6. Az informatikus
Egy teljesen másik szobában álltunk. Ez világos és zsúfolt volt, tele bútorokkal, tárgyakkal.
A gömb még a kezünkben, de már csak a füst kavargott benne, a vihar elállt. Ilyen teleportálást még sosem láttam.
– Üdv, az otthonomban, Zorka! – mosolygott rám egy ismeretlen arc.
– Rajtad van ruha!
Ez volt az legelső, amit szóvá tettem. Rajtam ugyanis nem volt.
– Nem tudom, ez hogy működik… – szabadkozott és kapkodott. Szégyenlősen rám kanyarította az első keze ügyébe akadó ruhadarabot, közben meg hebegett:
– Nekünk nem kell soha átöltöznünk. Amikor megérkezünk, a karakterünk már viseli a hozzá illő ruhát, hazatérve meg újra az itthoni gönc van rajtunk.
„Zavarba jött?” – csodálkoztam el. Éreztem, hogy ugyanaz a férfi áll ott, már megszoktam, hogy mindig más formát ölt.
– Az előbb még nem zavart a testem látványa! – emlékeztettem.
– Uh, igen, de ez itt más! – kapkodott zavartan. – Huh! Basszus, mi a frászt műveltem?!
A tarkóját markolászva tanácstalanul forgolódott.
– Más vagy – állapítottam meg, miközben egyesével bedugtam a karjaim az ing ujjaiba.
– Hát más – vallotta be. Végre megállt és rám nézett. – Itt nem vagyok mindenható. Egy cseppet sem. És nem úgy nézek ki, ahogy én akarok…
– És én?
– Tessék?
– Én, hogy nézek ki? – értetlenkedtem. Hátrébb léptem, hogy megnézhessen.
– Elképesztően! – mért végig. – Pont úgy, mint odaát!
Gondoltam, ha része voltam a varázslatnak, talán én is átalakultam, de ezek szerint nem.
Ő leginkább az utolsónak felvett alakjához hasonlított: Vékony karok, keskeny váll, lapos mellkas, hosszúkás, borotvált arc, enyhén hajló orr. De változott is: rövid, világos haj – és zöld szemek!
Körbe jártam kicsit, hogy megnézzem magamnak. Furcsa volt a fény. Erős, de nem lehetett napfény. Felnéztem. A fejünk felett mintha egy opálos üvegtál lett volna a plafonhoz rögzítve, és abban égett volna az olaj.
– Lámpa – mondta, mikor észrevette, hogy már nem őt méregetem.
– Lámpás?
– Olyasmi. Annyi, de annyi mindent meg akarok neked mutatni, Zorka!
– Hát mutass, Vogelwide! – nyúltam utána játékosan, hogy magamhoz húzzam.
– Dávid vagyok – emlékeztetett.
– Szóval Dávid… – ízlelgettem a nevet. – Nekem eddig a káem tetszett a legjobban! Illik hozzád.
Valamiért, bárhogy is néz ki, vonzódom hozzá.
– Na és mi vagy, Dávid? Mármint valójában.
– Hogy érted?
– Harcos? Pap? Varázsló?
– Informatikus.
– Azt nem tudom mi. – Már megint egy fura szó…
– Hát ezt nem olyan könnyű elmagyarázni, mint a KM-et – nevetett. – Ehhez előbb sok minden mást is meg kell mutatnom!
Egészen belelkesült. Először csak élveztem, hogy újra olyan kedves és lelkes, amilyennek megismertem. Még a hatása alatt voltam a percekkel ezelőtti szenvedélyes ölelésének. Vogelwide maga mellé ültetett az ágyra, én meg csak élvezni akartam a közelségét. Nem figyeltem, miket mond, csak azt, ahogyan. Varázstárgyakat vett a kezébe, és csillogó szemmel magyarázott. Olyasmiket, hogy mitől válik színessé az üveglap, és hogyan húzogatja rajta az ujjával a formákat. Olyan szavakat használt, amiket úgysem értettem…
Aztán felállt, magával húzott. Először egy mozdulattal sötétségbe borította a szobát. Még ekkor sem gyanakodtam. Hiszen épp varázsló a mindenható káem, nem igaz? Aztán odavezetett az ablakhoz. Az a padlótól a plafonig ért, csupa üveg. Fehér csipkefüggöny takarta az egészet. Rengeteg apró fénypont látszott át rajta, mintha egy hegy kontúrját rajzolnák ki. A csúcsán pedig egy magas torony – csupa fényből.
– Ennyi fáklya ég a te városodban? – kérdeztem, de nem vettem le a szemem az ablakról.
– Lámpák.
– Lámpások? – kérdeztem vissza ösztönösen, de már nevettem is fel. – Tudom: nem, csak olyasmi!
Elhúztam a függönyt.
Elképedtem!
Nem azon, hogy egy egész hegyoldallal álltam szemben, és tényleg rengeteg lámpásféle festette meg a város körvonalait. Nem! A mélység döbbentett meg. A hatalmas üvegen túl a lábam előtt, – sőt alatt! – terült el a város… Mintha egy magas toronyban állnék: Odalenn az utca nagyon messzinek tűnt. Embereket láttam lenn, szinte ponttá zsugorodott a látványuk.
– Tizedik emelet – mondta a hátam mögül.
– És azok? – rengeteg hasonló formájú, nagy tárgyat láttam. Mármint az emberekhez képest nagyok, innen kicsik azok is. Üvegnek és fémnek tűntek. Csillogtak a fényben. A legtöbb fémes szürkén, feketén vagy fehéren, de akadt köztük színes is. Az egyik mellett hárman beszélgettek. Egyikük pont úgy nézett ki innen fentről, mint amikor egy gyanús lovászt figyeltem meg a magas udvarház tetejéről egy küldetés során. Ő is épp így támaszkodott félkézzel a kitárt ólajtóra, míg társai a disznók közé rejtették el az ellopott ládát.
– Ezek azok a bizonyos autók, amiről az előbb meséltem. Nem figyeltél? – simított végig az arcomon. – Tudod, kocsik, amiket nem lovak húznak. Holnap megmutatom, milyen simán száguld. Tízszer gyorsabban megyünk majd, mint te valaha is!
A szemét figyeltem. Boldognak és büszkének tűnt. Mire visszafordultam az utca felé, odalenn a három emberből már csak egy állt ott, épp integetett a távolodó, ló nélkül haladó kocsinak. Léptem volna egyet hátra, de beleütköztem Vogelwideba. Megpördültem, magyarázatot vártam. Nem egy, hanem talán több száz ilyen kocsi is volt odalenn.
– Ez mind varázstárgy?!
– Hol jártál az előbb, kicsim! – nevetett fel a döbbenetem láttán. – Az előbb magyaráztam, hogy a mi világunkban semmi sem varázslat. Ez mind tudomány! Mérnökök eszelték ki mindet. Tudod, mint a vízimalmok vagy az ostromgépek…
Már ekkor gyanakodhattam volna: Azok az emberek odalenn másként öltöznek, a házak óriásiak, fény árad az ablakaikból, és az utcai lámpások is rengeteg fényt adnak az éjszakában. És fehér fényt, nem a lángok meleg, sárgás fényét! Emeltem a tekintetem, már a hegyoldalt néztem, velünk egymagasságban. Ez a város hatalmas, Darviennél is nagyobb! Még feljebb emeltem a fejem. Egy sápadt színű holdat vettem észre. Nagy volt és foltos.
– Igen, az a mi holdunk. – kaptam egy puszit az arcomra, tetszett neki, hogy gyermeki szemekkel figyelem a világot. Az ő világát. – Fehér. És csak ez az egy van.
– Egy hold?! – Hirtelen húzódtam el. Ő nem is értette.
Számomra ez volt a döntő pillanat!
„Ez tényleg másik világ! Ez nem csak egy másik ország, ez egy másik planéta!”
De akkor minden igaz? Akkor az is igaz, hogy Sol nem Sol?! Akkor a csapatom sem a családom többé? Vagyis sosem volt az?!
– Neeem! – kiáltottam fel kétségbeesve. Körbepillantottam, hogy találok-e fegyvert. Hirtelen meztelennek éreztem magam. Nem szégyenlősnek, hanem sebezhetőnek!
Karnyújtásnyira volt a sarokban egy üvegváza. Keskeny nyaka pont a tenyérbe illik. „Egyetlen gyors mozdulattal elkaphatom, és odacsaphatom a falhoz, ha az alja szilánkosra törik, akkor azzal tudok vágni, védekezni…”
De ekkor zene harsant fel. A váza melletti lapos tárgy bizseregni kezdett, és fénybe is borult. Ismerős arc rajzolódott ki az üvegén. Sol arca.
– Gábor az – mondta Vogelwide.
Megfeledkeztem a tervemről, amint megláttam Sol képét. A vázáért megindított mozdulatom megállt a levegőben. Én nem ragadtam meg azt a vázát, ehelyett Vogelwide nyúlt a fénylő, zenélő, mocorgó tárgyért.
– Jaaa! – nevetett rám könnyedén, a döbbenetemet látva. – Kata rajzolta le Gábort. Meg mindannyiunkat. Úgy, ahogy odaát kinézünk. Nagyon jól rajzol, ugye? – mutatta felém, büszkén a barátaira.
„Nektek ez tényleg csak játék?!” – döbbentem rá!
Mosolygott a megrökönyödésemen.
– Tudom kicsim, olyan, mintha Erhan illúziója lenne, de mondom: itt nincs varázslat. Ez csak hardver és szoftver, majd elmagyarázom! És nálunk nincs gondolatátvitel sem, ilyen kütyükre van szükség, hogy távolról is beszélhessünk egymással – folytatta hátat fordítva, észre se vette a bennem forrongó haragot. Megérintette újra az ajtó melletti falon azt a fehér valamit, amit az előbb. Ezúttal az érintés visszahozta a fényt a szobába.
Nem is tudom mi hajtott előre, de nekilendültem. Hátulról vetettem utána magam, és gondolkodás nélkül érintettem meg a nyakánál lévő reflexpontokat. Azonnal hatott.
Tartottam az elnehezült testét. Eddig ösztönös volt a cselekedet, a betanult rutin működtette a mozdulatot. Egyszerűen csak tudtam, hogy harcképtelenné kell tennem, de most mégsem hagyom, hogy összezúzza a fejét, amikor elvágódik. Miért? Ez is csak a rutin, hogy ne csapjak zajt? Nem! Biztos, hogy nem!
Lelassult az idő, szinte megállt, ahogy Vogelwide sem mozdult többé: Most egyedül én cselekszem, én döntök! A zene még szól, bár már a földön remeg tovább Sol képe. Én meg csak tartom a magas férfi testét… Szeretem?! Nem! Becsapott! …mégis gyengéden fektetem le. Az oldalára. Még a térdét is felhúzom, hogy biztosan úgy maradjon, meg ne fulladjon!
És most?!
„Hol a gömb?” – kezdtem lázas keresésbe. – „Haza akarok menni! Ez rémálom!”
Meglett a gömb, de nem indult be a vihar a belsejében. Visszahajítottam az ágyra.
Legszívesebben megütném Vogelwide állkapcsát dühömben! Vagy inkább zokognék a mellkasára borulva!?
De mi vagyok én? Egy árva, elveszett gyermek? Egy gyenge, védtelen nő? Hol a képzett fejvadász?!
Zora Dian nem esik kétségbe! Zora Diant bevetheti a klán bármilyen új városban, mert ő bárhol feltalálja magát. Felméri a terepet, elsőnek a menekülési lehetőségeket, aztán kiismeri a környezetet, kitalálja, milyen tárgyak válhatnak a hasznára. „Szóval, nyugodj meg, Zora, ne hamarkodj el semmit!” – figyelmeztettem magam, és máris tettre készen állok: – „Fegyver kell, némi helyismeret, aztán majd eldöntöd, mi legyen a káem sorsa!”
Két ajtó. Elsőnek az üvegezettet nyitottam ki, azon át nem látszott mozgás. Kilestem. Szemben ajtó, üveg nélkül, jobbra egy ugyanilyen, üvegezett. Átsejlik rajta az utcáról érkező fény. Ott is biztos hatalmas ablak van.
Mezítlábas talppal a szokásosnál is halkabban osontam a keskeny folyosón. A másik végén is egy üveges ajtó, és még egy balra, amellett, ahonnan kijöttem. Biztosan ide jutottam volna a másik szobaajtón át közvetlenül. De most a folyosó elágazása köti le a figyelmem. Az oldalfolyosó végén is két ajtó, a szemközti masszívabb, a zárban kulcs, az lesz a kiút!
Sehol, semmilyen mozgás, semmi hang, semmi fény. „Egyedül lehetünk.” – nyugodtam meg. Végig jártam a szobákat. Már tudtam, hogyan varázsolhatok fényt, és azt is, hogy nem kelt feltűnést, hisz rengeteg fény árad a többi házból is. Voltak itt mások is, de már elmentek: poharak, tálkák minden felé, és morzsák. Az asztalon, a földön, a pamlagon. „Vajon ők voltak? Ide jöttek a gömbhöz?” – kalandozott el a gondolatom egy percre.
Aztán visszatértem a feladathoz: átkutattam a szekrényeket. Nem dobáltam szét semmit. Mintha csak felderíteni küldtek volna: Minden visszakerül a helyére, ne is vegyék észre, hogy itt jártam.
„Végre valami fegyverek!” – gondoltam, de hamar lelohadt a lelkesedésem. Harci pengének mind vacak! Még ez a nagy is: Egyszerűen nincs jól kiegyensúlyozva. Én csakis olyan tőrt vennék, amit lendítéskor könnyű irányítani, gyorsan lehet forgatni. A kisebbek még hajítani sem jók! Tompák és nevetségesen életlenek!
Azért magamhoz akartam venni párat jobb híján, mikor felfogtam, hogy egy szál ingben állok. Zseb is csak a bal mellén van, de kifordulna belőle még a legkisebb kés is…
Visszaindultam a ruhásszekrényhez, de előtte bal kezembe vettem három kis famarkolatú kést, jobbal megmarkoltam a nagyot. – „Ennek meg miből lehet a nyele? Fekete, tenyérbe simuló, kellemes a tapintása. Véresen csúszóssá válhat! És kár, hogy nem jó a súlyeloszlása…”
Újra megszólalt a zene, visszacsalogatott a káem mellé. Vogelwide nem moccant, a Sol képét mutató tárgy közelített az ő kezéhez, ahogy rezgett a földön. Mintha életre szeretné kelteni, akár a hű kutyája volna. Letérdeltem mellé.
„Ki vagy te, Vogelwide? Mi ez a hely? Hova hoztál engem? Hihetem, hogy szeretsz?” – Lassan fordítottam a hátára, önkéntelenül is végigsimítva az arcát ennél a gondolatnál. – „Ez az igazi arcod?”
Sol makacsul küzd a figyelmemért, mintha nekem dúdolná a dallamot. El is tereli gondolataim:
„Gábor? Kata? Mi is a többiek neve? Nem Sol és Nym és Erhan és Albruk?! Játszottak az életemmel! Mégis milyen emberek ezek?!” – megint elragadtak az indulatok!
„Nem volt igaz az életem? A szerelmem, a társaim, az áldozataim? A küldetések! Életveszély, de csak nekem?! Nekik meg játék?” – Cikáztak a gondolatok: összefüggéstelen képsoroztat villódzott a szemem előtt. Emlékek. Rengeteg emlék!
„Mit csinálok?!” – Vogelwide ruháját markolom ökölbe szorítva…
„Meg ne öld, Zora! Vagy még ne! Hazajutni csak vele tudsz! Szükséged van rá!” – figyelmeztettem magam, próbáltam feloszlatni a düh okozta ködöt.
Egy órája még hittem, hogy új életet ad nekem, – ahogy ígérte is! És Sol? Még mindig szeret? Mit beszélek?! Hisz ő többé nincs nekem! Ahogy többiek se!
Ebbe a férfibe viszont tényleg beleszerettem. Mostanában körülötte forogtak a gondolataim. Hinni akartam benne, de kiderült, hogy nem az, akinek hittem! Szeressem vagy gyűlöljem?
Most itt fekszik előttem magatehetetlenül, én meg a sorsát latolgatom. „Mindenható káem, mi?” -gúnyolódnék rajta, de bevillan:
„Ott a gömb az ágyon! Az út haza! Csak a káem kell hozzá.”
„No de várjunk csak! Hisz másik kettő gömb is van valahol! Itt, ebben a világban! A számomra idegen világban! Emberek járnak át hozzánk, és játszanak az életünkkel!” – szorult újra ökölbe a kezem.
„Ez most nem egy klán küldetés! Ez a sajátom! Megmentem a világunkat tőlük!” – határoztam. – „De mi vár rám, ha egyedül vágok neki? Nemhogy a klán mindenhová beépült emberei, de még a saját csapatom sem lesz mellettem! Nincs Albruk sem, hogy mesterien kidolgozott tervekkel álljon elő! Csak én vagyok. És a hatalmas városok, ló nélküli kocsik, érintésre kigyúló fények, zenélő tárgyak… amik nem Erhan hang- és fény illúziói vagy Albruk varázslatai! De mit tehetek én?”
„Az én erősségem, hogy beolvadok. Kiismerem a helyieket, és elvegyülök: láthatatlanná válok köztük, bárhova bejutok. De nem itt! Még nem! Egyedül nem!”
„Vogelwide segítene? Talán. De önszántából? Akkor is, ha tudja, hogy a gömbök elpusztítása a cél?! Tudnia kell, mi lesz azokkal, akik az utamba állnak! Vajon feláldozná magát – vagy engem! – a többi káemért?” – vizsgálgattam a mozdulatlan arcát.
„Ő jó! És megértette, mit tesz minálunk! És állítólag szeret… Kedves volt és lelkes. Eszébe sem jutott, hogy egy szempillantás alatt megölhetem, pedig ismer! És ha minden igaz, akkor itt meg is halna. Végleg! De ő nem félt tőlem, elhozott, bízott bennem! Talán tényleg szeret?”
„Igen!” – döntöttem. – „Felébresztem.”
Körbenéztem, mit fog észrevenni. A tőröknek a mellettünk lévő ágy párnája alatt találtam helyet. Karnyújtásnyira lesznek, ha rosszul sül el…
Föléhajoltam, és még egyszer megnéztem magamnak az arcát. Az igazit. Korábban szeretni akartam ezt a férfit, talán lesz is még belőle valami, de most én játszom! Ahogy Nym szokott játszani! Én ugyan nem vagyok boszorkány, de Nymphae is kacagva szokta mondani: „Nem kell mindenhez varázserő, Zora, csak figyelj és tanulj!”
Végigsimítottam az arcán, lecsúsztattam a kezem a nyakára. A hüvelykujjam elöl hagytam, míg a többi már a tarkójánál járt. „Nem, még egy perc!” Megállítottam azt a mozdulatot, és inkább végigsimítottam a vállán is, a karján, a mellkasán, a magam örömére – hátha utána nem lesz több alkalom…
Végül nekiláttam: A megfelelő pontokra helyeztem az ujjaim, és apró körzéssel fellazítottam a blokkolást. Ösztönösen kapott levegő után, ijedten pattantak fel a szemei. Már el is felejtettem, hogy zöldek!
Addigra már az arcára simult a tenyerem, és lazán megcsókoltam.
– Mi… tört…? – próbált felülni, de én lovaglóülésbe helyezkedtem a csípőjén.
– Csak elájultál a szépségemtől – próbáltam huncut szemmel nézni, és visszanyomtam.
– Hogy kerültünk a földre? – próbálkozott még egyet, de már más kezdte lekötni a figyelmét: szétnyílt rajtam az ing, ahogy fölé hajoltam.
– Cssss! – zártam le lágyan a száját előbb ujjal, aztán szájjal.
Eleinte csak én csókoltam őt, de egyre feljebb húztam a ruháját és egyre mohóbban markoltam a mellkasát, végül már ő is csókolt. Sőt, át is vette az irányítást! Legalábbis neki így tűnhetett…
„Még nem tudom, mi lesz ezután, káem, de az biztos, hogy most szükségem van rád! Gyere hát, és szeress!!” – gondoltam, de ki mást mondtam:
– Add meg azt az új életet, amit ígértél nekem! – súgtam a fülébe, aztán újra lezártam az ajkát az enyémmel. Most nem kell most több szó!
„Te csak mutasd meg, kalandok mestere, hogyan működik a te világod! Elvetted az eddigi életem, nincs többé se családom, se csapatom! De küldetésem, az van: megmenteni az én világom! Tőletek! És te segíteni fogsz!”