18. Lélekjárók
A következő napon volt alkalmam kettesben maradni Elandorral. Félve fogtam bele a mondandómba:
– Kicsim! Szeretnék veled beszélni…
Épp készülődött: a nyeregtáskába pakolt be, a takaróikat hajtogatta, a lovaik körül tett-vett.
– Tudom, hogy mit akarsz mondani – nem fordult meg.
– Tudod? De biztosan tudod?
„De hisz igazából annyi mindent akarok mondani… ő vajon melyikre gondol?”
– Anya! Ismerlek! – fordult végre felém. A mosolya egy simogatással is felért.
– Hát tudod, kicsim az nagyon jó, ha te tudod, mert én azt sem tudom, hol is kezdjem. – Még mindig tartottam egy kicsit a beszélgetéstől, de a viselkedése bátorított, hogy oldjam a félelmeim egy kis humorral: – Akkor segíts nekem!
Felnevetett. Megfogta a két kezem, most már csakis velem foglalkozott.
– Hát… gondolom, el szeretnéd mesélni, hogy újra férjhez mentél. Gondolom, mesélnél kicsit arról, kicsoda-micsoda a mostoha apám, és azt is gondolom, hogy szeretnél megnyugtatni, hogy ne aggódjak se miatta, se amiatt, hogy házsártos anyós leszel, ugyanis nem maradsz a nyakunkon. És végül: gondolom, mindenképpen el szeretnéd mondani, hogy nem fogunk sokat találkozni, de örökké szeretni fogsz.
– Nem az lep meg, hogy olvasol a gondolataimban, Seryn papja, hanem az, hogy mindezt ilyen mosolygósan és kedvesen soroltad el! – néztem rá nagy szemekkel.
– Shevalan nem lesz többé a barátom, de rád már nem haragszom.
Meglepetésszerű, erős ölelést kaptam. Szorosan tartott, és kifakadt:
– Anya! Olyan jó, hogy eljöttél, olyan jó, hogy elmondtad, és olyan nagyon-nagyon jó, hogy nem is emiatt kerestél meg! Hanem azért, mert aggódtál értem és szeretsz engem!
Alig kaptam levegőt a karjaiban, de nagyon boldog voltam. Megsimogattam a hátát. Enyhült a szorítás, aztán eltartott magától, hogy a szemembe nézve folytassa:
– És tudod, anya, nagyon büszke vagyok rád, hogy tanultál valami igazán fontosat, emberit a háborús tapasztalataidból! – nézett a szemembe, de aztán a távolba révedt: – Talán időben megérti Metsär is, hogy segíteni kellene…
Követtem a tekintetét, és rájöttem, hogy Triandalast nézi mögöttem.
De akkor visszafordított maga felé:
– A legboldogabbá viszont azzal tettél, ahogy Leinarával bántál!
– Elhiszi végre magáról, hogy igenis szeretetre méltó?
– Igazad van! Félelfek között kell élnünk. Nem is tudom, miért kínoztuk magunkat ott, ahol nem fogadnak be minket…
Válaszul csak mosolyogtam és simogattam az arcát. Könnyes szemem úgyis mindent elmondott neki.
Alig láthatóan megrázta magát, mint aki ki akar szakadni a témából. Talán túl sok lett az elérzékenyülésből. Témát váltott: elkezdte feltárni, hogyan is lehetett pontosabb listája a megbeszélni valóinkról, mint nekem:
– Amúgy Triandalast azonnal felismertem. Rengeteget gondolhattál rá, hogy ilyen pontosan tudtad lerajzolni őt emlékezetből is. Csak fiatalabb volt, de minden más egyezik.
Szerényen mosolyogtam.
– Nagyon haza vágysz, ugye? – kérdezte együttérzően.
Lesütött szemmel bólogattam. Nem tudtam megállni, hogy a szám megránduljon. Amint lebiggyedt az ajkam, a könnyem is majdnem kicsordult.
– Rá nem haragszom. Soha nem vetetted papírra az arcát, amíg apa élt. Azt meg elfogadom, hogy amint apa elment, a honvágy jött. Azzal együtt meg jöttek az emlékek. És hát ki másnak az emléke tölthetné be a fájdalmas űrt? Akinek többszörösen is köszönheted az életed, az épséged, akibe szerelmes voltál, akit a végzetednek szánt a sors? – Az állam alá nyúlt, és gyengéden megemelte, hogy a szemébe nézzek. Fürkésző tekintettel kérdezte: – Mikor hívtad őt először?
Meglepetten és értetlenül néztem.
– Én nem… Nekem eszembe se jutott, hogy valaha is meghallgatna… Én tényleg úgy éreztem, hogy csak Dallamorba kapaszkodhatok, mert te is otthagytál – fojtogatott a sírhatnék…
– Hát akkor, hogy bukkant fel?
– Apám küldte el értem. Apa kivárt. Mindig is bízott abban, hogy múló szeszély az enyém, és amikor az emberélet lepereg, megtérek, mint tékozló leány.
– Akkor van hova hazatérned! – mosolygott biztatóan.
– És azt honnan tudtad, hogy feleségül mentem hozzá? Látszik rajtunk? – még törölnöm kellett egyet a szememen, de már én is tudtam mosolyogni.
Ő viszont már nevetett:
– Hát nem az éles megfigyelőképességem juttatott erre a következtetésre! Nem ismered Davidont? Meg se tudta volna állni, hogy ne kotyogjon róla!
– Na igen! Davidon… Imádom ezt a kölyköt!
– Hallottam ám!
Összerezzentem a hátam mögül érkező vidám hangra.
– Örülök neki, hogy hallottad! Gyere ide!
Megint kettejüket öleltem, de milyen más volt ez, mint pár napja a sötét, büdös csatatéren!
Újra elfutottak a könnyek, mert valahogy amolyan „nagy búcsúzás” hangulata lett ennek a percnek. Ez árnyékot vetett a boldogságomra, de azóta is úgy gondolok erre az ölelésre, mint életem egyik legszebb pillanatára…
Egyre ismerősebb tájak jöttek, már Rauhall csodaszép rhym tornyai is felsejlettek a távolban. Aztán végre rákanyarodtunk arra a bizonyos útra, ami az Azadyr birtok határvonala volt.
– Anya, Davidon, Triandalas – nézett egymás után a szemünkbe Elandor. – Megtisztelnétek, ha vendégül láthatnálak benneteket.
Shevalan értette a célzást. Jó diplomataként elkezdte lelkesíteni Gervidet, hogy mindjárt hazaérnek: Nézze csak Rauhall kecses tornyait, és szaporázzák meg végre! A mágust nem kellett sokáig győzködnie, hisz ő úgysem szeretett búcsúzkodni, és úgyis türelmetlenül haza akart érni. Vágtára fogták, de mielőtt eltűntek a kanyarban, Shevalan még hátrapillantott.
Elandor szándékosan háttal állt a városnak, a távozóknak. Inkább Triandalas szemébe nézett:
– Kérlek, töltsetek velünk pár napot, mielőtt elviszed az édesanyámat. Talán örökre…
– Még nem mesélte el neked Triandalas?! – nézett rám döbbenten Davidon a vacsora után. Ő számon kérőn fordult Triandalas felé, a többiek kíváncsisággal telve.
– Nahát, Davidon, hogy én arról hogy megfeledkeztem! – döbbentem le önmagamon. – Pedig milyen izgatott voltál akkor, én meg mennyire kíváncsi lettem! De aztán magával sodortak az események, és mintha száz év pergett volna le azóta, annyi, de annyi minden történt! Aznap éjjel fedeztem fel azt az ork tábort…
Magam se akartam elhinni, mi minden történt velünk Albrasiaban egy hét leforgása alatt:
A kiképzésem felidéződése, a foglyok kiszabadítása, a boszorkánymester érintése…
Aztán meg a fekete némber vádjai, a fekete hátas görcsös kínhalála, és a fekete csuklyás Peng közbeavatkozása… A rémálmaim a vörös boszorkány csábításáról és Trian vonzalmáról.
És Shevalan felbukkanása: mennyi titokra derített fényt! Árnyak, küldetések, merényletek. Ágyak, kémkedés, befolyásolás. Virágcserép, harag, gyűlölet. Erre számítottam a legkevésbé…
Megráztam magam, és örömmel nyugtáztam, hogy nem hangosan gondolkodtam. Tényleg nem egyszerű titkokat őrizni… Szerencsére ott a kandalló előtt másról folyt a beszélgetés:
– Hát akkor úgy látszik, nem is volt annyira sorsfordító az az utazás az asztrál testedbe, ha nem érdemel szót… – mondta csalódottan a pap Triandalasnak.
– Levander azt mondta volna, hogy mesebeszéd! – válaszolta, miközben letelepedett közénk a medvebőrökre a kandalló elé.
– Ugyan, mi lehet az, amit én neked nem hinnék el? Talán becsaptál valaha is? – vontam fel a szemöldököm.
– Hát te sem gondolkodtál túl sokat azon, miért hagyott el engem a józan ész, és miért kötöttem össze az életem egy kitagadottal, mielőtt eldől, hogy visszafogad-e Metsär… – vágott vissza.
– Hát valóban nem törtem sokat a fejem – vallottam be. – Azt hittem, hogy a zauni eset traumája volt az ok. Hogy nem tudhatjuk, élünk-e még holnap is…
– Arra már nem is emlékszel, hogy összekülönböztünk este a pataknál? Akkor távolabb éreztelek magamtól, mint amikor elhagytál! Azon az estén majdnem biztos voltam benne, hogy sosem veszlek el…
Elandor dobott még egy hasábot a tűzre. Aztán ő is leült, Leinara mellé:
– Na most már én is kíváncsi vagyok. Igencsak különös történet a tietek, anya, és én nem is tudom, mit tettem volna Triandalas helyében.
– Hát jó. Ha te nem mesélsz, akkor majd én! – nézett félkomolyan az elfre Davidon, aztán felénk fordult: – Na szóval. Felébresztett Triandalas gyötrődése. Ismertem eléggé, hogy tudjam, milyen határozott elveket vall magáénak. Megvan a maga merev metsäri világképe, és abban a kitagadás helye. Emellett viszont ott van a szerelem is, ez letagadhatatlanul látszik. De az nem férhet bele az önmagáról alkotott képbe, hogy a kitagadottat válassza a hazája helyett.
– Lélek-disszonancia – bólogatott Elandor: – a józan ésszel nem összeegyeztethető döntés dilemmája, a lelket szétvető belső feszültség…
Miközben Elandor beszélt, eszembe jutott, mit mondott nekem Trian, miután eggyé váltunk: „Elviselhetetlen volt, hogy a megzabolázhatatlan ösztön felülbírálja az akaratomat! A kezemben kell tartanom az irányítást! Az ösztönt nem tudtam legyőzni, hát az akaratomat kellett.”
– … én sose szerettem igazán a lélekjárást, de téged különösen kedvelt az asztrál mesterünk, Davidon.
– Nekem szenvedélyem a lélek gyógyítása! Szóval kaptam is az alkalmon – fordult felém Davidon. – Ráadásul ez egy jó lélek, és még neked is segíthetek vele…! Azzal tudtam meggyőzni a szenvedőt, hogy beengedjen az elméjébe, hogy felidéztem neki a gyógyításod látványát, és győzködtem, hogy a lélekkel sincs másképp ez a csoda.
– Mintha béklyót vágtál volna le rólam, Davidon, már nem fáj, ha átölelem Levandert. – Triandalas Davidonnak hálálkodott, de az én vállamat markolta meg.
– Akkor most kezdődjön egy hihetetlen utazás története… – Davidon sokat sejtető mosollyal kezdett volna bele, de Triandalas még közbevetette:
– Várj! Még pár szót, hogy könnyebb legyen neki elképzelni – szembefordult velem, és lelkesen magyarázott: – Tiltakoztam az érintés ellen, de úgy égett a belsőm, kellett az enyhülés. Mikor felizzott a bal kezében markolt szent szimbólum, már csak azt láttam, minden más elhomályosult. Éreztem a hüvelykujját a homlokomon, a többi ujja meg a fejtetőmön pihent. Nagyon-nagyon furcsa érzésem támadt, mindenféle hangok és képek forrtak egybe érzésekkel. Fizikai érzeteknek is tűntek néha, pedig csak a lelki síkon léteztek. Mint kiderült, végig egyhelyben, mozdulatlanul ültünk, de bejártunk jelent és múltat, Metsärt és Syrront. Azt is furcsa „sssh” szerű hang kísérte, amikor a homályos köd Davidon arcává formálódott. Nem volt ott egészen, csak az arca látszott, néha a keze is, de amikor emlékeket idéztünk fel, akkor az is áttetszővé vált, vagy teljesen el is tűnt. Az emlékek pedig kissé torzított képpel és hanggal mutatkoztak: csak a látómező közepe volt éles, körben homályba veszett, mintha ez segítene a figyelmet fókuszálni. A hangoknak meg visszhangja volt, mintha szeretné a szavakat még mélyebben bevésni…
Davidon vette át a szót:
– Amikor megérkeztem, bizalmatlanságot éreztem, de annál nagyobb kíváncsiságot. Hú, mondom, ez a nyitottság pont jó lesz az induláshoz! Mielőtt visszarángattam volna a rossz érzéseket, gondoltam nem árt egy kis bizalmat építeni.
Triandalas mindig zárkózott idegenek előtt, de abban a percben mégis olyan volt, mint régen, mint amikor családi körben beszélgettünk. Elképedtem, hogy lehet ilyen felszabadult egy idegen ember és a mástól született fiam társaságában…
Gondoltam, most megtudom:
– Már odabent a tudatában – folytatta Davidon, – elkezdtem neki felvázolni mit is fogunk most együtt csinálni. – Azt mondtam neki: Hunyd be egy percre még a lelki szemeidet is, hogy meglásd a lényegét az érzéseidnek. Mit látsz?
– Én meg nem is értettem elsőre, de aztán ráéreztem – vágott bele Triandalas a mesélésbe:
– Semmit. Sötétet… Hm, valami furcsa, nagyon vékony szálakat. …mint egy pókfonál.
– Színesek?
– Hát, inkább sötétek, vagy áttetszők, alig látom őket. …de néha valamelyik felizzik. Aha, az ott kék!
– Nagyon jó! Látom is!
– Látod te is?
– Azt látom, amit te látsz. Vendég vagyok a lelkedben. Az jó jel, ha látod a színeit is. Van, aki csak fémhúroknak látja a lelkének hangszerét. Az ott, ami kékesen dereng és rezeg, az a rácsodálkozás öröméért felelős húr. A kisgyermekek legkedveltebb húrja. Most nyitott vagy, és el vagy képedve, még sosem láttad az asztrál tested, ezért rezdült meg. Nagy benned a tudás iránti vágy, barátom, ez legyőzte a bizalmatlanságod. Most azt fogjuk tenni, hogy felidézünk emlékeket, és megfigyeljük, melyik érzés húrjai merre vannak. Ha figyelsz, megtanítom neked, hogyan tudod mesterien uralni az érzelmeidet, lecsendesítve vagy épp megpendítve a megfelelő húrokat.
– Kezdhetjük!
Amint ezt mondtam Davidonnak, abban a pillanatban hallottam, hogy „bimm”! Szép, tiszta, magas hang csendült és hosszan zengett. Kíváncsian fürkésztem az elmémben látott hatalmas Davidon arcot. A húr kékes fénye tükröződött rajta, amikor lelkesítve kérdezte:
– Látod?
– Látom!
– Én is látom: tényleg készen állsz!
Az arc mosolygott, de szinte azonnal komolyra váltott:
– Most viszont kérlek, engedd látnom a gyötrődésed okát. A húrokat kell látnom. Minden lélekben kicsit máshol helyezkednek el, más a hosszuk és a színük, jobb, ha biztosra megyünk, és beazonosítjuk a kulcs szálakat.
– De mit vársz tőlem?
– Csak gondolj arra, amire az előbb! Tudom, hogy nagyon fájdalmas, láttam kívülről is… Ígérem, nem tart sokáig, és el is mulasztom!
– Azon tépelődtem, mit csináljak: hagyjam-e itt Levandert, adjam-e fel a reményt, hagyjam-e cserben az apját, vagy maradjak még, és küzdjek a démonjaimmal?
– Inkább gondolj vissza egy emlékre, amiből ez fakadt.
– Mármint emlékképekre?
– Igen. Az többet árul el, mint az elbeszélés. Amikor csak beszélsz az érzéseidről, az már torzít az eredeti érzelmeken, megfogalmazás közben átértékeled. Az emlékek viszont felidézik újra az érzést, és megpendítik ugyanazokat a húrokat, mint akkor.
– Ekkor hirtelen megint egy fura hang: zzztty! – mondta Triandalas teljes beleéléssel. Kézmozdulatokkal is, hanglejtéssel is próbálta érzékeltetni, miről is mesél: – Davidon arca „elé” egy nyíl reppenését idéző sebességgel berepült egy kép: a saját kezem láttam egy csinos hátat mosni. A beszédet távolról, visszhangosan hallottam, pedig az arcod közelről láttam, amikor felháborodva fordultál felém:
– „Ezt nem mondod komolyan!”
– „Ugye, most érzed, hogy te is a fiad elveit vallod!? Haza akarsz te jönni velem? Mindig lesznek megmenteni való emberek, mert mindig keresik maguknak a bajt.”
Zzztty – megint egy másik kép csusszant be sebesen balról, kicserélve az előzőt: egy másik erdő egy másik éjszakán:
– „A gyermeki kötelék olyan erős, hogy nem kelhetek vele versenyre. Ha meg mégis, akkor már nem az vagy, aki nekem kell, hogyan bízhatnám rád az én gyermekeimet?! Nincs jó választás, Levander!”
– Ne a kínodra figyelj most, – mondta ekkor az emlékképet kitakaró Davidon arc: – hanem azokra a felizzó sötétvörös szálakra ott! Mélyen bongnak, hallani is őket. Ezek a fájdalmas gyötrődés húrjai. Most figyeld!
Aztán mintha a kezét tette volna a húrokra egy hárfán, azok rezgése azonnal letompult. A fényük is kialudt. De akkor Davidon felfigyelt valamire:
– Várj, csak! Na ez fura! Láttam ott egy szálat, középen megvastagodott! Az elszakadt egyszer! Mikor történt?
– De mi?
– Azt hiszem, a bizalom szála. Azért gyötrődtél annyira, mert hiába szereted Levandert annyira, nem bízol benne.
– Igen… – vallottam be, és akkor azonnal:
Zzztty – Életem legkeserűbb emléke tört elő:
– “Csak bízz bennem!” – halottam a saját hangom távolról. A szívem ugyanúgy a torkomban dobogott, mint akkor, majd’ fél évszázaddal ezelőtt, amikor megkértem a kezed. Újra átéltem a kétségbeesést is, amikor ezt válaszoltad:
– “Hosszú éveken át abban bíztam, hogy megnyílsz végre! Tudod, mit, Triandalas! Az az érzésem, hogy kötelességtudatból kértél meg! Csak azért, hogy Andor nélkülem menjen el. Aztán minden folytatódna olyan szenvtelenül, ahogy eddig volt…“ – Magadból kikelve kiabáltál…
“Mégis mit képzelsz?!” – Ez már csak a saját fejemben zengett, mert faképnél hagytalak. “Hogy mersz ilyennel megvádolni?! Nincs szükségem ‘beházasodásra’, anélkül is a tanács tagja leszek!“ – Dúltam-fúltam a haragtól. De egy perccel később már a keserűség mardosott: – “Jaj, Levander! Kötelességből??? Ha tudnád, mennyire szeretlek! Mennyire kívánlak! Még, hogy kötelesség!”
– A szívem akart megszakadni, Davidon. – fakadtam ki. Ekkor az emlékkép helyett a pap arcát láttam újra, de ezúttal a kezét is, …és a sötétvörösen izzó szálat.
– Nem a szíved, csak ez a húr. Ideje helyrehozni! – mondta nekem Davidon, és ujjaival párszor végigsimított a megvastagodott részen, és mintha csak olvadt fémet alakítana, eloszlatta a görcsöt, egyenletessé tette a szálat.
– Amindenit! Te tényleg gyógyítasz, Davidon! Tökéletesen elmúlt a fájdalom. Taníts meg engem is, hogyan kell!
– „Minden fejben dől el!” Ez a szállóige volt az asztrál mesterem kedvenc mondása. Csak el kell határozni, és kilépni a nehézséget okozó helyzetből. Elsőre a gondolatelterelés is megteszi, tudod, mint a kisgyerekeknél.
– Bizony így volt! – erősítette meg Elandor kacagva.
Triandalas folytatta:
És, ha már szóba hozta Davidon a figyelemelterelést, már alkalmazta is:
– Na, de most meg kéne néznünk a másik végletet: Mutasd, mikor voltál életedben a legboldogabb!
– Hm… talán… – tűnődtem el… – És már zuttyant is be a válasz egy emlék formájában.
Trian akkor úgy belelendült a mesélésbe, mint gyerekkorában, amikor megállíthatatlanul sorjázta el anyjának a sötétvölgyi kalandjainkat. Akkor volt ennyire lelkes, amikor Lavallos tanítani kezdte nekünk az őrzők tudományát. Ezúttal is egy új világot fedezhetett fel, az asztrál test világát, és ezt akarta megosztani velem:
– Davidonnak fogalma sem lehetett kiket is lát az emlékeimben – mosolygott rám cinkosan Triandalas, – ezért nem jutott eszembe félteni Metsär titkait. Én viszont újra átéltem minden részletet: látványt, hangokat, érzeteket, érzéseket:
Zzztty!
Éljenző tömeg, mind a nevemet skandálja! Magaslaton állok, karjaim az ég felé lendítem, fülig ér a szám… Még lihegek, az előbb győztem le a nagy megmérettetésben az utolsó ellenfelemet is.
Egy csapzott, de nyílt tekintetű ifjú lép elém, a kezét nyújtja, határozottan szorítja meg az alkarom.
„Nemesen küzdöttél, Gábriel, tisztelet jár neked is!”
– Hallom a saját hangom. Távolról és visszhangosan szól, s mégis tisztán elkülönül a tömeg éljenzésétől.
Válaszul egy biccentést kapok tőle, de a testbeszéde csalódottságról árulkodik.
De már egy újabb gratuláló van előttem. Középkorú, tekintélyt parancsoló arc. Általában komoly, de most büszke mosoly ül rajta, már-már szeretetteljes. Az ő kezét is érzem határozottan az alkaromra fonódni. Tiszteletet kapok az egyik legtiszteletre méltóbb elftől: micsoda dicsőség!
A következő pillanatban játékos kezek kezdik ráncigálni az ünnepélyesen öltözött férfikart:
„Most már én jövök, Apa! Trian az én hősöm!”
Elandor urat senki nem merte volna megrángatni, csak ez a kis csitri. És ő nem felháborodik, csak egy elnéző, szeretet-teli kacagással átengedi a helyét. Az izgatott lány pedig úgy ugrik a nyakamba, hogy majdnem feldönt!
Zzztty – és a következő képen már kézenfogva futunk egy szirt szélén álló életerős fához, ahol sokszor időztünk a kilátást csodálva, és az élet nagy kérdéseit boncolgatva.
Zzztty – Már a fa ágán állunk. Hátamat a törzsének vetem, bal karommal átölellek hátulról. Kinyújtott jobb kezemet végigvezetem a horizonton, az arcod előtt:
– „Levander, mienk lehet a világ! Úgy érzem most, hogy bármit elérhetek, és te ott leszel mindig mellettem!”
– „Te a nagytanács tagja, én meg a titkos tanácsadód!” – fordultál hátra, és huncutsággal volt tele az szemed.
– De akkor Davidon közbevágott – szakította félbe közös emlékünk mesélését Triandalas, hogy az asztráltestben tett kirándulást mesélje tovább. A pap hangját utánozta:
– Figyelted azokat az aranysárga és narancsos, rezes árnyalatú húrokat ott? Vagy csak belefeledkeztél a képekbe?!
– Igen-igen… Látom.
– Azok a boldogság, büszkeség, húrjai. Az a vörösesebb egy kis nagyravágyásról is tanúskodik. Ott meg van egy meleg zöld is. – És mint egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte: – Miért is kötődsz te annyira Levanderhez?
Zzztty – A kérdésekre automatikusan reppennek be elénk a képek:
Zubogó patak, csicsergő madarak…
Apró kis sikoly, szinte azonnal el is ült. Azonnal a hang irányába fordultam, a kép rögtön kiélesedett: Erős sodrás, apró vízesések, kiálló kövek, köztük bucskázott valami fehérség. Egy kislánykának tűnik, a ruhája alá szorult levegő púposodik a víz fölé…
Már vittek is a lábaim, mérlegelés nélkül.
„Hí, de hideg a víz!” – furcsa, hogy most is érzem!
„Megvan! Törékeny kis ujjak… Jaj, ne! De csúszik! Gyerünk már!!! Aú…” – emlékszem, hogy odavert a víz az egyik sziklához. – „Tűz Ura segíts! Miért nincs a feje víz felett? A haját… ezaz, megvan!”
Akkor már úgy markoltam a hajad, hogy soha többé ki ne csúszhasson a kezemből.
Zzztty – Egy perccel később: Apró kezek kapaszkodnak a nyakamba. Ijedt kis szempár csüng rajtam. „De szép! De aranyos! De törékeny!”
Ez az emlék elárasztott szeretettel, kicsi Levanderem! És akkor szólt közbe Davidon:
– No nézd csak? Ott most nagyon fényesek azok a melegzöld szálak! Hallod a gyengéd búgást? Azok a gondoskodó szeretet húrjai. Láttam ott az előbb is, amikor a fán álltatok és biztonságot nyújtottál Levandernek, a karodba zártad. Hát igen, nem csoda, hogy egy életre pengeti ezeket a húrokat a lelkedben Levander, ha így esett az első. Na és mikor kezdted el őt másként látni?
– Ezt meg hogy érted?
– Pontosan úgy. Beengedtél az elmédbe, hát érdemes itt bármit köntörfalazni? Főleg, hogy ezt odakintről is látja még a vak is. Még egy empátia-szegény varázsló is. Halálosan szerelmes vagy, Triandalas!
– Csak lesütöttem a szemem, tényleg értelmetlen próbálkozás volt – kacagott rám Triandalas, aztán folytatta:
Zzztty – Igen, már jól emlékszem: szokásos játék volt, mindig a mi párosunk nyerte, mert mi összehangolódva mozogtunk. Hatan indulunk neki most is: három fiú-lány páros. Csak így ideális, mert a lányok könnyebbek, a középső feladatnál ez versenyelőny. Futás a sziklafalig. Három szinte egyforma fa a fal mellett, másfél méter magasan kőpárkány, oda a fiúk ugranak, másznak fel lendületből a fába kapaszkodva. Aztán lenyújtják a kezüket a lányoknak. Már itt mindig előnyt szerzünk, mert Levander könnyű, és ügyes.a
Mesélte Triandalas a többieknek, aztán újra hozzám beszélt:
– Most is lenyújtottam a karom, te meg belekapaszkodtál.
„Hm… mintha kicsit más lenne ma ez az ing… Micsoda kerekded formák!”
Lelassult az idő, ahogy elméláztam a látványon. A többi lány már ugrott a fiúk combjára. Te is léptél. A szokásos mozdulattal nyúltam a combodhoz, hogy lendületet adjak a szikla tetejére mászáshoz. De most meg a tenyerem és az ujjaim idegvégződései kezdtek furcsa tréfába. Másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, hogyan mélyednek az ujjaim a húsodba. Meg kellett mozdítanom az ujjaim… csak egy picit, csak fél centit, kellett, hogy érezzem a bőröd!
Feltűnt, hogy megváltozott az egyensúly: már nem felfelé néztél, hogy felkapaszkodj, hanem le rám. Értetlen volt a szemed, de én még kevésbé értettem a dolgot:
„Mi ez? Majd kiugrik a szívem!”
– “Lemaradtatok! Nyertünk! Juhhéj!” – visszhangzott a fejemben Gábrielék hangja, de őket nem láttam. Először még a combod feszes bőrét tapintó kezemet láttam, de az elhalványuló kép mögött fényszálak rajzolódtak ki.
– Azok ott a szerelem vagy a vágy húrjai?
– Ott sok rózsaszín, ciklámen, magenta, mályvaszínben vibráló szál van egyrakáson. Sokszor keverednek, ahogy az érzéseink is kavarognak ilyenkor. Itt kéne hárfázni, mert Levander arra vár, hogy lásson szenvedélyesen vágyakozni téged.
– Amint ezt mondta Davidon, egy kéretlen képsor száguldott elénk:
Zzztty – A földön fekszem, közelharci gyakorlat végén kerültem oda. Te emelkedsz fel rólam.
– “Győztem!” – kiáltottál fel diadalittasan.
– “Győztél. Most menj haza, Levander!” – a bátyám hangja szigorú volt.
“De miért? Haragszol rám?” – értetlenkedtél.
“Triandalasra haragszom! Te menj! Vele kell szólanom!” – Végre legyőztél, de nem ünnepelhettél. – „Menj!” – sürgetett Pethronas. – „Most!” – kiabált rád, mert tétováztál.
“Felállni!” – Ez már nekem szólt. – „Vésd az eszedbe, hogy egy ilyen elgyengülés az életedbe kerülhet! Hiába vonzó nő az ellenséged, nem gondolhatsz másra, csak arra, hogy legyőzd!” – Szedegetni kezdte a fegyvereket, úgy vetette hátra: – „Új társat kapsz. Levandert pedig nem érintheted többé ilyen szorosan, amíg egybe nem keltek! Persze jobb lenne, ha benőne a fejed lágya, és jobb feleséget keresnél.”
“De…”
“Nincs de!”
– Ajjaj!
– Mi az?
– Van ott az a sötét húr! Éreztem, már a legelső, a gyötrődős emléknél is a jelenlétét, de nem találtam. Már tudom, miért:
– Miről beszélsz?
– Ott! Jól nyisd ki a szemed, mert feketén vibrál a sötétben. Csak akkor látod, ha a rajta megcsillanó fényeket kutatod. A hangja sem zeng, hanem blokkol. A többi szépen búgó, csengő húr zengését eltorzítja, vagy elnémítja. Gátlás. …és félelem.
– Félelem?
– Lehet, hogy itt lépett először az életedbe, és ezért szorítod vissza minden erőddel a feltörni kívánó érzékiséget. De sok más dologban is akadályoz ám!
– Miben?
– Miért félsz annyira Levanderrel maradni, ha nem tér vissza Metsärba?
– Neeem, én nem tudok emberek közt élni!
– Az ő kedvéért sem?
– Az én életem ott van!
– Az egzisztenciád ott van, igen. A szerelmed meg itt. Hagyjuk! Nézzük meg inkább közelebbről ezt a sötét húrt. Ez rövid, rémesen rövid! Gyere, lazítsunk rajta, mert összehúzza a lelked hárfáját, és a többi húr sem szól szépen a deformációtól. Itt az aljánál, látod azt a kis tekerentyűt? Minden húrod végén van ilyen.
– Ne!!! – tiltakoztam. De akkor amolyan megkönnyebbült érzésem támadt, mintha egy szoros övet lazítanék meg a derekamon.
– Na, ugye jobb már?! Azt hiszem, én már végeztem is itt!
Ssssh! Ezzel Davidon arca sötét köddé foszlott…
– Kimenekültél, te gazfickó! Tudtad, hogy ezt az utolsót nem akartam! – dorgálta meg félkomolyan a papot.
– Csak féltél megszabadulni a félelmeidtől! – kacagott Davidon.
Nevettem én is velük, de közben már máson járt az agyam:
„Vajon mi minden változott meg Triandalas lelkében? Hálás lehetnék Davidonnak, mert Trian vakmerőn feleségül vett, kockáztatja a kitagadást maga is. Örökké együtt leszünk immár, teljesült a vágyam. De vajon nem vitte túlzásba a Lélekjáró? Triandalas valaha olyan gátlásos volt, hogy még kettesben se akarta megfogni a kezem, most meg képes volt dacosan Shevalan szemébe nézni, miközben… Na jó, ebben nem lehetek biztos…” – hessegettem el a gondolatot.
Pár Rauhallban együtt töltött nap után eljött a pillanat, hogy tényleg búcsút vegyek, és lezárjam az életem egy jelentős szakaszát.
– Anya! Köszönök mindent! És ne aggódj értünk! Én biztosan érzem, hogy nem most látlak utoljára!
– Én is ezt érzem, kisfiam! – szorosan öleltem magamhoz, hátha így nem látja a könnyeimet.
– Szeretlek, anya!
– Én is szeretlek, Elandor! Örökké szeretni foglak! – elcsuklott a hangom, és rázott a néma zokogás.
Ő meg csak ölelt. Hosszan. Én sem akartam elengedni.
Megéreztem Trian lágy érintését a hátamon. Nem sürgetésnek tűnt, inkább együttérzésnek. De nem szólt semmit.
Végül elengedtem Elandort. Léptem egy lépést hátra, és egyben lefelé, egy lépcsőfokkal lejjebb. Betöltötte a látóterem a fiam meghatott, mosolya, az ő szemei is csillogtak, de nem csordult ki a könnye. Két kezébe fogta az arcom, és ujjaival elmázolta a könnycseppjeimet.
Felnéztem rá. Ha nem állt volna egy lépcsőfokkal feljebb, akkor is magasabb lett volna már nálam. Felnőtt. Láttam őt harcolni, láttam gyógyítani, és láttam küzdeni. Megküzdött a saját démonjaival is, és megtalálta a békéjét. Nyugodt szívvel hagyhatom magára, de így is nagyon fáj elhagyni őt!
Még egy lépést hátráltam. A bejárat képe a háttérben belopta magát a tudatomba: Kezdtem észlelni a környezetet.
Ez a bejárat volt maga az otthon, negyvenöt évig! Emlékszem, amikor a mesterek még ácsolták, és emlékszem, amikor átvitt rajta Andor. De leginkább arra emlékszem, amikor egy kicsi, hegyes fülű fiúcska totyogott ki rajta. Megállt a küszöb előtt, koncentrált, lépett egy nagyot, aztán egyensúlyozott. Büszkén nézett fel rám, és boldog volt a kis arca, mert nagyon megdicsértem! Méregette a lépcsőt, de érezte, hogy az még túl nagy kihívás, így inkább felnyúlt a kezemért…
A következő, amit a környezetemből észleltem, az Triandalas erős kezének lágy érintése volt. Megfogta a kezem, és ügyelt rá, hogy az utolsó lépcsőfok se fogjon ki rajtam, miközben tovább hátrálok.
Végre el tudtam szakítani a szemem Elandorról. Leinara lépett elém, átölelt. Őszinte köszönetet éreztem a lány ölelésében, szemében pedig meghatottságot.
A következő önjelölt Davidon volt. Alig tudta kivárni, hogy Leinara átengedjen neki. Egy hatalmas, nagymackós ölelést kaptam. Úgy lapogatta a vállam, mintha én is férfi volnék. Gondolom zavarban volt. Ki akarta fejezni a szeretetét, de nehogy félreérthető legyen…
Gervid maradt utolsónak. Ő nem állt sorba türelmetlenül. Inkább tisztes távolból figyelte a búcsút. Én mentem oda őhozzá. Ő nem tudta legyőzni a távolságot, de éreztem rajta, hogy várta tőlem a közeledést. Az ölelése elárulta.
– Gervid, én elhiszem, hogy nagy mágus lesz belőled! – úgy beszéltem hozzá, mintha egy gyermeket bátorítanék.
A szeretetemről akartam biztosítani. Tudtam, hogy vágyik rá, de képtelen ezt kifejezni. Nem kap elég szeretetet a körülötte lévőktől, mert epés stílusával nemigazán veszi be magát a többiek szívébe. Az sem segít sokat, hogy elvárja a kiszolgálást, de ő persze sosem szolgál senkinek.
Sohasem mesélt nekünk az igazi szüleiről. Még annyit sem árult el, az apja vagy az anyja volt-e elf, vagy netán félelfektől származik. De tisztán éreztem rajta, hogy Triandalasban apát keres. Mindig az elismerésére vágyott, úgy szívta magába a tanácsait, hogy bár nyeglén visszautasította a kritikáit, de mégis odafigyelt minden szavára. Többször is kiderült, milyen mélyen építette be a tőle tanultakat. A búcsúja is elárulta az apa iránti vágyát: hosszabban és jóval mélyebb érzelmekkel vett tőle búcsút, mint éntőlem.
Egyikünk sem szólt egy szót sem az utolsó percekben. Némán váltunk el, csak a tekintetünk beszélt.
Kiértünk a kapun, és jobbra vettük az irányt. Már a fák is eltakarták a házat és őket. „Ők a szeretteim, de nemsokára már csak a múltam…” – gondoltam akkor.
Csak a lovak patáinak kopogása hallatszott és a lombok halk nesze a lágy szellőben, mert mi sem szóltunk egymáshoz. Éreztem Triandalason, hogy furdalja a lelkiismeret, amiért elszakít a fiamtól, de én sem akartam, hogy bármit is mondjon.
Jó volt így.
