2. A klán pénztárnoka

– Zora Dian? – magasodott fölém egy férfi.

Ijedten néztem fel, közben ösztönösen nyúltam a szoknyám hasítékába. Már markolta is a jobb kezem a combomra erősített dobótőrt, de kivártam, hogy mi következik, még nem rántottam elő.

Csuklyája egész a szemébe volt húzva, ráadásul fény is csak mögüle jött. Sötét volt már, és amúgy is a fogadó legeldugottabb asztalánál vártam a társaimat. Nem gyújtottam meg az asztal közepére tett gyertyát sem, eddig kimondottan örültem a félhomálynak.

Letelepedett a velem szemközti székre, és letett elém egy italt. A másik poharat megtartotta, és az asztalra könyökölt. Még mindig sötétbe borult az arca.

Kinéztem oldalt a csaposra. Ez itt a klán területe. Chatoon városa maga is, de ez a fogadó mindenképp. Ha megszimatolta volna a veszélyt, jelezné nekem. De ő csak mosolyogva biccentett felém a pultja mögül, mintha azt mondaná, vegyem jónéven az ingyen italt, amit nekem fizetett a fickó.

– Te vagy Zora, ugye? – kérdezte újra a csuklyás. Barátságos volt a hangja.

– Te ki vagy, idegen? – méregettem gyanakvóan. Eszem ágában sem volt meginni, amit hozott.

– Emlékszem rád, Zora. Kicsi lányként láttalak utoljára.

– Akkor kétlem, hogy felismersz – próbáltam lerázni.

– De mégis!

Letette a poharát, és hátra tolta a csuklyát.

Nem tűnt ismerősnek.

Mosolygott.

– Az arcod édesanyádé, szemed viszont apádé.

A szemembe fúrta a tekintetét. Kevés volt a fény, így minden sötétebb… De akkor bevillant: a fekete szempár!

Megdöbbenésem kiülhetett az arcomra:

– Igen, Zorka. Látom felismertél.

– A kapuőrség – mondtam, de az agyam tovább keresgélt.

– Tegnap előtt Darvien város kapujánál. Tizenöt éve pedig Rebonban.

– Két nap alatt nem nő ekkorát a szakáll… – húztam össze a szemöldököm gyanakvón.

– Nem hosszú ez, – simított végig a szakállán, – csak sötét. Erősebbnek látszik, mint amilyen.

Hallgatok, várok, közben kutatok az emlékeimben, de semmi.

– Nem emlékszel ugye? Akkor hatéves kislány voltál. Csillogó szemű, életre való… Apád imádott a nyakában lovagoltatni téged. Az enyémbe is beültetett. Onnan kiabáltad a nevem: Gyí, Vogelwide!

– Mit akarsz tőlem? – nem voltam biztos abban, hogy tényleg ismerte a szüleimet, sem abban, hogy én ismerni akarom őt.

– Hm. Igazából nem is tudom. Csak felismertelek Darvienben, és valami megmagyarázhatatlan erő hajtott, hogy megkeresselek.

A gyanakvásom nem enyhült, de a kíváncsiságom erősödött! Kezdtem lazítani a fogást a tőrön az asztal alatt.

– Zorka, kicsi Zorka! – dőlt az asztal fölé.

Összerezzentem, de nemcsak én. Az asztalba ő rúgott bele, a poharakból kiloccsant az innivaló.

A lába miatt volt. Ahogy felém hajolt, a lábát is nyújtotta előre, és hozzáért az én lábamhoz. Ösztönösen húztam elő a tőrt, de megállítottam a mozdulatot, mert ijedten visszakapta a lábát és hátra is hőkölt.

„Talán tényleg csak gyengéd próbált lenni, de megijesztette, hogy megijedtem” – nyugtattam magam. – „Őszintének tűnik a reakciója. De vajon mi a csudát akar tőlem? És különben is, hol vannak már a többiek?” – néztem köbre lopva, de nem akartam szem elől téveszeni az idegent.

A hüvelykujjammal simítottam egyet a fémen az asztal alatt. Megnyugtat, ha tőr van a kezemben, olyankor nem érzem magam védtelennek. A felszerelésem nem véletlenül ilyen: Mindkét combomon széles bőr övet hordok. Valójában fegyvertokok. Öt-öt dobótőrnek való hüvely sorakozik mindkettőn. A pengék belesimulnak a dupla bőrben kialakított tokokba, egymás mellett sorakoznak, épp az ujjaimnak van köztük hely. Rengeteget gyakoroltam, hogy minél gyorsabban tudjam előkapni őket. Minden ruhámat átalakítottam. Látszólag egyszerű szoknyák, nehéz szegéllyel szegett köténnyel. Valójában nem is kötény: Csupán egy tenyérnyivel a széle mögött véget ér a szoknya anyaga. A hasítékok alá könnyen be tudok nyúlni a tőrökért.

– Ne haragudj, kislány, nem akartam rád ijeszteni! – mentegetőzött.

– Újra kérdem: mit akarsz tőlem? – ingerültet játszva dőltem előre, de valójában nyugodt voltam, csak ugrásra kész. A kiképzésem része volt, hogy hideg fejjel cselekedjek, nehogy túlhamar eljárjon a kezem.

– Nyomoztam kicsit… De csak azért, hogy megtaláljalak – tette hozzá gyorsan.

– Kezd azzal, hogy ki vagy! – mondtam nyersen.

– Tudom, Zorka, hogy a Setétcsuklyásoknak dolgozol, tudom, hogy fejvadász lett belőled.

– Nem válaszoltál – emlékeztetem. – Te, te kinek dolgozol?

– Azt hittem, erre rájöttél: a Setétcsulyások darvieni csoportjának.

„Jó volt a következtetés…” – Próbáltam rezzenéstelennek látszani, elrejteni az önelégült mosolyt.

– A klán pénzügyeivel foglalkozom – kortyolt egyet az italából, és hátradőlt, mint aki hosszú mesébe kezd.

És kezdett is.

Hangját egyre távolabbról hallottam, gondolataim akörül forogtak, hogy hol lehetnek már a társaim. Végtelennek tűnt az idő…

Az térített vissza a jelenbe, hogy újra megéreztem a lábát. Lágyan ért az enyémhez. Rögtön a szemébe néztem, és az utolsó mondatát sikerült visszaidéznem. Egy kérdés volt.

Valamiért megenyhültem. Mesélni kezdtem. Nem is tudom, miért nem gyanakodtam arra, hogy érintéssel megbabonáz, hiszen Nym is folyton ezt játssza a férfiakkal…

„Nem!” – döntöttem: – „Őszintén kedvesnek és érdeklődőnek tűnik. Az meg amúgy sem titok, amiről mesélni készülök…”

– Azt kérded tőlem, hogy lesz egy kedves kislányból hidegvérű gyilkos? Foghatnám a kemény sorsra, Drounra, az ártatlanságomat meggyalázó földbirtokos féregre, de igen, igazad van: Droun Tüze nem engem tett egyedül árvává, rabszolgává, kéjencek játékszerévé, mégsem lett mindegyikünkből gyilkos.

– Mások meg tudták őrizni lelkük tisztaságát.

– Meg. De igen rövid élettel fizettek ezért!

Apró fintorából láttam, nem ért egyet a választásommal.

– Jobb volt nekik úgy, azt mondod? Szerinted jobb beletörődően elfogadni a sorsod?!

– Harcos alkat voltál már kicsinek is – húzta féloldalas mosolyra a száját.

– Azt mondod, ismerted apámat. Akkor tudod, hogy erős ember volt, és nemcsak kovácsolta a fegyvereket, de jól is forgatta őket. Azon a napon az utolsó leheletéig védelmezett minket! Egy ideig láttam, ahogy küzdött. Egymás után védte és osztotta a vágásokat. Sokáig úgy tűnt, sikerül visszavernie őket. A vér a ruháján akkor még nem az övé volt. Azoké a vérszomjas drouni harcosoké, akiket nem engedett bejutni a házba. Ők már nem jelentettek veszélyt. De az óriás termetű, lóháton rohamozó vezérre apám nem volt felkészülve. Az még csak nem is lassított mellette, csak meglendítette pallosnak is beillő kardját, és lesújtott rá. Imádott édesapám az ajtóban vágódott el. A küszöbre omló tetemét szánalom nélkül lépte át a következő sötétlelkű drouni kutya!

Még mindig nem tudtam, ki ez a férfi az asztal túloldalán, de fekete szemében őszintén csillogott az együttérzés, ahogy hallgatta a történetem, és látta a könnybelábadó szemem.

– Ismerted anyámat is? – Bólint, így folytatom. – Akkor tudod, hogy milyen szelíd volt. Valamiért hitte, hogy megmenthet bennünket, ha hagyja magát. Azóta nem hiszek a jóság erejében! Az erősebb elveszi, amit akar. Elvette a bátyám és a nővérem életét is, közvetlenül azután, hogy anyámét is kioltotta! Felesleges volt az önfeláldozása!

– Te meg az egészet végignézted? – együttérzően hajolt felém.

– A fedeles szalmakosár lyukain át – elcsuklott a hangom. – A bátyám dugott bele az utolsó pillanatban, én meg hangtalanul rettegtem.

Megfogta az asztalon pihentetett bal kezem, és lágyan simogatta az ujjaival az ujjaimat. Összeszedtem magam, és folytattam:

– A füst kezdte belepni a házat. A mocskos gyilkosok már nem hallhatták a köhögésem, mert mind elvágtattak. Meg amúgy is a hangos röhögésük elnyomott minden más zajt, amikor fáklyákat dobáltak a házakra. A lódobogás elhalt, de a tűzropogás erősödött. Viharvadász viszont azon át is meghallott.

– Ki?

– Az én drága barátom, Sol! Solandor Venias. No mi van, őt nem ismerted? – szegeztem neki a leleplezőnek szánt kérdést és elhúztam a kezem. „Végül is ki ez a Vogelwide nekem?”

– Nem az ő apja volt városi őr Sauemben? – meredt a távolba. – Viharvadász, tényleg! Vagány kölyök volt!

– De – élénkültem fel, hogy őt is ismerte. Könnyes volt a szemem, de mosolyognom kellett a kedves emlékektől: – Mindig felnéztem rá. Elhatározta, hogy hős lesz belőle, és komolyan vette a felkészülést. Sol sosem hagyta pihenni az apját, amikor az fáradtan hazatért. Ő meg egy kis pihenő után engedett a kéretésnek, utána pedig már nagyon is élvezte a mókát a kisfiával. Harcolni tanította: karddal, tőrrel, íjjal bánni. És persze vadászni.

– Büszkeséggel töltötte el, ahogyan Sol ügyesedett.

„Jól mondja. Talán tényleg ismerte…” – reménykedtem magamban. – „Jó lenne hinni neki!”

– Én nem is gondolkodtam azon, maradt-e bárki életben – folytattam, mert jól esett Solról beszélni. – Egyszer csak hallottam, hogy szólongat. Később mesélte csak el, hogy ő hogyan élte túl a vérengzést, és azt, hogy kétségbeesve bolyongott az égő házak közt, remélte, hogy talál még élve valakit. Meghallotta, amikor köhögni kezdtem. Az ajtón már nem tudott bejönni, de a hátsó ablakon bemászott értem és kivitt. Csak mi ketten maradtunk. Én hét, ő kilenc éves.

Az idegen nem szólt, csak együttérzőn nézett. A fekete szemébe néztem, azon át meg a régmúltba:

– Senkire sem számíthattunk. Minden rokonunkat és barátunkat brutálisan lemészárolták. Tetemük hamuvá égett a tűzben. Rá kellett döbbennünk, hogy nemcsak a mi falunkat, Rebont irtották ki, de a szomszéd falvak és Sauem városa sem jártak jobban. Bármerre mentünk volna segítséget kérni, csak égig kígyózó fekete füstöt láttunk. Aztán hónapokig bujkáltunk az erdőben. Abból éltünk, amit Viharvadász az apjától megtanult. Csapdákkal fogtunk kisebb állatokat, a támadó ragadozóktól meg fegyverekkel védtük magunkat.

– Fegyverek?

– Apám műhelyéből szereztük. A kovácsműhely szalmateteje meg a faszerkezet nem égett elég sokáig, hogy megolvassza a fémet.

– Értem.

– Akkoriban tanultam meg a tőrrel bánni. Rákényszerültem.

– Hát gyermekként egyedül az erdő veszélyes hely, az biztos! – kortyolt egy nagyot a poharából.

A távolba révedtem, ahogy előjöttek az emlékek:

– Több farkas is támadott egyszerre. Engem Viharvadász felzavart egy fára, de láttam, hogy egyedül nem bír a túlerővel. Szép mozdulatokkal, ügyesen vágta le az elsőket, hosszú kardjával távol tartotta magától a következőket. De a farkas nem véletlenül vadászik falkában! – Éreztem, hogy megint elérzékenyülök… – Nem azért történt, mert Sol még gyermek volt, hanem azért, mert a farkasok ösztönösen együtt támadnak. Míg ő felhasította a szemből ugró hasát, a másik hátulról érkezett. Belemart a jobb karjába, és el sem eresztette! Ledöntötte őt a földre, ő meg elejtette a kardot.

– Közbeléptél?

Bólintottam.

– Nagyon bátor voltál!

– Nem, nem bátor voltam! És nem is okos. Csak utólag könnyű úgy magyarázni, hogy a saját taktikáját fordítottam ellene. Nem tudom mi vitt előre, mi adta az erőt, de hátulról ugrottam rá a Sol karját marcangoló farkasra, és mintha csak átölelném, köré zártam a karjaimat. Nem gondolkodtam, ösztön volt: az az átkaroló mozdulat volt az első alkalom, amikor egy melegvérű lény életét kioltottam. – Majdnem utánoztam a mozdulatot, de rájöttem, hogy a tőr még a kezemben van az asztal alatt.

Miközben folytattam a mesélést, balkezemet is az ölembe ejtettem, hogy segítsen a jobbnak kitapogatni a tőr hüvelyét, hogy eltehessem. Beszéltem tovább, hogy ő arra figyeljen.

– A penge épp az állat szívébe fúródott. A lendület segített a hegyes fémnek behatolni, de hogy elég mélyre jusson, ahhoz kellett a konok szorításom is. No meg persze az, ahogy vergődött és dobált, hogy szabaduljon tőlem. Forgolódás közben estünk úgy, hogy a testünk súlya és a becsapódás ereje beljebb segítse a penge hegyét – mutattam a hirtelen mozdulatot a saját mellkasom felé, ahogy hirtelen hatolt mélyre a tőr. – Még ma is átérzem az akkori dühöt, amikor eszembe jut: ökölbe szorul a kezem, megfeszülnek az izmaim. Milyen gyengécske is egy hétéves, de mennyi erőt ad a kétségbeesés! Még akkor is szorítottam, amikor a végső rángások után végleg mozdulatlanná vált.

Lehunytam a szemem – rossz emlék volt. Ő nem szólt.

– Igen, tudom, hogy vakmerő butaság volt. Könnyen ott veszhettünk volna. El tudtak volna velünk bánni. De ez lehetett a falkavezér, mert a többi farkas vonyítva megállt, aztán eliramodtak.

– Én is megijednék ilyen elszántságtól – nevetett fel.

„A feszült pillanatot próbálja oldani?” – találgattam.

Kizökkentem.

– És azután? Folytasd! – bíztatott.

– Viharvadász ezután makacsul ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak tőle, amennyit csak lehet.

– Nem csodálom!

– És én tettem is.

– Helyes.

– A kardot még csak két kézzel tudtam forgatni, hamar ki is fulladtam tőle, de értettem, hogy nem nyafoghatok. Erősödtem, ügyesedtem.

– És aztán? – türelmetlenkedett megint. – Hogy nőttetek fel?

Megint elmerengek. Nem is rá nézek, és nem is a kormos falra mögötte. Sokkal messzebb, egy ködös völgybe, a múltba:

– Emlékszem, hogy a fák csodaszép színbe öltöztek. A reggeli és esti napfényben úszó erdő volt az egyetlen szépség, amióta a falunk porrá égett. De nem élvezhettük sokáig a látványt, mert a fagy abban az évben hirtelen köszöntött ránk.

– Mind emlékszünk arra a télre. Droun Tüzében meghalt az emberek többsége, a tél pedig még a túlélőket is megritkította. Főleg ott a Tarmaryn bércei közt.

Felbosszantott, hogy milyen könnyű neki kívülállóként! Gondoltam beavatom kicsit, milyen volt Droun Tüze belülről nézve. Azt akartam, hogy figyeljen rám és megérintse a lelkét! Úgy meséltem, hogy megjelenítsem számára szavakkal a látványt és az érzéseket:

– Éheztünk és fáztunk. Emberek jöttek szekereken, és mi naivan elhittük, hogy megsajnálták az árva gyermekeket. Kenyérrel kínáltak. Nem volt friss, sem túl ízletes, de így is édesanyám puhabelű, ropogós kenyereit juttatta eszembe. Annak a végzetes napnak a reggele óta nem volt kenyér a számban! Elfutották a szemem a könnyek. A szomorúság könnyei.

– Szerencse, hogy rátok találtak! – mondta együttérzőn.

– Balszerencse inkább! Egy perccel később már más fakasztotta a könnyeimet: a tehetetlenség! Hiába a düh adta erő, hiába a tanult harci mozdulatok, a gyakorlásban megerősödött gyermeki izmok, hiába az eddig őrizgetett fegyverek, apám öröksége!

– De hát hogyan…?

– Míg majszoltam a szeletet, a fickó simogatta a hajam. Sosem történt velem azelőtt olyan, amiért gyanakvónak kellett volna lennem… Mögém került, és mire feleszméltem, egy kötelet dobott rám. Még láttam Solt felugrani, de egy másik fickó rávetette magát.  Hiába a barátom bátorsága, ereje és ügyessége, épp úgy tehetetlenül tekergőzött ő is, csak épp a szekér másik végében. A szánkat is betömték, hogy ne szórjuk tovább a szitkokat.

– Akkoriban rengeteg lett az árva… A rabszolgapiacok gyerekekkel lettek tele.

„Megint rideg tényekkel jön?!”

– Tudod, ha azt mondják is rám, „Gyilkos!”, akkor is tisztábbnak érzem magam a rabszolgakereskedőknél! Még az életet is kíméletesebb elvenni, mint amit ők csinálnak!

– Megértem! – csitított.

– Az lehet, hogy érted, de biztosan nem érzed át! Tudod, rabszolgaként az emberi gonoszság újabb mélységeit ismerheted meg! Nam’Alion a senki földje. Az egyedüli törvény a földesúr szava, és a rabszolgafelügyelők korbácsa. A mocsárvidék melletti földeken embertelen munkával kellett nap, mint nap küzdenünk, hogy nekik nyereséget termeljünk. Szabadnak születtem, szabadnak neveltek, nem akartam tűrni a szolgaságot. Ők meg nem tűrték az engedetlenséget. Mindannyiunk önérzetét meg akarták törni. Szerencsétlen Viharvadász! Őérte hagytam fel a lázadozásaimmal. Amikor csak tudta, átvállalta tőlem a büntetéseim, beállt elém, hogy felfogja a korbács csapásait. Egyszer a kegyetlen felügyelő addig verte, míg ő eszméletét veszítette. Fellocsolta, hogy látnia kelljen, mi következik: „Mentél volna inkább lovagnak, fiú, ahogy a konok húgodtól átvállalod a szenvedést, igazán nemes lélekre vall!” – próbálom visszaadni a gúnyolódását a hanglejtésemmel. – A gonoszság csak úgy áradt belőle, amikor a bámészkodók félkörében megtalált a szemével. „De most, hogy már nem bírod tovább, kölyök, sajnos kénytelen vagyok őrajta leverni a maradékot! Na gyere, te örök lázadó szukakölyök!”

– Megragadta a hajam a tarkómnál, és a vérző, feldagadt arcú Sol elé penderített – folytatom. – Hason feküdt a porban, ahogy térdelésből előrebukott a sok korbácsütés után. Csont száraz volt az út a nagy melegtől, vastag porréteggel, csak ő feküdt sárban, a rázúdított víz miatt. Alig volt ereje már, de mindenáron a szemembe akart nézni. Feje visszacsuklott a földre, vér és sár keveredett az arcán.

– Felüvöltöttem, amikor a hátamba csapódtak a korbácskötelek csomói – mondtam tovább. – Épp Solandor szemét figyeltem. Felpattant volna, ha tudott volna, de nem volt már erő a testében. Nem voltak könnyei, de tudtam, hogy belül zokog a tehetetlenségtől. Lehunyta a szemét, mert nem bírta tovább nézni.

– Egy újabb csapás következett. Térdre rogytam, és vártam a harmadikat, de az nem jött. Helyette lódobogást és kiabálást hallottam:

– „Megállj, hígagyú barom!”

– Egy újabb korbácsütés, de csak a hangja… Férfiüvöltés kísérte. Felnéztem. Azt az ütést a minket verő kapta a hátába a gazdánk intézőjétől.

– „Rongálod az úr vagyonát! Elfelejtetted, milyen dühös lett, amikor azt a szűzlányt bevitette magához, az meg tele volt sebhellyel?!” – A keze újra lendült, az üvöltés újra belehasított a döbbenet csendjébe, ahogyan a korbács is a rabszolgafelügyelő húsába. Nem kellett körbe néznem, így is tudtam: a többiek rettegnek. Tudták, hogy ezt nem kéne látniuk…

Egy pillanatra visszatértem a jelenbe. A fogadó szokásos esti morajában nem hallotta más a mesém, csak az igéző szemű idegen.

– Tudod, akkor még nem érdekelt, miért is kaptam kegyelmet, miért nem verhetett tovább kedvére a szadista felügyelő. Az asszonyok vigyáztak rám a női cellában. Viharvadászt mindenki a bátyámnak ismerte, így lehetett mellettem, amikor csak tudott. Csak azt tudtam, hogy rettegnek a nagyobb lányok és sírnak az asszonyok, amikor éjszakánként fáklyafény közeledett a cellákhoz.

– „Te!” – mutatott olyankor egy-egy lányra a fáklyát tartó. Ha az nem állt fel, és nem indult el magától, hát magával rángatta. Az asszonyok mindig úgy pusmogtak, hogy én ne értsem a szavukat. A lányok mindig visszajöttek, és mindig könnyes szemmel, de nekem csak megkönnyebbülést jelentett a viszontlátás. Bár sose tudtam volna meg hová vitték őket olyankor!

– De megtudtad… – láttam, hogy félve várja a folytatást a feketeszemű.

– Meg bizony! – Megint eltűnt a szemem elől a fogadó, az asztal a két pohárral. Átvette a helyét egy másik asztal. Az egy gazdagon berendezett szoba közepén állt. Arról mindent levertünk már a dulakodásban! Mesélni kezdtem Vogelwidenak, a magamban felidézett képeket:

– Elkeseredett dühvel küzdöttem, de szabadulni nem bírtam. A földbirtokos kövér teste izzadt volt, bűzös lihegése undorító, egészen közel hajolt az arcomhoz.

Megcsikordult a szék Vogelwide alatt. Hiába járt a képzeletem a távoli Nam’Alionban, ez a hang így is elhatolt a tudatomig. Megrendült, de meg nem szólalt…

„Elég lesz ebből,” – gondoltam, – „már átérzi a fájdalmamat, már csak a lényeg kell!”

– Hirtelen szakadt meg a kéjes vihogással kísért ütemes mozgás: Megdermedt, kidülledt a szeme, aztán vért köhögött rám. Elengedte a karom. Egyik kezét alulról, a másikat felülről próbálta hátrafelé nyújtogatni. Arca eltorzult. Fájdalom is, düh is torzította. Tántorogva fordított hátat. A tőr még ott volt, a bordák közé ékelődve. Mögötte megláttam Viharvadászt. Döbbenten állt, majd ösztönösen lépett egyet hátra. Talán fel se fogta még, mit tett.

– Hogy került oda?

– Nem tudtam. Akkor még… A cellákat szigorúan szokták őrizni. Engem meg messze, az udvarház emeleti szobájába vitetett fel a gazdánk. Viharvadász akkor 13 éves volt, teste még gyermek, de a lelke már veterán. Solnak nem kellett tanítani, hogyan járjon hangtalanul és láthatatlanul a félhomályban. Ösztönösen érezte már akkor is, mikor mire figyel az, aki elől ő rejtőzni akar. Észrevétlenül lopózott be, talán az ablakon át. A rabszolgatartó disznó saját, az ágyra dobott övéből húzta ki azt a tőrt, ami most karnyújtásnyira meredt felém.

– „A saját fegyvere!” – Ez villant át az agyamon. Egy pillanattal később az ujjaim már a míves markolatra fonódtak. Kirántottam a hátából és megszállottan, újra és újra lesújtottam. Megfosztott az ártatlanságomtól, elvette a jövőmet. Ezért járt a bosszú. A többit már el is felejtettem neki: hogy mekkora fájdalmat okozott, és hogy vagyontárgyként tulajdonolt, sőt, haszonállatként kezelt bennünket évekig!

– Összerogyott a döféseim alatt, de én nem hagytam abba. A hátára fordítottam és a szemét figyeltem, akartam, hogy lássa a bosszúm. Már üveges volt a tekintete, amikor Viharvadász csitítani kezdett.

– „Elég! Hallod?! Meghalt!” – Sol magához szorított, lefogott. Zokogássá csendesült a gyilkos tombolásom. Az erőszakos kéjenc kegyetlen halála egyszerűen igazságszolgáltatás volt. Hát így esett az első.

– Nem tudok mit mondani…

– Akkor határoztam el, hogy megtanulom megvédeni magam, ha kell, bármi áron!

– Értem.

– Persze előbb menekülünk kellett, megtorlás várt volna ránk. Addigra égett a birtok minden épülete, részeg felügyelők rohangáltak tántorogva. Akkor értettem meg, hogy a rabszolgák mind kijutottak, nemcsak Sol. Tivornya volt aznap. A rabszolgatartónk igencsak borsos áron adott túl a terményen, csapra verette a hordókat, hogy mulassanak a talpnyalói, ő maga meg szűzlányt rendelt a szobájába. Vesztére engem.

Kárörvendő, gúnyos mosollyal tértem vissza a fogadó zsivajába Vogelwidehoz. Ő próbált menekülni a hallottaktól, másról kezdett beszélni:

– Nem is csoda, hogy jól kerestek a mocsárvidék földbirtokai akkoriban – jött megint a kívülálló elemzése: – Drounnak nem kellett a lápos Nam’Alion, így ők megúszták a hódítást is, és hasznot húztak a felszabadító háborúkból is. A drouniak felégették maguk mögött a földeket, hogy gyengítsék a syrroni seregeket, és hogy éhínséget hagyjanak örökül a visszafoglalt területeken. Az éhezők és a hadvezérek bármennyit kifizettek volna a jó gabonáért. Így lett a gyengén termő lápvidék a környék egyetlen gabonaforrása.

– De a mi gazdánk csak pár órára élvezhette ki a mi verejtékünkkel megszerzett hasznot, és végül elégett. Viharvadász csak a nyomok eltüntetése végett locsolta le a lámpás olajával a földbirtokost, és dobta rá az égő gyertyát, de én úgy éreztem, hogy égő áldozat. A megmenekülésemért, a szabadulásunkért. Sol húzott maga után az istállók felé, de én még hátrafordultam. Áhítattal néztem a vörös hold fényében ropogó tüzet, és az udvarház beszakadó tetejét.

Talán nyomasztotta a kép, tett még egy kísérletet, hogy másra terelődjön a szó:

– És hogyan lett belőled fejvadász? Az elhatározás kevés, keményen kell dolgozni, hogy ilyen jó harcos légy…

– Honnan veszed, hogy jó harcos vagyok?

– Mondom, hogy nyomozgattam. Jó híre van a csapatodnak.

– Volt.

– Ne viccelj! Mind tudjuk, hogy Carolina elárulta a küldetést. Nem is kaptatok megrovást, nem?

– Én nem…

– Mindegy. Inkább mesélj: a klán, hogy talált rád? Vagy ti kopogtattatok be? – próbálta megint feldobni a hangulatot. És sikerült is neki: – Tessék minket kiképezni, uram!

– Nem egészen – nevettem vele.

– Hát? – érdeklődve figyelt.

– Megállás nélkül menekültünk, és többé nem dőltünk be az arra járó embereknek. A végkimerülés határán szántuk rá magunkat, hogy leszálljunk a ló hátáról, amit még a birtokról kötöttünk el. Szinte azonnal elaludtunk, épp csak behúzódtunk egy sűrű bozótos alá, hogy ne látszódjunk az útról. Csodaszép zenére ébredtünk. Kipihentnek és egészségesnek éreztük magunkat, bár a gyomrunk korgott. Egy ifjú mosolygott ránk, és gyümölccsel kínált. Erhan, volt az. Kedves, jóképű, fesztelen. Kicsi koromban láttam utoljára bárdot, amikor apa fegyvereit felpakoltuk a szekérre, és bedöcögtünk a vásárba. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy egy bárd nemcsak szépen énekel és zenél, de sok más hasznos tudománya is van.

– Bizony, tátott szájjal hallgattad a zenét a vásárban… – mosolygott újra kedvesen.

– Erhan akkor már a Setétcsuklyásokhoz tartozott. Meglátta bennünk az erős túlélési ösztönt és a jó képességeket. Családot ígért nekünk, és igaza is lett. A kiképzés kemény volt, de a célom, hogy „Nem leszek többé préda!” előttem lebegett, ez hajtott! Meg is lett a kitartás eredménye: Akár puszta kézzel is fölé kerekedhetek a támadóimnak, de szinte bármi fegyverré is válhat a kezemben, ha a szükség úgy hozza, akár egy nagyobb jégszilánk is.

– Hallottam, hogy ez a „művészneved”. Meséld el, hogy ragadt rád! – érdeklődve könyökölt előre.

– Talán máskor… Nem akarom, hogy azt hidd hidegvérű gyilkos vagyok.

– Dehogy hiszem!

– Nem egyszerű bérgyilkost faragott belőlünk a klán. Mondhatnánk azt is, hogy testőrt – így szebben hangzik, nem? A klánunk politikai vagy épp gazdasági érdekeit szolgáló megbízások általában arra irányultak, hogy elkerülhessük a vérontást. Nym, ellenállhatatlanul szépséges boszorkány, Erhan pedig mindenkit elbűvölő, megnyerő bárd. Ők lettek annak mesterei, hogy megtévesztéssel, csalással, behízelgéssel elérhessük a kitűzött célt.

– Igen, valóban ügyesek – nevetett fel. – A máskor oly szigorú és alapos darvieni kapitányt teljesen levette a lábáról a boszorkányotok! És a bárd is igen ügyesen alakította a dzsahid kereskedőt. Jól láttam, mintha illúziót is használt volna? Az a megrettent lány a karodban nem is nő volt, ugye? Pedig mi nagyon kecsesnek láttuk…

– Nem – mosolyogtam Vogelwidera. – Tudod, hogy egy hajszálon múlt, hogy ne röpítsen belétek egy-egy dobótőrt?

– Éreztem benned a feszültséget. Gyorsan próbáltam menteni a helyzetet. Például lehámozni a kapitányt Nym combjáról, hogy minél előbb eltűnhessetek a városból.

– Köszönöm!

– Nincs mit.

– De van. Utálok ártatlanokat ölni. Mindig próbáljuk elkerülni a fegyveres összecsapást. Na persze, ha valaki gyanakodni kezd, rajta kap, vagy meg akarja akadályozni a küldetést, hát akkor Sol és én tesszük a dolgunkat. Igen, így van: volt, hogy ártatlanokkal is végeznünk kellett, hiszen nem hagyhattunk tanúkat. Csak így lehettünk biztonságban. Így lehettünk mi az Éjjárók, akikről mindenki hallott, de akiket senki sem látott.

– Ez tényleg így volt – mondta elismerően.

– Tegnapelőttig…

– Ugyan! – vigasztalóan tette a kezét a kezemre.

– A klán a családunk. Óvja a tagjait. Szép frázisok, nem? Nincs hála ebben a világban, Vogelwide! Ez itt az alvilág, és hiába tettél már le az asztalra annyi mindent, nincs megbocsátás, sem szánalom. – Eddig apátia volt a hangomban, utána gúny: – Család? Oh igen, amíg ügyesen teszed a dolgod, a klán a családod… Már csak az a kérdés, mennyire lettünk kegyvesztettek.

– Szállj ki!

Előrehajolt és megszorította a kezem, mintha komolyan gondolná.

„Naiv!” – gondoltam lemondón.

– Soha többé nem kell ártatlanokat ölnöd! Meg mást sem!

Épp belelkesülve győzködött volna tovább, amikor…

– Nem is mutatod be jóképű barátodat, Zora?!

Összerezzentünk. Volt is miért. Óvatlan voltam. Ez a fekete szemű férfi teljesen elterelte a figyelmem!

Én, aki mindig pásztázom a környéket, minden új helyre belépve első, hogy a kiutakat felmérjem, minden terepen figyelem az ott lévőket és az újonnan érkezőket, észre sem vettem a saját csapattársaim! Pedig épp őket vártam!

– Nym? – meglepett hangom őszinte volt.

Felnéztem rá. Ő már kellette magát Vogelwidenak. Mögé pillantottam, és igen: pont, ahogy sejtettem! A fiúk is megérkeztek. A csapossal beszélgettek a pultnál, de tudtam, hogy minket figyelnek.

Nymphae az asztalra támaszkodott, hogy jobb rálátás nyíljon a kebleire, és nyúlt is Vogelwide felé.

A férfi hirtelen hátra húzta a kezét. Rám nézett, majd vissza Nymre. Felállt.

– Csodaszép hölgyem! – hajolt meg előtte. – Mily sajnálatos, hogy épp indulnom kell…

– Maradj még, vándor, igyunk meg együtt egy korsó sört! – édesgette tovább Nym.

A férfi hirtelen hátralépett, újra elkerülte Nym érintését.

– Talán holnap! – mondta sietve. – Hölgyeim!

Meghajolt, sarkon fordult, és az ajtó felé szaporázta a lépteit.

Solandor nem nézett felénk, míg a férfi hátat nem fordított nekünk. De akkor elég volt neki egy pillantásom, és már tette is a dolgát: kilépett utána a fogadó ajtaján…