Greg

– Erre! Erre…! – hallom halványan jobbról.

Mégis van remény?! Meregetem a szemem, de arra se látok mást: szürke háttér, sötét fatörzsek, tűként szúró, száguldó, fehér hókristályok. Talán csak beleképzeltem a szavakat a szél süvítésébe.

– Erre!

Igen, most már tisztábban hallom!

Ott! Ott, integet valaki!

Összeszedem minden erőm, és mozgásra bírom dermedt lábaimat. Már látom is a ház körvonalát. Széles, kétszintes rönkház.

És ott van ő! Egy szál pólóban? Hát ezért nem siet elém…

Végre csukódik az ajtó mögöttem, kizárja a szélzúgást.

– Jól van, most már nincs mitől félni – mosolyog melegen a férfi, hangja nyugalmat áraszt.

A szívem még kalapál, didergek, de a halálfélelmet kezdi átvenni a megkönnyebbülés. Körülnézek. Biztonságosnak tűnik, és meleg is van idebenn.

Furcsa! Ezerszer jártam itt a hegyekben, errefelé a vendégházak télen-nyáron tele vannak, de ez itt elhagyatott. Fel sem tűnt, hogy itt is megbújik egy panzió a fák között.

„Hát önszántamból én sem ezt a szállást választanám” – tűnődöm el a pókhálók, a kopott asztalok és székek, a korhadt lépcső látványán. A bárpult feletti felirat szerint a hely neve Ember’s Lodge. A kandallóban parázsló fa melege átjár, mosolyra görbül a szám: – „De most jobbat nem is kívánhatnék!”

Mire visszanézek, forró tea gőzölög a bárpulton: két csésze és egy kanna.

A férfi inkább csak srác. Bár a távolkeleti arcokkal jó vigyázni: kortalanok. Még gyakornok koromból emlékszem egy kínai kollégára. Tréfából csak a kínai horoszkópját árulta el, az alapján lehetett negyvenkettő, de akár harminc is. Ő itt viszont tizennyolcnak sem tűnik! Talán középiskolás.

– Frank Zuo vagyok – mondja, és meghajol.

– Én Diane… – vágom rá, de aztán mégis hozzáteszem a családnevem is: – …Powell.

– Redwood? – kérdi szinte ugyanakkor bizonytalanul, de azonnal kikerekedik a szeme: – Powell?!

– Redwood?! – vágok most én a szavába. – Te ismersz engem?

– Ki ne ismerné Diane Redwood nevét a Canyon Springs-i gimiben? A dicsőségfal hirdeti, hogy győzelemre vitted a csapatot az állami tanulmányi versenyen 2013-ban!

– Szóval a Springs?!

– Bergman tanárnő beajánlott hozzád…

– Ó! – tör elő a hat évvel ezelőtti emlék egy Seattleből érkezett kínai srácról. A tanárnő beszélt az új reménységről, hogy vele Szövetségi szinten is tarolhat majd a Springs. – Vártam is, hogy megkeress, de nem jöttél. Eltűntél!

Nem válaszol, inkább kibámul az ablakon.

Követem a tekintetét, és látom, hogy mostanra már igazán dühös vihar tombol.

– Micsoda szerencsém van, hogy megláttál! – tartom a gőz fölé az ujjaim, hogy felengedjenek. – Órákig bolyonghattam volna! Megmentettél.

– A szerencséd az, hogy ilyen csinos, tűzpiros kabátot viselsz! Rikítottál a januári erdőben, ahol nincs is más szín, csak a szürke árnyalatai – mered komoran a viharra Frank. Aztán érdeklődve felém fordul: – Megkérdezhetem, hogy mit keresel ilyenkor errefelé szövetkabátban, hótaposó és síruha nélkül?

Erről nem akarok mesélni, inkább hallgatásba burkolódzom, ahogyan ő is az előbb. Frank alakját a teáscsészéből felszálló párán át látom. Szinte imbolyog a képe, mert látványát elfedik az emlékeim:

Mit keresek itt? Hát nem síelni jöttem!

Nem is tudom, melyik gyötrődés elviselhetőbb: a féltékeny gyanakvás vagy a lesújtó bizonyosság. Azt sem tudom, miben reménykedtem. De főleg azt nem tudom, hogy most hogyan tovább.

Megrökönyödést láttam Greg arcán, amikor alig fél órája ajtót nyitott a nemrég vásárolt hegyi házunkban.

– Hogy mit keresek itt?! Téged – válaszoltam kérdésére, és rátettem a kezem az ajtó lapjára, hogy kitárjam, de Greg becsukta, és kilépett a hófödte teraszra egy szál nadrágban, mezítláb.

– Ki az? – érdeklődött egy türelmetlen női hang bentről.

Hátrálni kezdtem, le a lépcsőn. A könnyeken át homályosan láttam a meztelen kart, ahogy behúzta a férjemet. A hangos veszekedést elnyomta az autóm felbőgő motorja. A gázra léptem.

Hiba volt. Az út kanyargós, hóesésben vezetni amúgy is kockázatos, de így felzaklatva még egy öngyilkossági kísérlettel is felér! De ki a franc gondolja ezt végig egy ilyen pillanatban?

– Még szerencse, hogy kinyílt a légzsák. – Hosszú hallgatás után szólaltam meg, hogy választ adjak, mit keresek itt ilyenkor, városi öltözetben. – Karcolás nélkül szálltam ki a kocsiból, pedig az elejéből szinte semmi nem maradt. Rosszabbul is járhattam volna, mert először a szakadék felé sodródtam. Azt sikerült korrigálni, csak aztán a túloldalon egy fába csapódtam.

– Épp beszélni akartam veled a tanulmányi versenyről… – Frank élesen vált témát. –, …csak rossz időpontot választottam.

Felfigyelek: „Szóval most kiderül, hogy miért hallgattál!”

Kerüli a tekintetem, nézek hát én is kifelé.

– Emlékszel a szomszédos Sky Meadows kempingben a végzősök búcsúestéjére? – kérdi. – A tietekre. Elindultatok páran egy ösvényen, otthagyva a tábortüzet.

Emlékszem, igen. Méghozzá olyan élénken, hogy megelevenedni látom a sötétlő ablaküvegben.

Mi vihogtunk a lányokkal, hessegettük az első füves cigi füstjét, töménynek tűnt. A fiúk röhögve bíztattak minket.

„Ez mi?!” – döbbenek meg.

Hirtelen kitakar minket Greg arca a látomásban. Gúnyos és fölényes.

– „Mit csinálsz itt, te sárga?! Takarodj vissza a táborba!” – Frank élethűen tolmácsolja Greg szavait. Aztán a saját hangján folytatja: – Önmagában is fenyegető látvány a focicsapat macsó kapitánya részegen, de odajött még két nagydarab hátvéd is. Dadogtam, hogy „Diane-nel szeretnék beszélni a tanulmányi versenyről…”, de Greg hanyatt lökött és rámrivallt: „Ránézni se merj a csajomra, hallod?! Eltöröm a lábad, ferdeszemű!”

„Erre nem is emlékszem. Talán mi lányok a háttérben már magunkról se tudtunk? De vajon miért nem a saját szemszögemből látom az emléket?” – tűnődve nézek Frankre.

– Na érted már? – kérdi félmosollyal.

– Megijedtél a fenyegetéstől – próbálom értelmezni, miért nem vette át a csapatot tőlem. –Eltűntél. A tanárnő is hiányolt…

– Greg Powell tett róla, hogy eltűnjek.

– Az a szemétláda! – tör ki belőlem, bár nem annyira együttérzésből, inkább velem történtek miatt.

Mi a frásznak mentem hozzá?! Ekkora baklövést! Egy alfahím meddig maradhat hűséges férj? Mindenben sikeres, ez vonzza a csajokat: kollégákat, ügyfeleket, fiatal gyakornokokat…

Frank becsületes ábrázata van előttem. Vajon miért nem egy ilyen pasiba szerettem bele? Bergman tanárnő is sokra tartotta, biztosan okos. Fekete szeme köré nevető-ráncokat rajzol kedves mosolya. Tetszik a sűrű, fekete haja is… De ahogy lejjebb téved a szemem már tudom a választ: a beesett mellkas, alázatos testtartás sosem vonzott.

– Az a szemétláda! – Visító női hang visszhangozza iménti szavaim.

Megpördülök, és látom, hogy Frank is riadtan fordul a bejárat felé. A belépőnek nemcsak a hangja rémisztő, a látványa is. Döbbenten meredek a csinos, fiatal nő fején a borzalmas sebre. Szőke haját is vörösre festette a vér, csatakosan tapad arcára, ahogy olvad le róla a hó. Nyakát rendellenesen tartja, válla is kificamodhatott.

– Gyorsan vizet, Frank! – sürgetem a srácot.

– Nem tudsz rajta segíteni – mondja Frank egykedvűen. – Már beleégett az énképébe. Túl sokáig nézte magát.

„Miről beszél Frank, és mi a francért nem segít?!” – bosszankodom. De nem érek rá töprengeni, mert a csaj gyűlölettel a szemében elkezd engem körbejárni.

– Te vagy Greg löttyedt seggű felesége? – méreget. – Miattad haltam meg!

„Na, ez jól bevágta a fejét!” – szánom meg elsőre, aztán gondolatban szinte felvisítok. – „Szóval a tied volt a pucér kar!”

– Lebucskáztunk a szakadékba! – üvölti.

– Greg nem csúszik meg! Még hóviharban sem! – tagadom. Megszokásból védem Greget.

– Ő aztán nem, ha be nem rántom a kibaszott kéziféket! – hadonászik hisztérikusan. – Hogy dögölne meg! Mindkettőnket túlélt!

– De hisz én élek! – tiltakozom ösztönösen.

Hirtelen hasít belém a jeges rémület. Forog velem a világ. Megkapaszkodnék egy szék támlájában, de áthalad a kezem a fán.

– Nem…! – üvöltöm hosszan, torkom szakadtából. Aztán csak zokogok: – Nem, nem, nem…!

Frank együttérzőn várja, hogy valamennyire megnyugodjak. Érzem, hogy ha tehetné, magához ölelne, úgy mondaná el:

– Tudod, engem egy medve terített le aznap éjjel, amikor egyedül kellett visszabotorkálnom a táborba. Nem találtak rám, a dögevők eltüntettek reggelre. Én lehettem Greg első áldozata. Vajon hányan leszünk még?