4. A varázsló

Megint napok teltek el. Megint egy újoncoknak való küldetés, és megint marakodás a csapaton belül, hogy ki tehet minderről.

A többiek csak nevettek azon elméletemen, hogy Vogelwide lehet akár Carolina cinkosa is: „Végül is darvieni ő is, és ha árulók férkőztek be a klánunk soraiba Darvienben, miért is lenne egyedül a boszorkány… Azért engem környékez meg, mert Nym csáberejével nem bírna el, tőle nagyon tart…”

Még gúnyolódtak is rajtam, hogy milyen sokat jár az eszemben a titokzatos Vogelwide!

Be kellett látnom, valójában csak kétszer beszélgettünk, én mégis úgy érzem, mintha az életem részévé vált volna. Elhessegettem hát a gondolatot, hogy „visszajön értem”.

Solandort is csak egyszer érdekelte igazán, hogy hogyan zajlott köztünk az utolsó beszélgetés. Jó volt érezni, hogy féltékeny, és még jobb volt érezni, ahogy magának követelt. Még hallhattuk Nym és Erhan csipkelődő megjegyzéseit, mert Sol még az ajtót is elfelejtette belökni, annyira mohó lett.

De sajnos ezután is újra feszültté vált, mint Darvien után szinte folyamatosan. Az éjszakákat sem töltötte velünk, velem. Láttam Nymen, hogy tudja, merre jár Sol. Őrlődik is, hogy megossza-e velem, de – szerintem sajnálatból – nem tette meg.

Amikor Solandor aznap is szótlanul felállt, és távozott köreinkből, én sietve felmentem a szobánkba. Onnan figyeltem, merre megy.

„Nem követem. Minek? Hogy dühös legyen rám? Úgyis visszajön hozzám. Mindig visszajön” – vigasztaltam magam, amikor ő befordult egy sarkon és eltűnt a szemem elől.

– Te mit érzel iránta? – kérdezte egy hang.

Megpördültem.

– Nem okos dolog ijesztgetni egy fejvadászt! – róttam meg a besurranót.

Feltettem a lábam a székre, szétnyílt a szoknyám hasítéka, úgy tettem vissza a dobótőrt a hüvelyébe.

– Felkészült vagyok – mosolygott magabiztosan.

– Hogy jöttél be?

Magam zártam be az ajtót, zörögnie kellett volna a zárnak. Felmerült bennem egy másik megoldás is, feltettem hát a kérdést:

– Már előttem érkeztél?

– Nem.

Még mindig mosolygott. Már meg sem lepődtem, hogy újra kissé másként néz ki, de valami azért nagyon furcsa volt.

– Látod, mondtam, hogy felkészültem – kacagott, és csak jött felém. Nem állt meg az asztal túloldalán. Egyáltalán nem állt meg.

Féloldalas mosollyal nézte, hogyan bámulom elképedve, ahogy jön az asztalon keresztül is, tovább.

– A falon át jöttél! – mondtam ki a felismerést.

– És nem ártott volna nekem a tőröd sem, fejvadászlány! – ért oda a közvetlen közelembe.

A meglepetéstől a lábam még a széken felejtettem, ő meg a szemét a combomon.

„Szóval mágus, mi? Más-más alakot vesz fel, hirtelen tűnik el, talán teleportál. Ez sok mindent megmagyaráz, de varázslómágiával nem gyógyíthatta meg azt a sok gyermeket… ahhoz isteni hatalom kell!”

– Na jó – léptem hátra. – Úgy látszik, köztünk ez már egy elmaradhatatlan rituálé lesz: felteszem hát újra a szokásos kérdésem: Ki vagy te, Vogelwide, és mit akarsz tőlem?

– Hogy tetszem így neked, Zorka? – forgott körbe előttem.

– Hm. Ez meg a te szokásos rituáléd, mindig meglepsz valami újdonsággal. Félsz, hogy rád unok?

Bizalmaskodva meg akartam finoman öklözni a vállát, de áthatolt rajta a kezem. Elfintorodtam.

– Albrukot juttatod eszembe – vetettem oda kedvetlenül.

– Tudom.

– Ismered? – lepődtem meg.

– Persze.

– Én nem meséltem róla…

– Te nem – vallotta be.

– Na jó. Szóval, nézzük az átváltozásaidat: Két nap alatt megnőtt szakáll, egy hét alatt vállig növesztett haj, és egy újabb hét alatt elvesztett izomzat. Ezt miért?

– Nem tetszik ez a vékony testalkat?

– Elfes.

– Ó – most ő kedvetlenedett el.

Eddig Viharvadászéra hasonlított az alkata, meg a mozgása is. Még a papi csuhában is látszott, hogy harcedzettek az izmai. Most meg hosszúak és vékonyak a karjai és lábai.

– Jó lenne, ha tudnád ezt szeretni, mert…

Félbeharapta a mondatot.

– Mert? – vártam kíváncsian a folytatást.

– Mert nem akarlak Solra emlékeztetni – figyelte a reakciómat.

– Sol a családom. – Nem tudtam a szemébe nézve folytatni. Inkább kinéztem az ablakon, ahol utoljára láttam Solandort. – Tudom, hogy változatosságra vágyik, és néha én is ölelek mást. De attól még összetartozunk. Elválaszthatatlanul.

– Nézz rám, Zora! – suttogta. – Figyelj nagyon rám!

Közelről hallottam a hangját, éreztem, hogy szorosan mögöttem áll.

– Megígértem, hogy mindent elmondok neked! – kezdte nagyon komolyan.

Nem szakítottam félbe. „Ha most sem az igazságot mondja, akkor is legalább velem van. Jólesik.” – hunytam le a szemem, élveztem a hangját.

– Nekem itt szinte mindenhez van hatalmam, ha akarom, de igazán csak azt akarom, hogy engem szeress…

A mondat elejénél leakadtam, nem figyeltem már a végét, a szavába vágtam:

– Vá-vá-vá-várj! Mi az, hogy mindenhez van hatalmad? – fordultam felé.

– Ha akarod, bárdként dalolok lágy dallamot a füledbe, vagy dagadó izmaimmal meghajlítok egy vasrudat. Gyógyítok, vagy épp lelket szakítok ki. Teleport kaput is nyithatok, ha kéred. Ha akarod, okos leszek, ha akarod, szép, ha akarod, erős, vagy nagyon ügyes. Fiatal vagy öreg, zöldfülű vagy tapasztalt. Ha nem tetszik a hosszú, sötét haj, legyen rövid és világos! A zöld szemet jobban kedvelnéd? Csak azért jövök hozzád mindig fekete szemekkel, hogy felismerj: az vagyok, aki Darvien kapujában futni hagyott benneteket.

– Bárdvarázslatot használsz, hogy mindig máshogy nézz ki? – fürkésztem az arcát. – Vagy alakváltó vagy?

„Hát így vesztette nyomodat Viharvadász!” – gondoltam közben.

– Olyasmi, de mégsem. Az én fajtámat csak nagyon kevesen ismerik fel. Ők úgy hívnak, hogy káem.

– Az nem tudom mi! – egyre jobban összezavarodtam. Ösztönösen hátrálni kezdtem. Azért éltem túl megannyi küldetést, mert mindig tudtam vagy éreztem, hogy kivel állok szemben.

– Nem baj, ha nem tudod – nyúlt az arcom felé, meg akart nyugtatni. Elmúlt a varázslat, már meg tudott érinteni. – Ugyanaz vagyok, aki eddig – suttogta.

– De eddig sem mondtad el ki vagy! – folyamatosan hátráltam.

– Épp most akarom elmondani! – Ő meg folyamatosan jött felém.

Eszembe jutott a csókja: „Milyen óvatlan voltam: ugyanazzal a mozdulattal hasba is szúrhatott volna, amikor magához szorított hirtelen. Ez a férfi elvette az eszem!”

„Tessék! Most is: elértem a falat, de nem meglököm őt, vagy kipördülök, mint ahogy bárki mással viselkednék! Pedig azt sem tudom, hogy kicsoda, micsoda: még soha nem válaszolt őszintén, hogy mit akar tőlem! Én meg alig várom, hogy még közelebb lépjen!”

És ő lép is…

Lassan…

„Még!” – kérleltem szavak nélkül. Biztosan értette a gondolatom, mert jött még.

Összeértünk. Nem szólt. Én sem. Érzetem a leheletét az arcomon. Majd az ajkát az ajkamon.

„Elvesztem!” – gondoltam. – „Nem is ellened kéne küzdenem, hanem önmagam ellen!”

Mindkét kezemmel egyszerre kaptam el a tarkóját, hogy nehogy eltávolodjon. De aztán már mindenütt markoltam, mohón! A vállát, a karját, a hátát, a fenekét. Öleltem, de már lábbal is! És csak remélhettem, hogy nem csap be!