28. Rauhall hercege
Tíz év telt el azóta az éjszaka óta. Akkor nagyon aggódtam, hogy látom-e még újra Triant. Pár hónapba került az életünkből, de fényes dicsőséget hozott Triandalasnak, Metsärnak politikai biztonságot, nekem pedig megtűrt helyet a hős oldalán.
Amennyire vágytam tíz évvel azelőtt arra, hogy Metsär visszafogadjon, annyira vártam már, hogy kicsit kitehessem onnét a lábam. Folyton figyelték minden mozdulatom, hogy betartom-e a rám szabott feltételeket.
Egy napon Dallamor dan Shevalan a Syrroni Szövetség díszes meghívólevelével állított be, és ékesszólóan beszélt a Tanács előtt. Rauhall követének fehér inge szinte világított a Tanácsterem hatalmas üvegtábláin beszűrődő téli napfényben. Szövetség köszönetét közvetítette, és kihangsúlyozta, hogy a herceg a hősök egész családját szeretné vendégül látni a győzelem tizedik évfordulóján.
Kevesen látták benne a megtiszteltetést. Metsär elveinek alapvetően ellent mondott a meghívás elfogadása.
– Nincs szükségünk rá, hogy az embernépek díszes ünnepléssel fejezzék ki a hálájukat! Inkább becsüljék jobban saját elfjeiket, főleg a meryniek! – hallatszott középtájról.
– A győzelmünk dicsőítésével nem csupán a császár hódító törekvéseinek bukását ünnepeljük, hanem egy nép verségét is. Felkorbácsolhatja a megbékélt egyszerű drouni családok lelkét a hivalkodás – mondták balról.
– Eddig Syrront gyűlölte Droun, őket akarta időről időre leigázni. Vonjuk magunkra a figyelmet? – figyelmeztetett valaki a Metsärra leselkedő veszélyre jobbról.
– Kik a dicsőséget hajszolva elmennek Syrronba, nem akarnak-é inkább az emberek földjén maradni? – dohogott egy vén elf mellettem, nem titkolva véleményét a visszafogadásomról.
Télen korán bukik alá a nap. Azon tűnődtem, hogy a napszállta fényviszonyai hatnak a Tanácsra, vagy az egyre borúsabb megszólalásoktól látom sötétebbnek a termet. Nem gondoltam arra, hogy viharfelhők gyülekeznének a fejünk felett.
Triandalas elhatározásra jutott: ahogy tíz éve, most is szembe ment a többség akaratával. De nem a dicsfényt hajszolta. Azt gondolom, hogy engem akart boldoggá tenni vele.
Végtelenül vágytam már átölelni Elandor fiamat, és Borókának is meg akartam mutatni, hol éltem majd’ fél évszázadig. Terveztem, hogy bejárjuk együtt Rauhall utcáit, a hercegi palotát, a Mélyerdőt, no és persze a családi birtokot. De Valdamas miatt érte meg legjobban az utazás: a pici fiacskánk annyira izgatott volt, sz az édesapját ünnepelte a nép.
– …És végezetül, hadd mondjak köszönetet az Syrroni Szövetség nevében a Metsär által nyújtott sorsfordító segítségért!
A herceg hangja bezengte a teret, ahogy a fenséges hercegi palota erkélyéről az ünneplő tömeghez szólt:
– Kiemelt helyet kapott krónikáinkban az a 10 esztendővel ezelőtti nap, amikor Metsär íjászai felálltak az ostromlott Rauhall ősi falaira! Addigra Aphoran és Albrasia rég odaveszett, Hernochia és Kardwell nagy része már Droun kezében volt, Meryn sem bírt el a feketemágia segítségével megszázszorozott létszámú ork seregekkel, Carmon Tart körül vették, mágusaik is alig tartották már a Kristály Tornyot! És akkor: Metsär meghallotta segélykiáltásunkat: Az emberek és elfek közötti ősi viszálykodást végre felváltotta a bölcs összefogás! Történelmi pillanat volt a szövetség fajaink között!
Szónoklatokhoz szokott, erős, tiszta hangja volt amúgy is a hercegnek, de a hangerejét még jobban fokozta, ahogy a végkifejlethez közelített
– Azon a dicső napon fordult meg az országainkat sújtó háború menete! Azon a dicső napon hátráltak meg első ízben Droun csatlósai! Azon a dicső napon, végre megállítottuk a gonosz előre- nyomulását! Rauhall falai állították meg. Rauhall hős katonái, Rauhall bátor népe, és metsäri barátaink félelmetes nyílzápora! – ökölbe szorított karját a magasba lendítette az utolsó mondatnál: – Droun fekete serege meghátrált falainktól!
Örömujjongás tört fel a tömegből. A herceg megvárta, hogy csendesedjék, mielőtt folytatta.
– Fenséges szépségű, ősi városunk ostroma még egy hétig tartott, de biztonságban térhettek nyugovóra gyermekeink és asszonyaink, mert elf barátaink is vigyázták az álmukat éjjel és nappal! Városunknak egy hét, országunknak egy év, az Syrroni Szövetség egészének hat év kellett, hogy megtisztítsuk Droun seregeitől! A szövetség elfek és emberek között a békénk záloga. Egységben az erőnk!
Újabb üdvrivalgás szakította félbe. Pontosan úgy, ahogy tervezte is a szónok.
– Megtiszteltetésnek tartom, hogy én nyújthatom át országunk hálája jeléül eme jelképes ajándékot elf barátaink és szövetségeseink képviselőinek! Kérlek, nemes Triandalas Viisas’soturi, vitéz barátom, fogadd ezt Rauhall városától, ama dicsőséges tíz évvel ezelőtti nap emlékére! Szolgálja ez az ajándék szövetségünk megerősítését, jelképezze az elfek és emberek barátságát, és emlékeztesse Metsär népét Syrron hálájára!
Triandalas meghajtotta a fejét, két kézzel nyúlt a díszes ládáért. A tömeg felé fordulva intézte szavait a herceghez.
– Számomra megtiszteltetés, hogy népünk nevében én vehetem át a csodás ajándékotokat! Köszönettel fogadtuk el a meghívásotokat, hogy újra bejárhassuk káprázatos szépségű városotok méltán büszke falait – immáron makulátlanul újjáépítve, teljes dicsőségében ragyogva. Óriási öröm számunkra, hogy béke honol hazátokban, és béke honol szívetekben! Boldogsággal tölt el, hogy megőriztétek seregeink emlékét, és látjátok a szövetség igazi erejét!
Díszvendégként mi is az erkélyen álltunk, kicsit hátrébb. Fogtam Valdamas kezecskéjét. Kicsi volt még, de őrá is hatott az ünnepélyes hangulat. Nagyon büszke volt az édesapjára, de a láda tartalma izgatta leginkább. Alig tudta kivárni, hogy apjával beszélhessen, és kiderítse mit rejt az aranyozott vasalt faládikó.
A herceg idegesnek tűnt. Mintha valamire várna. Sürgetően nézett hátra még egy perce a ceremóniamesterére, amikor Triandalas belekezdett a beszédbe. Követtem tekintetemmel a sietve távozó ijedt alakot. Belestem utána az üvegen át. Nem kellett messzire mennie, hogy előkerítse azt, akinek már az erkélyen volna a helye. Már jött is visszafelé, Dallamor dan Shevalant sürgette mérgesen.
A bárd az ideges ceremóniamester kezébe nyomta a lantját, hogy két kézzel igazíthassa meg öltözetét. A mindig oly hófehér ingét kellett betűrnie a nadrágjába… Még egy meleg köpönyeget sem terített magára, pedig hideg téli nap volt. Sietve bújt ki mellettem az erkélyre, egy röpke mosolyt küldött csak felém, mert Triandalas akkorra ért a beszéde végére.
Mire a tömeg éljenzése csendesedett, ő belecsapott a húrokba.
Egy perccel később somfordált apja mögé a herceg lánya. Még egy kicsit igazgatta a ruhát magán a prémes köpenye alatt, de a hajáról megfeledkezett. A mívesen elkészített kontyából jó pár tincs kiszabadult… Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e őt.
A vacsoránál is előkelő helyet kaptak az elf vendégek: Triandalas ült a fő helyen, szemben a herceggel. Én az egyik oldalán a fiunkkal, Borókáék a másik oldalán. Pethronas őmellettük kapott helyet, mert mellém egy harmadik Metsäri ország képviselőjét ültették. Ő volt az egyetlen, aki nem országa íjászainak vezéreként vett részt abban a bizonyos tíz évvel ezelőtti csatában. Az ő vezérük elesett a későbbi csaták során.
Shevalan hangja betöltötte a dísztermet. Csodálatos dallam festette alá a vacsorát. Mutatványosok és táncosok emelték a lakoma fényét.
– Végre valahára a közeletekbe lehet férkőzni! – hallottam egyszer csak a hátam mögül, de addigra már a kezét is megéreztem.
Mackós, dörmögő hang, nehéz, erős kéz.
– Davidon! Istenek! Hol az a kisfiú, akivel együtt mókáztunk?! – utaltam arra, hogy meglett férfi vált belőle.
– Ez itt a ti fiacskátok? A szeme sem áll jól! – facsart egy barackot Valdamas fejére.
– Az anyjára ütött! – állt fel Triandalas, hogy megölelje régi barátját.
Öröm járta át a szívem, ahogy megláttam Davidont, és úgy tűnt Triandalas is pont így van ezzel!
Csak mesélt és mesélt… Régi históriákat emlegettek fel. Az ostromot, ahol Davidon és Elandor a Seryn papok jellegzetes a’khjaa csatakiáltással vetették magukat az orkok tömegébe, Triandalas meg a várfalról figyelve őket, győzte leszedni a papokat szüntelenül támadó orkokat. Aztán a két évvel későbbi csatákat, amiket már Albrasiában vívtak a drouni főerőkkel. Akkor tértek vissza másodszor az elfek. Akkor már nemcsak Rauhall szövetségeseiként, mert Meryn is félretette a viszályt szorult helyzetében.
Davidonból ömlött a szó. Megismerhettük az újjáépítés teljes történetét is.
– … és ha a felséges asszonynak akad egy csepp szabadideje, akkor esetleg ellátogathatna egy bizonyos erdőszéli házhoz – csipkelődött velem.
– Mindenképpen, Davidon! Mindenképpen! Még nem is láttam a harmadik unokámat!
– Elandor nem jár olyan helyekre, ahol Shevalan szórakoztatja a népet… Hiába győzködtem, hogy jöjjön el már ma is!
– Semmi baj, Davidon! Holnap együtt leszünk! – a szám a fülemig ért! Hogy is haragudhattam volna a kedves nagymackóra?
– Úgy látom, újra együtt a nagy társaság! – hallottunk egy ismerős hangot hátulról.
– Ó hatalmas istenek! Idenézz Triandalas! Gervid, rád sem ismernék! Hogy megváltoztál! Komoly férfi lettél! Én még úgy emlékeztem rád: vézna kis kamaszként! Hadd öleljelek magamhoz! – mondtam.
– Gervid Carmon Tarban töltötte majdnem mind a 10 évet! Rengeteget tanult a mágiáról! Tegnap elkápráztatott minket. Az unokáid oda voltak érte! – újságolta lelkesen Davidon.
– Carmon Tarban lehet a legtöbbet tanulni. – mondta tárgyilagosnak szánt nyugalommal Gervid, de szemében a büszkeség is megcsillant.
– Gratulálok, Gervid! Te tényleg komolyan vetted a küldetésed. Megdolgozol érte, és tényleg te leszel a legnagyobb mágus! – nevettem rá kedvesen.
– Levander, beszélnünk kell! – az arca ijesztően komoly volt. – Triandalas!?
Összenéztem a férjemmel és egyetértettünk: ez fontosnak hangzik.
– Kicsim! – simogattam meg Valdamas buksiját: – Csücsülj egy picit Boróka ölébe! Anya meg apa mindjárt jön! Egyetek abból a csodás süteményből, jó?
Követtük Gervidet egy csendesebb helyre.
– Levander! Emlékszel az öreg mágusra, akit a boszorkányok fogadójában láttunk? – súgta.
– Emlékszem.
– Aznap reggel, amíg ti lustálkodtatok, olvasgattam kicsit a fogadós emlékeiben. Helyes volt az a megérzés: csupán pár nappal azelőtt beszélgetett bizalmasan a sarokasztalnál a vörösruhással, mielőtt a lány látszólag belehabarodott Whongba. Még akkor kért az öreg egy szobát, és eltűntek kettesben. Fényes nappal. És alig negyedórát töltöttek együtt!
– Mire akarsz kilyukadni? – türelmetlenkedtem.
– Hogy ennyi idő bőven elég a bélyeg felrajzolására. Ha elkábította, akkor a lány nem is tudta, hogy már nincs szabad akarata.
– Meg ne sajnáljam! – mondtam, de Triandalas rosszallóan nézett rám.
Gervid idegesen körülnézett. Kicsit hangosnak találta a kifakadásom.
– Nem ez a lényeg, Levander! – Ő még halkabbra vette a hangját. Célzott rá, hogy én se tegyem közhírré milyen témát taglal a kupaktanácsunk, a vacsoravendégektől csupán egy kis távolságra, egy illatos rózsabokor takarásában. – Kit érdekel Triandalas szerelmi élete! Na jó: téged… De ugorjunk! A lényeg az, hogy utánanéztem ennek az öregnek! És azt találtam, hogy többször is felbukkant. És mindig ott, ahol a háború közelgett! Droun nem bízta a véletlenre: Belülről mérgezte az ellenfelet. Az elfek és emberek szövetségének sem lett volna szabad létrejönnie, erről például sorozatos meryni látogatásaival próbált gondoskodni. Már sok-sok évvel a háború kirobbanása előtt.
Erről azonnal eszembe jutott az a bizonyos rémálmom, amit Albrisben láttam, pont mielőtt Triandalas felbukkant újra az életemben. Talán, ha most újra megnézhetnénk Pethronas Merynben meghalt társának homlokpántját Shevalannal, lehet, hogy valahol feltűnne az öreg rhym hajviseletű mágus és az ő jellegzetes botja…
– Pengnek és Whongnak ott kellett volna hagyni a fogukat a patak partján. – folytatta Gervid.
– Erről tudtam, de nem mondhattam el nektek – vallotta be a túlélő.
– De te csak az árnyékba húzódtál az öreg elől!
– Nem az öregről tudtam, csak a szándékokról. Peng jött rá.
– Az életünkre is törhetett volna az öreg. Ott rögtön. Mégis mennyiből állt volna neki?! Titeket nem aggaszt, miért hagyott minket futni?! – fürkészte az arcunkat Gervid.
– Akkor és ott nem tehettem semmit, főleg, hogy ártatlan utazó is lehetett volna. Egyedül sosem célszerű fejest ugrani ilyen veszélyes dolgokba. Ha Peng velem lett volna, akkor talán. És a ti életeteket talán tettem volna kockára? A legbölcsebb dolog ez volt.
– Carmon Tarban is járt. Többször is láttam őt. Lassan fokozatosan lehetett észlelni, hogy Kristály Toronyban erőre kapott a feketemágia, és ez folytatódott a harcok befejeződése után is. Olyanok voltunk, mint a rák, akit a lassan forrósodó vízben élve meg lehet főzni… Bár akár a hasonlatot meg is fordíthatnánk, mert ez a gonosz jeges lehelete inkább! A világnak úgy tűnik, Carmon Tart nem sikerült elfoglalni, a seregek ostromát kiállták, ezért senki fel sem figyel rá! És ezért akartam veletek beszélni…
– Már azt hittem sosem ér véget a lakoma! Attól tartottam, már rég visszavonultok, mire engem elenged a rajongó közönség!
Triandalas azóta Pethronasszal félrehúzódva tárgyalt. Én a karomban ringattam Valdamast, és próbáltam megfeledkezni a vészjósló hírekről. Gondoltam Boróka majd eltereli a figyelmem.
Valdamas álmoskásan kilesett az ólomsúlyú szemhéja alól, amikor Shevalan szinte becsapódott közénk.
– Csss! – róttam megaz óvatlan bárdot.
Észlelte, mit tett, gyorsan megsimogatta a vállamra hajtott kis buksit, és dúdolt egy rövid dallamot. Gyengéden nézte a gyermeket. Utoljára talán a kis Davidont nézte ilyen szeretettel.
De persze ez meghitt apaösztön nem tartott sokáig. Máris csapni kezdte a szelet. Mindkettőnknek egyszerre…
– Csodaszép hölgyeim! Micsoda felüdülés ilyen szépségeket látni…
– Elég lesz, köszönjük! – állítottam le.
– Ugyan, Levander! Ne légy ilyen tüskés! – torkollt le a nővérem. – Tudod, mit bárd, nekem mondhatod tovább!
– Induljunk, kicsim, későre jár – Triandalas termett ott.
Vajon mindent megtárgyalt a testvérével, vagy csak meglátta a szélcsapót és átértékelte a fontossági sorrendet? Mindenesetre gyengéden átvette a kisfiunkat, és jelezte, hogy induljak vele.
Visszanéztem Borókára. Rajongó tekintettel nézett az angyalhangú dalnokra. Lázasan kutakodni kezdtem az emlékezetemben, mennyit hallhatott a nővérem a carmon tari állapotokról. Tudom én, hogy ő apa politikai érzékét örökölte, és tud vigyázni az államtitkokra, de azt is tudom, hogy Shevalan viszont pont az államtitkok megszerzésére szakosodott. Kiszed belőle mindent, ha megszimatolja, hogy van mit. Nem lehettem biztos benne, mennyire áll még fenn a bizalom Triandalas és Shevalan közt…
– Boróka, drágám, ideje nyugovóra térnünk. – karolt bele a férje.
„Huh, meg vagyunk mentve!” – gondoltam.
Diszkréten kopogtattak a szobánk ajtaján. Triandalas épp Valdamast tette ágyba, hát én nyitottam ajtót.
– Shevalan?! – ledöbbentem.
– Olyan fiatal még az idő, és olyan régen beszélgettünk, kicsi rózsaszálam! – szokatlanul hatott, hogy a szokásos széles gesztikulációját most nagyon visszafogott hangerővel kísérte.
– De hát mégis…!
Mire bármit mondtam volna, egy macska ügyességével szökött be mellettem az ajtón. Csak néztem utána, kezem a kilincsen, el se hittem, hogy esze ágában sincs kimenni. „Na majd Triandalas elintézi!” – gondoltam.
– Levander, csukd be azt az ajtót! – suttogta Triandalas, miközben maga is becsukta a gyerek szobájának ajtaját. Hát nem éppen ez volt az a reakció, amire számítottam tőle…
– Nem hallod, kismadaram? Ne zavarjuk a többi vendéget! – sürgetett Shevalan.
Még mindig tompa voltam, nem mozdult a kezem, úgyhogy a bárd rásegített.
Beleborzongtam, ahogy a kilincset markoló kezemre lágyan rázárta az ujjait, hogy segítsen nekem intézni az ajtót. Lassan csuktuk. A szememet a lantos pecsétgyűrűje kötötte le, a bőrömet az érintése. Élveztem, ahogy végig cikáztak a kis villámok az kezemtől a lábam ujjáig, majd vissza pattantak a végtagok felől, mintha csak egy homorú tükörrel fókuszálnák őket: mind a gyomromban gyűltek össze. De akkor feleszméltem, hol vagyok, ki vagyok, mi a fenét csinálok…
Meg akartam pördülni, hogy Triandalasnál leljek menedéket. Már vártam, mikor kapom a leckét, hogy hol vannak a határok, és mit tehetek meg és mit nem. Rég volt erre szükség, Metsärban soha. Ott nem vetett rám senki szemet, ott Triandalas soha nem volt féltékeny. De most újra az emberek földjén járunk. Még ha ez a másik férfi egy elf is. Nemhogy nem metsäri, de a világ legnagyobb nőcsábásza is egyben!
Pördültem, kerestem a szememmel Triandalast, de a szemeimet hirtelen kellett közvetlen közelre fókuszálnom. A leheletét is éreztem az arcomon. Forró volt.
Nem szólt semmit, csak mélyet sóhajtott. Teljesen magával ragadott az a sóhajtás, mintha tollpiheként repültem volna fel a levegővel, amit beszívott. Egy pillanat múlva fogalmam sem volt arról, mit is akartam mondani, belőlem is csak egy sóhaj szakadt fel. A szemei égtek a vágytól. Ahogy az egész teste.
Olyan erősnek éreztem a vágyát, hogy megfeledkeztem a vendégünkről. Belefeledkeztem Triandalas csókjaiba…
