Tündérmesék
„Ez meg mi?!” Az egyre erősödő hangot kezdem beazonosítani. Felkapom a fejem, mikor bevillan, mi lehet ez. Ütemes nyikorgás hallatszik a házigazdák szobája felől.
Ránézek Ádámra. Már készült a kérdő tekintetemre: látom, hogy várta, mikor tűnik fel nekem, mikor hagyom ott a könyvet miatta.
De ő csak mosolyog egyet és megvonja a vállát.
– Ez tényleg az, aminek hallatszik? – nézek rá megrökönyödve.
– Szeretik egymást. – Csak vonogatja a vállát továbbra is. – Nekem jó, hogy szeretik. Valahogy én is készültem anno…
– De nem zavarja őket, hogy halljuk? – Számomra ez akkor is ciki.
– Először is – hajtja lejjebb a laptopját, – ez itt az ő otthonuk. Másodszor, miért kéne feltételezniük, hogy mi még ébren vagyunk. Harmadszor a hallgatózás, na az az elítélendő, nem pedig a szeretkezés. Főként, hogy a saját házastársával csinálja mindkettő.
– Jó-jó, persze, de mondjuk egy combnyaktöréssel ez egy kicsit merész intenzitás! – próbálom úgy terelni, mintha fel se háborodtam volna a tényen, csak a betegemet óvnám.
El is kezd szöget ütni a fejemben, az aggodalom, de akkor meghallom, az ismerős halk kattanást. Hirtelen elsötétül Ádám arca, amiről az imént még visszaverődött a képernyő fénye. Lecsukta a laptopot. Olyan érzésem van, mintha komoly beszélgetésre készülne.
– Na figyelj, kislány! Ez most tényleg zavar téged?
Csak lesütöm a szemem válasz helyett.
Megérzem a két ujját az állam alatt. A lábfejemmel meg érzem, hogy az én kanapémra ült, ide, a közvetlen közelembe. Gyengéden emeli a fejem, hogy a szemébe nézzek, és érzem, ahogy a hüvelykujja végigsimítja az arcomat. Csak néz rám. Vajon még a választ várja?
– Hány éve vagy özvegy? – együttérző a hangja.
– Három.
– És hányszor voltál férfival azóta?
– Nem hiszem, hogy ezt el kéne mondanom neked.
– Nem kell. Persze, hogy nem. Csak arra akarok kilyukadni, hogy nagyon merev lett a hozzáállásod a szexhez. Tudom, hogy keresgélsz, de vajon, ha ilyen prűd vagy, ki fog megkörnyékezni?
– Prűd?
– Hát tudod, – most komolyról incselkedőre vált az arca – ismerek jó pár olyan csajt, akik homlokegyenest ellenkezőleg reagálnának erre a hangra! – mutat fejével a szoba felé. – Például azt mondanák, hogy hm… micsoda jó ötlet! Nem kéne nekünk is szórakozni kicsit? Sőt… olyat is ismerek, aki meg akarná kérdezni ŐKET, – int újra a szoba felé, – hogy beszállhatnánk-e mi is…
Na mi a francot is akarok én ettől a pasitól? … aki ilyen élményekhez szokott???
– Nincs baj egy kis szégyenlősséggel sem, az is nagyon vonzó ám! Csak ne legyél frigid!
– Nem vagyok – védekezek.
Újra az együttérző hang szól belőle.
– Nem kell válaszolnod, hogy az utóbbi három évben hányszor és ki-mindenkivel, de van egy másik kérdésem: – hatásszünet – Most és énvelem?
Érzem, ahogy leesik az állam, és kikerekedik a szemem. El ne felejtsek levegőt venni!
– Szeretnéd? – emlékeztet, hogy válaszolnom kéne.
Nyugi! Nyugi! Ez nem más, csak az, hogy az imént holmi nőkre fogott reakció pont őrá igaz: ha szexet juttatnak az eszébe, akkor beindulnak a hormonjai. Ennyi. Szóval semmi személyes, csak ha már nincs kéznél jobb nő…
„Nehogy elhidd, hogy tetszhetsz neki!!!” – győzködöm magam. Azaz én tényleg igyekszem óvakodni…
– Jó, én csak gondoltam neked sem esne rosszul… – kezd visszakozni.
– Azt tudod, hogy még két napja sem ismerjük egymást?
– Oh, tényleg? – Látszik, hogy végig futja az eseményeket. – És tényleg! Az baj?
„Te hülye vagy?” – szegezem magamnak a kérdést! Mikor is szeretkeztél utoljára? Ha most elutasítod, egy idióta vagy! Így talán elkerülöm, hogy beleszeressek. Ha beleugrok, lesz egy szexuális kalandom, ha meg nem, akkor rá fogok vágyakozni egész éjjel, egész nap, egész héten.
Már kezd visszahúzódni, amikor ösztönösen kapok a keze után, győz a józan eszem. A kezem mohósága elérte, amit kell: tudatta vele, hogy melyik énem áll épp nyerésre.
– Csak egy pillanat! El ne menj sehova!
Hírtelen felpattan és már tűnik is el a fürdőszobában.
Félreteszem a könyvet, felállok, a takaróval babrálok, rettentő kínosan érzem magam!!! Mi a francot csinálok???
Újra itt van!
Lassan közelít.
Végtelenül lassan.
Tényleg nem tudom, miért, de ösztönösen a hálóing felső gombjához nyúlok. Lenézek egy pillanatra. Erről eszembe jut, hogy nem lehetek valami szexi ebben a szerelésben… Mégiscsak a nedves pizsit kellett volna felvennem.
– Mit csinálsz? – suttog, de ez a mondat felér egy „ÁLLJ”-jal, ahogy mondja.
Vajon meggondolta magát? Meglátott így, a nagymama hálóingében… egy frigid csajt…
Olyan forró az arcom. Cékla vörös lehetek. Még jó, hogy félhomály van! Hátrálok egy lépést szégyenemben.
Ő tovább közelít, már karnyújtásnyira van… A szívem a torkomban.
– Az az én dolgom! Az egyik legjobb rész!
Kinyújtja a kezét, ugyanahhoz a gombhoz közelít, amivel matattam az imént. Hátrálok még egy lépést ijedtemben, de a fal megállít.
– Nem kell félned tőlem! Még sosem erőszakoltam meg senkit! – mosolyog. Aztán belátóan csóválja a fejét. – Jó, értem: ez csak szükséges, de nem elégséges feltétel! Oké, ígérem, hogy most sem fogok… Így már jó?
Megint az az ellenállhatatlan mosoly! De most olyan közel, hogy nem is tudok egyszerre nézni a két szemébe. És a száját is nézni akarom! Járatom körbe a szemem, háromszögben. A pulzusom az egekben.
Érzem, hogy hirtelen enyhül a szorítás a mellkasomnál. Lehunyom a szemem. Az első gomb már engedett. Kinyitom újra, és látom, hogy már nem az arcomat nézi, hanem belenéz a dekoltázsomba. Hosszan, vággyal telt szemekkel.
Egy gigászit sóhajtok.
– Engedd el magad! – suttogja. – Ne görcsölj!
Igen-igen! Én NEM vagyok frigid, látod? … Hát nem látod, mi?
– Boccs, hogy nem nagyon csábítgatlak… tudod, kihívón, meg ilyesmi… kicsit kijöttem a gyakorlatból.
– Hogy nem-e? Tudod te milyen izgató ez?! Egy riadt kis nyuszi remeg előttem. Még nem tudja, hogy gyengéden akarom-e megszeretgetni, vagy el kéne menekülnie…
Az egyik kezével a falra támaszkodik, hogy közel hajolhasson. Alig ér a fülemhez a bőre. Talán nem is a bőre az, csak pár pamutszál a pulcsija alkarján… Élvezi, ahogy megborzongok, és közben a másik fülemhez hajol, és oda suttog.
– Te tényleg remegsz! Na látod, micsoda ritka élményt adsz most nekem?
Hát még te nekem!
Eltávolodik egy kissé. Talán, mert ösztönösen ráteszem a két tenyerem a mellkasára. Magam sem tudom, hogy önvédelemi ösztön volt-e, vagy valami másfajta elemi ösztön…
Mindenesetre már nem kell támaszkodáshoz használnia a kezét.
– Nicsak! Ezek a szerencsétlen gombok milyen kétségbeesetten kapaszkodnak! Nem kéne megszabadítani őket?
Megint elakad a lélegzetem…
– Eszembe jutott a második kihívás! – nézett fel rám pajkos szemmel. – Tudod, ha elf szeretnél lenni, le kéne mondanod ezekről a pompásan kerekedő keblekről, és be kéne érned holmi A- vagy max. B kosaras melltartóval. Szóval, te tényleg feladnád ezt a versenyelőnyt?
Erre nem tudok nem nevetni!
– Hát… eddig se mentem velük túl sokra! Szóval miért ne áldoznám be?
– Na látod, tudsz, te oldódni! – nevet velem.
A mellkasán tartott kezeim még erőtlenül harcolnak, hogy tartsák a távolságot, de ahogy ízlelgetik az ujjaim a póló alatti izmokat, kezd átalakulni a védekezés felfedező vággyá.
Már korábban is néztem, hogy feszes pulcsit húzott a zuhanyzás után. Azon is megakadt a szemem tegnap, a főzőcske show közben, milyen férfias formákat dob ki ez a ruhadarab. De csak most, hogy a tapintás érzékszervem is bevetettem, már kezdem érezni, hogy Ádám nem egyszerűen vékony pasi, de ezek bizony izmok. Szálkás izmok.
Egyre nagyobb körben járnak az ujjaim. Élvezem az idegvégződések által begyűjthető élményt. A szemem se tudja eldönteni, hogy a mandulavágású szemeit bámulja, vagy a mell- esetleg a karizmát…
Hoppá! Ez mi?
Elakad a kezem valami keményben a szegycsont környékén… Kitapogatok valamit: egész nagy, szabályos kerek, vastag, fém lehet, és még valami mintázata is van.
– Ez meg mi?
– Hát, ha a letapogatás után sem jöttél rá, esteleg jöhet a vizuális tanulmányozás. Ha tudni szeretnéd, ki kéne csomagolnod… engem!
Nagyon huncut a szeme.
Én is rámosolygok.
Elindul a kezem a derekára. Ő meg már nyújtja is fel a karját.
Amint előbukkan, már simítom is végig a mintázatát. Meg se várom, hogy ő odafönn egyedül, befejezze a folyamatot, és megszabaduljon attól a pulcsitól.
– … csak nem a viharmadár?! Ezért írt élethű leírást anyukád? Te, és felizzani is tud? – incselkedek vele.
– Anyának élénk a fantáziája. De a csajoknak szinte mindig bejön, szóval igenis van varázsereje! Látod, te is levetkőztettél, csak, hogy láthasd, mit rejtegetek!
– Nem kell folyton emlékeztetned, hogy bárkit megszerezhetsz! – alszik ki a fény a szememben…
– Igazad van, édes! Ez modortalanság volt. Csak egy meggondolatlan poén, sajnálom. Másrészt talán egy akaratlan kiábrándítás is: tudod, hogy ne várj tőlem mást, csak egy jó kis szexet!
Szomorú szeme tényleg megbánást tanúsít.
Hosszan nézzük egymást, talán arra vár, hogy újra feloldódjak… Közben lassan, nagyon lassan közelít. Neki is jár a szeme, ahogy az előbb nekem. Érzem, ahogy a medált markoló kezem kettőnk közé szorul.
Összeér az orrunk hegye egy pillanatra, de máris választ egy oldalt, hogy abba az irányba térjen ki, még közelebb férkőzve. Először csak lágy érintés, ahogy az ajkak egymást megtalálják, de utána az enyémek mohóvá válnak, mintha soha többé el sem akarnák engedni az ő ajkait.
Az imént még fáradhatatlanul dolgozó izmai most teljesen elernyedtek. Már fekszünk így egy jó ideje. Magára húzott, azóta ölel, simogat, puszikat osztogat. És ez nem is marad abba… Ki vagy te, Ádám?!
– Arra számítottam, hogy rögtön utána felkelsz, öltözöl, itt hagysz.
– Igen?
Fellesek az arcára, mert meglep a csodálkozó hangsúlya. „Megint az a mosoly!” – Imádom!
– Először is: ide lettem száműzve, ki a kanapéra, és most innen is menjek? Na nem, hölgyem!
– Jó-jó, tudod, hogy értettem! – könyökölök fel, hogy a szemébe nézhessek.
– Nem, nem tudom – értetlenkedik.
– Hogy elveszed, ami kell, aztán kész.
– Ne sürgess! Még nem vettem el mindent, ami kell. Most jön az egyik legjobb rész: a gyengédség. …Meg a közös villa! – kacsint rám.
– Ez nem logikus!
– Nem az – erősít meg.
– Ha ezt szereted, akkor szeretsz kötődni.
– Szeretek, de nem akarok. Kiélvezem az ilyen perceket, nem tudok enélkül élni. Viszont azon a ponton többé nem lépek túl, amikor valaki olyan fontossá válik nekem, hogy fájjon az elvesztése. Inkább elhagyom.
– Bosszú? …Valaki miatt – mindenkin?
– Te nem mesélsz a kapcsolataidról, de tőlem meg ezt várod?
Válaszképp csak leteszem a fejem a mellkasára, jelzem, hogy visszakozom.
Érzem a tenyerét a fejemen. Az ujjai lassan simogatnak. Cserébe átölelem.
Holnap lelépek. Minél hamarabb, annál jobb. Annál kevésbé fog neki fájni. Felhívhatnám Cynthiát, ha már így összefutottunk. Hátha van valami fejlemény az MMS kutatásokban, csak még nem merik publikálni. Az a három évvel ezelőtti bejelentés kissé félresikerült, sok bírálat érte azóta: „Kaput nyitnak téren és időn át más világokba…” De ki tuja, nekünk lehet, hogy épp ezek az X pontok jelenthetik a hazautat!
„Nem, kicsim! Ez nem bosszú” – terelődik vissza a figyelmem az itt és mostba. – „Amit én csinálok, az csak önvédelem. Nem a nők tehetnek erről az egészről. Ők a legkevésbé.”
Bosszú? Még mindig cseng a kérdésed a fülemben, kislány…
Igen, bosszú miatt vagyok itt, bosszú miatt nem lehetek boldog egyetlen valaki mellett, ahogyan arra minden porcikámmal vágynék. Kegyetlen, őrült, kicsinyes bosszú. Felétek úgy emlegetik: terrorizmus.
– Holnap elutazom. – Inkább magamnak szögezem le, hogy kiszakadjak ebből az emlékből, mielőtt megint mélyre húz az örvénye.
– Értem. – A szomorú mély sóhajtását a mellkasomon érzem. Aztán egy ponton, az arca alatt hirtelen viszketni kezd a bőröm. Egy könnycsepp…
Elszorul a szívem, és belőlem is mélyről tör fel a sóhaj. Magamhoz szorítom egy kicsit. Nem is tudom, hogy őt vigasztalom-e, vagy inkább én kapaszkodom meg őbenne.
Nem értheted kicsi lány, mert nem mesélhetem el neked! Őrizni kell a titkot.
Minden vágyam a szerelem. Hogy valakivel egy test és egy lélek legyünk örökre. Nem 5-10 évre, és nem is 60-ra.
Nem is igaz! Nem ez minden vágyam, mert van még egy, talán még erősebb vágyam: gyermek! Bárki megmondhatja, hogy a legszívszaggatóbb dolog a világon egy szülőnek elveszteni a gyermekét. Az imádott gyermekét! Még ennyi idő után is érzem a mérhetetlen keserűséget, és dühöt.
Düh! Amiért tehetetlen vagyok!
– Hhhí! – szisszen fel!
– Jaj, bocs, kicsim! – megmasszírozom kicsit a vállát, még jó, hogy nem roppantottam el a csontját! Megpuszilgatom a feje búbját. – Ne haragudj! Elöntött pár régi emlék, és felszínre tört a régi düh.
Csak megtámaszkodik kicsit, hogy rám nézzen, tenyerét pont a szívemre teszi. Önkéntelenül is ráteszem az én kezem az övére. Olyan bánatos a szeme. Még látszik a könnycsepp útja, ahol legördült, nyomott hagyott. Megtörlöm, elmosom a csíkját.
– Volt feleségem.
Lágyan megszorítom a szívemen fekvő kezét. Érzem, hogy simogatni próbál. Csüng a szeme az enyémen. Várja a folytatást. Azt hiszem, megnyugtatná, ha némi magyarázattal szolgálnék, miért nem akarok kötődni.
– Az első feleségem a világ legszebb kislányát szülte nekem. Boldoggá és büszkévé tett. Azt hiszem azok voltak életem legszebb évei… – elszorul a torkom, de még kimondom: – amíg el nem vették tőlem őket! – érzem, hogy elcsuklik a hangom.
Már érezte mindenki, hogy véglegesen megváltozik a világ körülöttünk. Csak nem hitték el, hogy életveszélyben vagyunk.
Emberek érkeztek, messze földről. Egyre többen jöttek. Egyre erősebbnek érezték magukat együtt. És egyre inkább elhitették magukkal, hogy joguk van a földjeinkhez, hisz az övék már nem volt elegendő, hogy eltartsa a megállíthatatlanul növekedő közösségüket. Egészen más fegyvereik voltak, más szokásaik. A bőrük fehér volt, mint a mienk, de szívük sötét.
Békés nép volt az az indián törzs, akikhez hozzácsapódtunk nem sokkal azután, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. Bár az ő bőrszínük más volt, mégis ők hasonlítottak leginkább a mi saját népünkhöz: a természetben éltek, csak annyit vettek el belőle, amivel nem borították fel az egyensúlyt, és ők is szentnek tartották a természetet és az életet. Túlságosan naivak voltak, nem ismerték a kegyetlen mohóságot, és nem értették, mitől próbálja őket óvni az apám: Miért akarná bárki elvenni a földet, mikor nem a föld tartozik az emberekhez, hanem az emberek tartoznak a földhöz?!
Már hazafelé tartottunk a vadászatból, amikor apa váratlanul hátrafordult és elkapta a csuklómat. Rémületet láttam megcsillanni a szemeiben.
– Érzed?
Csak ennyit kérdezett. És én abban a szempillantásban megéreztem: először a füst szagát, rögtön azután a szívemet mardosó félelmet.
Egyszerre néztünk hátra a mögöttünk megtorpanó vadászokra. A következő pillanatban mindketten megiramodtunk a falu irányába. A lándzsanyelekre kötözött prédát elhajítva rohantak utánunk, de jócskán lemaradtak.
Jóval előbb érkeztünk meg, mint ők. Sohasem fogom tudni elfelejteni, ahogy a szélsebes rohanás után megtorpantunk a falu szélén. Megállt az idő.
A tűz ropogása hallatszott, semmi más. Dermesztő volt a csend! Keserű füstszag fojtogatott, a halál szaga. Mindenütt vér, holttestek. Az övéiket sem vitték el. Még a halált sem tisztelik!
Az első döbbenet lebénított, végtelennek tűnt az idő, mire meg tudtam moccanni. Tétován indultam meg a feleségemet és a kislánykámat keresni. Nem is tudtam, hogy meg akarom-e őket találni. Addig van remény, amíg nem látom a gyönyörű szép szemeiket olyan üvegesre dermedve, mint amilyen a többi asszonyé itt körülöttem. Amint eszembe jutott, hogy még talán segíthetek, úgy gyorsultam fel, mint a kilőtt nyílvessző. Egyenesen a sátrunk felé vitt az utam, de égtelen ordítás tört fel a torkomból, amint megláttam az elüszkösödött rudakat kopaszon állni. Fent még görcsösen kapaszkodtak egymáshoz, mintha ezzel őrizhetnék még a bentlakókat… Leégett róluk a borítás. Az égett bőr szaga volt az a mindent átható bűz, amit már az erdőben megéreztünk.
Képtelen voltam abbahagyni az üvöltést, miközben térdre rogyva rájuk borultam. A kislányomnak csak a kezecskéjét láttam az anyja teste alól kilógni. Reménykedve kaptam utána, hátha volt értelme a feleségem önfeláldozásának, hátha sikerült megóvnia a gyermeket.
A kicsi kéz, olyan gyönyörű volt, mintha csak aludna! Mintha a hamuval játszott volna, és kimerülve, kormosan aludt volna el. Csak épp már nem vert az a pici szív! Sem az édesanyja örökre nekem adott szíve. Már nem tudtam üvölteni, csak zokogni. Teljes testemben remegve.
A szívszaggatóan fájdalmas ordítás újra belehasított a levegőbe. Tíz férfié, tízszeres hangerővel. Mostanra értek ide a vadászok. Nem néztem fel. Öleltem az enyéimet. Legszívesebben eggyé váltam volna velük.
Még tartott a keserves hangorkán, amikor éreztem egy erős, mégis gyengéd kezet a vállamon.
– Anyád még él! Segíts rajta!
Azt hiszem ez lehetett az egyetlen dolog a világon, ami elszakíthatott tőlük. Egy perce még abban reménykedtem, hogy a csodálatos képességem megmentheti a családomat. Végtelen kínomban már csak a saját halálomat kívántam. De most: küldetésem van!
Ettől mintha újra bootolt volna a szervezetem: minden érzékszervem egyszerre aktiválódott: egyetlen pillanat alatt a tompán, messziről hallott hangok kiélesedtek, a könnyeimen át homályosan és fakón látott kép kristálytisztává vált, a fájdalmas görcsöktől megbénított izmaim akcióra készen álltak. Fel akartam ugrani, hogy apával menjek, de láttam, hogy ő már idehozta anyát. Ott feküdt közvetlenül mellettem. Eszméletlenül.
„Biztosan él! Apa nem téved! Soha nem téved!”
„De mi van, ha csak a remény, ha csak az hiteti el vele, hogy anya életben van?” – Jeges félelem öntött el.
A szívére tettem a kezem, és megkönnyebbültem. Erőtlenül ugyan, de vert.
Remegés fogott el.
– Gyerünk, fiam! Emlékezz! – sürgetett apám türelmetlenül. – Csináld már! Ahogy tanultad! Meg kell próbálnod!
Igaza van! Soha nem bocsátom meg magamnak, ha elszalasztom az egyetlen esélyt!
Megmarkoltam a nyakamban lógó medált. Lehunytam a szemem, és először magamban idéztem fel a szöveget. Az öreg pap arca rémlett fel csukott szemeim előtt: – A leghasznosabb tudás, amit adhatok, fiam! – mondogatta mindig, amikor százszor és ezerszer is elismételtette velem az imákat.
Eddig még csak játékból használtam, sosem vettem igazán komolyan, nem éreztem át a jelentőségét. Anya volt az, aki kegyetlenül megsebezte tőrével a kedves állatkámat, és kényszerített, hogy gyógyítsak. Őt gyűlöltem akkor, és a nyüszítő állatot sajnáltam. Kíméletlennek tartottam anyát, hogy időről időre megtette ezt velem. – Nem szabad elfelejtened, amit Davidon tanított! Nem szabad! Ez az egyetlen módja, hogy emlékezz, fiam: gyakorolnod kell! Egyszer még az életünk múlhat azon, hogy emlékszel-e!
– Itt az idő, anya!
Mire felnéztem, apa maga felé fordította anya testét, mintha ölelné, de valójában azt akarta, hogy a hátát lássam. Apa karjain anya vére piroslott, hátulról érték őt a lövések. Kettő. Az egyik golyó nem ment mélyre. Éreztem az ujjammal. Csontot ért. A másik az oldalán át távozott. Hirtelen látomásként tört rám, ahogy elképzeltem, ahogy az első lövés irányába fordulva érte őt a második. Tisztán láttam az arcát magam előtt, mintha csak ott lettem volna: fájdalom rántotta össze az arcizmait, de szeme és íja állhatatosan kutatta a gyilkost, ösztönösen, hogy végezni tudjon vele, mielőtt késő lenne. Azt is láttam, hogy nem a fizikai fájdalmat tükrözte a szeme, amikor elhagyta az ereje és összeesett, hanem a félelmet, hogy nem tud már vigyázni a rábízott életekre.
– Tudom, anya! Tudom! A végsőkig küzdöttél értük. És tudom, hogy miért kellett szenvedniük a kis állatkölyköknek: Ezért a pillanatért!
Olyan erősen markoltam meg a viharmadarat, hogy majdnem kiserkent a vér a tenyeremből. Láttam a kezem anyám hátán, és láttam, ahogy kékes fényben kezd derengeni. Hallottam a saját hangom, ahogy mormolom a belém vert szavakat. Milyen jó, hogy nem kell gondolkodnom. Jönnek maguktól egymás után. Éreztem az energiát összpontosulni a szimbólumban, és éreztem, ahogy megindul a karom izmaiban, belehatol anya testébe, és szétterjed… Sokkal intenzívebb, sokkal megindítóbb, mint egy kisállat apró sérülését gyógyítani, mint a fájdalmat csillapítani.
Amint meghallottam, hogy felköhög, elkezdett rázni a zokogás. Könnyek nélküli. Megkönnyebbülést adó.
Magam is szinte hitetlenkedve figyeltem, amint az összeforró izmok kilökték magukból a bőrfelszín közelében megrekedt pisztolygolyót. Még bámultam egy pillanatig, ahogy a bőr beforrad, a vérzés eláll.
Láttam, ahogy apa ráhajol anyára és csókokkal borítja.
És láttam, ahogy felnéz rám, és türelmetlenül sürget:
– Folytasd!
A hitem szikla szilárd lett ettől kezdve. Azóta soha nem válok meg a számomra az életet jelképező szimbólumtól, Davidon bácsi rám bízott örökségétől.
Most veszem csak észre, hogy már nem Vanda kezét szorítom, hanem a medált a mellkasomon.
Az ő keze az arcomon. Hüvelykujja épp egy könnycseppet morzsol szét, ami csordul ki a szememből.
– Volt még egy próbálkozásom. Azt a házasságot is életfogytiglanra szántam. – Magam sem értem, miért nyílok meg Vandának. Csak úgy árad, és nincs is kedvem megállítani. – Hozzám képest idősnek számított a nő, akivel sok-sok év után újra szerelembe estem. Ő egy vagány kis krapekot szült nekem. Azok a boldog évek úgy röppentek el, mintha egy pillanat lett volna. Túlságosan hamar ért véget. Rettenetes kín volt a feleségem elvesztése, de összehasonlíthatatlan a fiaméval!
– Soha nem akarom megismerni ezt az érzést! – Láttam Vanda szemén, mennyire őszinte! – Pétert is alig tudtam feldolgozni, Nimit képtelen lennék. Meghalnék vele.
–Azt hittem, fel tudok készülni. Tudtam, hogy gyorsan öregedik a fiam. Tudtam, hogy ez lesz a vége…
– Jézusom! Csak nem progéria?!
Kerülöm a tekintetét, a plafont bámulom.
– Az ő első kromoszómájának LMNA génje más volt, mint az enyém. A Lamina A protein képzése máshogy működött. Durva, mi, hogy ez önmagában milyen ridegen tárgyilagos kijelentés. Valójában meg milyen kegyetlen dolog!
Vanda feje újra a mellkasomon pihen. Talán álomba tudom simogatni…
Krisztus u. 1677 tavasza, indián falu, valahol a mai Ohio állam területén, USA
Anya, apa csókjaiból kiszabadulva, végre felült és rám nézett. Elkapta a nyakamat az egyik kezével, a másikkal a kezemet, amivel még mindig görcsösen markoltam a szimbólumot. Megcsókolta a medált, aztán az arcomat. Örömkönnyeket sírva csókolgatott, de hirtelen megmerevedett. Akkor pillanthatta meg őket. A hátam mögött.
– Neeee! – sikította keservesen és hosszan!
Apa elkapta őt hátulról, szilárdan tartotta. Anya képtelen volt szabadulni, hogy elérje az imádott unokáját.
– Nem kellett volna törődnöm a többiekkel! Nem kellett volna kiállni küzdeni! Annyira egyértelmű volt, hogy reménytelen a túlerő! Miért nem vittem őket biztonságba?! Mielőtt bekerítettek, még kisurranhattunk volna! Csak mi hárman, a zűrzavart kihasználva!!! – elcsuklott a hangja a zokogástól.
Most először néztem igazán körül. Mindenféle holttestek hevertek szanaszét: vegyesen nők és férfiak, gyerekek és öregek, indiánok és fehér emberek. Micsoda aljasságra vall, hogy itt hagyták a halottaikat. Az ő odaveszett embereik között volt, akiből nyilak meredeztek, volt, akinek a mellkasából tomahawk állt ki, volt, akinek a nyaka volt átmetszve.
– Kifigyelték, mikor indulunk el. Tudták, hogy nem marad erős védelem a faluban, amikor vadászatra indul a harcosok többsége.
Apám hangja a fejem fölül érkezett. Én még mindig térdeltem, úgy pásztáztam körbe, undorodva az emberi gonoszságon. Mire a mondata végére ért, épp az ő ökle került a látóterembe. Az volt szemmagasságban, de nem is kellett látnom az arcát. Az elfehéredett ökle is elárulta az indulatát. Egyetlen ütése is halálos lett volna akkor…
Egy pillanattal később viszont lépett egyet hátra, izmainak feszes tónusa lazult.
– Láttad, hányan jöttek? – fordult anyához. Hideg volt a hangja. Éreztem, hogy ő már visszanyerte az önuralmát: hidegvérrel elemez, tervez: – Tizenkét holtest. Azzal a kettővel együtt az erdő szélén, akiket érkezéskor átugrottunk. Lehetett túlélő?
– Legalább kettő – hajtotta le fejét anyám. – Én tizennégyet számoltam, de könnyen lehet, hogy nem vettem észre mindenkit.
– Csak kettő? – tűnődött. – Az megmagyarázná, hogy miért hagyták hátra az embereiket… Figyelem! – felemelte a hangját, és nyelvet váltott, hogy a vadászok is rá figyeljenek. – Számítsunk arra, hogy visszatérnek! Segítséget hoznak, ha tisztelik a halottaikat!
Láttam, ahogy a családtagjaik fölé görnyedő, szeretteiket keservesen sirató harcosok lassan átváltoznak: Íjaikat megmarkolják, hátukat egymásnak vetve kémlelni kezdik az erdő fáit.
– Ne várjunk itt rájuk! – hirtelen pattantam fel, kezem ökölben, szemem vérben, hangom bosszúszomjas üvöltésben. – Én elveszem az ő feleségeik és gyermekeit életét cserébe! Azt akarom, hogy érezzék ezt a kínt!
Megiramodtam, de apám egy hosszú szökkenéssel rám vetette magát. Csak a lábamat érte el, de megakasztotta a lendületem, és orra estem. Mire bármit reagálhattam volna, már a hátamon feküdt, és teljes súlyával próbált a földhöz szögezni. Teljes erőbevetéssel rúgkapáltam. A düh hajtott, irtózatos erőt adott nekem. Úgy küzdöttem ellene, ahogyan a kiképzés során sohasem mertem volna, de nem is lettem volna képes erre. Apám tanított közelharcra, már gyerekkorom óta. Később a törzs tagjaival is megharcoltam. Technikákat lehet így tanítani, kitartást lehet szerezni, de ilyen tomboló elementáris erővel képtelenség harcolni, amikor nem a bosszúvágy hajt! Apa meg sem érezte a betalált ütéseimet, és egyetlen egyszer sem ütött vissza. A lefogásra koncentrálta minden erejét, minden tudását. Ő is bevetett mindent, nem tehetett másként. Akkor még nem tudtam, hogy az életemért küzd… velem. És a lelkemért.
Akkor azt sem értettem, hogy a többiek miért állnak felettünk tétlenül: „Micsoda birka banda! Miért nem akarnak ők is bosszút állni? Mindannyian örökre elvesztették gyermekeiket, feleségüket, még a szüleiket is!” – Minden dühömet apámra zúdítottam. Azt hittem, hogy csak az őáltala érzett tisztelet tartja őket vissza, hogy kiszabadítsanak és elinduljunk vérengzést rendezni a gyilkosok koszos porfészkébe.
Küzdöttem, ameddig csak bírtam, de apám edzettsége és higgadt erőbeosztása legyőzött. Minden izmom és ízületem sajgott, a tüdőmből kifogyott a szusz, elapadt az adrenalin. Apa szorítása enyhült, amint az eszeveszett rúgkapálásom fájdalmas, görcsös zokogássá változott.
– Nem akarlak téged is elveszíteni! – mondta a fülem mellett zihálva.
– Öngyilkosság lenne – mondta fentről az egyik harcos egyetértően.
– És semmit sem hozna helyre – mondta egy másik végtelen szomorúsággal a hangjában.
– Nem érdekeeel! – üvöltöttem. – Nem akarok élni nélkülük! – újra beindult az adrenalin termelés, mozgósítva a tartalék energiáimat. Apa még fenntartotta a vörös riadó készültségi szintet, így nem érte felkészületlenül az újabb dührohamom.
– Még kölyök vagy, fiam! Most látszik csak igazán, hogy mennyire! – Ezt akkor mondta, mikor végre újra lecsendesedtem. Szomorúságot hallottam ki a hangjából. – Ne félj, vigyázok rád! Megtanítalak arra, hogy mi a helyes! Akkor is, ha ez most neked nem tetszik. Még kölyök vagy, még nem értheted. Még az indulatok vezérelnek a józanész helyett! De egyszer majd megköszönöd…
– Mire megyünk a józan ésszel, apa?! – belevágtam a szavába. – Nézz körül! Mit tegyek a kislányommal? Mit tegyek az üde szépségű, csengő hangú feleségemmel? Mit tegyek az összes gyerekkori játszótársammal? Mind azok voltak. Még a legöregebb is közülük! A családom voltak, a törzsem, az életem! – Már kiabálni is alig volt erőm…
– És mire mész azzal, ha te magad is ártatlan gyermeket és védtelen nőt gyilkolsz?
A hangjában volt valami, aminek vékony tűként sikerült áthatolni a düh-szilánkokból felépített pajzsomon. Talán csak az a kétségbeesett aggodalma, hogy elveszik a lelkem. Megéreztem, hogy az százszor jobban fájna neki, mintha csak az életem veszik oda.
A látomás, amit a szavaitól akkor láttam magam előtt, azóta is sokszor kísért álmaimban:
Láttam magam, ahogy játszi könnyedséggel, észrevétlenül jutok el a városukba. Hallottam, ahogy kupát ürítenek az ivóban a hőseikre, akik megszerezték végre a rég áhított földeket. Gyűlölettel néztem azokat a haszonélvezőket, akik keze tiszta maradt, és már tervezgetik a jövőt, a terjeszkedést. Ők pontosan ugyanígy megérdemlik, hogy halott feleséget és gyermekeket találjanak odahaza!
Aztán újra magamat láttam, ahogy az első ablakon bemászva az első nő torkát átvágom, gyermekei felsikítanak, a kisebbek értetlenül néznek rám, miért bántottam anyut. A nagyobbak rémülten menekülnek. Láttam, ahogy a legközelebbi gyermekbe belemártom a tőröm, és az ő egyszerre vádló és panaszos kis tekintete megüvegesedik. Éreztem, hogy ettől a szempártól soha többé nem szabadulok. Nem a sikítástól nem hallottam a lövést, hanem a bénultságtól. Az a szem tartott fogva. Soha többé semmit sem teszek már… Éreztem a golyót a hátamba hatolni. De nem fájhatott jobban, mint a lelkem.
Ettől a látomástól értettem meg az apám kitartó küzdelmét tápláló erőt. Az akkor végig nem hallgatott utolsó mondat cseng a fülemben azóta is, rengeteg helyzetben: – Egyszer majd megköszönöd!
– Anya? – egy nagyon gyenge hangocska hoz vissza a jelenbe. – Anya!
Ajjaj, egyre erősödik. Még csak félálomban lehet, nem kéne megvárni, hogy felébredjen!
– Anya itt van kinn velem – suttogom. – Mindjárt bebújik melléd, jó?
Gondoltam Vanda erre felébred, de valószínűleg mélyalvásban van. Na sebaj, azért edzem az izmaim, hogy erőfeszítés nélkül hordozhassam a tenyeremen a hölgyeket. Főleg azokat, akik gyönyörben részesítettek, nem igaz?
– Csss, már hozom is anyát. Elaludt odakint a kanapén. De már itt lesz melletted. Aludj szépen vissza!
Kérnem sem kell, Nimród rutinosan beljebb gurul az ágyon, jó nagy helyet hagy az anyjának. Rátérdelek az ágyra, hogy a közelébe tehessem le. Azonnal odabújik hozzá, kis kezével átöleli. Nézem egy kicsit még őket a sötétben. Irigykedek. Boldogok, hogy vannak egymásnak.
Ismerem magam: nem tudok élni gyengédség, szeretet nélkül. Hogy is mondtam Vandának az előbb? „Még nem vettem el mindent, ami kell.” Hirtelen ötlettől vezérelve leülök melléjük, és azt képzelem, hogy ők az én családom…
Nem engedhetem meg magamnak, hogy családom legyen! Az csakis szívszaggató véget érhet.
Az eszelős drouni mágus kíméletlen tette nekem árt a legtöbbet. Anya és apa ott vannak egymásnak. Bárhol, bármikor. „Ahol te vagy, az lesz az otthonom.” Apa ígérete be is teljesedett. Őnekik majdnem mindegy merre visz a sorsunk. Én szenvedek csak igazán.
Sokáig keresgéltünk elfeket, de mindenki csak bambán ingatta a fejét. Senkinek sem rémlett fel egyetlen – még mondabeli – lény sem, mikor hosszú füleinket megbámulták. Feladtuk a keresést.
Az első hely, ahol tartósan letelepedtünk, még biztatónak tűnt. Igen: az volt a békés indián törzs, ahova befogadtak minket. Egyszerűen megérezték a tiszta szándékainkat, az egyenes jellemünket, a jó lelkünket. Ez elég volt nekik. Nem firtatták, miért hegyes a fülünk, miért célzunk halálos pontossággal éjszaka is, miért hallunk mindenkinél jobban távoli neszeket. Nem akartak tanulmányozni minket, és nem irigykedtek ránk. Nem kérdezősködtek akkor sem, amikor látták, hogy én nem növök olyan gyorsan, mint az ő gyermekeik. Az istenekbe vetett hitük miatt lehetett talán, hogy eszükbe sem jutott boszorkánysággal megvádolni bennünket az örök fiatalságunk miatt. Így utólag visszagondolva óriási mázlim volt, hogy közöttük nőhettem fel, hogy akkor még nem kellett olyan gyakran felszívódnunk, nevet változtatnunk.
Eleinte idegennek számítottunk, de amikor már a harmadik generáció cseperedett, akkor már „emberemlékezet óta” a törzs tagjai voltunk. Apát Nyugodt Sziklának kezdték hívni, anyát Örök Asszonynak. Rám elég sablonos nevet akasztottak: Sólyomszem. A Davidon bácsitól tanult sólyom hívást minden gyerek imádta. Büszkén mutogattam a tudományomat, Seryn szent madarának szólítását.
Az iszonyattal teli nap után nem létezett többé a törzsünk hiszen egyetlen asszony és leány sem maradt életben. A vadászok becsatlakoztak más törzsekbe, de apa levonta maga következtetését: az indián kultúra napja leáldozóban van. Ha életben akarunk maradni, tovább kell lépnünk.
Ezután már sehol sem maradhattunk sokáig. Legelőször azzal kellett szembesülnünk, hogy az emberek sehol sem toleránsak a másságunk iránt. A füleinket próbálhattuk elrejteni a hajviseletünk, kalapok, csuklyák, burnuszok alá, de már képtelenség volt titkolnunk, hogy mennyire mások vagyunk.
Apám odahaza sem szeretett az emberek közé kimenni, elhagyni Metsärt, úgyhogy neki ez az átok valóban a lelkét marcangolta. Ő úgy próbált úrrá lenni az érzelmein, hogy soha nem beszélt sem Quintarisról, sem az elfekről. Anyát is mindig megfeddte, hogy előre kell nézni, nem szabad a múlton merengeni, mert az csak feltépkedi a sebeket.
De anya pont az ellentéte ebben is apának: Ő úgy dolgozta fel a veszteségét, hogy folyton Quintarisról beszélt. Apa csakis azért hagyta, mert bízik a hazatérésben, és nem akarta, hogy a fia semmit se tudjon a szülőhazájáról.
Anya nekem még megpróbált mindent átadni, amit egy Metsärban felnövő gyermeknek tudnia kell. Az unokáinak viszont már gyermekmesékké formálta a családunk történetét: Quintaris világát kalandozókkal népesítette be, a jók és gonoszok egymás ellen vívott harcaira hegyezte ki a történeteit. Az ő meséiben az emberek álltak a jó-rossz skála közepén, a semlegesség területén. A törpék néha jó, néha rossz szerepet játszottak, de persze az elfek csakis jók lehettek nála: tündérek. Főleg a kislányom rajongott a tündérekért. Hisz ő maga is az volt!
Anya mostani változata már nem éppen gyerek-barát. Mondtam is neki, hogy többre menne, ha a régi meséit írná meg, azt még ki is adathatná mesekönyvként.
Szóval a vérengzés óta állandóan költözünk. Az emberek előbb-utóbb elkezdik megjegyezni, hogy mi hogy-hogy nem öregszünk, pedig egyidősek vagyunk az ő szüleikkel…
Rémes napokat éltünk meg, amikor boszorkánynak kiáltották ki anyát. Az örök fiatalságát irigyelték meg.
– Ő is az: boszorkány! – visította Új-Anglia egyik leggonoszabb lelkű teremtése.
A tiszteletes lánya halálra unta magát, és izgalmas csínynek tartotta, hogy megvádolt szerencsétlen nőket. Nem hiszem, hogy nem fogta-e fel, hogy életekkel játszik. A perverzitása fajult idáig. Lehet, hogy ártatlan játéknak indult, amikor pár barátnőjével a földön fetrengve megjátszották, hogy ördög szállta meg őket, de képtelenek voltak leállni. Szerintem egyszerűen beijedtek, amikor nagy lett körülöttük a hírverés, és jobbnak látták másokra terelni a figyelmet.
Apám már aznap reggel is azt mondta, hogy rossz ötlet most bemenni a salemi piacra, hiszen mi is hallottuk, hogy három nőt azonnal börtönbe vetettek, esélyt sem adva nekik a védekezésre. Mi meg szépen beleszaladtunk az őrület közepébe.
A visítozásra összecsődült mindenki, körbeállták a kocsinkat. A lincshangulat fokozatosan formálódott, ahogy Betty vonaglani kezdett, görcsösen tartott mutatóujját anyára szegezve. Láttam Abigail-en, hogy csak egy pillanattal később, egy alig észrevehető vigyor után, csatlakozott a felbújtóhoz, hogy segítsen meggyőzni a tömeget.
Lefogták a lovunkat, lerángattak a bakról. Persze nem tudták kivel kezdenek. Sec perc alatt pár betört orr, kitört kar és eltört sípcsont árán a tömegen kívülre kerültünk. Persze ezek a kedves simogatások, amikkel illettük őket, nem igazán állították a mi oldalunkra az egyre növekvő tömeget.
Amilyen ütemben hátráltunk, úgy közeledtek. A szemük vérben forgott, az ökleiket rázták, fröcsögött a nyáluk, ahogy átkoztak bennünket. Közelebb jönni egyik sem mert már. Láttam, ahogy hátul a két lány, már egyáltalán nem fetreng görcsökben. Valójában csak most szállta meg őket az ördög, kárörvendő vigyorral nézték a tömeghisztériát.
– Boszorkány, mi?! – kiáltottam egyszer csak, mert megvilágosodtam. Ugyan boszorkány varázslatokat egyáltalán nem tanultam, de nektek, tudatlanoknak úgyis mindegy… Jó lesz a papi is: – Hát akkor nesze nektek! – olyan gúnyosan mondtam, amennyire tőlem telt, de közben azon izgultam, emlékszem-e még a helyes varázsigére.
Felnyúltam ez ég felé, elmormoltam a szavakat, és lesújtottam. A villám a tömeg kellős közepébe csapott. A fülsiketítő robbanás miatt nem hallhatták a következő imát. Még szedték össze magukat, és sérültjeiket, amikor páran észrevették a fenyegető fekete fellegeket elképesztő gyorsasággal kialakulni maguk felett. Pár másodpercnyi idejük volt újra átkozódni, halálos fenyegetőzéssel megindulni felénk, mielőtt zúdulni kezdtek az égből a diónyi jégdarabok.
Rohanni kezdtünk. Csak a kincset érő tárgyainkat és fegyvereinket vettük magunkhoz, minden mást hátrahagyva menekültünk.
Kopóikkal napokon belül a nyomunkra akadtak. A kiváló szaglású dögök elől képtelenség elrejtőzni. Hiába az elfek tudománya, hiába a hazai pálya, a rejteket adó erdő.
Viszont Davidon játékai most is kihúztak a bajból. Mire jó a vadak szólítása? Az erdő telis-tele vadállatokkal! Milyen jó is, ha csakis én lehetek a barátjuk, akit az életük árán is megvédenek! Amíg az üldözőink a farkashorda véres támadásával küszködtek, elég előnyre tehettünk szert. Valamiért úgy döntöttek, hogy elég az nekik, ha nem jövünk vissza, minek kockáztassanak még többet a hajszával…
Azóta sem tudom megállni, hogy ki ne üljön a kaján vigyor a képemre ettől az emléktől.
De bármerre fordultunk is meg ezután, minden város seriffjének falán, a vérdíjat ajánlgató plakátok közt ott díszelgett a felhívás: jelentse, aki hegyes fülűekkel futott össze! Ekkor adtuk be a derekunkat: elf-öntudat ide vagy oda, az arcunk két oldalát dekoráló, fajunk kétes-felsőbbrendűségét büszkén hirdető, talán az éles hallásunkért is felelős csúcsoktól megválunk. Rejtőzködő életmódot igen nehéz ilyen megkülönböztető jeggyel élni. Többedik próbálkozásra sikerült csak a heg nélküli kerekített változat. Az a makacs fül sokáig úgy gondolta, hogy a gyógyulás maga a visszanövesztés… Ironikusnak találom ezt az eltökét ragaszkodást!
A világ technikai fejlődése számunkra igazi fenyegetés: amikor egy kevésbé jól sikerült akció után apát előbb találták meg a helyszínre hívott mentők, mint én, meg akarták menteni az életét. A nagy vérveszteség miatt gyorsan vérmintát vettek, hogy a lehető legjobb zacskót kössék fel a hordágy fölé a rohamkocsiban. Már csak a kórházban leltem rá. Amikor beléptem a szobájába, egy rakás orvos állta körül az ágyát, őt kérdezgették, meg maguk között tanakodtak mi lehet az oka a vére különös összetételének. „Szerencsére” menniük kellett egy tömegbaleset beérkezett sérültjeihez, és végre kaptunk egy percet magunkban. Nyilván nem számítottak az azonnali totális gyógyulásra, sem az ablakon távozáshoz szükséges akrobatikus mutatványra. Azt a várost is sürgősen el kellett hagynunk… Pár héttel később az országot is.
Egyre nehezebb új személyazonosságot találnunk vagy kreálnunk. Milyen jó dolgunk is volt, amikor még csak a felmenők iránt érdeklődtek, de aztán egyre több országban elkezdtek ragaszkodni ahhoz, hogy papír igazolja ki kicsoda. Eleinte csak a nemeseknek volt fontos, és apa pont ezért akart szürke kisegér maradni, miközben odahaza már a népének megbecsült vezetője lehetne.
Manapság már csak az állami nyilvántartások feltörése a járható út. Már az sem működhet, hogy elhunyt emberek bőrébe bújunk, csendben eltemetve a hamvaikat, nehogy halotti anyakönyv megörökítse a haláluk tényét.
Kész rémálom számunkra a biometria! Az ujjlenyomatok, az arcfelismerés, a retina szkenner, a mindenütt figyelő kamerák. Csak az a mázlink, hogy senki nem keres bennünket, senkiben sem merült még fel, hogy felgöngyölítse a szálakat országokon és generációkon át.
Most is kezd égni a lábunk alatt a talaj. Anya iratai szerint 70 éves, de 40-nek is alig látszik. Hát még ha sejtenék, hogy valójában az ötszázhatodik évét tapossa! Széjjel bökdösnék mintavétel céljából a tudomány nevében. Ki sem engednék a CT-ből, max át az MR-be vagy egy genetikai laboratóriumba, talán még gyermek kihordására is kényszerítenék…
Azt hiszem, megvan a kiút! Kapóra jön nekünk az a sok muszlim menekült. Ideális öltözet, anya legalábbis szinte láthatatlanná válhat. Az se gyanús, hogy nincsenek papírjaink, ráfoghatjuk a viszontagságos útra vagy az embercsempészekre… Holnap felvetem apának, és kidolgozzuk a részleteket. Ideje feleleveníteni az arab tudást! Biztos az elmúlt pár száz év abban a nyelvben is hagyott nyomokat.
Jó, hogy ma még csak vasárnap van! Reggel sokáig heverésztem. Nimi már tűkön ült, új leckéket akart venni Ádámtól, így őt nyúzta, nem engem. Most is odakinn gyűrik egymást.
Micsoda furcsa kaland! Csütörtökön felrobban és kiég a szomszéd lakás, a mienk életveszélyes, használhatatlan, de ahelyett, hogy az iskola tornatermében dekkolnánk, gyakorlatilag nyaralunk! Wellness hétvégével kárpótolt a sors a tragédiáért. Niminek személyi edzős fitnesz is jár, én meg kaptam egy felejthetetlen estét! Olyan jó volna, ha véget sem érne…
Ez a könyv viszont mindjárt véget ér: még ma kiolvasom. Remélem, Levander végre hazatér, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Na nézzük!
Ha jobban szeretnéd érteni Ádám múltját, lejjebb olvashatsz pár gondolatot az indiánokról, Salemi boszorkányokról és a Hutchinson–Gilford-progéria szindrómáról.
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor segítek visszatalálni:
Háttéranyagok
Indiánok
„… ők hasonlítottak leginkább a mi saját népünkhöz: a természetben éltek, csak annyit vettek el belőle, amivel nem borították fel az egyensúlyt, és ők is szentnek tartották a természetet és az életet… Miért akarná bárki elvenni a földet, mikor nem a föld tartozik az emberekhez, hanem az emberek tartoznak a földhöz?!” – A Földön talán az indián kultúra állt a legközelebb az elfek elveihez az 1600-as években.
Azt a bizonyos indián törzset ne keresd, hisz nyomtalanul tűnt el a Föld színéről. Utódaik nem születhettek, a túlélő vadászok beolvadtak más törzsekbe.
Más indián törzsekről sok elérhető anyag található a neten. A Wikipedia is összeszedi a tudnivalókat.
Salemi boszorkányok
„– Ő is az: boszorkány! – visította Új-Anglia egyik leggonoszabb lelkű teremtése.
A tiszteletes lánya halálra unta magát, és izgalmas csínynek tartotta, hogy megvádolt szerencsétlen nőket. Nem hiszem, hogy nem fogta-e fel, hogy életekkel játszik…
Apám már aznap reggel is azt mondta, hogy rossz ötlet most bemenni a salemi piacra, hiszen mi is hallottuk, hogy három nőt azonnal börtönbe vetettek, esélyt sem adva nekik a védekezésre. Mi meg szépen beleszaladtunk az őrület közepébe.”
Levander megúszta a boszorkánypert, mások viszont áldozatul estek: róluk olvashatsz például Wikipedia A salemi boszorkányperek szócikkében.
Hutchinson–Gilford-progéria szindróma
„– Azt hittem, fel tudok készülni. Tudtam, hogy gyorsan öregedik a fiam. Tudtam, hogy ez lesz a vége…
– Jézusom! Csak nem progéria?!
Kerülöm a tekintetét, a plafont bámulom.
– Az ő első kromoszómájának LMNA génje más volt, mint az enyém.„
Ádám szokásos praktikája, hogy igaz kijelentéseket mond, amik nem feltétlenül függnek össze. Hagyja, hogy Vanda progériáról szerzett egészségügyi ismeretei segítségével megértse és átérezze, milyen az, amikor a gyermek sokkal gyorsabban örgeszik az apjánál.
Ádám nem leplezheti le magát, nem köti Vanda orrára, hogy a fia így is 1714-től 1902-ig, 188 éves koráig élt. Igaz, ami igaz, hogy az öregedést szabályozó génje máshogy működött, mint az apjáé…
