21. Dominator
Végre megérkeztünk!
Ahogy elhagytuk a szurdok utolsó kanyarulatát, szemünk elé tárult a szívemnek oly kedves látvány, a szülővárosom. Az utóbbi évtizedekben csak az álmaimban láthattam ezt a tájat. És persze a rajzaimon. Elhaladtunk az első házak mellett. Gyerek koromban úgy hittem, minden elf település ilyen: a fák közé bújtatott kis lakóházak, ritkásan, elszórva az erdőben, és csak a város központi épületei, a tanács háza, és egyes családok nagyobb, művészi szépséggel kidolgozott házai tűnnek úgy, hogy közel vannak egymáshoz. Közel?!
Akkor még el sem tudtam volna képzelni olyan közelséget, amilyen közel Rauhall házai állnak egymáshoz! Metsär után még a Parknegyed, az elfek városrésze is zsúfoltnak tűnt, pedig az emberek szemében az egy városfallal körülvett erdő. Sokszor jártam a Rauhall falain kívül élő elfeknél is. Az ő otthonaik már eléggé hasonlítanak a mieinkhez, de most, hogy újra látom a szülővárosom, az ő településük is szinte zsúfolt ehhez képest.
A ragyogó napsütés még szebbé varázsolta az otthonom! Legszívesebben ujjongtam volna örömömben.
Meg is akartam osztani Triandalasszal a boldogságom, de ő görcsösen ült a nyeregben, még sóhajtani is láttam. Aggódik! Pedig neki nem volt félnivalója, hiszen ő teljesítette Apám megbízását: eljött engem felkutatni, és hazahozott. Meglehet, hogy kicsit tovább tartott a vártnál, hogy megtaláljon, az is meglehet, hogy én még húztam az időt, de most itt vagyunk, kipipálhatja a küldetést.
Miattam aggódik!
A kezdeti boldog izgatottságom átcsapott idegességbe, a gyomrom egy gombóc lett. Eszembe ötlött az a beszélgetés Pethronasszal: Szinte megkönnyebbült attól, hogy Triandalas személyesen akar beszámolni a házasságunkról!? Most kezdem csak, hogy felfogni: Kitagadottnak számítok.
Amikor elmentem innen, felelőtlen csitri voltam. De vajon most milyen vagyok? Megértem? Hát úgy tűnik, nem: Miért csak most kezdem el igazán átérezni, miről beszélt nekem Triandalas, miután először szeretkeztünk?! Azt mondta, nagy kockázatot vállal, meg azt, hogy apa is. Szembeszállnak értem a hagyományokkal. Erős ugyan a pozíciójuk, de korántsem biztos, hogy nem buknak bele! A Kitagadottakat Metsär nem fogadja vissza! Az apám a dominátor, a vezetője az országunknak, és embereknél ritkán tapasztalható tisztelet övezi. De ez bizalmon alapszik, az én visszafogadásom meg épp a bizalmat rombolhatja le. Azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy ne gyengítsem a stratégiájukat a viselkedésemmel. Oh, Öröklelkek! Inkább erről kellett volna beszélnem Triandalasszal, a tanácsát kikérnem, de egy órája még nem ez volt a fontos számomra!
Legszívesebben a falba vertem volna a felelőtlen fejem, de már késő volt. Egyre jobban kibontakozott látvány: Bizony apám a teraszunk közepén állva vár már. Őrök állnak mögötte félkörben, kétoldalt ismerős és ismeretlen elfek várakoznak csendben pusmogva.
A mi házunk a legnagyobb lakóház, csak a tanácsháza múlja felül pompáját és méretét. Még a Viisas’soturi háznál is több szoba van benne, mert anyám azt akarta, hogy minden lányának legyen hol megszállni, ha családostul hazalátogat. Szegény anyám már nem érte meg az árulásomat, de ha megérte volna, akkor abba halt volna bele.
A teraszunk hatalmas, régen anyám itt, és az innen nyíló tisztáson szervezte meg a közösség ünnepeit. Nemcsak kötelességének érezte ebben a tisztségben, de nagyon is élvezte a zizegést, a szervezkedést, a társasági életet. Igazi lelkesedéssel akarta széppé és vidámmá varázsolni az ünnepeket mindenki számára.
Öröklelkek, segítsetek! Mi ez a sok bámészkodó? Hát azért volt üres a város, mert mindenki itt van! Nincs is ünnep. Hacsak…
– Te, Triandalas! Mégiscsak értesítetted apámat az érkezésünkről? Tudod, hogy meg akartam lepni! – suttogtam neki, mert már hallótávolságba kezdtünk érni.
– Pont te ne tudnád, hogy semmi sem történhet az erdőben, amiről apád ne kapna értesülést!? Bár az előbb nagyon nem érdekelt, hogy az őrzők mindig figyelnek!
– Oh, a fenébe! – ezt már inkább csak magamnak sziszegtem, ahogy leszálltam a lóról.
Egy fiatal fiú jött elénk, és a lovaink kantárját kérte illedelmesen. Átadtuk neki, és fellépdeltünk a lépcsőkön. A szívem a torkomban. Tervem nem született. „Most mi a fenét csináljak?!” Gépiesen lépdeltem apám felé. Senkire se mertem ránézni, de én magamon éreztem a tekinteteket. Már csak ez a nyomás hiányzott! Szerencsére a lábaim, bár remegtek kissé, vittek előre maguktól is. Ebben a pillanatban több ész volt azokban, mint a fejemben.
De hosszú az út! Mi a fenének van ekkora teraszunk!
És miért áll itt ez a tömeg síri csendben? Mi van, ha a többségi vélemény győz, hogy nem szabad visszafogadni valakit, aki elment, összeállt egy emberrel, és még gyermeket is szült neki? Mi van, ha apámnak fontosabb a tekintélye, mint, hogy visszafogadjon?! De akkor miért küldetett volna értem?
Most ez volt az egyetlen kapaszkodóm.
„De mégis mit kéne tenni, mikor megérkezek?! A francba, kéne még pár méter mégiscsak, hogy kitaláljam! Bár lenne hosszabb ez a terasz! Mit csinálok?! Ezek a hülye lábak nem lassítanak! Konokok! Ne!!! Már csak két lépés, de én még nem tudom, mit kéne tennem, mondanom!
Hoppá: Kitárulnak a karok! Van hová megérkezni!!! Apa megmentett!”
Mégis a lábak voltak bölcsek! Főleg, hogy az a legutolsó két lépés már egy ugrás lehetett a jóvoltukból, és a biztonságba, a megbocsátásba repítettek. Be is zárultak mögöttem apám óvó karjai.
Az utolsó látvány a könnybe lábadt szeme volt és a keserédes mosolyra húzódó szája. „Most meg remeg? Vagy én reszketek? Ráz a csendes zokogás. És ő erősen tart! Még mindig az én erős, szerető, biztonságot nyújtó Édesapám!”
Az első érzelemhullám után jöhettek a kitisztuló gondolatok.
Még mindig egy kisebb tömeg közepén álltunk. Minden szem rajtunk, és vágni lehetett a csendet.
Csak Triandalas hangját hallottam a zúgó fülemen át is, ahogyan nyugodt, és tiszteletteljes hangon köszöntötte apámat:
– Elandor Úr! – hallani lehetett, hogy ezt mélyen meghajolva mondta.
Elandor Valkolinna úr, országunk nagy tiszteletben álló vezetője most is, mint mindig, uralta a helyzetet és a „színpadot”. Nemcsak karizmatikus egyéniség volt, de arcvonásai is markánsak. A még mindig szép arcára rákövesedett szigor, a kor előrehaladtával talán még inkább tiszteletet parancsolt. Még az idegenek is ösztönösen kiérezték a hatalmat a szeméből, komoly tekintetéből. Mint az elfek többségének, neki is hosszú, egyenesszálú, ápolt haja volt. Még mindig sötét, ősz szálak nélkül. Teste is még mindig izmos, tartása egyenes, és bár nem volt soha katona, úgy járt és állt, mint egy főtiszt. Ráadásul most a tanács díszruháját viselte, nem bízott semmit a véletlenre, nagyon felkészült erre a pillanatra. Tudtam, hogy nagyon fontos számára, hogy itt ma mi történik.
Éreztem, hogy apám szorítása egy pillanatra kicsit erősödik, majd az egyik kezét a fejemre teszi, kicsit meghajtja és csókot ad rá. Aztán elengedett. Most a kezeimet fogta meg, és kissé kitárta, léptem is egyet hátra.
– Szeretettel üdvözöllek újra itthon, leányom! – hangja tisztán zengett, inkább a hallgatóságnak szólt.
Rájöttem, hogy eddig tartott a haladék, most tennem kell valamit! Kutattam az emlékeimben, hogyan szoktak viselkedni azok, akik a herceg vagy a dominátor elé járulnak ügyükkel:
– Köszönöm, édesapám! – térdet hajtottam, le is térdeltem. A tekintetem eleinte az arcán tartottam, de az utolsó pillanatban fejet hajtottam.
Gyengéden az állam alá nyúlt, jelezvén, hogy felemelkedhetek. Rámosolyogtam. Ez a szívemből fakadt.
Aztán megint zakatolni kezdtek a gondolatok, hogy most talán bocsánatot is kéne kérnem? Vagy mégis mit várnak tőlem? De apám megmentette a helyzetet. Igazi diplomata volt!
– Triandalas Viisas’soturi tanácsos, köszönetet mondok néked, amiért hazahoztad szeretett leányom!
– Szolgálatodra, Uram! – ismét meghajolt. Nagyon hasonló alkatú és jellemű volt, mint apám, csak pár generációval fiatalabb kiadásban.
Apám újabb színpadias szavai következtek:
– Az otthonom újra a te otthonod is, Levander! – ezzel mindenki számára kinyilatkoztatta, hogy ő visszafogad, így a közösségnek is ezt kell tennie. Ahogyan apám ilyenkor viselkedik, az ténylegesen véleményt is formál bennük. Legalábbis ezt reméltem.
– Hosszú út áll mögöttetek. Gyertek, lépjetek beljebb, pihenjetek meg! – bal karját előbb felénk nyújtotta, majd széles ívben vitte hátrafelé, míg a bejáratra nem mutatott. Az őrök az ajtó két oldalán már tárták is szélesre előttünk mind a két szárnyat.
Megkönnyebbült szívvel indultam meg befelé.
Bezárult mögöttünk az ajtó. Sem őrök, sem tanácsosok, sem a ház személyzete, magunkban maradtunk. Tovább mentünk apám szobájába, ahová már az ablakon keresztül sem lehetett belátni az udvarról.
Nem szólt, csak intett, hogy menjünk előre, majd miután belépett, bezárta az ajtót.
Ott, ahol állt, rögtön belekezdett:
– Úgy mégis a mi a keserves ménkű járt a ti eszetekben, amikor elértétek az erdeinket?
Döbbenten néztem Triandalasra. Ő nem nézett rám. Ehelyett lassan féltérdre ereszkedett, és alázatosan leszegte a fejét!
Azonnal rájöttem mi történhetett!
Emlékképek cikáztak a fejemben, miközben a szobában is mindent élesen láttam és hallottam:
– Az az óriási szerencsétek, hogy csak Marcellus látott meg benneteket. Maga jött el jelenteni nekem, nem üzengetett, átérezte a tettetek súlyát! – Apám vádló szavai élesen vágtak.
– Apa! Az én hibám! – álltam be Trian elé. – Megint én rángattam bele őt a bajba!
Ahogy ott ölelt, a Harron-hegység panorámája előtt, csókolni kezdtem az ajkát. Hallottam, hogy gyorsul a légzése. Még a szívverését is jól érezhettem, hiszen olyan szorosan tartott. Először csak a kemény mell- és karizmát élvezhettem, rövidke idő múlva már biztos lehettem benne, hogy sikerült megragadnom a teljes figyelmét.
– Elment az eszed, Levander?!
– El. Elvetted!
– Te is tudod, hogy az őrzők mindig szolgálatban vannak, és leginkább itt a határon várható a felbukkanásuk! Egész biztosan ránk találnak!
– Nincs itt senki.
– Rejtőzködés és lopakodás. Alapképzettség. Rémlik, kisasszony?
– A nő olyan amilyen! A férfi kötelessége, hogy uralkodjon magán, és uralja az asszonyát is! – A dominátor szigorúan nézett Triandalasra, aki, ha lehet, most még lejjebb hajtotta a fejét.
– Ne törd őt össze! – kérleltem. Próbáltam átkarolni a nyakát, mint kislány koromban, de lehámozott magáról.
Nekidöntöttem a fának, és csókkal némítottam el. Ne legyen már mindig olyan megfontolt és kimért!
Ez hatott!
Kiszabadította magát, és egyetlen szempillantás alatt én voltam a helyén, a fának feszítve. A csuklóm alatt, az alkaromnál fogta meg a kezeimet, magasban tartva a fejem felett, a fának szögezve. Szinte fájt is a szorítása. A szemei már égtek, akár csak a nekem feszülő teste.
– Vállalnia kell a következményeket! Már nem gyerek, hogy egy buta lány mindenbe belerángathassa. Ráadásul nagyon jól tudja, mi forog kockán!
Közéjük álltam.
– Nem! Apa, kérlek! – Szinte sírtam.
Az ajkunk összeforrt, a légzésünk szinte egy ütemre váltott. Ott éreztem igazán, hogy hazaértem!
– Én akartam azonnal megkapni azt, amiért itt hagytam ezeket az erdőket. Csak egyetlen ölelés, csók kellett volna akkor, negyvenöt éve, hogy soha el ne menjek innen! Bár akkor fogta volna le ilyen hévvel a kezem, bárcsak ne engedett volna el! Akkor kínzóan szenvtelen volt velem, most végre meg tudtam törni a jeget. Jó, elismerem, egy KICSIT tovább jutottunk egy csóknál…
– Kicsit?! – vágta el a szóáradatomat apa.
– Mit hallottál? – kérdeztem félve.
– Nekem nem tűnt kicsinek…
– Marcellus biztos eltúlozta! – próbálkoztam…
– Elandor Úr! Nem így akartam a tudomásodra hozni, hogy már eggyé váltunk Levanderrel. – Még mindig lehajtott fejjel szólt közbe apám haragjának célpontja. Bár alázatos pózt vett fel, a háta most is egyenes volt, a jellemét tükrözte.
Apám döbbenten nézett a vallomást tevőre, aztán kérdőn az én szemembe. Triandalas már megint jobban érezte, mit kell mondani: megállította a támadást.
– Seryn színe előtt, – győzködtem én is, megtörve a beállt csendet, – Albrasia egyik erdejében, örök hűséget fogadtunk egymásnak.
– Apád nélkül?!
– Azt is én erőltettem. – most én hajtottam le a fejem. – Nagyon-nagyon hiányzott Triandalas! Ott volt mellettem, de mégsem… Negyvenöt öt év, Apa!
– Egy! – vágott a szavamba. – Egy év özvegyen. Ne gyere itt nekem negyvenöttel! Talán megbántad a döntésed? Mégsem jött be a szenvedélyt ígérő férfiember?
Megadtam magam.
– Az az igazság, Apa, hogy tényleg nem Triandalas járt a fejemben az első negyvennégyben. Azt hiszem a fokozatosan felerősödő honvágy ragadott el. Csalódtam az emberekben. Andor volt az egyetlen igazán nemes lélek. Hozzá tartozni jó volt, de nélküle elvesztem. Elveszett a biztonságérzet, elveszett a fiam, elveszett a talaj is a lábam alól. Az utolsó pillanatban lépett az életembe Triandalas. Épp ő! Az első szerelem. Az örök védőangyalom. Már hónapok óta az ő arcával ringattam magam álomba. És te odaküldted értem. Hát nem sorsszerű?
– Az volt a feladata, hogy hazahozzon.
– Haza is hozott.
– Tudta, hogy hozzá akarlak adni. ITTHON! Nem tudta kivárni? Ezzel is sürgethetett volna.
– Uram! – szólt közbe Triandalas. Még mindig alázatos, de egyenes testtartásban beszélt: – Ott a frontvonal mögött szinte bármelyik napunk lehetett volna az utolsó. Egy éjjel Levander ártatlan falusiakat mentett, amikor három életveszélyes sérülést szerzett, Seryn papja mentette meg az életét. Elviselhetetlen fájdalom volt az élettelennek tűnő testét a karomban tartanom. Akkor jöttem rá, hogy az én életem nem ér semmit nélküle. De azután is az életünket kockáztattuk nap, mint nap, és én sem akartam úgy meghalni, hogy sohasem öleltem és csókoltam az életem szerelmét. Hibáztam, hogy nélküled döntöttem Uram, de kérlek, bocsátsd meg!
– Ugye tudod, hogy most már nincs választásod? Hozzákötötted a sorsod a lányoméhoz!
– Jól átgondoltam a döntést. – Triandalas felemelkedett, már apa szemébe nézve beszélt: – Tisztában voltam akkor is azzal, hogy mit vállalok.
– De ez azt jelenti, hogy téged is elveszíthetlek, fiam! – apa megragadta Triandalas vállait, és őszinte volt a kétségbeesése.
– Megvívjuk ezt a harcot. Együtt. Ha veszítünk, elviszem Levandert, és másutt lesz az otthonunk. Vigyázni fogok rá, ahogy mindig is tettem.
– Emiatt nem aggódom! – hirtelen magához szorította a fogadott gyermekét. Ő is viszonozta az ölelést.
– A hét végén menyegzőt tartunk. Menj haza, Triandalas! Öltsd újra magadra a tanácsosi viseletet, tartsd magad a rangodhoz! És ne közelíts jobban a lányomhoz annál, mintha jegyben járnátok!
Azt az elegáns, könnyű ruhát húztam fel a vacsorához, amit Apa kikészíttetett az ágyamra. Nanna, a kedves dadám, az öreg magistär és apa titkára velünk vacsorázott. Ők még mindig emlékeztek a kislányra, és őszinte volt a mosolyuk, a szeretetük. Nanna rengeteget kérdezősködött, de apa gondosan ügyelt arra, hogy a kapcsolatom Triandalasszal ne kerüljön szóba.
Most végre újra kettesben maradtunk apával. A nővéreim nem tudtak ilyen gyorsan eljönni, ők már férjhez mentek, elköltöztek. Ennek most kimondottan örültem.
Apa a hintaszékbe ült bele, én meg a lábához telepedtem egy párnára, mint régen.
– Apa, ne haragudj rám! – Ó hányszor hallotta már ez a szoba ezt a mondatot!
– Felelőtlen vagy még mindig, és azt a szegény fiút is belerángatod a bajba
„Na, ezek szerint mégse a férfi felelőssége?!” – gúnyolódtam magamban, de hangosan mást mondtam:
– Igaz. Ez azelőtt is így volt. Tudom – duruzsoltam.
– De most sokkal nagyobb a tét! – felnéztem rá, mert ez most komolyan hangzott. – Triandalast az utódomnak szánom. Nem szennyezhetik a nevét botrányok! Ezt jól vésd az eszedbe, Levander!
– Igen, Apa! – Ez az ígéret most a szívem mélyéből fakadt.
– Amikor te elmentél, a fiammá fogadtam. Ő volt a legígéretesebb ifjú, mindig őt akartam választani. Nem hagyhattam, hogy meghiúsítsad a terveimet.
– Mindig is vágytál egy fiúra.
– Magam mellé vettem, a tanács teljes egyetértésével. Tanítottam, képeztem mindenre, amit tudnia kell.
– Jó munkát végeztél! Hallottam egy igen éles szituációból kivágni magát. Még eszembe is jutottál, mintha te magad beszéltél volna. Pedig azt hittem, baj lesz, és közbe kell lépnem, de megoldotta.
– Kiváló ifjú.
– Igen! – Olyan szélesen mosolyogtam, hogy ezen Apa is elmosolyodott.
– Akkor legyetek már végre boldogok egymással, te hebehurgya leányzó! – finoman megbökte a vállam. Én meg sütkéreztem a szeretetében.
– Nem! Nem lehet bemenni! Valeria asszony, kérem! – Nanna kétségbeesett kiabálása hallatszott az ajtó mögül.
Kicsapódott az ajtó. A magas, makulátlan öltözetű és frizurájú elf asszony ellentmondást nem tűrően besietett rajta. Az öreg Nanna próbálta visszatartani, de mindhiába.
– Semmi baj, Nanna – állt fel apám. – Nyugodtan hagyj magunkra! És kérlek ügyelj rá, hogy más ne zavarjon most bennünket!
