Emlékek

Bizonytalanul fordulok meg. Szép ez az ing. Triandalas nem sokat hordja, így még hófehér. Mi mást is adtunk volna Dallamor dan Shevalanra? Hívogat az ing, ujjaim már tapintják is a finom anyagát. Buta ujjak! Ők nem értik, hogy most nem olyan mellkas van az ing alatt, amit szabadon tapogathatnak!

Még mindig várnak a széttárt karok, ontva a hormonokat. Hátrapillantok, de csak sürgető tekintet néz rám vissza a karosszékből. Akarja, hogy folytassam. Onnan is árad a feromon.

Visszafordulok, nem merek Dallamor szemébe nézni. Az ujjaimat bámulom csak, ahogy bajlódnak a férfiing apró gombjaival. Ő pedig nem segít gombolni. A mandzsettát is elém nyújtja, és várakozik.

– Miért van az az érzésem, Triandalas, hogy te már megbizonyosodtál, hogy nincs rajta idegen bélyeg? – fordulok hátra gyanakodva. Szóval nincs is szükség a szolgálatomra: – Te mutattad meg, hogyan működik a zuhanyzó, és te vitted be neki a kölcsön ruhát.

– Még a talpamat is meg kellett mutatnom! – vihog Shevalan. – De OTT, nem volt rám kíváncsi.

– Nem is! Arra tartok külön specialistát, látod? – int felém Triandalas.

Viszont egy pillanatra visszavált komolyra, amikor az ing lekerül, és előbukkan egy fekete rajzolat a bárd mellizmának külső részén.

– A figyelő bélyegének rajzolatát, viszont alaposan vizsgáld meg! – utasít.

Tudom mire gondol: Hátha ugyanott most már egy másik bélyeg van. Pontosan ott, ahol megszoktuk a testén a jelet, így nem tűnne fel elsőre. Triandalasét is így helyezte el annak idején a magistär, hogy egy nagy ingkivágás esetén is rejtse a ruha.

– Első ránézésre a régi jel, – mondom. Végighúzom az ujjaim a vonalakon. Felpillantok rá, ő bűvöl a szemével, hogy abba ne hagyjam. Megint felizgatott Shevalan közelsége, és megint Triandalast akarom kényeztetni az extra energiával. Hirtelen jött ötlettől vezérelve a férjem felé fordulva folytatom a mondatot: – de hogy biztosara menjek, a tiedet is látnom kellene. Tudod, csak hogy összehasonlíthassam!

Egyetlen vonalka különbözhet csak a két mellkason, az a rúna, ami beazonosítja a figyelő varázsjelet. A homlokpántot felveheti más is, de csak az láthat vele, aki a testén viseli a párját.

Otthagyom a félmeztelen bárdot, és Triandalas elé térdelek. Kezdem most az ő mellkasát simogatni, gombjait bontogatni. Megvárja, míg széthúzom az ingét, és végig simítom a mellkasát. Úgy húzom a tenyerem, hogy egész útján bizsergesse a bőrét. Sóhajtása elárulja, hogy élvezi. A bélyegén már csak két ujjam húzom lassan lefelé, vonalról, vonalra vizsgálva a mintázatot. Ráemelem a szemem. Ő is engem néz.

– Még nem végeztél a feladattal, Levander! – emlékeztet.

– Nem bizony! Állítólag te vagy a specialista! – kontráz rá a bárd.

Shevalan egész közel lép hozzám. Ha tényszerűen nézem, mi a feladat, akkor ezt szíves segítségként értékelhetném, hiszen így azonnal kézre esik a szemmagasságban várakozó nadrág gomb. …Na de mégis!

– Mire vársz? – sürget hátulról a férjem, akinek hűséget esküdtem.

– De… – nézek rá bizonytalanul.

– Azt akarod, hogy parancsba adjam, pedig tudom, hogy régóta vágytál erre!

– Az nagyon régen volt, amikor te még nem…

– Azóta sok minden történt, igen. Például te az egész tanács előtt megesküdtél, hogy…

– De te nem olyasmit kérsz, amit a tanács elvárna egy feleségtől…

– Imádom érezni ezt rajtad, Levander! Azóta imádom, amióta megriadtál a szellem-függönytől – Triandalas suttogó hangja kissé rekedtesnek hat.

Emlékszem jól! Az első hadjárat előtti éjszakán biztosra vettem, hogy Shevalan nyitotta ki az ablakot, ő okozta a huzatot: ott rejtőzött a szobánkban. De Triandalas nem hitt nekem. Most végre nekiszegezem a kérdést, amit mindig elhárít:

– Igaz, ugye, hogy ott volt? Bevallotta neked? – Húzódok el tőle. Fel is állok. – Tettünk már ilyesmit? Nem emlékszem, de van egy-egy homályos érzésem hármasban töltött estékről.

– Igaz. – Még mindig rekedt a hangja.

– És te? – fordulok hátra: – Te meg a híres fogadalmad?

– Mindent megpróbáltam, nehogy beléd szeressek! Még sosem volt nekem nő ennyire fontos. Aztán meg jött Triandalas ajánlata. Visszautasíthatatlan volt! Ismered őt… – tárja szét megint a karját a szokásos ártatlan képpel.

– De akkor miért? Miért vettétek el az emlékeimet? – nézek egyikről a másikra.

– Ez az egyik feltétele az uradnak! – simogatja meg a hajam a tettestárs.

Triandalas közben felállt és lágyan az állam alá teszi a tenyerét, hogy a szemébe nézzek.

– Eleinte azért, mert téged kínzott a lelkiismeret furdalás másnap. – Most köszörül csak a torkán: – Elég, ha én viselem a terhet. Téged megszabadítottalak tőle.

– Eleinte?

– Aztán meg azért, mert nem akartam, hogy emlékeket őrizz róla! Nem akarom, hogy kötődj hozzá! – szorítja meg az állam, érezni a féltékeny indulatot. De megint alakul át a tekintete:

– De főleg azért, mert ez a rész a legizgatóbb, ilyenkor olyan vagy, mint egy szűz a nászéjszakáján – suttogja, miközben lassan húzza a vállamon az ujjait, alig érinti a bőröm. Beleborzongok. – A szüzességedet nem nekem adtad, de én elveszem tőled újra meg újra. Ha nem is pontosan azt, de neked elég annyi is, hogy nem vagyunk egyedül. Átragad rám az izgatottságod: az a kis félsz benned megküzd a vággyal, összerezzensz az érintésemtől…

A mutatóujját a pánton húzza lefelé, de csak pár centit, míg középső ujja be nem tud csúszni alá a kulcscsont hajlatában. Onnan visszaindul picit fel, de rögtön azután kifelé. A vállcsúcson túl sem engedi még el, kíséri tovább. Lassan, nagyon lassan. Mély sóhajtásra késztet.

– És végül az a diadalom, hogy nekem sikerült, ami Metsär leghírhedtebb fejvadász kiképzőjének sem: betörni a vadóc Levandert, elérni, hogy minden parancsomat teljesítse!

A könyökömig kísérte a vállpántot, akkor már nem akadhatott el a selyem a mellbimbókon. Nem vette le rólam a szemét. Talán látta is a remegést, de a keze biztosan érezte. Cirógatta a karom, a vállam, a nyakam, az arcom. Akkor már a szememet figyelte, benne az izgató félelmet.

Ekkor érzem meg Shevalan tenyerét is vállaimon. Triandalas szeme megvillan, amikor összerezzenek. Mindkettőjük légzése felgyorsul, az enyém meg eláll.

Triandalas Viisas’soturi, a metsäri hadak ura, országunk leendő ura és az én uram, most a szemembe néz. Felizgat a hatalma. Vágyom teljesíteni az akaratát! Ő pedig kiadja a parancsát:

– Most pedig hajtsd végre a kapott feladatot, Levander!