Mentőosztag
– Shevalan? Gervid? Merre vagytok? – kiáltom hangosan.
És, hogy miért csinálom? Fogalmam sincs, miért nem sétálnak be egyszerűen a házba, de egyszerűen érzem, hogy engem nem bántanának… De hol van Testőr? Ő egészen biztosan rájuk talált. Biztosan csak elaltatták.
Most nem értek egyet Triandalas elővigyázatosságával: lépni kell!
„Bújócska, fiúk?” – Úgy látszik azért ők is elővigyázatosak. – „Hát jó! Akkor játsszunk!”
– Levander vagyok! Ne féljetek! – széttárom a karom, és körbe forgok. Keresem a szélirányt. Meg is van!
Ni-csak lobogó fehér ing. Vonzza a szemet a zöld-barna háttérben. „Nem is te lennél Dallamor, ha nem ezzel a mozdulattal támasztanád a fát. Szóval azt szeretnéd, bárd, hogy azt higgyem ott vagy!”
„Látod, Triandalas, milyen jó, hogy nem nyírtad le a füvet! Nimródnak is puhább volt az esés, de most én használom! Láthatatlanság, mi? Mágiát nem tudok érzékelni, de szerencsére magas és dús a fű, és itt nem henteregték le a srácok.”
Oké, még két lépés, és elég lesz, most már nem tudtok megközelíteni, hacsak nem lebegtek a fű felett!
A szél már velem van. A kardigán lágyan lobog, alig van hangja, jó puha pamut, nem nyomja el a halk neszeket, amikre figyelek. Lehunyom a szemem, már tudom, hogy az úgysem segít most engem. Így több figyelem jut a fülemnek és az orromnak.
Ide fog jönni Shevalan. Egész biztosan nem tudja megállni!
A szél belekap a kapucniba, odakapok, még elérem. De ez a széllökés mással is meglep!
– Dallamor? Napok óta nem fürödtél, a parfümöd próbálja elnyomni, de… Legalább biztosan felismerem a tested saját illatát! Képzeld, már azt is tudom, hogy működik ez nálad! Hogy miért zsonganak körül a nők! Elmeséljem?
Fülelek tovább, és szimatolom a levegőt. Egyre határozottabban érzem az illatát… Nem tudom megállni elmosolyodás nélkül:
„De hisz bizony rám is épp ez hat: nem a parfüm és nem is testének illata, hanem a hormonjai…” Nem is tudom, mi ütött belém, egyszerűen csak érzem, hogy Triandalas nem bánja, ha a cél érdekében csáberőt is használok. Ő is tudja, hogy a barátunknak ez a gyenge pontja. Sőt! Arra is emlékszem, bár már nagyon rég volt, hogy Trian hagyni szokta, hogy Dallamor megérintsen. Figyelni szokta minden mozdulatát, de engedi. Aztán meg azt figyeli, hogy kezdek remegni… Na szóval, biztos nem bánja Trian, ha most így csalom csapdába a bárdot:
Halkabbra veszem a hangom: „Gyere csak közelebb, Dallamor, ha hallani akarsz!”
– Feromon. Pontosabban androsztenon. Egy tesztoszteronszármazék. Ahogy emelkedik a hormonszinted, úgy termelődik ez is benned, és árasztja a tested. Nem fogják fel a nők, hogy az orruknál fogva vezeted őket! Majd elmesélem, hogyan működik…
Nekem most viszont ki kell kerülni a hatása alól! A feladatra kell koncentrálnom: körbe pillantok.
„Ott volnál? Vonza a tekintetem a vakító fehér inged. De neeem! Hiába támasztod a szokásos mozdulattal azt a fát, onnan nem érezném ennyire az illatod!”
„Tudod, már ugye, hogy nem hiszek a látványnak? De remélem te nem sejted, hogy a magas fűben lesem a lépted.”
– Gyere közelebb! – Hívogató a hangom.
„Segítek, jó? Te csak a kezemet figyeld, mert csalok! Igen, tudom: a féloldalas mosolyom elárulja, hogy játszom veled!” Még markolom a kapucnim, de lassan rásimítom a tenyerem a nyakamra. Érzékien húzom lefelé, míg el nem érem a póló szélét. „Nézd csak a dekoltázs ívét! – húzom a kezem kifelé, aztán meg lefelé. „Látod, nőtt a mellem, te mit gondolsz? Nézd, a derekam még mindig vékony! Tetszik a farmer szűk szabása? Itt gömbölyödik, látod?” Egy árnyalatnyit kifordítom oldalra a csípőm. „Nézd csak, a szél is besegít, kitárta a kardigánt, hogy többet láss!”
– Hiányoztál! – alig hallhatóan suttogom.
Mi ez? Egy sóhaj? „Izgatott lettél, Shevalan?”
„Jobbra? A fűszálak elárulnak… Azaz! Ott vagy!”
Vakon nyúlok, hirtelen mozdulattal, de biztos vagyok az irányban. „Nem az a cél, hogy meg tudjalak ragadni, hanem az, hogy te ragadj meg engem! Na tessék! Ezzel meg is vagyunk.”
– Nem lehetne, finomabban? Ez fáj! – kérlelem.
A szemem sarkából figyelem, ahogy a fa mellett álló fantom alak előre hajol.
– Mutasd magad! Látni akarom a szemed, Dallamor! – suttogom a levegőbe.
Közelre fókuszálok, oda, ahol sejtem a szemeid. „Az arcomon érzem a leheletedet.”
– Azt hiszed, hogy megint a zsákmányod lettem? Pedig én cserkésztelek be téged! Tudtam, hogy ez a módszer lesz a nyerő és el is kaptalak!
– Te engem? – mire kimondta, itt áll felettem. Már lágyan tart, csak fekszem a karján, nem feszít. Mintha egy szenvedélyes latin táncban álltunk volna meg egy pillanatra.
– Meg ne csókolj, bárd, mert Triandalas újra hátba lő! – kacagok fel.
„Hm. Kicsit sajnálom, hogy elijesztettelek – izgalmas pillanat volt…”
– Hol van? – enged el hirtelen. Idegesen néz körbe.
– Benn. Na és Gervid?
– Ez egy idegen világ. Fő a biztonság!
– Ez a mi birtokunk. Nincs ellenség. Főleg, ha Testőrt visszakapom!
– Még alszik.
Megnyugszom, hogy a kutyának nincs baja. Reméltem is: egy elf nem bánt állatot, pláne, ha vannak egyéb trükkjei is, mint például az álomdal.
Idegesnek látszanak, amikor becsukom mögöttük az ajtót.
Gervid is előkerült, és bejöttek velem a házba. Most mind feszülten méregetik egymást.
Nocsak, a fejvadász és tanítványa teljes fegyverzetben?! Úgy tűnik, nem bíztak bennem, vagy féltettek. Mosolyra fakaszt. Erről jut eszembe, oldani kéne feszültséget!
Úgy lépek el Shevalan és Gervid mellett, hogy lágyan érintsem őket. Triandalashoz lépek, elé állok, nekiérintem a hátam a mellkasának. Tudom, hogy ezzel akadályozom, a támadásban is, a védekezésben is, de azt is tudom, hogy ezt Shevalan is tudja. Demonstrálom ezzel, hogy nem veszélyes rájuk nézve.
– Kik ezek az emberek, Levander? – kérdi Shevalan gyanakvóan.
Gervid viszont a köpenyében matat. Kihúzza a fürkészt, a rúnákat lesi.
– Az ott Triandalas! – néz fel döbbenten.
– Lehetetlen! – vágja rá a bárd, és kikapja a kezéből. – Ez egy ember, gyatra próbálkozás Triandalas vonásaival! Láttál te már rövid hajú, kerek fülű metsärit? Triandalas még nem is ilyen érett férfi…
– Nézzétek! – szólok, és hátra tolom a kapucnit, aztán a fülem mögé simítom a hajam.
Shevalan megtántorodik.
– Emberré váltatok? Idősebbek is lettetek! – döbben le Gervid.
– Nem, Gervid! Egy elf négyszáz év alatt sem válik emberré. Csupán ennyit vártunk rátok! Nem siettétek el! – mondja epésen Triandalas, ékes elf kiejtéssel igazolva származását.
Két vendégünk döbbenten néz össze.
– Nem az a kérdés, hogy mi hogyan öregedtünk meg. A kérdés az, hogy ti miért nem! Gervidnek már élnie sem kéne! – szegezi nekik Triandalas. – Úgy néztek ki, mintha csak egy hete váltunk volna el!
– Öt hete volt – igazítja ki Gervid. – Valamit elnézhettem! Eszembe sem jutott, hogy nemcsak térre, de az időre is oda kéne figyelnem!
– Hogy fogunk hazamenni? Milyen időbe fogunk megérkezni?
– Te meg ki a fene vagy? – húzza fel szemöldökét Gervid.
– Ő a kisfiam, Valdamas – mondom, végig simítva a karját.
– Bakker! – képed el Gervid.
– Az, bakker! – erősíti meg Valdamas. – Nem ártana tudni, irányítható-e az idődimenziója az átkelésnek, mielőtt nekivágunk.
– Na ez ám neked való izgalmas fejtörő, Gervid! – kacag fel Triandalas, és közelebb lép hozzá.
„Meg akarod ölelni? Az előbb még farkasszemet néztetek, szerinted már elfogadnak, ’ember’?” – lepődök meg a fordulaton. – „Hm. Úgy tűnik, Gervid ösztönösen érzi, hogy te vagy. Megható, ahogy átölel!”
– Figyelj, Gervid! – ragadja el a fiam a mágust. – Én elmesélek neked mindent, amit ennek a planétának a tudománya ismer az időről és az időutazásról. Itt nem használnak mágiát, minden tudomány. Már, ami nem csak találgatás!
– Rendben! – lelkesül be Gevid.
– Állj-állj-állj! – vágok közbe. – A vendégek talán éhesek, szomjasak, netalán le is fürdenének. Jót tenne a szoba levegőjének… És hát valóban: a bélyegeket sem ártana ellenőriznünk!
– Finom étekkel szolgálsz nékünk, virágszál! – mondja elismerősen Shevalan, miközben egy újabb combért nyúl a tálba.
– Elmondod, hogyan találtatok ránk?
– Megmutatom! – vigyorgott Shevalan. Ebből már tudtam, hogy jön a vetítés.
Kitette az asztal közepére a pecsétgyűrűjét, amin a lant díszeleg. Tudtuk, hogy újabb 3D előadás következik, sokkal jobb minőségben, mint amit bármely földi hologramtechnológia produkálna.
– Hozd helyre a hibádat, Rauhall követe!
– Hang is van? – szakítom félbe elképedve. – Ezt hogy csinálod?
– Gondoltam, hallani is szeretnéd édesapád hangját – szakítja meg az előadást a művész. – A Földön jött csak az öltet: a hanggal kísért mozgókép. Bőven volt időm előkészíteni. Emlékezetből felidéztem az elhangzottakat, és mágikus hang csomagocskákat készítettem neked. Már alig vártam, hogy hogy fog tetszeni az ajándékom! – mosolyog Dallamor, a hangja tele van gyengédséggel.
Újra a képre figyelek: Apám szeme reménnyel van tele. A bárd folytatja:
– Hozd haza a leányom, és hozd haza országunk hadvezérét! Vigyázz a mágusra, védelmezd őt, hogy tehesse a dolgát!
– Úgy lesz, Uram! – Shevalan mélyen hajolt meg apám előtt.
Annak a nagy, kerek csarnoknak közepén álltak Gerviddel, ahol a visszafogadásomról is döntöttek az elfek. Ugyanezek az elfek, állnak most is körben. Egyik sem ül, gyászhangulat uralkodik.
A mozaikpadló vörös sávján egy egyenruhás őrző közeledik. Egy ládát cipel. Pethronas lép oda, felnyitja a tetejét:
– Ismeritek a fürkész használatát? – kérdezi.
– Én ismerem. – vágja rá Gervid.
– Helyes. Kettőt kaptok. Az egyikbe Triandalas köpenyének csatját tesszük.
Elöntenek az emlékek. Hiszen ez a csat idézte fel nekünk a vörös boszorkányt. Rossz emlék! Nem tudom kiverni a fejemből, hogyan érintette meg a csábítója kezét Triandalas!
– A másikba Levander levélmedálos lánca kerül. Öröm az ürömben bárd, hogy a markodban maradt. – Pethronas hidegen, már-már megvetéssel mondta a szavakat.
– A fegyvereidet is visszaadjuk neked, Dallamor dan Shevalan – vette át a szót Apám, észlelhette Pethronas ellenszenvét, aki kelletlenül adogatta át a fegyverzet elemeit.
Egy kard – ezzel vívtunk meg. Két kis tőr – most is ott lapulhat a csizmaszárban! Az íj és a tegez – most ott hever a mienk mellett. Végül apa közeledik, két kézzel nyújtja a lantot. Megadva a tiszteletet a bárd legfőbb fegyverének.
– Egyiket sem használhatod itt Metsärban, de szükséged lehet rá ott, ahova indultok.
– Megértettem uram! – hajt fejet Dallamor.
– És még valami! – mondja a dominátor. Odainti Pethronast, és felé nyújtja a kezét. Kér valamit.
– Ennyire megbízol benne? Egyszer már elárult bennünket! – mondja Pethronas.
– Ez még nagyon jó szolgálatot tehet. Kérem!
Pethronas vonakodva ad át valamit. Egy fekete vászondarabnak tűnik. Apa kitekeri, előbukkan az érme nagyságú rajzolat. Most esik le, hogy ez Triandalas figyelője, amit mindig testvére viselt homlokán. Így mindig láthatták hol a másikuk, és mit csinál éppen.
– Ezt add oda Levandernek! Triandalas tudjon rá vigyázni, akkor is, ha épp nincs mellette! – apa két kézzel nyújtja, Shevalan mélyen meghajolva veszi át. Apa nem mosolyog. Aggódik és reménykedik egyszerre.
Édesapám!
Önkéntelenül előre nyúló kezem csak a levegőt markolja, hiszen arca csak a káprázat. Nimród felvihog, de anyja rögtön rendre inti. Nem tudja szegény, hogy ez hogy fáj! A többiek viszont együtt éreznek velem. Megtörlöm a szemem.
– Na most ti jöttök! – töri meg a csendet Gervid. – Na halljuk csak: Mi a frászkarika van a fületekkel? Milyen hely ez a planéta? Mik ezek a fegyverek? Elképesztőek! És a kocsik? Lovak meg sehol!?
– Haladjunk sorban! – Nem is Triandalas volna, ha nem akarna strukturálni.
– Rendben, figyelek – intett a kezével Gervid, mielőtt megmarkolta a combot csontnál fogva, és majszolni kezdte.
– Legelsőnek az tűnt fel, hogy egyetlen hold van.
– Igen, az nekünk is feltűnt!
– Csak emberekkel találkoztunk, bármerre mentünk. Megtanultunk nyelveket, hogy kérdezősködni tudjunk. Sokáig kerestünk elfeket, de hiába. Senki nem látott még hegyes füleket. Azzal gúnyoltak minket, hogy denevér fülünk van. – fintorodott el Triandalas, de aztán folytatta: – Beszéltünk rengeteg emberrel, hajósok térképeit tanulmányoztuk. Eleinte nem akartuk elhinni, hogy az egész planéta fel van térképezve, és minden ott áll a papíron lerajzolva. Egyetlen kontinens sem hasonlított Pylvisre. Biztosak csak az utóbbi évszázadban lehettünk, amikor a Földnek nevezett planéta tudománya arra a szintre jutott, hogy műholdat lőttek fel.
– Na tessék. Nekik is kevés egy hold? – kacag Shevalan.
– MŰ? Az ott fenn? – kötekedik a mágus.
– Nem! A műhold nagyon kicsi, csak egy vándorló csillagnak tűnik az égen, ha épp látjuk a visszavert napfényt róla – magyarázott lelkesen a fiam. – Vacsora után mutatok majd felvételeket, amik odafentről készültek a Földről. Meglátod majd te is, Quintaris sehol!
– És azért csonkítottátok meg a szép elf füleket, mert denevérnek gúnyoltak?!
Úgy tűnik, Shevalant nem a tudomány köti le.
– A folyamatos életveszély miatt – mondom. – Az emberek irigyelték az örök fiatalságunkat. Gyakorlatilag az utóbbi háromszáz évben bujdostunk. Költöztünk egyik országból a másikba, cserélgettük a fedősztorinkat. Most az utóbbi ötven évet éltük csak ennyire békésen, biztonságban, ebben az országban meghúzódva.
– De már ez sem egyszerű. A tudomány akadályoz! – na most jön majd Valdamas kedvenc támája! – Minden ember ujjlenyomata egyedi, a retinája épp úgy, és persze a DNS.
– Nehogy elkezd magyarázni a DNS-t! – szólok rá, miközben a vendégeink már az ujjaik begyét vizsgálgatják.
– Nem is kell, elég, ha azt mondom, hiába bújunk más ember bőrébe, ha a számítógép elárulja, hogy az ujjlenyomatom megegyezik egy hetven évvel idősebb fickóéval!
– Számítógép?
– Na jó, fiúk, ezt most hagyjuk! – intem le őket gyorsan.
– Inkább a fegyverekről mesélj! – mondja a vérbeli kém.
– Sajnálom, Shevalan, hadititok! – vágok vissza egy régi sérelemért.
De ő nem vevő a tréfára:
– Tudod te, hogy Saironthal nem blöffölt, Levander?!
– Mesélj! – sürgeti Triandalas, ő mindent tudni akar. Újra úgy viselkedik, mintha neki kellene megoldania Metsär problémáit.
A Földön is sokáig ilyen volt. Először az indiánok vezére lett, aztán a demokráciát segítette fejlődni minden erejével. De persze rájött, hogy nem lehet rivaldafényben generációkon átívelve. Akkor taktikát váltott: hadvezér helyett újra árnyként tevékenykedett. Titkos műveletekkel segítette a hatalomra azokat, akikben hitt, hogy úgy fogják vezetni az embereket, ahogy ő is tenné. De az utóbbi időben, mintha kihunyt volna belőle a tűz. Jó most újra ilyennek látni!
Dallamor dan Shevalan megérkezett és ellátja friss hírekkel, mintha most is az összekötője lenne: robbantás, azóta több is, megfélemlítés, ami még Metsärba is elér, felbontott szövetség…
Triandalas már képtelen ülni. Fel-alá járkál körülöttünk. Még Vanda és Nimród is érzi a feszültséget, pedig nekik gőzük sincs a témáról, egy szót sem értenek az elf szavakból. „Megnyugtassam őket?” – tűnődök, de akkor Dallamor is felpattan, és egymásnak feszülnek!
Valdamas megpróbálja csillapítani a kedélyeket, de most a logika nem segít.
Nekem más ötletem támad: felállok, és közéjük préselem magam. Triandalas mellkasára teszem a tenyerem.
– Csss! Higgadj le! – suttogom. Másik kezem az arcára teszem, hüvelykujjamat lágyan az ajkához érintem. – Tudom, édes! Én tudom, mire gondolsz. Adj időt az Syrroni Szövetség összekötőjének, hogy lecsillapodjon. Aztán jöhetnek az ész érvek!
Shevalan is tudja, hogy a gesztusom nagy része neki is szól.
– Bölcs vagy asszony! Nem is itt kellene megtárgyalnunk.
Hátra fordulva látom, hogy törli az ujjait és a száját.
– Köszönet néked, szépséges vendéglátónk, a fenséges lakomáért!
De régen láttam ezt a színpadias meghajlást. Úgy tűnik összeszedte magát, vagyis megtalálta és felvette újra az álarcát.
– Most visszavonulnék kicsit. Oly hívogatóak odakinn a ragyogó csillagok – lép oda a lantjához.
– Mész feltöltődni, bárd? Mindenre felkészülsz?
Vajon tényleg fenyegetést lát ebben Trian? Tudja, hogy jobb harcos nála, de a trükkjeivel a bárd felülkerekedhet. Vetítésekre használta fel a varázserejét, amit csak a csillagos ég alatti zenéléssel tud visszanyerni.
– Félsz a mágiámtól, hadvezér?
Na ez sem volt épp baráti jobb! De én nem félek Dallamortól. Helyén van a szíve, meg fogja érteni, hogy Triandalasnak van igaza!
Én nem is bánom, ha énekel! Milyen rég hallottam a dalait! Jól esik, elröpít a múltba: haza…
