1. Az ismeretlen feketeszemű
Hárman gubbasztottunk némán a szekér ponyvája alatt. Odakinn paták kopogtak, lovak prüszköltek, kocsisok nógattak, kerekek nyikorogtak. Teljesen megszokott ilyentájt, amikor kora reggel megnyitják a főváros kapuit, és a kereskedők útra kelnek, vagy épp bejutnak végre Darvienbe. Idebenn viszont szokatlan „hang” uralkodott. Elsőre csendnek tűnt, de olyan feszült csend volt, amiben érezni lehetett a zajt. A gondolataink zakatoltak. Lopva néztem fel a többiekre, maguk elé meredtek. A szemükön látszott, hogy a múltba néznek. Meg-meg rándult egy-egy arcizmuk.
A bakon ülő két alak is az elmúlt órák, napok eseményeit pörgette le újra és újra emlékezetében. Mind az öten törtük a fejünket, milyen jeleket kellett volna előbb felfedeznünk?
„A küldetés kudarcot vallott, menekülnünk kell. Meglapulva, álruhában. Kell is most a csend, hasznos.” – summáztam magamban a helyzetet.
„Amint biztonságban leszünk, úgyis egymásnak esünk majd. Na az majd nem lesz csendes!” – gondoltam. – „Nekem is megvan a magam véleménye, de ez most ráér, hisz Darvien városának őrsége még vadászik ránk. Bár túljutottunk a kapun, még nem vagyunk megnyugtató távolságban…”
„No és az, ahogyan azon a kapun túljutottunk!” – nem hagyott nyugodni: – „Az több volt, mint különös!”
„Erhan illúziói szinte mindig beválnak, ahogyan Nym boszorkányos bájai is, de az az ember…! Ő mintha átlátott volna mindkettőjük trükkjein, mégis futni hagyott minket! Vajon miért?”
Lehunyt szemmel végigfuttattam magamban újra a pár perccel azelőtt történteket, kerestem a magyarázatot:
– Megállni! Ellenőrzés! – Hallottuk kintről a szigorú hangot.
Felkészülve vártuk már a szokásosnál jóval alaposabb vizsgálatot. A kapuőrség máskor is átvizsgálja a beérkező és a távozó postakocsikat, szekereket, de most riadót fújtak az éjszaka történtek miatt. Miattunk. Elég nagy vérengzéssel járt, mire kivágtuk magunkat a ránk törő városi őrök gyűrűjéből, szóval igencsak erős bosszúvágy hajtja most az őrséget. Éjszakára a klán titkos menedékében meghúzódhattunk, ott szervezték meg nekünk ezt az álcát is.
– Fáradjatok csak közelebb, drága barátaim! Higgyetek szavamnak, nemcsak kötelességtek megtekinteni eme drága portékát, de nagy élvezetetek is telik majd benne! – hallottam Erhan hangját, erős dzsahid akcentussal szólni. Folyamatosan beszélt, hogy tudjuk milyen ütemben halad a kocsi hátulja felé. – A Magasságos jóvoltából hatalmas szerencse ért tegnap, hogy ily gyönyörűséges asszonynépet leltem, s immár dolgom végeztével indulhatok hazámba. A dicsőséges és fényességes Ifra ibn Hassain hálás lesz majd a kivételes szépségekért! Ámuljatok, csak barátaim! De mindent a szemnek, és semmit a kéznek, vagy az Igazhívők Ura kegyelmezzen nektek!
– Nevetséges vagy, dzsahid! Hisz a rabszolgapiacról vetted az árut! Azt akarod elhitetni, hogy szüzek még?! – vihogott fölényesen az őr, és nagy lendülettel rántotta félre a ponyvát.
Hagytam, hogy az arcomra kiüljön az ijedtség, amikor a napfény hirtelen tódult be közénk. Valójában pedig épp megkönnyebbültem, hogy csupán ketten néznek be a kocsinkba. Kezeim hirtelen kaptam Solandor hátára, mintha óvón ölelném át a megrettenet leányt, aki a karomban keres menedéket. Reméltem, hogy a háta és a karom kitakarja a kezében tartott a dobótőröket. Tudtam, hogy óvatosan tartja a pengéket, nem fog belénk állni. Gyakoroltuk az apró vészjelet is, amit én adok, és a mozdulatot, ahogyan ő egy szempillantás alatt kifordul, és hajít. Ezek az őrök nem is látnák a feléjük repülő pengéket, már csak a mellkasukban éreznék azokat. De reméltem, hogy erre nem kell sort keríteni, mert akkor ránk jönne a többi őr is, és biztosan nem tudnánk egérutat nyerni!
– Hmmm, kapitááány, – hajolt be közénk Nymphae Amanita, megérintve a férfi karját, – engem nem azért visz a kufár az emírnek, mert szende szűz vagyok! Amit én tudok nyújtani, az minden férfinak kedvére való! Meggyőzhetlek, hogy ne légy többé hitetlen!
Az őr épp Solandor vállát készült kifordítani, hogy a harmadik lány arcát is szemügyre vegye. Nagy hiba lett volna! Sol ugyanis ízig-vérig férfi. Arcát ugyan alaposan megborotválta hajnalban, és kendőt is kötöttünk a szája elé, ahogy mindhármunknak, de szemei is elárulnák. Nym tette a dolgát, ahogy megbeszéltük:
Nemcsak felfedte lenyűgöző szépségű arcát, de lenge ruházatát is használta. Ahogy behajolt elénk, mindkét férfi szeme Nym domborulataira tévedt, de ő nem elégedett meg ennyivel. Sosem tud leállni. Áttetsző selymet viselt, elöl-hátul a széles övéhez erősítve. Térdelésből kissé felemelkedett, és bal lábát a szekér szélére tette, hogy szétnyíljon és leomoljon a nehéz selyem. Lassú mozdulattal csúsztatta meztelen talpát a deszkán, egyenesítve hosszú, fedetlen combját, épp kitakarva Sol szoknyában is férfias alakját. Nem is volt már kíváncsi a kapitány másra!
Viszont a társa! Ő el tudott szakadni Nym csábító látványától, és egyenesen az én szemembe nézett. Szerencsére finom kendő takarta a feszültségtől megrezzenő ajkaim, de éreztem, hogy a szemem is összeszűkül kissé. Átható volt a tekintete, fürkésző a fekete szeme. A jel megadását fontolgattam…
A feketeszemű arcizma aprót rándult, de nem támadónak tűnt, inkább csak a gondolataiba merült. Kíváncsi lettem, mi járhat a fejében. Az én fejemben az járt, hogy milyen kár lenne érte: ha az utunkba áll, akkor meg kell halnia.
Visszanéztem a kapitányra. Nym már a csuklóját fogta, és épp megkóstoltatta az idősödő férfi tenyerével a combja feszes formáit. Mérlegeltem, a helyzetet: „A kapitánnyal már nem lesz gond, Nym talán a másikukat is hamarosan megbabonázza.” – reménykedtem.
De nem ez történt:
– Vidd a rabszolgákat uradnak, kufár! – Mondta hirtelen a feketeszemű, és visszaborította ránk a ponyvát. – Jobb is, ha nem itt rontja a levegőt ez a boszorkányos nőszemély!
A szemét még akkor is rajtam tartotta, amikor a lepel kettőnk közé hullott. A kapitány keze még Nym combján nyugodott, a ponyva innenső oldalán. Valószínűleg a feketeszemű markolta meg az alkarját, és tépte le a kezét Nymről. Önmaga képtelen lett volna elszakadni.
„A feketeszemű biztos, hogy átlátott rajtunk. Biztos! De akkor miért engedett utunkra?! Az egyetlen logikus magyarázat az, ha a klánunk tagja… Igen, biztosan azért épült be a kapuőrségbe, hogy biztosítsa a kijutásunk!” – nyugtattam meg magam.
