5. A mindenható

– Zora! Édes Zorkám! – súgta a fülembe, miután lecsendesedett a légzésünk. – Most már tényleg muszáj elmondanom…

„Talán most tényleg megtudom, hogy ki ő és mit akar tőlem?”

– Hihetetlennek fog hangzani, de hinned kell nekem, mert az igazat mondom – könyökölt fel, hogy a szemembe nézzen.

– Eddig ugyan mi volt igaz? Se kapuőr, se pénztárnok, se gyógyító, se mágus… Talán még csak nem is Vogelwide.

– És mégis mind.

– Jah, persze, mi is az a szó? – húztam el a szám.

– Káem. De nem szó. Két betű – mosolygott.

– K, M? – most a szemöldökömön volt a sor, azt húztam fel. – „Megint mit talált ki ez az örök mesemondó?”

– Kaland Mester.

Csak néztem rá, vártam a folytatást. Még nem hallottam azelőtt ilyen mesterről.

– Mesélő – magyarázta.

– Na igen, az biztos! Minden szavad mesebeszéd! – kacagtam szembe.

– Ez nem az én világom, Zora. – Nem nevetett velem. Komoly arccal mondta tovább: – Csak el tudok ide jutni. Hozzátok. … Én és pár barátom.

– Na és hol van a te világod, KM? Mi is? Kamu Mester? – hitetlenkedve ültem fel.

Nevetnék, de a komolysága megijesztett.

– Haza akarlak vinni, Zora! Magamhoz.

– Na de hol a te otthonod, káem?

– Azt el tudom mondani neked, hogy hol az én otthonom. Azt is meg tudom mutatni, hogyan jövök és megyek. De azt nem tudom igazán, hogy ez itt, a te otthonod, a Quintaris, hol is van.

– Itt! – mutattam körbe felfelé nyitott tenyérrel és értetlen ábrázattal. Aztán gyanakvást tettetve rákérdeztem: – Megzápult az agyad amikor átjöttél a falon?

Nem vette a viccem. Csak folytatta:

– Az én otthonom a Föld nevű bolygón van, akarom mondani planétán.

– Föld, mint termőföld? Földbirtok? Egy hatalmas golyóbis sárból? Nem valami fenséges név – csipkelődtem jókedvűen. Tetszett az új meséje.

– Hát ez van – vonta meg a vállát, és folytatta: – A Föld a Naprendszer nevű naprendszer Naptól számított harmadik bolygója, nagyjából kétszer akkora, mint a ti planétátok.

– Naprendszer nevű naprendszer? – szakítottam újra félbe. – Ejnye, csalódtam benned, mesemondó! Azt nem tudom mennyi az igazság Albruk csillagokról szóló tudálékos meséiben, de ő jóval fantáziadúsabb neveket ad az égitesteknek. A varázslatát jobban sikerült utánoznod, mint a fölényes stílusát, ahogyan a felsőbbrendű tudományát fitoktatja. Szeretem hallgatni Albruk távoli csillagok világairól szóló történeteit. Még ha öntelt is, legalább nem keveredik ellentmondásba a saját meséivel, és nem ilyen együgyű elnevezéseket használ – babráltam játékosan Vogelwide mellkasán.

– Ugye tudod, hogy az égitestek nem mesék? – kérdezte gyanakodva.

– Hogyne! Felnézek éjjel, és látom a két holdat és a megszámlálhatatlan csillagot. Valódiak. Dargan apó is mesélt nekünk róla gyerekkoromban. Meg később egy tanult rabszolga is Nam’Alionban, aki Droun Tüze előtt még malmokat épített a falvakban, aztán meg ostromgépeket Syrron seregének, mielőtt elfogták. Más vidékről származott, mégis ugyanúgy mesélte, mint Dargan vagy Albruk.

– Folytassam akkor, hogy honnan jöttem vagy ne? – dorgált meg, amiért mindig belekotyogok. – Az előbb még tudni akartad ki vagyok…

– Te nem éheztél meg, Mester? – kérdeztem, és kibújtam a takaró alól. Húzni kezdtem a kezénél fogva. Nem jött.

– Nem hiszel nekem, mi? – kérdezte inkább.

– Ü-üm! – ráztam a fejem szórakozottan. Meggyújtottam a lámpást az asztalon, mert közben igencsak ránk sötétedett.

– Engem Dávidnak hívnak.

– Dávid Vogelwide? – kérdeztem vissza, miközben állítgattam a lámpás lángjának magasságát.

– Nem.

Kis szünet után folytatta:

– Solandor Venias valójában Gábor.

Erre már visszazuttyantam az ágyra. „Az én Solom, nem Solandor? Miket beszél ez?!”

– Albrukot Zoltánnak hívják, Erhant Gergőnek, Nym meg Kata.

– Na persze! És a fogadósunkat, hogy hívják? Mármint szerinted – kötekedtem tovább.

– Ő az, aki. Ennek a planétának a szülöttje, mint te is.

– És Sol.

– Nem, ő nem!

– Ez baromság! Nem vicces! – hagytam ott újra.

– Ki akarlak szabadítani az alvilágból, Zora! – tettrekészen pattant ülő helyzetbe az ágyon.

– Mi van?! – nézek rá értetlenül. „Eddig hablatyolt holmi álnevekről, most meg jön a klánnal?”

– Tényleg nem így kellene élned! Nehéz sorsod volt, értem, hogy mi vezetett idáig. De én azt is tudom, hogy élhetnél máshogy. Egészen máshogyan!

Közben felállt és közelített.

– Soha többé nem kell ölnöd! Sőt! Nem is szabad!

– Tudod, hogy nem lehet kiszállni! – toltam el.

– Elmenni lehet, Zora! Gyere velem, kezdj új életet! Olyan helyre viszlek, amit nem ismernek. Ahol béke van és biztonság. Ahol minden napot együtt tölthetünk…

– Lehet, hogy MÉG nem ismerik azt a helyet, káem, de megtalálják. A klán értékes vagyontárgyai vagyunk – ahogyan Albruk szokott minket emlegetni. Pénzt és időt öltek belénk, nem hagynak elmenni!

– Oda nem érhet el a kezük, ahová viszlek! – győzködött tovább. Markába vette a kezem. Mindkettőt.

– A többieknek szükségük van rám – mondtam, de ekkor hirtelen… magához szorított:

– Nem, nincs!

Éreztem, hogy reszket. Ölelt, de inkább kapaszkodott belém.

– A társaid kalandozók. Más kalandokra vágynak. Megunták a klánosdit.

Még mindig remegve szorított.

– Akkor együtt megyünk.

„Számomra ez egyértelmű, hisz ők mégiscsak a családom.”

– Nem érted, ugye? – tolt el magától. Kétségbeesést láttam az arcán. – Nekik ez csak egy játék! Szerepet játszanak. Ezzel a kalanddal együtt téged is itt hagynak. Ahogyan odébb álltak már sokszor, bejárva a Quintarist időben és térben.

Nem tudtam megszólalni, egy szavát se hittem, de átragadt rám az idegessége.

– Zorka, én nem akarlak elveszíteni! – újra magához szorított, és reszketett. – Amikor felvetették a többiek, hogy ki akarnak szállni, én… Ezt nem tehetik veled! Én…

Kiszabadítottam magam a görcsös öleléséből, és idegesen járkálni kezdtem.

„Mi van, ha most nem hazudozik? Szerepek?! Úgy, mint darvieni kapuőr, setétcsuklyás pénztárnok, corenzai pap, most meg egy mágus? Áh, nem! Hogy lehetnének ők mind idegenek? Erhan, Nym, Albruk szerepet játszottak volna? Ilyen hosszú éveken át? Sol meg mindig is mellettem volt!”

– Te hány szerepet játszottál már nekem? – tettem próbára a meséjét. – Úgy értem, hogy a mostani négyen kívül.

– Rengeteget, Zorka.

– Például?

– Én voltam a rabszolgatartó intézője, aki megbüntette a téged korbácsoló felügyelőt. Én voltam még Carolina is, aki tőrbe csalta az Éjjárókat. Én vol…

– Egy nő?! – vágtam a szavába.

– Nem is játszottam rosszul, valld be!

– Még jó, hogy az előbb nem nőként öleltél! – fintorodtam el.

– És én voltam a fejvadászok vezetője is, aki nem harcolt meg veled…

– Meg akartál ölni?! – vádoltam meg. Persze hinni nem hittem egy szavát sem, de értékeltem, milyen ügyesen használja az én történeteimet a sajátjához.

– Dehogy! – vágta rá. – Gondoltam majd beavatkozom, ha eldurvul a helyzet, addig meg csak élvezettel néztem, mennyire ügyesen védekezel. Majdnem megállt a szívem a halálugrásodtól! Fogalmam sem volt, hogy túlélted-e…

– Bíztattad, hogy vágja át a torkom, meg tőrökkel dobáltál!

„Na, ezt magyarázd ki!” – vártam érdeklődve mit talál ki.

– Az nem jutott eszedbe, hogy teneked mondtam, hogy vágd át az ő torkát? A tőröket meg azért dobtam, mert fentről nem látszott, hogy már meg is tetted. Őt akartam ártalmatlanítani, nehogy bántson téged!

– Ezt most találtad ki! – vetettem oda.

– Nem, kicsim. Sajnálom! – esedezett. – Nem tartottuk be a szabályt…

Még mindig nem igazán hittem neki, de megijesztett, hogy ennyire komoly maradt. Felrémlett előttem a mélybe zuhant fejvadász rám meredő hideg szeme.

– Az nem lehettél te! Ő ott meghalt! – révedtem magam elé. Még azok a jégkék szemek uralták az elmém, nehézkesen adták csak át a helyet a kedves, fekete szemeknek, de lassan a valós látvány legyőzte a rémképet.

– A mi életünk itt nem fontos, ebben a világban mi újraéledhetünk bármikor… Könnyedén. Főleg én, szinte azonnal. Egy káem bárkivé átváltozhat, sőt, egyszerre több lénnyé is, ha akar. Nem is egyszer öltél már meg engem, kicsi lány! De az volt az első pillanat, amikor felfogtam, hogy az életeddel játszunk. …játszom! Úgy sajnálom, Zorka!

Dübörögni kezdett a vér a fülemben, felzaklatott az előző kép, azok a kimerevedett kék szemek. Mi van, ha igazat beszél?! Miket is mondott eddig?

– Hogy értetted azt, hogy nektek ez csak játék?!

– Tudod, a mi világunk biztonságos, de ettől unalmas is. Sokan vágynak kalandokra.

– Ti világotok – mi világunk! Az emberi természet ilyen! – járkáltam fel-alá. Hallottam már más síkokról, és lehet élet más planétákon is, de akkor nem voltam képes feldolgozni mindazt, amit akkor rám zúdított.

– Nálunk manapság hosszú ideje béke van – folytatta a győzködést. – Találtunk más módot rá, hogy átéljük az izgalmakat. Békés módot: játékokat. Például sportokban mérjük össze a tudásukat: ki a gyorsabb, ügyesebb, erősebb. Nem igazi harcok, szabályok védik a játékosokat. Egyes küzdelmekben csak ütni lehet, másokban rúgni is, de sosem lehet halálos! Olyasmi, mint a gladiátor viadalok, csak nem folyhat vér.

Láthatta az értetlenséget a szememben, mert leült az ágy szélére, úgy magyarázott tovább:

– A kalandjáték meg arra való, hogy gondolatban átéljük az életveszély izgalmát. A játékosok elképzelnek egy világot: összeírják, hogy néz ki és milyen lények lakják. Aztán egy szerepet választanak maguknak, hogy kik ők abban a világban. Kidolgozzák a részleteket: hogy festenek és mik a képességeik. Előtörténetet is kitalálnak, abban magyarázzák meg, honnan jöttek, és miért olyanok, amilyenek, hogy valóságosabbnak tűnjön.

– Pont úgy, ahogy mi is csináljuk minden küldetés előtt, ha a klán beépít minket egy új városba… – kotyogtam bele megint.

– Csakhogy ők sokkal szabadabban válogathatnak a felvett karakterek közül. Nemcsak mágusok, bárdok, boszorkányok, harcosok lehetnek, vagy gazdag kereskedők, bankárok, ami szerepeket láttál a barátainktól. A földön csakis emberek élnek, de persze sokszor más fajokat akarnak alakítani: elfek, törpék, vagy épp szörnyek bőrébe bújnak. El kell hinned, hogy mi majdnem bármit megtehetünk ebben a játékban, csak a képzelet szab határt. Ha jól játsszuk a szerepeket, akkor teljesen élethű: életre-halálra megharcolunk ellenségekkel vagy szörnyekkel, de mégse halunk bele a valóságban, csak képzeletben.

Ekkor megfogta a kezem, és maga mellé ültetett, hogy figyeljek rá. Biztos látta, hogy a távolba nézek, nem őrá.

– Na és persze kell egy Kaland Mester. Ő találja ki a kihívásokat, és ő alakítja az ellenfeleket és a szövetségeseket. A szokványos, földi kalandjátékot képzeletbeli világokban játsszák. Azok nem igazi világok. Azokban nem-játékos karakternek hívnak mindenki mást. Azokat, akiket a KM mesél bele a történetbe, hogy a játékosok jobban élvezzék a kalandot.

– Azt akarod bemesélni nekem, hogy csak képzeletbeli vagyok? Egy nem-játékos egy játék világban? Mi van?! – pattantam fel.

– Nem kicsim!

Felállt, és újra megfogta a kezem, visszahúzott.

– Jaj, össze-vissza zagyválok… – nézett segélykérőn a plafonra. – Pedig százszor végiggondoltam otthon, hogy hogy mondjam el… Még a belekotyogásaidra is felkészültem, hisz ismerem és szeretem a könnyed stílusodat. De ezt tényleg nem egyszerű elmagyarázni – simogatta a kezem.

– A te világod valódi! A mi játékunk meg különleges! Más, mint bármely földi kalandjáték. A többiek tényleg csak egy képzeletbeli világban játszanak, de mi páran kiválasztottak vagyunk – magyarázta. – Mi négyen valahogyan át tudunk jutni ide, a te világodba. Mágia.

„Na jó, tegyük fel, hogy igaz” – gondoltam, – „hisz a mágia sok mindenre képes… No de mégis, milyen ember az, aki csak úgy játszik mások életével?!”

– A ti életetek nem fontos… – szegeztem neki a kérdést. – És a mienk?

– A tied, Zora…

– Nem! Másoké! – vágtam közbe. – Például a fiatal városi őröké! – Féltem, hogy erre mit mond.

– Nem-nem-nem! Higgy nekem, kicsim! Ők mind én voltam. És bevallom, élvezettel haltam meg a kezedtől mindannyiszor!

– Most meg azt mondod, senki sem igazi körülöttem?! Csak a te szüleményeid???

– Dehogynem! Sosem vertelek volna korbáccsal, és sosem erőszakoltak volna meg! Nam’Alion emberei e világ szülöttei.

– És a szüleim? Ha mindenható vagy, miért kellett meghalniuk? A testvéreim?! – elfogott a zokogás. Kirántottam magam a kezei közül. – Gyűlöllek!

– Droun Tüze tényleg megtörtént. Ilyesmit még mi sem tudunk megállítani – szabadkozott, felállt és közelebb lépett: – De téged meg tudtunk menteni. A bátyád helyett én voltam melletted, én rejtettelek el! – törölte le a könnyeimet gyengéden. Aztán lesütött szemmel fejezte be: – Mert Gábor téged választott.

– Én már nem értek semmit! Hazudozol! – reménykedtem. – Csak egy kegyetlen tréfa! De elég már, nem érzed?!

– Bebizonyítom. Ide nézz!

A semmiből húzta elő azt az üveggömböt. Ruhátlanul állt ott, ahogy én is, szóval se zsebből se zsákból nem kerülhetett elő. Ujjai félig érték csak körbe, tehát a gömb nem volt kicsi sem. De akkor hol rejtegette eddig?

– Ez varázslat? – jutottam bizonytalan következtetésre.

Két kezében tartotta, és csodálattal nézett bele, mintha a gömbhöz beszélne, nem is hozzám:

– Az. De nem az én varázslatom! – nézett rám aztán a gömb fölött: – A mi játékunk tényleg különleges! Csak keveseknek adatik meg, hogy a ti világotokba beléphessen, és igazi élő- és érző lények közt kalandozzon.

– Szóval ti idegenek vagytok köztünk?

„Most megint kezd összeállni egy ügyes mese” – gondoltam. Ettől oldódni kezdtem, mert mégiscsak egy varázsóként jött ma hozzám. – „Csak rám akart ijeszteni! De a végén majd jól elagyabugyálom ezért, és együtt kacagunk majd!”

– Három ilyen gömb létezik csak a mi világunkban, – folytatta komolyan – ami ide vezet hozzátok.

– Még jó! Máskülönben ellepnétek a planétánkat – jegyeztem meg epésen.

– Most ne viccelődj! – szigorú arcot vágott, aztán folytatta: – Egy titokzatos alak osztotta ki a gömböket évtizedekkel ezelőtt. Senki sem tudja ki ő, csak úgy emlegetik: a Mágus. Biztosan innen érkezett, hisz a mi világunkban nincs mágia…

– Unalmas lehet nálatok! – szakítottam újra félbe.

– Figyelj már egy kicsit! – korholt. – A Mágus nagyon megválogatta, kiknek adott gömböt…

– És persze te méltónak ítéltettél – hajoltam meg előtte mély tiszteletet tettetve.

– Nem én. Én igazából nem is találkoztam a Mágussal. Apám kapta a gömböt.

– Apádtól örökölted a hihetetlen históriák kitalálásának tehetségét? – nevettem fel.

– A gömböt örököltem. Meg a szabályokat…

– És Sol? Gyerekkora óta átjár talán? Nem az anyja szülte? Mármint, akit én anyjának ismertem. Ekkora sületlenséget! Ne haragudj, Kedves Mester, de ez most megbicsaklott! Sollal együtt nőttem fel: harcoltunk a farkasokkal, végeztünk a rabszolgatartónkkal, szenvedtünk a kiképzéseken, felfedeztük a szerelmet. Mindezt együtt!

– Gábor is választhat, hogy ideát mennyire fiatal alakot vesz fel. Sőt, azt is, hogy milyen időpontba érkezünk meg. És számunkra itt másképp múlik az idő is, mint odahaza. – Kis szünetet tartott. – Én mondtam, hogy nem jó ötlet! De ő mindenképp akart magának egy társat… Rettentően rossz ötlet volt! Nem kellett volna engednem, hogy felhasználjon egy quintarisi embert a kalandjainkhoz!

Őszinte együttérzéssel kért bocsánatot. Néztem őt egy darabig, és elgondolkodtam:

„Őszinte?! Ugyan, hányszor hittem már?!” – megráztam a fejem. – „Amúgyis csak az én történeteimből állította össze a meséjét!”

– Be akarsz csapni!

– Zora! Te itt nőttél fel. Te nem csodálkozol, ha valaki átmegy a falakon, ha tűzcsóvát lövell a tenyeréből, ha teleportál, vagy ha egy haldoklót egy pap imája percek alatt felgyógyít…

– Mert ezek valóságos dolgok. Láttam ilyesmit számtalanszor – indultam volna, de nem hagyta:

– Láttál már engem megannyi alakban megjelenni neked, megannyi kaszt képességeivel. Gondoltam így könnyebben elhiszed majd nekem az igazságot!

– Abban az egyben lehetek csak biztos, Vogelwide, hogy a fantáziád végtelen! De a füsttel teli gömb ötletét tőlem loptad! – próbáltam megint leleplezni őt.

– Nem, Zora.

Most feljebb emelte, az arcunk elé, hogy biztosan ránézzek a gömbre.

– Nem volt véletlen a látomásod! – aztán lejjebb engedte a kezét, hogy a szemembe nézhessen. – Gábor volt óvatlan talán. Félálomban láthattad, amikor haza indult mellőled, vagy megérkezett hozzád.

Elkapta a kezem, és rásimította a gömbre.

– Gyere velem, és megmutatom!

És akkor…

Akkor a gömbben kavargó füst mélyén fényesség villant meg, mintha viharfelhőt látnék üvegbe zárva: Villámok cikáztak benne. Elkezdett áttetszővé válni a káem teste. Pont úgy nézett ki, mint a látomásomban: mintha üvegből lenne, benne meg színes füst kavarogna. Élénk színekben pompázott. Már egyáltalán nem láttam a bőrét, a haját, a szemét sem.

– Gyere, Zorka!

Rátette a másik tenyerét az én kézfejemre, a gömbre szorította. Egyre erősebben kezdtem érezni a bizsergést a tenyeremben, amit addig a gömbben tomboló vihar vibrálásának gondoltam. A saját kezemet néztem. Elképedtem, mert az is üvegtestté változott. Már az egész testem bizsergett!

Nem tartott sokáig!