimi anya vállára hajtja a fejét, anya meg a hátát simogatja. Most tűnik csak fel, hogy Vandát már nem rázza a zokogás, és egyre nehezedik a nyakamba kapaszkodó karja. Leesik végre: Shevalan az álom dalát játssza!
Anya már el is indult Nimróddal befelé. Én is karba veszem Vandát és követem. A zene elhallgat.
Úgy helyezzük el őket a kanapén, ahogy egyik este elaludtak a TV előtt: a fiút édesanyja ölébe.
– Mi a helyzet Gervid? Nincs még itt az idő? – kérdi türelmetlenül apa. – Tűnjünk el, mielőtt felébrednek!
– Ne parázz má’, öreg! Az időzítés az én listám eleme! Négyszáz évig vártál, ez a pár perc már ne aggasszon!
Négyszáz negyvenhat!
Én négyszáz negyvenhat évet vártam, hogy haza mehessek, de végleg! Ebből csak tíz évet tölthettem otthon, félig-meddig megtűrten. Triandalas feleségeként és gyermekének anyjaként kaptam lehetőséget, hogy ott éljek, ahová születtem.
Hatalmas hibát követtem el, amikor lázadó kamasz voltam! De vajon tényleg az én butaságom miatt történt mindez? Nem az Öröklelkek eszköze voltam?! Még az is lehet, hogy A Tűz Őrzője és a Tűz Ura szövetkeztek egymással, és egy időre rábíztak engem a Kitagadottak és Száműzöttek Öröklelkére, hogy ezzel befolyásolják a történelem folyamát és megmentsék Syrront. – megmosolyogtam saját fantáziadús elképzelésem.
Mindenesetre tény, hogy Triandalas most az emberékért indul harcba. Nincs már őköztük, aki megvédje a népüket, ő lesz a megmentő. Ha nem száll szembe Droun bosszúállóival, a Syrroni Szövetséget felőrölik. Aztán meg erőt gyűjtenek, és megindulnak Metsär ellen. Triandalas sem gondolta volna akkor, ott a patak partján, amikor a háborún vesztünk össze, hogy mi lesz a sorsa. Hogy bizony önszántából fogja védelmezni az emberek országait, hiszen csak így védheti meg az övéit.
Metsär a mindene. Vagy mégsem? Hiszen kockáztatta értem a száműzetést! Furcsa humora van az isteneknek, ahogy összehozták ezt a csapatot. Kellett hozzá a bolond dacom, hogy eljussak Shevalanhoz. Kellett hozzá, hogy Triandalas titkos megbízatásokban járva előkészítse a szövetséget. Ha mellette maradtam volna, talán apám azonnal utódjának képezi ki, sosem lesz belőle küldött, pláne nem hadvezér. De még Elandor eltűnése is kellett hozzá, hogy Gerviddel összehozzon a sors. Davidon már csak a viharmadarat és a tudományát tudja beleadni a küldetésünkbe, de nélküle nem is éltük volna túl! És a négyszáz év száműzetés az emberek közé – ez is kellett ahhoz, hogy Triandalas sorsközösséget tudjon vállalni az emberi fajjal!
Nem kéne túlértékelnem a szerepem, mi?! Nélkülem Metsär nem is lenne most bajban!
Viszont az Syrroni Szövetséget már a földdel tette volna egyenlővé Droun, lakosai rabszolgákként sínylődnének, ha akkor nem szállnak be a harcba Metsär íjászai.
Ugyan, Levander! Mit tudhatod, mi lett volna, ha…! Csak egy egyszerű hisztis fruska voltál, lásd már be! Ne magyarázd a bizonyítványod!
Hirtelen ránt vissza a valóságba a jól ismert hang: igen, ez a térkapu alig hallható zúgása!
Indulunk!
– Anya! Anyaaa! – Nimród hangját hallom egyre közelebbről. Ráz. Nagyon ráz.
– Elaludtam? – próbálok magamhoz térni.
– Anya, oda nézz! – az arcát látom meg először, a hatalmasra nyílt szemeit.
Aztán a kinyújtott karját. Követem az ujja hegyéig, végül meglátom a káprázatot:
Az erdei faház nappalijában ülünk. Nimi az ölemben. A szokásos berendezési tárgyak, de az étkezőasztalt most kitakarja valami. Olyan, mintha egy vetítővászon volna. Idebenn már félhomály, a vetített képen hétágra süt a nap. Ez egy kősivatag. Öt alakot látni. Ismerős alakok. Óvatosan lépkednek, egymásnak hátat fordítva, körbe-körbe kémlelve. Hármójuk kezében megfeszített íj, a negyedikében lant, az ötödik egy nagy botot tart.
Szerintem álmodom. Agyamra ment Levander története, és megelevenednek a kalandozók.
Most mind egyirányba kapják a fejüket. Én is látom már: feketeség gomolyog a kép jobb oldalán. Futni kezdenek felé, pedig az is közeledik feléjük.
A varázsló hirtelen megfordul. Mintha egyenesen a szemembe nézne. Kinyújtja a kezét felém, és az ujjait mozgatja.
– Aztaaa! – hallom Nimi hangját.
Az én szemem is elkerekedik, mert az ujjak útját kékes fény festi meg. Egy furcsa jel rajzolódik ki a levegőben.
– Rúna! – ugrik be.
De abban a pillanatban összezsugorodik a kör, amin át a sivatagi kép látszott. Előtte már csak annyit láthattunk, hogy Gervid már megiramodott a többiek után, bele a feketeségbe. A rúna fénylő rajza még ott lebeg a szemünk előtt a félhomályban. Még csukott szemmel is látjuk, hiszen a retinánk még őrzi a fényét.
