12. Shevalan
Gervid megfeledkezett a korgó gyomráról, még arról is, hogy napkelte előtt nem engednek majd be minket a városba. Teljesen lekötötte a rejtély megoldása. Szedegette fel a tudásmorzsákat, rendszerezte őket. Mi meg Davidonnal hittünk abban, hogy a mágusnak sikerül összerakni a képet. Csakis erre összpontosítottunk.
– Nicsak-nicsak! Hát mindenre számítottam, csak arra nem, hogy idekinn lellek fel benneteket!
Meglepetten fordultunk a hang irányába, kizökkentett minket. A furcsa üdvözlet a magasról érkezett, lóhátról. Mielőtt felnéztünk volna, már folytatta is. Nem is ő lett volna, ha nem árad belőle a szó.
– Épp erősen bosszankodám, hogy nem engednek már be a városba, így aztán csak holnap beszélhetek az én drága barátaimmal! A kapu szigorú őrzője szerint, egy ismeretlen az éj leple alatt akár drouni kém is lehet, mit lehet az tudni, itt a háború küszöbén… – szállt le közben a nyeregből. Ártatlanul széttárt karokkal indult meg felénk: – Még hogy én lennék kém? Hát mit szóltok ti ehhez a képtelen gyanúsítgatáshoz?!
– Hogy mit? Hát én kezdek egyetérteni vele, vén lókötő! – vidult fel Davidon hangja. – Úgy lopakodtál mögénk, hogy meg se hallottunk, meg se láttunk!
Megindult a lovas felé, ő is széttárt karokkal üdvözölte.
– Csak fokozatosan ismertelek fel benneteket, ezért közeledtem óvatosan. Nem lopakodtam! – szabadkozott. – Gyere, te öreg cimbora, hadd öleljelek keblemre!
– Én öreg? Vagy huszonnyolcszor idősebb vagy nálam! – kacagott Davidon, miközben lapogatták egymás hátát.
– Csak azért nem fogtam bele, hogy dalommal lágyítsam meg az őrség szívét, mert megláttam három alakot tanakodni idekinn. Gondoltam bejutni ráér, de az a három nagyon furdalni kezdte az oldalam. Halkan közelítettem, aztán igencsak örvendezni kezdett a lelkem amikor a hőképekben alakokat és mozdulatokat ismertem fel: egy nagydarab fickó, – tartotta még az egyik kezét Davidon vállán, – és egy kecses leány! – lágyította el a hangját, ahogy felém fordult.
Lassan lépegetett közelebb. Jóval tétovábban tárta most a karját énfelém, szemében a reménnyel, hogy elfogadom az üdvözlő ölelést. De még nem döntöttem el…
– Shevalan!? – biccentettem felé hűvösen.
– Drága, kicsi Levanderem! Annyira sajnálom! – Teljesen őszintének tűnt.
Hagytam, hogy megöleljen, de nem viszonoztam.
– Annyira sajnálom! Én nem is tudom, hova tettem az eszemet, amikor javasoltam neked, hogy indulj megkeresni Elandort! Én… én igazából nem gondoltam bele, hogy a háború közepébe küldelek. És hogy te be is mész… bele a kellős közepébe! Bocsátsd meg, kérlek! Hiszen ismerlek jól, kicsi lány! Bátor vagy, merész és hajthatatlan! Tudnom kellett volna, hogy a fiad után a pokolba is elmész!
Miközben beszélt, nem egyszerűen átölelt. Ahogyan markolta a vállamat és magához szorított, az minden sajnálkozó szavát teljesen hitelessé tette. Mindenki ismerte Dallamor dan Shevalant Rauhall környékén: mindenki tudta, milyen meggyőzőerővel tud beszélni. De néhányan, mint én, azt is tudtuk róla, hogy akkor is ilyen meggyőző, amikor nem is az igazságról győzködi a közönségét…
De nem is értettem, mire fel sajnálkozik ennyire… Már épp gyanakodni kezdtem, hogy csak testi közelségre vágyik, de akkor elengedett. A kezeimet viszont megfogta és az arcához emelte. Csókolgatni kezdte.
– El sem tudod képzelni, drága virágszálam, hogy mekkora kő esett le a szívemről, hogy élsz és virulsz! Elmondhatatlan kín gyötört, amikor megtudtam, hogy majdnem az életeddel fizettél a foglyok életéért! Mintha tőrt szúrtak volna a szívembe, úgy kínzott a lelkiismeretfurdalás!
Hirtelen újra magához szorított. Ekkor értettem meg, hogy Shevalan szavai a többiek fülének szóltak, de velem tudatni akarta, hogy Dallamor jött el hozzám. Shevalan legbelső énje.
– Elandorról van már híred? – tolt el, hogy a szemembe nézzen. Őszinte volt az aggodalma.
– Van – mondtam bizonytalanul.
Davidon nem bírt engem kivárni, mesélt hát helyettem:
– Már pár napja sejtjük, hol lehet, de…
– És ti itt lebzseltek? – vágott közbe Shevalan.
– …előbb másvalakit kell megtalálnunk. – fejezte be félbevágott mondatát Davidon.
Elszorult a szívem. Éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok, ezért gyorsan elfordultam.
– Drága kismadaram! Mi történt?! Láttam az orcádat hirtelen sötétbe borító fellegek fekete árnyát!
Nem tudtam válaszolni. Akkor kitört volna belőlem a zokogás.
Davidon megint átvette a szót.
– Egyszer csak felbukkant a semmiből egy Triandalas Viisas’soturi nevű elf. Egy régi barátnak tűnt, de kiderült, hogy régi szerelem. Aztán persze fel is lángolt… olyannyira, hogy ez a két sóvárgó rávett, hogy szentesítsem a szerelmüket Seryn nevében. Szóval férj-feleség lettek. – hírtelen megszakadt a gyors összefoglalás. – Remélem nem bánod, hogy az imádott rózsaszálad újra férjes asszony! – tette hozzá kis szünet után.
– Magam küldtem azt az elfet utánatok. Éreztem a szerelmét. Éreztem, hogy ő olyat adhat az én imádott virágomnak, amit én soha – Dallamor nézett a szemembe, de aztán Shevalan fordult Davidon felé: – Ne aggodalmaskodjon a te szíved, barátom! Nem neheztelek én terád! – tette bíztatóan a pap vállára a kezét. – No de akkor hol van most a nagy Ő?
– Hát éppen ettől olyan szomorú a mi Levanderünk!
– Ne csigázz, Davidon! Ne csigázz! – most már két kézzel fogta Davidon vállait, és szinte megrángatta a folytatásért.
– Egy bosszúszomjas boszorkány elrabolta – lepett meg mindenkit Gervid a közbeszólással.
A tényszerű közlés hangneme idegesítően hatott rám. Szenvtelen volt: neki csak egy érdekes logikai feladvány, ami nekem az elveszett boldogságom!
– Felbukkanásod félbeszakította az eszmecserénket. Azon kezdtünk épp dolgozni, hogy kitaláljuk hol lehet, hogyan találjuk meg, és mennyi esélyünk van a kiszabadítására. A szipirtyó eléggé dörzsölt bestiának tűnik, nem lesz könnyű kicselezni a varázslatait… Örülök neki, hogy a hosszúra sikerült üdvözlés, és az „amióta nem láttuk egymást” élmények megosztása pont visszakanyaríthatja a beszélgetést erre a pontra. Már alig vártam, mikor folytathatjuk a megkezdett tanácskozást.
– Oh, kérlek, bocsáss meg ifjú! A nagy érzelemviharok közepette el is feledkeztem az jó modorról! Engedd meg kérlek, hogy bemutatkozzam! Dallamor dan Shevalan vagyok, – hajolt meg szokásos széles mozdulatával az elf. – Rauhall legnépszerűbb bárdja. Davidon barátunk öreg pártfogója, és Levander ifjú elf asszony odaadó híve. …és remélem ő is egyetért velem: hű barátja! – nézett rám lopva.
– Igen, hallottam már neved is, dalaid is. A város ünnepein ott feszítesz a herceg emelvényén – hozta a számunkra már megszokott cinikus stílusát a mágus. – Az én nevem Gervid. Én csakis a mágia tudományának vagyok odaadó híve. És minél többször vonják kétségbe a tudományom vagy illetik kritikával a stílusom, annál erősebben nő bennem az elhatározás, hogy én leszek a Rauhall leghatalmasabb mágusa.
– Nem tudom, én magam megbántottalak-e valamivel, de tudnod kell, hogy az eszem legkisebb ágában sem forgott ily galád gondolat! – hajolt meg mélyen a bárd.
Az én szememben ez igen kemény cinizmusnak tűnt, de úgy tűnt, Gervid sikeresen kivívott tiszteletként értelmezte.
Az viszont egészen biztos, hogy a szokásos türelmetlensége volt a fő hajtóereje most is. Átvette a szót, hogy egyértelműsítse mindenkiben, hogy most már csakis az őt érdeklő témákra tereljünk minden figyelmet.
– Na akkor folytassuk ott, ahol abbahagytuk: – letelepedett egy kőre, térdére támasztotta alkarját, összekulcsolta a kezeit, és egyenesen rám szegezte fürkésző tekintetét. – Levander! Foglald össze mit tudunk eddig! Rauhall legnépszerűbb bárdja kedvéért sem árt kissé korábbról indítani, de főleg azért nem, mert minden apró részlet fontos lehet! Majd elmondhatod Triandalasnak, hogy odafigyeltem a tanításaira – vetette még oda egy kis gúnnyal fűszerezve. – Remélem megtaláljuk, hogy bebizonyíthassam neki, hogy igenis nagy mágus lesz belőlem!
„Ajjaj, úgy tűnik, Triandalas ott a patak mellett mély sebeket ejtett Gervid büszkeségén…! De most ne ezzel foglalkozzunk” – szedtem össze magam. Letelepedtem a mágussal szemben.
– Rendben. Tehát: megpróbálom összefoglalni. Szerintem is ez a leghasznosabb, amit tehetünk. Szóval: Triandalas belépett a fogadóba. Nem egyszerűen besétált, pedig elsőre engem látott meg. Nem: ő körbenézett előbb. Ez mondjuk nem meglepő nála, szereti felmérni a terepet. De most így utólag, a történtek fényében, még az is lehet, hogy a rutinnál több oka is volt az alapos szemlére! Tartott valamitől, biztosan történt már vele ez-az ebben a fogadóban – tűnődtem el magam is a beszéd közben jött felismerésen. – Amint meglátta azt a feltűnően vonzó fekete hajú nőt, ijedelmet láttam a szemében. Azon nyomban fordult is ki az ajtón. Egyetlen pillantással búcsúzott el tőlem. Abban a pillantásban pedig aggodalmat és fájdalmat láttam. Akkor hallottam meg a szavait az elmémben: „Nem ismersz! Nem ismerlek! Ne kövess!”
– Ezt még nem is mesélted. Éreztem, hogy hasznos lesz elölről kezdeni! – mondta Gervid.
– Na persze azonnal követted! Már megfigyeltem, hogy nem vagy az a szófogadó típus! – jegyezte meg Davidon, és mellém ült.
A bárd sejtelmesen mosolygott a megjegyzésen. Ő a másik oldalon ült mellém. Gervid így szinte szemből vezette a tanácskozást:
– Na azt viszont mind hallhattuk, mit mondott a nő. Már arról a vérfagyasztóan vibráló hangról sejthettük volna, hogy boszorkány…
– „Megállj, Whong!” ezt mondta a némber – vette át a szót Davidon. – Én nem is értettem, hogy kihez beszél. Azt hittem, hogy Triandalas is csak azért állt meg, amiért mindenki más: a meglepetéstől. Bár akkor éppen egészen máson járt az eszem: Azon tűnődtem, hogy Triandalas miért fordult vissza az ajtóból. Én is arra számítottam, hogy azonnal odajön hozzánk – csóválta a fejét.
– „Megállj, Whong!” meg „Te vagy a húgom gyilkosa!” – ismételte maga elé Gervid. – Szóval van egy sötét éned, Triandalas! Te, tisztesség szobra, te! – bántotta a fülem a becsmérlő árnyalat.
– Én ezt…
– Jó-jó, Levander! Mind tudjuk, hogy te rózsaszín felhőkön látod lebegni a fickót. De nekünk most az a dolgunk, hogy tárgyilagosak maradjunk.
„Hát, igaz, hogy megvizsgálni nem árthat” – gondoltam magamban.
– Köszönöm! – nyugtázta, hogy nem szólaltam meg, nem erőltettem a védőbeszédem. – Na, jó: inkább folytasd! Miért Whong? Miért Peng? Fura egy álnév mindkettő.
– Ez csak az én saját megérzésem, de én erre jutottam: hallgasd a hangzást! Wwwwh! Olyan mint a nyíl reppenése, ahogy hasítja a levegőt. A bong meg annak a hangja, amikor becsapódik a vessző valamibe, és még rezeg.
Figyeltem, ahogy ízlelgetik ők is a hangsort.
– A peng is hasonló, csak ott nem a nyíl surranását, hanem az ideg pendülését hallani.
– Nagyon elmés… – kicsinyelte le a mágus.
Shevalan viszont maga elé meredve mondta ki, hogy Peng. Ő komolyan vette az elméletem.
De volt más is a tarsolyomban:
– Ráadásul a rövid vezényszavak, amiket harci helyzetben használnak, nem igazán tűrik a hosszú, dallamos neveken való megszólítást. – tettem hozzá.
– És neked is volt ilyen neved, Leng? – vihogott Gervid. – Vagy Vannd?
– Nagyon vicces! – húztam el a szám.
– Szóval harci helyzet, mi? Rendszeres látogatás Albrasiában, célratörő kérdezősködés, fekete köpönyeg. Davidon, te tisztában voltál vele, hogy egy fejvadászhoz adtad nőül Levandert? – gondolta tovább Gervid.
– Na jó-jó, ez azért egy kissé fantáziadús gondolatsor volt – nyugtattam a kedélyeket. Rájöttem, hogy túl sok derült ki Metsärról és a küldöttekről. Abban a pillanatban viszont úgy éreztem, hogy fontosabb megmenteni Triandalast, mint őrizni a szülőhazám titkait. Ismét szabályt szegtem, de hagytam, hogy Gervid ezt is felhasználja a rejtély megoldásához.
– Fantáziadús? Nem mondhatod, hogy elrugaszkodott! Beleillik a képbe: Emlékszel? A fogadós szerint többször jártak itt, társak voltak. Szótlan, csak a lényegre szorítkozó alakok. Fogadjunk a fogadós nem is tudta, hogy Metsärból jöttek! Húúú, és amilyen hidegen nézett rád ez a Peng! Már ne is haragudj, de a helyedben nem bosszantanám fel a sógort! Nem hezitálna sokáig, hogy szíven lőjön-e téged is.
– Már azelőtt se szeretett túlságosan – értettem együtt a mágus következtetésével. – Megörökölte a helyzetet, hogy Triandalasnak én voltam az edzőtársa, de ennek nagyon rövid úton véget vetett. Képtelen elviselni bármi féle engedetlenséget!
– Az olyanokat, mint a „ne kövess!”, mi? – gúnyolódott rajtam Gervid.
– Az olyanokat… – ismertem be.
– Na jó: akkor már van egy elméletünk, hogy ki Peng és Whong. Hogy pontosan miért gyilkolta meg Peng a talán ártatlan és bájos, de bizonyosan bűbájos hugicát, azt most nem is kell tudnunk. Arról nem is beszélve, hogy ha megtudnánk, akkor Peng már pengetné is a húrját, és hasonló sorsra jutnánk. Persze csak védi az államtitkot, ugyebár… Na mindegy is, tegyük fel, hogy annyi volt a Hugi bűne, hogy nem követte a határozott utasítást. …csak Whongot. Hiába mondta neki, hogy „Ne kövess”…
A többiek már egy ideje kuncogtak az epés megjegyzéseken. Ezen már nekem is mosolyognom kellett.
– Ami most sokkal sürgősebb, az az, hogy miért bukkant fel és hová tűnt most a szigorúszemű rokon – folytatta.
– Gondolom Triandalas tőle kért segítséget… Igaza is volt: évtizedekig volt a társa, egymásra bízták az életüket. Ráadásul bízhat abban, hogy Pethronas képességei megvannak a szabadításhoz, és ő legalább tudja kivel áll szemben, és hogy merre keresse…
– Most már én is kezdem sejteni, hogy kivel állunk szemben – húzta ki magát Gervid. – Alaposan utánanéztem a boszorkánymágiának.
– Az elméleti tudás csodás alap, de neki tapasztalata is van a boszorkányokkal – jegyeztem meg.
– Tyű, de szépen fogalmaztad újra a „húgom gyilkosa” kifejezést! Minden elismerésem, Levander!
Be kellett látnom, hogy szarkazmusban nem verhetem meg a mágust. Inkább visszatereltem a szót a lényegre:
– Na: szerintem az már nem kérdés, miért bukkant fel, csak az, hogy most hová tűnt, mi lesz a következő lépése, és hogy hogyan találjuk meg. Ha ő meglesz, Triandalas is meglesz.
– Magam sem mondtam volna szebben az összegzést, Levander. Köszönöm!
Gervid felállt, és járkálni kezdett.
– Valaki? Ötlet?
– Ötlet? Korgó gyomorral? – hitetlenkedett Davidon. – Enni kéne valamit!
– Hát, kedves barátom, a fogadóba bejutni a kapuőrségen át… Hát legalábbis kihívásnak hangzik! – vélte Shevalan. – Még jó, hogy sohasem indulok felkészületlenül nagy útra. Felajánlhatom, hogy elköltsétek velem szerény vacsorámat? Már az sem baj, ha minden elfogy, hiszen reggel már minden bizonnyal odabenn étkezhetünk…
Amíg beszélt, már vette is elő a nyeregtáskából a tiszta kendőbe csomagolt elemózsiát. Mindannyian hálásan fogadtuk, nem kellett kétszer mondania. Gondolatainkba merülve majszoltunk.
Azaz nem mind. Shevalan úgy intézte, hogy nekem osszon utoljára. Gyengéden adta a kezembe a letört darabot, és le is telepedett mellém. Meglehetősen közel: összeért a karunk.
– Szívemet melengető érzés újra látni, kis virágszálam! – mondta halkan, miközben mosolyogva figyelt engem. Dallamor lelkét láttam a szemében.
– A helyedben vigyáznék, bárd! – figyelmeztette Gervid. – Triandalas sem egy laza figura, de a bátyus! Ha Triandalas még be is venné a lelkiismeretfurdalásból fakadó gyengéd aggódásod, Peng biztos megtorolná, ha hülyének néznéd az öcsit!
– Fejezd be a gúnyolódást, Gervid! – elégeltem meg.
Shevalan már nem ért hozzám, és Dallamort sem éreztem már benne. Máskor azonnal oldani igyekezett volna a feszültséget, de most eszébe se jutott. Talán látatlanban is tartott Pengtől. Végül is, Gervid elég fenyegető jelenségnek festette le.
Mind csendben eszegettünk, gondolkodtunk.
„Mit csinált itt Pethronas? Mit keresgélt? Ez messze van onnan, ahol a füst volt!”
– Biztos vagyok benne, hogy Pethronas nyomot talált – mindenkit meglepett, hogy felálltam. – Mégpedig itt, ezen a szent helyen. Innen vágtatott el, amikor megzavartam.
– De hát nem itt tűnt el Triandalas! – vetette fel jogosan Davidon.
– Gervid! – fordultam a mágushoz. – Halljuk, mit tanultál! Mesélj arról a varázslatról, amit mind láttunk a fogadóban is! Füstben tűnik el, füstben tűnik fel valahol máshol. Hogy csinálja?
– Hm… úgy tudom, úgy nem tud mást magával vinni… de akkor hová tűnt Triandalas?
– Átváltoztatni tudja? Tudod, mint a mesében: békává. Be a zsebbe, aztán jöhet a füst…?
– Merész találgatások, Levander. Több bizonyíték kellene! Nekem valószínűbbnek tűnik az árnyék ajtó. A falra rajzolhatta, az meg oda nyílik, ahová csak a boszi menni akar. A ló a fal mellett hevert. Ott marta meg a kígyó. Ja, amúgy jó messzire kerüljétek a kósza kötéldarabokat, mert azok a szófogadó kenderdarabok a boszi parancsára előszeretettel válnak mérgeskígyóvá – jutott eszébe figyelmeztetni minket. – Szóval nem lehet véletlen, hogy épp a falig tartottak a nyomok. Az árnyékajtó becsukódás után nyomtalanul tűnik el, esélyünk sem volt megtalálni.
– És ha bárhová mehet így a boszorkány, akkor vajon miért csak az út másik oldalára menne át? Én olyan messze mennék, amennyire lehet! – kétkedtem ebben az elméletben.
– Várjatok csak, barátaim! – vágott közbe Shevalan. – Maradt nálatok valami, ami az övé? Rá tudom bírni a tárgyakat, hogy meséljenek arról, amit láttak!
– A füstben, ahol Levander sem látott semmit? – kételkedett Gervid.
– Nem. A múltban – mondta a bárd magabiztos mosollyal – Persze csak ha szeretnétek tudni mi is történt a boszorkány húgával!
