3. A gyógyító pap
Hét nap telt el azóta.
Kaptunk egy újabb küldetést. Egyszerű volt, el is végeztük. Én úgy érzem, megvonták tőlünk a bizalmat, jelentéktelen feladatokat bíznak csak ránk. Még ha el is árultak bennünket, Nymnek és Erhannak akkor sem lett volna szabad hígítás nélkül innia a bort aznap éjjel Darvienben. Talán akkor le tudtuk volna leplezni az árulót…
Még mindig nehezteltem rájuk. El is mentem kicsit kiszellőztetni a fejem, mielőtt visszaindultunk Chatoonba. Nem siettünk. Élveztük kicsit a kellemes klímájú tengerparti város, Corenza hangulatát. Hófehér házak, kék tetők, kékre mázolt ajtók és ablaktáblák.
Épp lehunyt szemmel élveztem a nap melegét az arcomon, amikor egyszer csak jajveszékelés és sikoltozás nyomta el a tenger távoli morajlását. A szomszéd utca felől jött a zaj, emberek futottak velem szembe.
A szívem már szaporázta, kezeim már elő is húztak egy-egy tőrt a szoknya hasítékából, csak még nem tudtam honnan várjam a veszélyt, és milyen formában!
Egy vérző kisgyermekkel a karjában szaladt el mellettem egy rémült anya. Mások is fordultak ki a sarkon, ők csak magukat mentették, és segítségért kiabáltak.
Átvergődtem köztük, végre elértem a sarkot, és megláttam őt.
Eszeveszetten tombolt. Hatalmas ember, testi ereje túlszárnyalta a gyermekeiket kétségbeesetten mentő anyákét. Feje kopasz és tetovált, szemei sárgák. Ha békésen álldogálna ott a tér közepén, akkor is megfagyna az emberben a vér a látványától. De ő nem ácsorgott! Kegyetlenül vérengzett.
Nem gondolkodtam, nem érdekelt a lelepleződés! Az első tőröm már úton volt felé, a másodikat épp hajítottam, a harmadikat kutatta már a jobb kezem a szoknya alatt.
Egy pillanattal később döbbenten látták a vele küzdők, hogy kimerevedik, amikor fülébe hatol az az első tőr, és ahogy fordult felém, mellkason találja a második, és a hasba a harmadik. Vér bugyogott fel a szájából. Vádlón meredt rám. Térdre rogyott, aztán arccal a földre.
Egy anya épp elhúzta gyermekét a közeléből. A kicsi már nem is sírt, összeesett anyja karjában.
Egy másik kisgyermekért nem szaladt senki. Ő már mozdulatlanul feküdt. Én mentem oda hozzá, és felvettem. Gondolkodtam, hogy átvágjam-e előbb a tarfejű nyakát, de inkább a gyermeket öleltem magamhoz: „Ha lelke kiszáll kicsiny testéből, hadd érezzen utoljára még egy kis gyengédséget!”
Felfigyeltem, hogy megváltozott az alapzaj. Az emberek egyszerre nem kiabáltak már segítségért, és abbamaradt a szitkozódás is.
„Halkan sírva könyörögnek…?” – Érdekelt mi történik: a kicsit ölelve fordultam hátra.
Szóval egy pap! Gyógyító. Megkönnyebbült halk zokogások kísérték útját. Mindig hátulról láttam őt: térdepel, gyógyít, feláll, a következőhöz lép és újra letérdepel, aztán már felállnia sem kell, viszik hozzá a sérülteket.
Ránéztem a kicsi fiúra a karomban. Megindultam én is a világos csuhát viselő megmentő felé. A kicsi arcához tartottam a fülem, hátha lélegzik még.
– Tedd le, lányom! – hallottam közben a pap hangját.
Letérdeltem mellé, és elé tettem a gyermeket. Hallgattam, ahogy mormol, és néztem, ahogyan baljában markolja szent szimbólumát, aztán jobbja alatt felköhög a fiúcska.
Sosem hittem volna, de ettől kitört belőlem is a megkönnyebbült zokogás. El akartam kapni a kezét, de nem hagyta, hogy hálálkodjak. A gyermek szájához tartotta a szimbólumot, ő pedig megcsókolta. Én meg a gyermeket emeltem a számhoz, véres, piszkos arcocskáját szinte tisztára puszilgattam.
Egy férfi térdelt le mellém. Rátette a kezét a vállamra, és annyit mondott:
– Köszönöm!
Lefejtette kezem a gyermekről, és magához szorította. Sírt. Az apja lehetett.
Nekem meg eszembe jutott a félbehagyott teendőm. Eltökélten álltam fel, hogy bevégezzem a feladatot: megszabadítsam a világot ettől a szörnyetegtől.
De megtorpantam. Meg is bénultam egy pillanatra a látványtól!
A papot láttam térdepelni. Fekete rongyos bakancs látszott ki az előtte heverő testből a bal oldalán. Hitetlenkedve néztem a jobbjára. Igen: ez az a visszataszító tar koponya, tele félelmetes tetoválásokkal.
– Ne! Mit teszel?! – rivalltam rá. – Talán azt akarod, hogy folytassa a vérengzést?!
– Mindenkinek joga van az élethez. – Így ő.
Hangja elképesztően nyugodt volt. Közben megkerültem őt.
– Nem ment el az eszem – nézett fel rám, bár nem sok látszott ki az arcából a csuklya alól, de a magabiztos mosolyát pont láttam. Ahogy a kezét is, amivel egy picit megemelte a szörnyeteg összekötözött csuklóját, majd visszaejtette. – Mire magához tér, ideérnek a városi őrök is.
Felállt, és közel lépett hozzám, de elnézett a fülem mellett. Talán a hátulról érkezőket figyelte.
– Lányom, jobb, ha te most félrehúzódsz.
Megfogta a kezem, és gyengéden húzni kezdett magával, utat adva az őrségnek. Egy pillanatig még figyelte, ahogy megkötözik, de nem várta meg a végét.
Belém karolt, és megindult velem egy sikátor felé. Beléptünk és eltűntünk az emberek szeme elől a zegzugos szűk járatokban.
– Azt hiszem, ezek téged illetnek.
Kezei eddig a bőujjú csuhájában pihentek, összedugva, de most kihúzta az egyiket. Felém nyújtotta és kinyitotta az ujjait. A három pengém pihent tenyerén.
– Nem tévedek? – nézett a szemembe.
Ekkor emeltem rá a tekintetem, ami eddig a kezére szegeződött.
A megdöbbenéstől hátrálni akartam, de a falnak ütköztem.
Ő mosolygott. A meleg, fekete szemével mosolygott. És persze a rövid, sötét szakállal keretezett szájával is. Kicsit féloldalasan.
Hátra tolta a csuklyáját. Kócos haja most majdnem vállig ért…
– A múltkor még bevettem, hogy a fekete arcszőrzet nőhet annyit, hogy két napi borosta már egy rövid szakállnak látszik, de egyetlen hét alatt a haj nem nő ennyit!
– Nem bánom, ha megcibálod kicsit, igazi-e… – kacsintott rám.
Elhúzódtam.
A múltkor túl közel engedtem, óvatlan voltam.
– Ki vagy te? – szegeztem neki a kérdést.
– Vogelwide, nem emlékszel?
– Vogelwide nem létezik! Ahogy nem kezeled a klán pénzét sem! Mit akarsz tőlem?
– Nyugodj meg! – Lágy volt a hangja. Az enyém viszont éles:
– Hogy nyugodjak meg?!
Próbáltam újra hátrálni, és már a tőröm markoltam. Nem a dobótőrök egyikét, hanem az övemen hordott tőrt. Úgy éreztem, a hosszabb penge nagyobb biztonságot nyújt.
– Miért bízzak benned?
– Nem bántalak. – Újra előre nyújtotta a nyitott tenyerét. A pengéket nem úgy tartotta, hogy hajíthatná őket, vagy döfni akarna… – Sőt épp visszaadom a fegyvereid. Bajba is kerülhettél volna miattuk…
Elvettem a felém nyújtott dobótőröket, de nagyon óvatos voltam.
– Ki vagy te? Hogy van hatalmad gyógyítani?
– Az élet szent. Védem – mondta szelíden. – Te fejvadász vagy, embereket ölsz, de a szíved mégsem romlott teljesen! Láttam, hogy miért avatkoztál közbe. Semmi dolgod nem volt Tharwal elvetemült hívével, te mégis megmentetted a kétségbeesett embereket.
– A gyermekeket.
– A gyermekeket – ismételte a szavam.
– Ahogy a múltkor is mondtam, ártatlanokat nem bántok. Ha nem muszáj!
– De néha muszáj?
– Hidd el, vannak, akiket nagyon sajnáltam! Jólelkű, a sajátjaik ügyéért híven harcoló emberek, akiknek nem kellett volna meghalniuk. Mint azok az újoncok is, akiket az ellenfél klán rángatott bele a küzdelmünkbe. Bár én oltottam ki az életüket, de én annak a fejvadásznak a számlájára írom őket. Gyakorlatilag élő pajzsnak használta őket ellenem. Nem bírt velem, pedig alig volt pár tőr a ruhámba rejtve azon a küldetésen. Álcázni kellett magunkat. Se egy kard, se szablya, se íj, se nyílpuska nem lehetett nálam. Vendégként érkeztünk a házigazdához, fenn kellett tartani a látszatot.
Ekkor emberek hangját hallottuk a fejünk fölül, az egyik ablakból.
– Gyere, – suttogta, megfogta a kezem, és elindult – húzódjunk be a hajlékomba, itt van a sarkon túl.
Kitárta az egyik egyszerű faajtót a sikátor sok hasonló ajtaja közül, és betessékelt. Mielőtt beléptem, gyorsan körbepillantottam az utcán, lát-e valaki, és végig futtattam magamban, hányszor fordultunk eddig jobbra, hányszor balra, és hányadik is ez a kék ajtó a saroktól. Sosem érzem magam biztonságban, ha nem tudom merre járok, hogy hogyan tudok menekülni, ha szükség van rá…
Egyszerű helyiségbe léptünk. Egy asztal, egy ágy és egyetlen szék. Ő ráült arra, aztán az ágyra mutatott, hogy ott foglaljak helyet.
– Kérlek, folytasd! Szóval alig volt nálad fegyver…
– Azon a téli éjszakán Viharvadász a többieket védte bent, a házigazda otthonában. Ők tárgyalni mentek be, Sol meg testőrként. Így nekem egyedül kellett biztosítanom, hogy nem törnek rá a csapatra kintről, míg végzik a dolgukat odabenn.
„Na tessék, megint megnyílok neki! Miért?” – tűnődtem. De olyan érdeklődve hallgatta a történetem, nekem meg olyan jól esett a figyelme!
– Mindhárom fejvadászról tudtam. Már azelőtt megfigyeltem a helyszínt, hogy látványosan megérkeztünk. A másik vendéghez tartoztak, nem a házigazdához. Látszott, hogy készülnek valamire. Az elsőt sikerült csendesen megfojtani a nyakláncnak álcázott garottal. Az egyszerű ékszer nem volt gyanús, nem tűnt fegyvernek, beengedtek vele a felvonóhíd kapuján.
Csak egy sötét zugba tudtam behúzni a testét, – folytattam: – nem tudtam jobban elrejteni. Ki is hiába dobtam volna a falon túlra, a várárok vize befagyott, nem merült volna el, és akkor még valaki észreveszi. A dörzsölt vezérüknek viszont feltűnt a társa hiánya. Nem nyugodott, míg meg nem találta a tetemét. Ő maga riasztotta az őröket, azzal, hogy ura vendégszállására rátörtek. Ez okozta a szerencsétlenek vesztét. Csalhatatlan ösztönével szúrta ki hol vagyok, de nem maga jött ellenem, hanem rám küldte az frissen képzett ifjakból álló városi őr csapatot. A két leghamarabb érkezővel a tőrömmel végeztem, de jobbnak láttam távolodni. Behátráltam egy kis kapun, hogy egérutat nyerjek. Reméltem, hogy a bejárat szűke miatt nem tudnak körbevenni. „Egyesével jöjjenek, akkor elbírok velük!” – Ez volt a tervem. De nem ismertem eléggé a terepet, és sarokba szorultam. Egy apró belső kert volt az. Hangulatos lehet itt időzni máskor, de ez nem az az alkalom volt…
Nem volt választásom: menekülni nem tudtam, csak ha már minddel végeztem. Ugyan elfogathattam volna magam, hisz úgyis ki tudnék szabadulni, de tudtam, hogy ezt az a fejvadász is tudja. Amint megkötözve kísérnek az őrök, ő kioltotta volna az életem. Alattomosan, távolról, egy fúvócső mérgezett tűjével.
Hát ezért haltak meg szerencsétlenek – folytattam együttérzéstől csillogó szemmel. – Ezért gyászolhattak anyák, hitvesek és árvák. És hát ezért fogytak el a dobótőreim. Még a tőrömtől is megváltam. Azt a tőrt az egyik fiatal őr a mellkasában vitte magával. Kihúzni nem tudtam, mert társa éppen akkor vágta az oldalamba a kardját. Fájdalom járta át az egész testem, az ujjaim is megrándultak. Kicsúszott a kezemből a markolat, amikor áldozatom átesett a padon. Ügyesen lepett meg az a támadó. Nemcsak idősebb volt a többi városi őrnél, de úgy látszik, jóval tapasztaltabb is. Valahogyan a hátam mögé jutott. De nagy hibát követett el, hogy nem végzett velem azonnal. Akkor még lett volna esélye, hiszen a fájdalom lebénított egy pillanatra, ráadásul épp fegyvertelen voltam. De ő nemes lelkű volt, a törvény hű szolgája, tisztán akart játszani. Elkapni, hogy a bíró előtt feleljek tetteimért, társai haláláért. A két karomat erősen hátra fogta, én meg vettem egy nagy levegőt, szinte már-már meg is adtam magam, de ahogy a sóhajtás közben felnéztem, vaskos, hosszú jégcsapokat láttam meg a felettünk lévő erkély aljáról lógni.
„Innen érkeztél hát?!” – jöttem rá, hogyan cselezett ki. A rádöbbenés újra meghozta a harci kedvem. Éreztem a tartásán, hogy menni fog: elrugaszkodtam, nagyot lendítve a lábaimon. Felfelé rúgtam, hátrafelé pördültem, őt meg teljesen meglepte a fordulat. Útközben az ív tetején a lábammal eltaláltam egy-két jégcsapot. A városi őr hiába volt erősebb nálam, megzavarodott a szempillantás alatt megváltozott testhelyzetemtől, kicsusszanhattam a fogásából. A jégcsapok többsége ripityára tört a kőkeményre fagyott földön, de az egyik a puha porhóba hullott. Mázlimra az esti szél feltornyozta a havat a fal tövében, és az a seprűnyél vastagságú jégcsap ép maradt. Azt kaptam fel, és szúrtam. Nem volt rajta vért, nem védte semmi a bordák alatt, még a vastag kabátja sem állt utamba, mert szétnyílt. Talán mikor leugrott mögém, beakadt a korlátba. Még az is lehet, hogy ő nem is volt szolgálatban aznap este, csak odakeveredett. Csak jött, hogy segítsen az újoncoknak. Vesztére. A döfés nem lett volna halálos, de az ő fegyvere ekkor már az enyém volt. Ez a bátor férfi volt aznap éjjel az utolsó ártatlan áldozatom.
Igen, az ilyeneket mindig sajnálom egy kicsit, de nekem a társaimat kell védenem – kezdtem magyarázkodni. – Ez a dolgom. No meg persze az életösztön – az hajt. Én ölök vagy engem ölnek. Ez egy ilyen élet. Nem földműves lett belőlem, sem kézműves, békés családi élettel. Ha nincs Droun Tüze, biztosan az lettem volna. Kosarat fonnék, kelmét szőnék vagy ruhákat varrnék, várnám haza Solt, hogy a sok csivitelő csemete már őkörülötte zsongjon, mert az én fülem estére elfárad tőlük.
Csendesen elmosolyodott, és átült mellém az ágyra. Én meg nem bántam.
– Vannak, akik a Droun Tüzének árvái közül ma így élnek, békében.
– Én egy ilyet sem ismerek – mondtam. – Megfogadtam, hogy nem leszek préda többé, és ehhez tartom is magam. És anya sem leszek! Egyszer engem is megöl majd valaki, és én nem akarok árvát hagyni magam után, hogy rabszolgává tegyék!
Ekkor már egészen közel ült. A combunk összeért, és felém fordult. Elindult a keze az arcom felé. Ujjai külső részével végig simított a szám sarkától a fülemig, aztán beletúrt kicsit a hajamba, és lefelé csúsztatta a kezét. A tarkómon állapodott meg. Így tette fel a következő kérdést:
– Érezted már a halál leheletét, Zorka?
Átfutott az agyamon, hogy talán épp most kellene éreznem!? Erhan és Nym talán nem pont így szokták elbűvölni a célpontjukat? Keserédes mosolyra húztam a szám. Lehet, hogy tényleg ez történik most velem? Most, mikor épp kimondtam, hogy engem is megölnek egyszer… Az én kezem túl sok halált osztott már, talán meg is érdemelném… Ha most ér véget az életem, akkor legalább hadd élvezzem kicsit! Ő pont olyan férfi, akitől ezt elfogadnám. Édes volt ez a lehelet, bármit is mondott közben nekem ez a feketeszemű, az arcomtól egyetlen arasznyira! Vágytam a csókjára, még akkor is, ha halálos lesz!
Belementem a játékba: Nem távolodtam el, nehogy lássam a kezét, mert ösztönösen védekeznék, ha látom, hogy lesújt rám. A szívem erősen dobogott. Hol egyik, hol másik szemébe nézve, majdnem suttogva folytattam:
– Találkoztam pár, nálam jobb, vagy csak épp szerencsésebb, vadásszal, aki prédaként űzött. De ők már nem élnek. Például aznap éjjel is, 2891 telén: Végre újra szereztem egy fegyvert. Nem is rosszat: annak az idősebb városi őrnek a gondosan karbantartott kardját markolhattam, és ettől kezdtem magam nagyobb biztonságban érezni. De nem sokáig! Újabb fájdalmas meglepetés ért: A harmadik fejvadász. Ő ifjú volt még, de ezek szerint a lopakodásban már jeleskedett. Nem vettem észre, amíg a hátamba nem mártotta a tőrét, és mialatt elöntötte az elmém a fájdalom, már le is fegyverzett. A nehezen szerzett kard nagy ívben repült, csattant még egyet a mellvéd kövén, de onnan lebucskázott a sötét mélységbe. Dulakodtunk. Ő vagdalkozott, én próbáltam elugrálni. Még jó, hogy a ruhám ujjának szára alatt elrejthettem az alkarvédőket, az nem árulta el kilétemet, amikor megérkeztünk a házigazda erődítményszerű hatalmas otthonába. Kihátráltam a kert kapuján, újra a külső falon voltunk, reméltem, hogy el tudok menekülni, de egyelőre nem sikerült. Fáradtam, és egyre több sebből véreztem. Ráadásul nekem nem volt társam, neki viszont nagyon is.
Ha nem lett volna olyan öntelt a mestere, akkor én maradtam volna ott holtan. Csak egy pillanatra láttam meg a holdfényben, ahogy karba tett kézzel, kaján vigyorral, hanyagul a kis kapu falának dőlve figyelte tanítványát a hideg kék szemeivel. Mintha csak vizsgafeladatként dobott volna neki. Én már tántorgó mozdulatokkal próbáltam csak kitérni, a fájdalomtól nem tudtam arra koncentrálni, hogy elvegyem a tőrét. Elbizakodottan terelgetett a fal széle felé. Nemrég innen zuhant a mélybe az egyik áldozatom, majd az a nehezen megszerzett kard is, csak az épp a kiskapu túloldalán. Most megyek utánuk.
„De nem megyek egyedül!” – A gondolatot tett követte: az ifjú fejvadász vigyorogva lendült felém, talán csak ijeszteni akart, hogy leessek magamtól. Egy hirtelen oldalazó mozdulatra még futotta az erőmből: épp csak elment az oldalam mellett a tőre, de arra nem számított, hogy a karját is akarom majd. Az csuklóját sikerült a hónom alá szorítani, és a lendületét tovább fokoztam az enyémmel. Levetettem magam hátrafelé a mélybe. Bár nem önként, de követett, hisz a fogva tartottam.
Mázlink volt. Itt épp felhordta az iszapot a várárok vizének áramlása az évtizedek során a fal tövébe, és bozótos telepedett meg rajta. Bár lombtalan volt és ágai keményre fagytak, de sűrűn növő, vékonyka ágboga tompította az estünket. Elengedtem a fickót, már külön gördültünk tovább. A várárok befagyott vizén álltunk meg. Nem tudni hol és mikor ejtette el a tőrét, de maga sem találta. Nekem már moccanni sem nagyon volt erőm, de ő is csak lassan szedte össze magát. Kúszni kezdett felém. Hallottam, ahogy fém karcolja a jeget, egyre közelebb hozzám. Ez a hang elárulta, hogy van még elég fegyver nála, az karistol. Még ha lábra sem tud állni, akkor is könnyedén elintéz.
Berepedt a jég alattam. Már nemcsak a vérveszteség miatt remegtem, a jeges víz is kezdte átitatni a ruhám. Átjárta a testem a hideg. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem, milyen messze van még tőlem a gyilkosom. A támaszkodó jobb kezem ujját megvágta egy jégszilánk. Odapillantottam. Sugárszerűen tört be ott a jég, hosszú, vékony szilánkokra. Mintha csak tőröket raknál körbe, hogy a hegyük érjen össze. „Talán itt fogott halat valaki nap közben?” Lék lehetett ott, csak ujjnyi vastag jégréteg fagyott vissza a tetejére. Az tört be, amikor ráestünk a jégre, de a jég többi része vastagnak és stabilnak tűnt.
Odaért hozzám a fickó. Jól gondoltam: járni képtelen, de tetterős. Most láttam csak rendesen az arcát. Még tetszene is, ha nem így hozott volna össze vele a sors. Most a kezében egy rövid tőrt markolt, nem barátkozni készült.
Ez másmilyen penge volt. „Hány másik lehet még nála?”
A fejvadász fölém hajolt, és cinikusan vigyorgott, tudta, hogy egyértelmű a fölénye. Letettem a fejem a jégre. Vártam a döfést. Már nem is őt néztem, elnéztem felette, és a társát láttam odafenn, ahogy kihajolt a mellvéden. Látni akarta, mi történt velünk.
A hideg már a csontomig hatolt, lebénított. „Nyilván a zuhanás sem használt sokat az állapotomnak, és a vérveszteség sem, de a hideg lenne a gyilkosom, az átázott ruha pedig a fegyvere” – gondoltam, miközben rájöttem, hogy meg sem bírok moccanni. „Halálra fagynék, még kegy is lesz a gyors halál.” Reméltem, hogy ügyesen, gyorsan végez majd velem, és nem akar sokáig kínozni.
Megálltam egy pillanatra az emlékek felidézésében. Vogelwide szemeit figyeltem felváltva, hogy nem veszi-e célzásnak. „Talán mégsem ez a terve? Vagy csak húzza még a pillanatot?” Még egy utolsó mondattal próbáltam kiprovokálni, hogy lépjen végre:
– Végtelennek tűnt a perc, amíg vártam, mikor csap le a tőr.
Talán még csalódtam is egy picit, mert a feketeszemű sem csapott le: ez a feszült pillanat lett volna szép a halálomra. De biztosan nem érdemlem meg, hogy megválasszam a kezet és a percet…
– Folytasd! – úgy tűnt, ő egyszerűen csak a mesére kíváncsi.
„Talán tényleg nem küldték, talán tényleg csak miattam van itt, talán…” – gyengéden megmarkolta a tarkóm, kizökkentett az álmodozásomból. Sajnos az ő fejében akkor nem egy csók járt:
– Folytasd, Zora! – türelmetlenkedett.
– Szóval nem csapott le – tértem hát vissza a régmúltba. – Biztosan tudta már, hogy enélkül is végem. Hallottam mendemondákat, hogy a távozó lélek kiszáll a testből, és kívülről látja azt. Akkor én is felülről láttam magam. De a testem átlátszó volt. Mintha üvegből lett volna, benne pedig színes füst kavarogna.
Ekkor viszont Vogelwidenak egészen kikerekedtek a szemei. Hátrált is egy picit. Gondoltam csak megdöbbent a fordulaton.
– Persze biztos csak a fagyhalál előtti hallucináció volt az egész. Talán egy varázsló gömbjének képzeltem magam… – kacagtam fel.
– Folytasd, kérlek! – sürgetett. Még a két kezem is megfogta, tágra nyílt szemmel hallgatta tovább.
– A füst az üvegtestemben kék és fehér színben játszott, lassan, gomolyogva áramlott. Arra gondoltam, ha visszatérne belém a lélek, a jeges halál színei helyett élénk színekben ragyognék. De akkor visszafogott suttogás hallatszott fentről:
– „Mire vársz!? Vágd át a torkát, mert ő teszi veled!”
De a balga nem hallgatott a mesterére.
– „Ez már nem!” – mondta maga elé öntelten, talán válaszul, de túl halkan, odafenn ezt biztosan nem lehetett hallani. Aztán már hozzám kezdett beszélni: – „No mi az? Nem ilyen megadónak ismertelek meg! Lelohad tőled a harci kedvem! Hova lett az a tüzes szuka?!”
A könyökére támaszkodó jobb kezébe vette a tőrt, és a nyakamhoz nyomta. A másik kezével végigtapogatott. Meg akart győződni róla, hogy kifogytam a fegyverekből. Lehet, hogy tényleg nem volt ínyére, hogy nincs igazi ellenfél, és így próbált meg rábírni, hogy feldühödve essek neki, úgy végezhessen velem. De akár az is lehet, hogy komolyan fontolóra vette a dolgot:
– „Lenne kedvem még egy utolsó játékhoz!” – súgta, és bedugta a tőr hegyét a fűzőm zsinórja mögé.
A mutatóujjam dugtam be most ugyanoda. Megmosolyogtatott, hogy Vogelwide szemét mágnesként vonzotta…
Kis szünet után folyattam:
– Ekkor eszembe jutott a földbirtokos. De nem azt a jelenetet láttam magam előtt, hanem továbbra is az üvegtestem. Arra gondoltam, hogy az a régi düh talán ad elég forróságot, hogy felolvasszam az izmaim. Láttam is a szívem környékén pár vörös szikrát a sűrű, fehér füstön át, de erőtlenül elhamvadt, nem kapott lángra.
– A fejvadász megfogta az állam, két ujja közé szorította kétoldalt, mert azt akarta, hogy a szemébe nézzek. „Az enyém vagy!” kifejezés volt a szemében. Viharvadász is pont így szokta csinálni, amikor nekem épp nem akaródzik szeretkezni vele. Ő tudja, hogy ez beválik. Elég a szemében látnom a vágyat, elég a gyorsuló légzését hallanom, a mohón markoló ujjait megéreznem, és máris megjön hozzá a kedvem.
Ha eddig Vogelwide szeme még odalenn időzött is, ekkor rám emelte. Fürkészte az arcom. Én meg fürkésztem volna az övét: „nem reagál a csábításomra… vajon tényleg csak csapdát állít nekem?”
Összerezzent, amikor az eddigi lágy suttogó beszéd helyett hirtelen emeltem meg a hangom:
– „Nem! Nem akarok még meghalni!” – Kifejeztem vele akkori, és mostani eltökéltségemet is! – Már nem meghalni akartam, hanem nagyon is élni! „Akarom még Viharvadász ölelését érezni! Vágytól forró teste át tudná melegíteni a fagyott tagjaim.”
– És tudod, mit láttam akkor? – fürkésztem a szemét.
Nem szólt, csak alig láthatóan megrázta a fejét. Újra éreztem az arcomon a légzése keltette forró szelet.
– Még mindig az üvegtestemet. De a hasam és mellkasom környékén sárgulni kezdett a füst. Narancsba hajlott és gomolyogva terjedni kezdett a végtagok felé. A forrásánál már láng vörös volt, és kezdte teljesen kiszorítani a kékes fehér füstöt. Amint a jobb kezem ujjai narancsszínűvé váltak, automatikusan történt meg a mozdulat: Megmarkoltam az egyik jégszilánkot, mintha egy tőrt fognék heggyel a könyököm felé. Már lendült is a kezem.
Vogelwide ösztönösen hőkölt hátra. Megijedt, ahogy bemutattam a mozdulatot: elhúztam a nyaka előtt az alkaromat. A könyököm még talán el is érte.
Aztán lendületesem folytattam:
– A melleim látványába feledkezett a fickó, nem számított erre. Nyakából ütemesen lüktetve spriccelt a fagyos arcomra a meleg vér. Dühösen meredt rám, és kétségbeesett mozdulattal próbálta elszorítani a vágást, de túl gyorsan fogyott a vére. Már tudta, hogy le kell sújtania végre, hogy maga előtt küldjön a másvilágra, de elkésett. Mert én meg azt tudtam, hogy bár éles az alkalmi fegyverem, de apró szilánkokra törne, ha megpróbálnám belé vágni a jégpengét. Hirtelen támadt az ötlet: a szemen át kell döfnöm! Lágy rész, a törékeny pengém itt képes behatolni. Egészen az agyába. Működött. A találékonyság túlélés.
Vogelwide arcizma megrándult.
– Megbotránkoztat a kegyetlen ötlet? – kérdeztem.
– Magadat védted!
– Te azt mondtad a gyermekeket gyilkoló tarfejű felett is, hogy „mindenkinek joga van az élethez”.
– Nekem a te életed a legfontosabb Zorka! Meggyőződtem arról, hogy neked helyén van a szíved!
– Ez fontos neked?
– A legfontosabb.
Őszintének hangzott.
– De miért? – erősködtem.
– Fejezd be a történetet! – terelt.
– Válaszolj! – ragaszkodni akartam hozzá, de újra a tarkómra simította a tenyerét, ettől elgyengültem.
– El fogom mondani. Megígérem! – nyomatékosította. – De tudnom kell, mi történt veled ezután!
Lehunytam a szemem, hogy megtaláljam az elvesztett fonalat.
– Ott tartottál, hogy megölted azt a fejvadászt – emlékeztetett.
Újra az emlék hatása alá kerültem, és sikerült a hanghordozásommal is visszaadni a hangulatot.
– „Ez már nem játék! Dögölj meg!” – hallottam a fal tetejéről a szitkot. Ráeszméltem, hogy nincs még vége. A fejvadászok vezére, a legerősebb ellenfél még él!
A kék hold fényében láttam megvillanni a felém küldött első dobótőrét. Magamra húztam a fiatal fejvadászt. Teste felfogta a nekem szánt fegyvert. Egy másik tőr a jégbe csapódott a fejem mellett. A harmadik eltalált, de csak a lábszáram súrolta. Nem tudtam mennyi jön még…
De akkor nyílvessző surranást hallottam. Majd még egyet. Hatalmas puffanással csapódott a jégre egy test, nem messze tőlem. Kitekeredett nyakkal pont felém nézett. Igen, ő volt az. Szemtől szemben talán legyőzhetett volna, hisz erősebbnek és tapasztaltabbnak tűnt nálam. Vajon miért nem ezt választotta? Ártatlanokat uszított rám, majd a tanítványát, de annak sem segített. Nem tudom, volt-e még tudata, de a jégkék szeme rám meredt. Mintha egy csepp elismerés lett volna az arcán, hogy túléltem őt…
Egy pillanattal később Erhan érkezett meg. A parton még futott, a jégen már csúszott felém. Útközben belelőtt még egy nyílvesszőt a biztonság kedvéért. Nem akart több meglepetést.
– „Kész vagyunk, küldetés teljesítve.” – mondta. – „Te meg eltűnsz, Zora? Mind téged keresünk! Mit lustálkodsz itt? Ideje hazamenni!” – a szokásos fesztelen stílusában beszélt, mintha csak kocsmai kártyázással múlatnám az időt, nem pedig a halálomon lennék éppen. Meg is mosolyogtatott volna, de az arcomra fagyott vér miatt nem engedelmeskedtek az arcizmaim.
Leöntött a torkomon pár kortyot a flaskájából, amiben Nym életerőt adó főzetét cipelte, aztán felkapott a karjába, és eltűntünk onnan.
Vogelwide fekete szeme a távolba révedt, gondolatai messze jártak. Fel is állt mellőlem. Pedig úgy szerettem volna, ha ott marad…
„Talán túlfeszítettem a húrt?” – fordult meg a fejemben. – „Talán mondhatnék valami könnyedebbet…
– Ha ismernéd Erhant, tudnád, hogy az egészet úgy adta elő Viharvadásznak, hogy két fickó közt feküdtem, mikor rám talált. Ráadásul az egyik még rajtam volt! – próbáltam megnevettetni.
De Vogelwide fel és alá járkált a szobában. Tarkóját markolászta, valamin nagyon tépelődött. Egyszer csak megállt, rám nézett. Odajött és a kezét nyújtotta. Felsegített és beszélt hozzám, de nem engem nézett, hanem már az ajtót.
– Gyere, Zora! Visszakísérlek a társaidhoz. Már biztosan hiányolnak.
– Mit tudsz te a társaimról?!
– Várnak benneteket, vissza Chatoonba.
„Talán ott rontottam el, hogy Viharvadászt emlegettem?” – Magam sem tudtam, mit – pontosabban kit – is akarok. – „Sol már csak ritkán kíván meg! Vogelwide meg… Az imént még úgy tűnt, mintha ő is akarná!”
Ő viszont nem szólt többet, míg oda nem értünk, ahol a társaimat hagytam. Nem jött be, sőt, nem jött ki az épület elé sem. Még a sarok előtt megállt.
– Eljövök majd érted, Zora!
Ezt úgy mondta, mint egy ígéretet. Mélyen a szemembe nézett, még a kezem is megszorította. Azt hiszem, kiült az értetlenség az arcomra, de ezzel nem törődött. Lassan hátrált, miközben a kezem még fogta. Az ujjak még kapaszkodtak egy pillanatig, mintha ragaszkodnának egymáshoz. De aztán sarkon fordult, és megindult. Hiányérzettel néztem utána. Amikor befordult egy sikátorba, én is elindultam. Kilestem a sarkon, az épületet fürkésztem már, ahova készültem, de akkor…
Nem hallottam lépteket, ő mégis ott állt mögöttem, a semmiből. Elkapta a könyököm és a másik kezét egy pillanat alatt a tarkómra fonta, magához húzott. Mintha csak meg akarná ízlelni az ajkam, – röviden csókolt. Aztán újra megfordult, és futásnak eredt. Furcsa látvány volt: világos csuhában, papnak volt öltözve, de pont úgy suhant, mint egy fekete köpenyes fejvadász árnya az éjszakában.
