8. Dallamor
– Mit szeretnél hallani róla? – néztem szórakozottan Cortina falait.
– Mit szeretnél elmondani róla? – Ezzel semmit sem könnyített a helyzetemen.
– Ő Rauhall egyik legismertebb alakja. Bárki órákig tud mesélni róla, aki ott él – vontam meg a vállam.
– Úgy tűnt, elég közelről ismer téged…
– Ismer ő mindenkit. Ismeri az asszonyokat, ismeri a férjeiket, ismeri a titkaikat… – ekkor viszont bennem merült fel egy nagy kérdés, felé is fordultam: – De te, Trian, te honnan ismered őt?
– Nem az a meglepő, hanem az, hogy ő honnan ismer engem?!
– Szóval találkoztatok? – El kellett fordulnom, mert nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Szórakozottan tettem-vettem a ló körül. – Fogadjunk, hogy ő igazított útba. Nekem is ő maga tanácsolta, hogy induljak megkeresni a fiamat. Meg hogy Davidon majd vigyáz rám…
– Levander, Válaszolj! – fogta meg a kantárt.
– Mire? Hogy honnan ismer téged? – néztem a szemébe. – Hát onnan, hogy elég jól rajzolok. Igaz, hogy sokat lágyítottam a vonásaidon, de néha a mogorva énedet is megörökítettem. Hogy ne hiányozz annyira…
Próbáltam oldani a feszültségét, de nem sikerült.
– Láttam a rajzaid.
– Oh, tényleg?! – felcsillantak a szemeim, gyermeki örömmel vártam, mit mond róluk. – És? Hogy tetszettek?
– Aggasztónak találtam a lelkiállapotodat. Megszállottnak téged – fordult el.
– Ne már! Most komolyan?! Semmi „milyen élethűek!”, „milyen ügyes a kezed!”, „milyen tiszták az emlékeid!”? Nem is örülsz, hogy ennyit gondoltam rád? – próbáltam keresni a tekintetét.
– Meséltél rólam – nézett végre a szemembe, de ez kérdőre vonás volt.
– Meséltem – sütöttem le a szemem.
– Ismerte a szerelmünk történetét.
Erre nem feleltem.
– Mondd, Levander, egy asszony miféle körülmények között mesél ilyesmit egy férfinek? – emelte meg az állam, hogy rá nézzek. – Miféle meghitt kapcsolat fűzi őt hozzád, hogy ilyesmi témákról társalogtatok?
Sosem hittem volna, hogy valaha féltékenynek látom! Mit nem adtam volna ezért évtizedekkel korábban!
Megfogtam mindkét felkarját, lágyan, alig észrevehetően megcirógatták az ujjaim, és közelről a szemébe nézve beszéltem hozzá.
– Elmondok neked mindent. Ne legyenek titkaink. Egy sem! Rengeteg mindent kell elmesélnem, hogy ismerj!
– Nem akarok tudni mindent. Fájdalmas lenne… – rázta le a kezem.
– Meglátod, nincs okod féltékenynek lenni rá – követtem.
– Nincs időnk hosszú mesére. Dolgunk van! – vezette beljebb a lovat a bozótosba.
– Ja, látom. Nagyon fontos dolgunk van! Várunk… – maradtam ott lógó orral.
Láttam, hogy újra magába zárkózik. Gondoltam apámnak jelent. A háború menetéről vagy rólam…
Megvontam a vállam, és visszafordultam a vár felé. Néztem a hajnali fényben fürdőző kőfalakat, de gondolataim messze jártak…
Még csak egy hónapja voltunk Rauhallban. Nem akartam a kőrengetegben lakni, hiába tartják az emberek a Parknegyedet majdnem erdőnek, nekem túl zsúfoltnak tűnt. Vettünk inkább egy házat a városon kívül, az erdőben. Újítgattuk fel, építgettünk hozzá. Még nem volt kész a konyhám, és Andor már unta a szabad tűzön sült húst és a bográcsban főtt leveseket, ezért bejártunk néha a város széli fogadókba.
Aznap volt ott egy jóképű bárd is, lányok és asszonyok gyűrűjében. Úgy tűnt, mindenkinek csapja a szelet. Minket észre sem vett, csak verselt, énekelt, térdelve játszotta a hősszerelmest, de mindig más hölgyeménynek.
Már ettük az ebédünket, amikor az ács, akit felfogadtunk odajött az asztalunkhoz. Andorral akart egyeztetni. Faanyagokból hozott mintákat, a szekere kinn állt a fogadó előtt. Kihívta a férjemet, hogy megbeszéljék, melyikből legyen a terasz tetőzete.
Amint csukódott mögöttük az ajtó, a megüresedett székre perdült a nőcsábász bárd.
– Szépséges virágszál! Téged honnan fújt ide a tavaszi szellő? – lezseren könyökölt a vaskos lapú, terítő nélküli tölgyfa asztalra.
Nem feleltem. Próbáltam levegőnek nézni. Folytattam az ebédem, és feltűnően néztem másfelé. Az ajtót lestem: „Mikor tér vissza? Miért hagyott egyedül? Nem kéne vigyáznia rám?”
– Elárulod nekem a neved, szépséges ifjú hölgy, hogy dalba foglalhassam? – Pendített is egyet a lantján, aztán a válla mögé dobta kissé hullámos hosszú haját.
– Kérlek hagyj magamra! – Nem néztem a szemébe.
– Honnan érkezhettél mihozzánk? – Komolyan tűnődőnek tűnt a hangja. Szemével próbált a lelkembe nézni.
Hirtelen hangos kiabálás verte fel a fogadó halkan morajló „csendjét”: egy részeg fickó ordított rá a fogadósra, mert az nem adott több italt hitelbe. Ettől összerezzentem.
– Lehetséges, hogy te nem is emberek közt születtél?! – tolakodott bele a látóterembe, hogy lássa a szemem. – Oly félénk vagy, oly törékeny! Megrémiszt téged, mi más elfeknek már hétköznapi?! Jól látom, ifjú leány?
Belenéztem a szemébe, de megpróbáltam elutasítónak látszani.
– Nem szólasz hozzám. Félénknek hittelek, de harcos a tekinteted – várta a hatást, de hiába. – Lenézel talán? Ezért nem beszélsz velem? – játszotta a sértődöttet.
– Nem hiszem, hogy a férjem jelenléte nélkül idegen férfiakkal illene beszélgetnem.
– Oh! Pardon, asszonyom! Esdekelve kérlek, hidd el, nem állt szándékomban megsérteni téged!
Felállt. Színpadiasan meghajolt, és fordult, hogy induljon. Megállította a mozdulatot, és hirtelen visszafordult. Vissza is ült. Előre hajolt, majdnem beleért Andor tányérjába a hófehér inge, annyira kíváncsian kérdezett rá:
– Metsär, ugye?
– Menj el!
– Biztosan Metsär. Vagy Metsär vagy Järvis. De orcád nem viseli a tóvidéki elfek vonásait… – fürkészte a tekintetemet. – Eltaláltam, ugye?
– Mindjárt visszatér a férjuram, majd ő elzavar – húztam vigyorra a szám, állva a tekintetét.
– Andor? Ő vett téged nőül? – húzta ki magát meglepetten. Az ajtó felé pillantott, aztán féltérdre ereszkedett az asztal mellett. – Nem csodálom, hogy szíve örökre a tied lett! Magam is a lábad előtt hevernék…
– Igazán? – gúnyos mosollyal néztem rá.
– A valót mondom néked, szép hölgy! Elraboltad a szívem, rabod lettem, letaglóz, hogy te már másé vagy – lógatta a fejét megadón.
– Ha nem volnék másé, meddig volnál a rabom? Egészen másnapig?
– Mit is mondhatnék erre a vádalmazásra? – sértődött meg színpadiasan.
– Harmadnapot? Fogadjunk, hogy rögtön megdupláznád, csak hogy mondj valami „nagyot”.
– Ejnye, de csíp a nyelved, te leány!
– Ü-üm! – csóváltam látványosan a fejem és a mutatóujjam egy ütemre. – Tudod: nem leány, asszony!
– Shevalan? – Andor tekintélyt parancsoló mély hangja zökkentett ki minket. – Te vén gazfickó! Hazatértél végre a távoli Rawennből? Láttam az imént, hogy a hölgyeknek is nagyon hiányoztál már, mind egyszerre rajongtak körbe. De neked ez sem elég? Pont az én hitvesem fejét kell bolondítanod?
A bárd felpattant.
– Andor vil Azadyr, dicső hadvezére népünknek! – meghajlás közben körívet írt le kezével. Aztán folytatta mondandóját, s mint általában, most is képtelen volt pihentetni a kezét beszéd közben. – Épp szépségét csodáltam ennek az üde rózsaszálnak! Irigyellek, barátom, hogy ilyen szemrevaló és eszes teremtésre sikerült szert tenned!
– Attól tartok, drágám, a „barátod” teljes reménytelenségbe taszíttatott, mert egy asszony szíve nem őérte ver. – Felálltam és belekaroltam Andorba, hogy egyértelmű legyen, kihez tartozom.
– Reményvesztett lettem, jól látod! Azzal szólítottam meg eme légies teremtményt, hogy te, Andor – hajolt meg újra mélyen –, csupán testőrként vigyázod az ártatlan, törékeny virágszálat veszélyes útján. Ha sejtettem volna, hogy ifjú, rózsás orcája már asszonyé, nem mertem volna megszólítani.
Andor hatalmasat kacagott ezen:
– Óh, te vén szoknyapecér! Ki hinne el neked ilyet!? Több, mint ötszáz éve csábítod a mindenféle korú szép nőket ebben a városban. Már kisfiú koromban úgy ismertelek meg, hogy hallhattam lantodat, verseid és énekeid, és láthattam a leányok és asszonyok beléd habarodó tekintetét! Egy vadidegen se hinné el, hogy a férjezett nőket meg sem mered szólítani!
– Azt viszont bárki, korra és nemre való tekintet nélkül azonnal elhiszi nekem a városban, hogy Andor vil Azadyrral nem akasztanék bajszot! – megpödörte saját nem létező bajuszát.
– Na látod, ezt úgy tűnik, még magam is elhiszem! – Andor még mindig kacagós hangulatban volt. Önkéntelenül végigsimított gondosan karbantartott körszakállba torkolló bajuszán, aztán vállon veregette az elfet.
A bárd búcsút intve ismét elindult, de megint nem sikerült neki otthagyni minket. Most is sarkon fordult, hogy cseverésszen tovább. Addigra mi már visszaültünk az ebédünkhöz. Ő igen merész módon levetette magát egy harmadik székre.
– Tudod, bárd, lehet, hogy én vagyok itt az egyetlen, de én nem hiszem el, hogy nem mersz bajszot akasztani Andorral. Kéretlenül is letelepedsz az asztalához. Főként azután, hogy többször felszólítottalak már, hogy hagyj magamra.
– Oh, jól emlékszem én, szépségem, hogy illetlenségnek tartottad, hogy férjed társasága nélkül beszélgess idegenként személyemmel. De látod, már jelen van védelmeződ, és tudod, ő az én régi ivócimborám. Egészen biztosra veszem, hogy nem veszi zokon, ha ma is megosztom vele társaságom, és felvidítom napját.
– Tudja, kivel áll szemben, ne aggódj kicsim! Valóban szórakoztató társaság. Meglátod.
– És, hogy ne legyek többé idegen, be is mutatkoznék! – felállt, széles mozdulattal meghajolt, a nagy kört leíró jobb kezét a kezem alá kanyarította, és felemelte a szájához. – Dallamor dan Shevalan vagyok, szolgálatára hölgyem, Rauhall hercegének és dominátorának bárdja! – Megint helyet foglalt. Hátradőlt a széken, tipikus fejmozdulattal dobálta hátra a haját. És mint aki képtelen csendben maradni, már dőlt is belőle a szó: – A szépségemre, és a hangomra irigyek keltik csak a rossz híremet! Hadd meséljem el néked, én hogy látom az egészet! Ötszáz éve, hát persze! Ötszáz éve, édes kis fiúcskaként vettek még ölükbe az asszonyok. Bájos gyermek voltam, hiába na, nem tudtak ellenállni. Dalolni is ők tanítottak. Egyik a másik öléből rabolt el…
– Ahha! – szakította félbe Andor. – Szóval innen eredeztethető, hogy azóta is asszonyok ölét keresed, és ők önként vesznek át egymástól! – kacagott újra Andor. Ezen ledöbbentem, hogyan lehet ilyen könnyedén nevetni az ilyen viselkedésen. Később hozzászoktam, hogy az emberek nem olyan prűdök, mint mi.
– Elkényeztettek, nnna, nem én tehetek róla… – vonogatta a vállát ártatlanul. – Hálából én is viszonzom ezt azóta is az asszonynépnek. Csak vigasztalom, felvidítom, kényeztetem őket. Sajnos sok a rászoruló… – sóhajtott.
– Még jó, hogy van egy önfeláldozó férfi Rauhallban – nevetett Andor.
– Tudod-e barátom, hogy te is hagytál magad után bánatos és csalódott szíveket Rauhallban? Egész családok orroltak meg, hogy külhoni hitvest választottál!
– Ugyan, te is tudod, hogy bármelyiküket választottam volna, a többi család megorrol! Szóval csak eggyel lett több! – kacagott a férjem. – Ők csak vagyont és hírnevet akartak!
– Azért valószínűleg az acél izmokat sem bánták volna! – vigyorgott a bárd.
– Andor, kérlek menjünk haza! – álltam fel az asztaltól.
– Megijesztettelek, törékeny virágszál? Nem állt szándékomban! Nem kell tartanod a bosszúvágyó hölgyek haragjától, én enyhíthetem…
– Induljunk! – vágtam Shevalan szavába Andort sürgetve.
– Olyan jó végre társaságban lenni… – húzott vissza Andor a csuklómnál fogva gyengéden.
– Nem tetszik nekem ez a társaság!
Makacs voltam, és látszat ellenére nem szorultam segítségre. Elhúztam a kezem, és elindultam kifelé. „Ha jön, jön, ha nem, megyek magam!”
– Nem hagyhatod egyedül menni, hadvezérem! Én szívesen elkísérem! – ugrott fel segítőkészen a bárd.
– Meg ne próbáld! – egyetlen szempillantás alatt fordultam vissza, és ugyanazzal a mozdulattal kihúztam a kardom a hüvelyéből, majd nagy körívet leírva pont a mellkasára mutattam a hegyével.
Láttam a megdöbbenést az arcán egy pillanatra, bár próbálta elfedni szokásos színpadiasságával.
– A hamvas rózsád igencsak hegyes tüskékkel bír, barátom! – Szívére szorította a kezét: – Megsebzett!
Előttem úgy tűnt, Andornak akar hízelegni. Ő reagált is:
– Hát még a nyilai milyen hegyesek! Jobb, ha elkerülöd őt! – javasolta Andor kedélyesen barátjának. – Van elég más szépség a környéken. Érd be velük! – állt fel és karonfogva távoztunk.
Beérte aznapra az én társaságommal, pedig ezek után nem voltam túl szellemes és szórakoztató…
– Eleinte nagyon nem kedveltem őt… – Ezt a ló nyakát simogatva mondtam, miközben Triandalas a nyeregtáskában kotorászott. Meglepett pillantást vetett rám, hogy előhozakodom ezzel a nagy hallgatást megtörve.
– Kimondottan ellenszenvesnek tartottam. Üresfejű bájgúnárnak. Erkölcstelen nőcsábásznak.
– De változott a véleményed… – mondta kijelentő hangsúllyal, folytatást várva.
– Igen. Először csak arra jöttem rá, hogy valóban szellemes. Ezért vannak sokan szívesen a társaságában – simogattam tovább Trian lovát.
– Hozzászoktál az emberek alpári humorérzékéhez – fordult vissza a nyeregtáskához. Kerülte a tekintetem.
– És sokrétű a műveltsége is. Ezzel is lenyűgözi az embereket.
– Az embereket. – Hangsúlya lenéző volt. – Alig van pár évtizedük művelődni, tanulni. Nem egy nagy mutatvány többszáz évnyi tanulással lenyűgözni őket.
– De az jelentette az igazi fordulópontot – folytattam –, amikor először láttam őt küzdeni gyengék védelmében. Azelőtt csak dalaival teremtett békességet, például, ha tegnapi szeretője féltékenységi jelenetet rendezett, látván, hogy ma új múzsának dalol. Egy-egy féltékeny férj bosszúszomjas dührohamát is varázslataival oldotta. Aznap nem a lantját, hanem a kardját használta. És valóban igaz ügyet védett. Rablók támadtak meg egy apát és a lányát a birtokunk mellett vezető úton. Én már célra tartottam az íjam a fák takarásából, amikor megláttam, hogy hősiesen közbeavatkozik.
– Miért van az, hogy egy vívó, verekedő vagy akár gyilkoló férfit vonzónak találnak a nők? Ez rejtély előttem.
Ekkor fordult csak felém, és ezt már őszinte arckifejezéssel kérdezte tőlem. Összeszedtem magam, hogy tudjak értékelhető választ adni.
– Biztos azért, mert úgy érzik, hogy egy ilyen férfi őket is meg tudja védeni.
Visszafordult teendőihez: a fegyvereit kezdte ellenőrizni.
– Szóval megláttad a hősszerelmesben a hőst? – kérdezte, mintha csak cseverészne. De ismertem őt, tudtam, hogy nagyon is érdekli a kapcsolatom a bárddal.
– Nem, csak letöröltem pár strigulát a lajstromából. Később akadt olyan eset is, amikor személyesen engem védett meg, és Marion a sógornőmet.
– Mert te nem tudtad magad védeni… – ironizált.
– Megsebesültem.
– És merre járt a te hadvezéred?
– Hadjáratban – védtem meg gyorsan Andort. Triandalas maró gúnya annak szólt, hogy hiába választottam nagy harcost, az mégsem védte meg az asszonyát.
– A sógorom miatt történt. – magyaráztam. – Ő akkor is épp a kocsmában itta magát részegre. Nem fizettem ki az adósságát, hogy a kocsmáros ne adjon több bort neki, míg ő maga meg nem fizeti. Marionnal ketten próbáltuk hazacipelni, mikor kiderült, hogy kártyaadóssága is van. Nekünk támadtak a hitelezői. A fegyvereim a lónál hagytam. Igen, tudom: hiba volt.
– Értem. Tehát Shevalan a hősöd lett…
– Ne gúnyolódj!
– Nem gúnyolódom, megpróbálom követni az eseményeket. Kicsit lassan jutunk a végére, hogy megkapjam a választ a kérdéseimre.
– Ha éppen tudni akarod, Shevalan tényleg félhette Andort, és egészen biztosan mélyen tisztelte. Igaza volt Andornak amikor azt mondta nekem, hogy vele nem mer ujjat húzni, az ő feleségét nem meri elcsábítani.
– Gondolom ez is jó pontot jelentett. Egy kis becsület.
– Igen!
– Nagyszerű! Máris tisztelem. Mégiscsak jó, hogy nem vertem be az orrát.
Ezt nem tudtam megállni nevetés nélkül.
– Mi a csudát mondott neked, hogy azonnal ilyen ellenszenves lett?!
– Hallotta, amikor a fogadóstól érdeklődtem vil Azadyr halála, háza és özvegye után. Kijött utánam a térre. Épp a térképet böngésztem, amikor megállt mögöttem és a nevemen szólított. Ledöbbentem, hogy honnan ismer.
– Gondolom hallotta a fogadóban.
– Egészen biztos voltam benne, hogy nem mutatkoztam be. Mindig fokozottan ügyelek arra, mit mondok és kinek.
– Mindig ügyelsz?! De hisz odahaza mindenki ismer téged. Sőt Yllarban is. Ki elől rejted a kiléted? – Olyan kíváncsi lettem, hogy mindenáron elé akartam állni, ő viszont megpróbált kikerülni. Kezdtem biztosra venni, hogy küldött lett. – Te jártál már korábban is Metsären kívül?!
– Nem hallhatta a nevem. És felírva sem volt sehova.
– Te most eltereled a szót!
– Visszaterelem.
– Szóval neked is vannak titkaid! – vigyorogtam rá.
– Azt mondta: „Te vagy Triandalas, ugye? Felismerem az arcod.” – nézett komolyan a szemembe Triandalas.
– Aha, csak gondolom, mindezt háromszor ilyen hosszan mondta, és cirádázva – próbáltam oldani a feszült hangulatot utánozva Shevalan jellegzetes kézmozdulatait.
– Mondom én, hogy túl jól ismered!
Szigorú tekintetét látva, én is komolyra váltottam:
– Andor életében csak a „kötelező” bókokat kaptam. Utána viszont bepróbálkozott, mondván, hogy özvegyként szabad nő lettem… – Folytattam volna, de Triandalas közbevágott:
– Szeretők lettetek? – Fogta meg a két vállam, a szememből próbált olvasni.
– Ez a legérdekesebb a dologban, hogy nem! – kicsit elhallgattam, gondolkodóba estem. Komolyan kutattam az emlékeimben, aztán folytattam: – Legalábbis úgy tudom, hogy nem.
– Úgy tudod?! – döbbent le.
– Hát tudod, sokféle varázslatra képes – kezdtem csacsogva mesélni Dallamor dan Shevalanról. – Igazából sok mindent el tudok képzelni róla, mert tudom, hogy mi mindenre képes. Lehet, hogy elkábított, az is lehet, hogy elcsábított, aztán meg elfelejtette velem az egészet. Sőt még az is lehet, hogy úgy tett magáévá, hogy én azt hittem Andor az… De merem remélni, hogy nem tett ilyen galádságokat…! – húztam fel a szemöldököm elgondolkodón, de Triandalas felháborodva félbeszakított:
– Azt HITTED, hogy Andor az?! – Egyre szorosabban fogta a vállam.
– Jaj, azt felejtsd el! Azt csak úgy mondtam, mert elszabadult a képzeletem. Csak mert tudom, hogy képes ilyesmire…
– És mégis honnan tudod? – faggatózott.
– Képes illúziót teremteni. Képet is, hangot is. – És megint csacsogóra fogtam: – Tanulmányoz embereket, vagy akár állatokat, és teljesen élethűnek látszik, ahogy utánozza őket. Elandornak és Davidonnak a kedvenc mulatsága az volt, mikor Dallamor a kutyánkat, Testőrt utánozta. Azt még láttuk, hogy négykézlábra ereszkedett, de utána már csak a kutyánk élethű mását láttuk. A mozdulatai, az ugatása, minden megegyezett! Már ezen is nagyon kacagtunk, hát még, ahogy maga Testőr is megzavarodott. Úgy ugatta őt, mintha azt mondta volna neki, hogy „öregem, hát a te elméd teljesen elborult!”. Néha meg a fiúk tanítóját utánozta. Azzal is nagy mulatságot keltett… – most egy kicsit elméláztam, mert a következő példa sokkal megkapóbb volt számomra. – És tudod, egyszer még téged is megpróbált utánozni…
– Tessék?! – kelt ki magából. Kinyújtotta karjait, eltolt magától, de nem engedett el.
Nem ragadt át rám az ingerültsége. Hittem, hogy ha megismeri az igazságot, megenyhül. Lágyan simogattam a megfeszített alkarját és meséltem tovább:
– Téged sosem látott, sosem hallott, de rengeteg rajzot látott rólad. Minden féle szögekből ismerte az arcod vonásait. Egy képet vetített elém. A hajad és a szemed színét csak elmondásból ismerte. Ezért nem is lehetett olyan élethű az egész. De így is önkéntelenül nyúltam, hogy megsimítsam az arcodat. – Mutattam is a mozdulatot: kettőnk arca közé emeltem a kezem. – …de áthatolt rajta a kezem! Azt akartam, hogy soha többé ne tegye ezt velem, mert olyan borzalmas érzés volt, mintha meghaltál volna, és a szellemed látnám…
– Nem önmagára tette az arcom, hogy őt simogasd? Csak úgy a levegőbe? – hitetlenkedett.
– Mondtam, hogy van benne betyárbecsület.
– De azt mégis el tudod képzelni, hogy Andor képében megkapott? Ráadásul még a férjed életében… Hát akkor, hogy van ez?
– Jaj, már mondtam, hogy csak egy vad ötlet volt! Csak a felejtés varázslata miatt jutott eszembe. Már bánom, hogy így magyaráztam meg neked, hogy mit akar az jelenteni, hogy „úgy tudom, hogy nem lettünk szeretők”! Persze soha meg nem történt emlékeket is tud kelteni, szóval bármit átírhatott bennem.
– Mert közel engedted. – fordult el lemondóan.
– A-a! – ingattam a fejem őszintén. – Pont fordítva működik nála! A barátság még neki is szent. Az ellenségeivel viszont sokszor kíméletlen.
– Barát? – nézett újra a szemembe.
– Igen. Határozottan annak érzem őt. Még most is.
– Férfi és nő között? Az hogyan nem megy át meghittségbe? Vagy egyszerű „játékba”? A barátok játszanak, nem? Ő meg mesterien űzi a szerelmi játékokat, nemde?
– Ő úgy fogalmazta meg, hogy mélyen sértené az önérzetét, hogy úgy szeretkezzen vele egy nő, hogy nem őt isteníti, nem őrá vágyik közben.
– Nehéz elhinni, hogy egy ilyen alak képes felülbírálni az ösztöneit.
– Azt mesélte, hogy van egy felelősségteljes énje is, aki képes igazi barátságra és tiszteletre. Tudja, hogy a fesztelen énje képtelen volna megállni, hogy ne nézzen utánam is újabb kaland után. Ezért nem hagyhatja a jobbik énje, összetörni a szívem.
– Oh, míly nemes lélek!
– Igenis az! – vágtam rá.
„Igenis az!” – ismételtem meg magamban is. „Igenis az!” – visszhangzott még párszor az elmémben.
– Na persze…
Triandalas gúnyos reakcióját csak fátyolosan hallottam, mert elmerültem az emlékekben: Tényleg nagyon más volt Dallamorral beszélni, mint Shevalannal. Olyankor semmi színpadiasság, semmi öntömjénezés, semmi csábítás nem volt. És pont ez volt benne vonzó.
Triandalas már nem is számított folytatásra, mert késlekedtem a gondolatsor miatt bármit is válaszolni. Már vissza is tért teendőihez, amikor újra megszólaltam:
–Vágytam az ölelésre! Fiatal vagyok még… Andor hosszú hónapokig betegeskedett, és addigra már két hónapja voltam özvegy…
– Amikor minden épeszű elf ezt magyarázta neked, akkor valahogy nem érdekelt a dolog – szakított félbe. Mozdulatai idegesebbek lettek. – Meg is érdemelnéd, hogy röpke évtizedek után évszázadokat tölts el magányban!
– Mégis megesett rajtam a szíved… – hízelegtem egy kicsit, mint egy macska. Bele is karoltam.
– Hát akkor még nem tudtam, hogy más is meg tudna vigasztalni… – fordult el.
Én meg fordultam utána: – Pedig akkor már megismerkedtél Dallamorral…
– Ezt a részt valahogy elfelejtette ecsetelni. Csak arról biztosított, hogy reménytelenül szerelmes vagy belém újra. Hogy megállás nélkül rólam meséltél neki.
– Mert így is volt – mondtam a tenyeremet Trian arcára simítva, hogy a szemembe nézzen. Rámosolyogtam.
– Aha. Ha jól értem, bántotta a büszkeségét, hogy engem láttál magad előtt, nem őt. És ha jól értem a másik felét is, szerelmes nem volt beléd, hisz akkor hű tudott volna maradni.
– Jó értetted mindkét részt. Bár… azt hiszem mégis kezdett belém szeretni, és azt is megérezhette énrajtam, hogy már azt sem bánnám, ha csak egyetlen éjszaka… csak öleljen, szeressen gyengéden!
Triandalas mélyen a szemembe nézve várta a folytatást.
– Ezért „zavart el” – ezt szántam folytatásnak.
– Mit csinált? – húzta fel a szemöldökét.
– Elküldött a fiamat keresni. De előbb elmenekült abból a helyzetből.
Még mindig kérdőn nézve állt.
Szelíden cirógatni kezdtem a karjait, közelről beszéltem hozzá, egyik szeméből a másikba nézve. Azt akartam, hogy érezze az őszinteségemet:
– Aznap éjjel nálam volt. Sokat beszélgettünk, énekelgetett, mint mindig. Meleg volt a tűznél, ingujjban ült mellettem. Én meg nagyon vágytam már ölelésre. Egyre közelebb húzódtam, végül nekidőltem. A hátam a mellkasához ért, ő meg átkarolt. Megcsókolta a nyakam. De abban a pillanatban nagy csörömpöléssel leesett az ablakból egy virágcserép. Felpattant, és kereste, ki leshetett be. De valójában senki, hiszen Testőr félelmetesen nagy kutya, nem tűri meg az idegeneket. Hangos morgásnak és ugatásnak kellett volna jeleznie, ha valaki közelít. Szerintem ő maga keltette a hangot. Láttam tőle máskor is ilyesmit… – magyaráztam, leginkább magamnak. Aztán folytattam: – Már nem ült vissza. Elillant a pillanat. Azt mondta, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha most elmegy. Később tudtam meg, hogy tőlem egyenesen a malomba ment. A molnárnét sokszor részesítette már vigasztalásban. Aznap éjjel az özvegy viszonozhatta neki…
– Hát jó, hagyjuk, hogy vajon mit keresett nálad éjszaka. Hagyjuk, hogy miért adtad volna oda a tested neki. Csak azt mondd meg, kell-e aggódnom a hűséged miatt!
– Feleségül vettél engem, Triandalas Viisas’soturi. Egészen a tied lettem, senki másé. Ne kételkedj bennem! Azóta szeretlek téged, hogy először találkoztunk és azóta vágyom rád, hogy megérett a testem. Egy hete még reményem sem lehetett, hogy megbocsátasz, de mégis megtörtént! Bolond volnék eljátszani a bizalmadat!
– Egy hete még én sem hittem, hogy meg tudok neked bocsátani… – érintette meg az arcom. De aztán elsötétült a szeme, és ujjai közé szorította az állam. – A barátságáról mondj le!
– Rendben – ígértem meg.
Triandalas elengedte az állam, én meg rámosolyogtam:
– Úgysem fogunk találkozni, hisz ha hazafogad Metsär, onnan nem jöhetek el.
– Jöhetnének már a többiek! – fordult a város felé Triandalas.
– Viszont neked nagyon hasznos lenne összebarátkoznod vele! – szóltam utána.
– Tessék? – nézett vissza összeráncolt szemöldökkel.
– Trian, te küldött vagy, nem igaz? Ne nézz így! Már biztos vagyok benne! Jól jöhet neked egy befolyásos jóbarát Rauhallban.
Nem válaszolt, inkább elfordult és az utat kémlelte. Türelmetlennek tűnt, de biztosan azon törte a fejét, mit mondjon el nekem, és mit ne…
De végre meglátta Davidonékat haladni a városba vezető úton. Felengedett, amint érezte, hogy biztonságba jutottak. Mintha csak rábízottakat vigyázna…
Nem vallott rá, hogy emberek sorsával törődjön. Ahogy az sem, hogy engedjen vágyainak. De úgy tűnt, még nem ismerem igazán az új énjét…
Visszalépett mellém az ágak takarásába, és gyengéden fogta meg a karom.
– Tudod, Levander, ez a te barátod tényleg ügyes illuzionista: elém vetítette azt a jelenetet, amikor rólam beszéltél szomorú szemekkel, visszavágyva abba bizonyos pillanatba, amibe én is. Mindent máshogy csinálhatnánk. Csinálhattunk volna, ha nem vagyunk olyan makacsok mindketten… Olyan szép voltál! Kicsordult a könnyed. Én is meg akartalak érinteni, olyan igazinak tűntél! És jól érzed, Levander: tényleg szeret téged. Most már tudom, hogy távol tarthatott volna tőled, de ehelyett visszaadni akart nekem. …mert a te boldogságod a fontos neki.
Amíg beszélt, a mellkasát simogattam, egyre feljebb csúsztatva a kezem, fel a nyakára, tarkójára. Nagyon megható pillanat volt. … És szép emlék lett.
