2. Triandalas
Kisgyermekként nem értettem, kamaszként nem érdekelt, kitagadottként pedig már nem is tudhattam, miért jártak Metsär küldöttei Merynbe. Az álmok adták a választ: azért, hogy ne írtsák ki, ne üldözzék el onnét az elfeket. Együtt érzett velük a szülőföldem, de be nem fogadta volna őket, hisz idegen elf nem élhet Metsär erdeiben. Szélmalom harcot vívtak az Árnyak, és később az íjász seregek is, mert Merynből így is eltűntek az elfek. Ráadásul Metsär Droun kezére játszotta Syrront azzal, hogy a Szövetség legnagyobb országának hadseregét legyengítette.
„Metsäriként kell bűnhődnöm? Hogy vezekeljek a szülőhazám, sőt, családom vétkeiért!? A küldöttek tetteiért?”
Elhessegettem a gondolatot. Szörnyűek voltak a lázálmok azon az éjszakán: egy cseppet sem volt pihentető az alvás, csak peregtek a képek, egyik gondolatból kinőtt egy másik, hogy aztán teljesen más irányt vegyen. – Egyre felkavaróbb, míg fel nem riadsz. És hiába alszol el újra, elölről kezdődik az egész!
„Aludnom KELL! Különben Davidonra és Gervidre sem tudok majd vigyázni!” – gondoltam, és ráerőltettem magamra a metsäri erdő képét, hogy segítsen édes álomba merülni. És jött is végre az álom, negyvenhat évvel repített vissza a múltba:
A házunk mögötti erdőben találtam magam. A kertkapu mögöttem volt, Trian előttem.
Azon az estén, beszéltünk utoljára. Pontosabban ő beszélt, és próbált meggyőzni.
Akkor és ott is tudtam, hogy Triandalasnak mindenben igaza van. Pont az dühített fel, hogy olyan tökéletes. Higgadt volt és kimért. Ezt tartották az egyik legnagyobb erényének, én meg épp erre voltam dühös! Néha veszítse el egy kicsit az önuralmát: szenvedélyt akartam kicsikarni belőle! Mindig biztonságban érezhettem magam vele, legjobb barátjaként megóvott volna bármitől, akár az utolsó leheletéig. De én nem erre vágytam.
Nem tudtam mit kezdeni az ajánlatával: azt mondta, elvesz feleségül, amint nagykorúvá válok. Ha akarom, már az 50. születésnapomon megesküszünk, csak maradjak itt, maradjak vele.
Még egy év?! Elborította a szívemet a szokásos érzelemvihar:
– Mit nem lehet azon érteni, hogy szenvedélyre vágyom?! – Felháborodtam a szenvtelen lánykérőn. Akkor is olyan érzelemmentes volt az arca, mint mindig. Pedig csak egy érintés kellett volna, hogy érezzem benne a vágyat, és akkor fél lábon is kibírtam volna azt az egy évet!
Sem örömtől repesve, sem kötelességtudatból nem jött igen a számra. Ehelyett a szemére vetettem, hogy hogyan várhatja tőlem, hogy örök hűséget fogadjak neki, ha soha a szenvedély szikráját sem csillantja fel előttem. Talán erre a hidegségre számítsak egy egész életen át?!
– Hogy lehetnék gyengéd egy lányhoz, mielőtt összekötne minket a hűségeskü? – értetlenkedett.
– De mégis, milyennek képzeljem el a közös életünket, ha soha meg nem tudsz nyílni? Nem kértem semmi olyat, amit tilt az illem. Csak olyasmit, ami minden fiatal csinál. Mit gondolsz, miért csábít annyira, hogy Andorral menjek? Egy érintés, egy vágyakozó tekintet, olyan sok ígéretet rejt! Te nem ígérsz nekem semmit?
– Csak bízz bennem! – Ritkán láttam rajta érzelmeket, de akkor végtelen szomorúság költözött a gyönyörű zöld szemébe.
Azt hittem ez egy jel, hogy befurakodhatok a páncélja alá. Ott volt az esély, de én gyerekesen viselkedtem. Nekem nem jutott sok apám és nővéreim politikai érzékéből, én csak kiabálni tudtam vele:
– Tudod, mit, Triandalas! Az az érzésem, hogy kötelességtudatból kértél meg! Csak azért, hogy Andor nélkülem menjen el. Aztán minden folytatódna olyan szenvtelenül, ahogy eddig…
Hátat is fordítottam. Kis hülyeként azt vártam, hogy utánam nyúl, és nem hagy elmenni. Vártam. Vártam… Lassan megfordultam, de ő már nem volt sehol.
Többé nem láttam az arcát, csak az utóbbi hónapokban, az éber álmaimban.
Az a kép és az a mondat beleégett az elmémbe: „Csak bízz bennem!”
Persze lehet, hogy utólag módosult az emlék, mert túl sokszor idéztem fel magamban: néha kedvesebbnek, már-már gyengédnek láttam az arcát, néha kétségbeesettnek. Volt, hogy óriási lelkiismeretfurdalást váltott ki bennem, máskor dühöt. De mostanában egyre többször ez a kép volt maga a megnyugvás: az önmagam álomba ringatásának legjobb esélye.
„Abba a pillanatba szeretném visszatekerni az idő kerekét! Rá akarom magam bízni! Bízni benne! Igen, azt kellett volna…!”
Megint felébredtem. Most nemcsak egy megnyikorduló priccs vagy egy hangos horkantás, hanem zűrzavaros kapkodás, éles fény, hangos, türelmetlen parancsszavak pattogása ébresztett. Szédelgő fejjel kitántorogtam én is a többiekkel. Alig aludtam az éjjel.
De még az is lehet, hogy ez megint csak egy újabb rémálom!
Megint Triandalas arcát láttam magam előtt. Egészen közel, karnyújtásnyira állt tőlem. Elég homályosan láttam addig a kavarodásban, de most kiélesedett a kép. Persze csak az arc. Körülötte, ha lehet, még homályosabb lett minden történés és még elmosódottabb minden hang. Csak az ő hangját hallottam tisztán:
– Levander, érted jöttem! Vil Azadyr halálhíre eljutott Metsärba. Édesapád küldött, hazavár.
Értetlenül nézhettem…
– Levander, érted, amit mondok? – A szokásos, szigorú hangján hallottam a kérdést. Erre valószínűleg valami értelem csillanhatott meg a zavarodott szemeimben, mert folytatta: – Ó igen: a lelkemre kötötte, hogy arról is biztosítsalak, hogy ő együtt érez veled! – Kimérten adta át az üzenetet, éreztette, hogy ő maga nem gyászol velem, de nekem mégis melengette a szívem.
Haza? Könnybe lábadt a szemem, elgyengültek a lábaim, meginogtam.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy kiverjem az álmot a szememből, mert ekkor már biztosra vettem, hogy újra elaludtam, hiszen a hazatérés csakis álom lehet!
„Öröklelkek segítsetek! Menni kell! Megmondták, hogy hajnalban indulni kell, és egész nap erőltetett menetben haladunk majd Tylasig. Én meg elaludtam! Már biztos mindenki készen áll, csak én aludtam vissza!”
A fejem már nemcsak jobbra-balra rázkódott, hanem hirtelen előre-hátra is ringtam. Rádöbbentem, hogy valaki a vállamnál fogva ráz – ébreszteni akar. Azonnal erősen belekapaszkodtam az alkarokba. Bőr alkarvédőt markoltam, alatta erős izmokat. Végre sikerült kinyitnom a szemem, de újra Triandalas nézett vissza rám. Ettől döbbenet ülhetett ki az előtte réveteg arcomra.
– Levander! Figyeltél rám egyáltalán?! – kérdezett rá szigorú, számonkérő tekintettel.
– Azt hittem, hogy álmodom… – hebegtem.
– Figyelj már rám! Velem kell jönnöd! Haza! … Érted? … Figyelsz?!
Eddig görcsösen kapaszkodtam az alkarjába, de most hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem, a hátán kereszteztem a kezem és úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Kapaszkodtam belé, akár álom, akár valóság.
Először bizonytalankodott, majd egy rövidke pillanatra tényleg átölelt, szinte gyengéden. Talán megsajnált, hiszen egészen eszelősnek tűnhettem. Egyetlen szempillantásig mintha éreztem volna a tenyerét a tarkómon, és mintha az arcát is engedte volna az enyémhez érni… De persze szinte azonnal eltolt magától, újra a vállamat fogta:
– Induljunk! – sürgetett szigorúan Triandalas.
– Induljunk! – Egyetlen pillanattal később hasított a levegőbe Leonis parancsa is. Pár méterre tőlünk kiabálta a csapatnak, így nekem is.
Körülnéztem, végre felfogtam a körülöttünk lévő sürgés-forgást. De nem ez győzött meg arról, hogy már nem álmodom, hanem Triandalas higgadt szigora. Igen: Álmomban mindig azt képzeltem, hogy ellágyul, és végre megtörténhet a csoda. Kétségtelen tehát, hogy ez ő maga, nem pedig a képzeletem szüleménye.
– Úrnőm, a honfitársad elkísérheti a csapatot Tylasba. Remélem rá tudod őt is venni, hogy segítse a küldetéseteket – szólt oda nekünk a parancsnok, de mire bármit mondhattam volna neki, ő már a következő embernél járt, és osztogatta tovább az utasításait.
– Levander! Mit értettél meg abból, amit mondtam? – fordította újra maga felé az arcomat Triandalas. – Felfogtad, hogy velem kell jönnöd?
Nem érdekelt, hogy csak az elkalandozott figyelmemet terelte vissza a mozdulattal, hiszen csak a borzongásra tudtam figyelni. Már vagy ötven éve vártam ezt, és most végre… Azonnal rátettem a kezem az övére, hogy el ne húzza az arcomtól.
– Triandalas – mondtam ki az édes nevet. – Igen! Igen, kérlek, vigyél haza! Mindenképpen vigyél haza! De nem most! Most nem lehet! Értsd meg! Nem mehetek, míg meg nem találom Elandort!
– A félelf fiadat? – Most nem volt érzelemmentes az arca. Fájdalomról árulkodtak a szemei.
– Gyere velem, segíts nekem, kérlek! – próbáltam olvasni a gondolatait. „Vajon érzi, mennyire fontos nekem? Mennyire visszapörgetném az időt ABBA a bizonyos percbe?” – Szükségem van rád, Trian!
Rázni kezdett a zokogás. Nem akartam, hogy lássa a sírástól eltorzult arcomat, ezért gyorsan szorosan átöleltem. Lehet, hogy csak én éreztem úgy, mert úgy akartam érezni, de mintha vigasztalóan zárta volna rám a karjait.
– Bízom benned! Csak benned bízom! – ömleni kezdett belőlem az elkeseredés: – Megöltem három embert, Trian! Nem vagyok felelősségteljes, nem vagyok elf sem, hisz nem óvtam az életet! Egyre lejjebb süllyedek! Segíts nekem! Segíts megállnom a lejtőn!
– Azonnal indulni kell! –állt meg mellettünk Leonis türelmetlenül. Nem adott időt, csak arra, hogy letöröljem a könnyeimet, és tüntetőleg várta, hogy utolsóként én is elhagyjam az épületet.
– Kirabolták a tábort múlt éjjel, Azadyr úrnő követte a nyomaikat és elkapta mind az ötüket, hárman meghaltak közülük. – Ezt már a döbbenten álló Triandalasnak mondta Leonis parancsnok. Tanúja volt a zokogásomnak, és talán a „három”, az „ember” és a „megöl” szavakat érthette az elf mondataimból, azt hihette, ezzel meg tudja magyarázni a zaklatottságomat.
Mire felkászálódtam a lovamra, Triandalas mellém ügetett. Csendben léptettünk egymás mellett. Amikor kicsit sikerült leszakadni a többiektől, újra az anyanyelvünkön kezdtem hozzá beszélni. Reméltem, hogy nem értenek minket a többiek, és hogy a paták ütemes kopogása elfedi majd a fülük elől, ha mégis.
– Miért küldött Apám?
– Hogy vigyelek haza.
– Te?
– Mégis kire bízott volna? – nézett végre rám. – Ugyan ki vállalná, hogy megkeres és hazavisz egy kitagottat?!
Hangsúlyából kiéreztem, hogy értelmetlennek tartotta a kérdést.
– De te sosem akartad elhagyni Metsärt, nem vagy egy nagy kalandor típus, aki nekivág a nagyvilágnak – indokoltam.
– Nem a nagyvilágba küldött, csak Rauhallba. Honnan tudhattuk volna, hogy a fél kontinenst be kell járnom utánad? – megint maga elé beszélt, kerülte a tekintetem.
– Otthagytad értem a családod?
– Mire akarsz kilyukadni, Levander? – vont kérdőre. Átlátott rajtam.
– Kit vettél feleségül? – kiböktem hát végre, az igazi kérdést.
Hallgatott. A tekintetemet is kerülte.
– Hangát? Annyira oda volt érted… – faggatóztam. – Violát? Ő is rólad álmodozott. …Mondjuk Lenorról tudom, hogy Gábrielhez ment hozzá…
– Senkit – vágott közbe.
– Te, Trian! – bújt ki belőlem a kisördög. Amint megtudtam, hogy szabad még a szíve, újra felszabadult gyereknek éreztem magam mellette: – Ugye nem az erősebbik nem vonz?!
– Megbomlott az elméd?! – nézett rám meghökkenve, aztán faképnél hagyott.
„Ezt nem hiszem el! Hogy mondhattam ekkora butaságot?! Tényleg megháborodtam…?”
Mindennél jobban szerettem volna a két kezembe fogni az arcát, összeérinteni a homlokunkat, és „bocsáss meg”-et rebegni neki! De mire ezt végig gondoltam, már jóval előttem járt. Még csak látnom sem engedte az arcát.
Estére értünk Tylasba. Rövid volt az eligazítás. Elválasztottak minket a többségtől, akik másnap a falakra álltak: Őket a bográcsokhoz küldték, majd aludni. Nekünk viszont már össze volt készítve az elemózsia, egy percet sem késlekedhettünk. Így is nagy kerülőutat javasoltak, és fokozott óvatosságot. Éjszaka kellett haladnunk, az ostromlók tábora mögé kerülnünk.
Négyen vágtunk neki: Gervid Siey, az ifjú és merész félelf varázsló. Talán inkább vakmerő… Davidon Darol, Seryn gyógyító- és harcos papja. Az egyetlen, a csapatból, aki ember lévén, nem lát elég jól a sötétben. Ugyanakkor, mint minden Seryn pap, erdős terepen ő is nagyon otthonosan mozgott, sőt a vadakkal is szót értett. Levander vil Azadyr, metsäri születésű elf íjász, vagyis jómagam. És még egy elf, akit nem is vettek névlajstromba a tylasi tisztek. Egyikük sem állt le vele vitatkozni, csak ráhagyták, hogy névtelenül legyen hősi halott, ha odavész.
Még egyszer a lelkünkre kötötték, hogy ne ütközzünk meg az ellenséggel, kizárólag felderítés és kimenekítés a küldetés. Maradjunk észrevétlenek, és persze maradjunk életben!
Már messzire jutottunk Tylastól, s a drouni tábor fényeit is csak a távolból láttuk.
„Másnap elérik Tylas várát, minden bizonnyal meg is támadják” – állapítottuk meg.
A vörös hold ideje lejárt, már adta át az éjszakai őrséget a kék holdnak. Ideje volt pihennünk hajnalig. Mi is tábort vertünk hát, de szigorúan tűz nélkül, hogy ki ne szúrjon egy őrszem a távolból!
Épp a lovamról készültem levenni a nyerget a tisztás szélén, amikor Triandalas mellém lépett.
– Miért hagytál el egy emberért? Mit kaphattál tőle, amit tőlem nem? – a semmiből érkezett a kérdése.
Szerencsére nyugalmas percet választott. Mint mindig, most is átgondoltan állt neki a fontos beszélgetésnek.
– Szenvedélyt – válaszoltam.
– Hogy érted? – tényleg értetlenség volt a szemében, ez a holdfénynél is tisztán látszott.
Megfogtam a kezeit. Mindkét kezét, mindkét kezemmel, simogattam az ujjait. Kutattam a szemében, de most se nagyon engedett be. Hiába is magyaráztam volna, ezért tereltem másra a szót:
– Szeretném megköszönni neked, Triandalas Viisas’soturi, hogy elkísérsz utamon!
– Apád megbízott. – Megpróbálta elhúzni a kezét, én viszont erősen tartottam:
– És te? Te mit akarsz?
– Teljesítem a küldetést. – Újra próbálkozott. Régen ő volt a küzdőpartnerem, tudtam, hogy milyen könnyedén el tudna szabadulni, ha igazán akarna.
– Ennyi? – fürkésztem.
– Megint meg akarsz sérteni?
– Dehogy! – simítottam végig újra a kezét. – Kérlek, Triandalas! A gyerekkori barátságunk emlékére bocsájtsd meg reggeli sértő szavaimat! Csak azért merészeltem, mert azelőtt szeretted a humoromat…
– Azelőtt minden napot együtt töltöttünk – mondta szinte azonnal reagálva, majd keserűen hozzátette: – Azelőtt volt okom a jókedvre. – Kis szünet után megállíthatatlanul tört elő belőle: – Azelőtt nem hagytál el egy emberért, azelőtt nem háborúba meneteltünk, azelőtt nem a halálos veszélybe kísértelek el. Azelőtt nem volt gyermeked, csak egy egyenrangú féllel kellett megmérkőznöm érted. A gyermeki kötelék viszont olyan erős, hogy nem kelhetek versenyre vele. Ha meg mégis, akkor már nem az vagy, aki nekem kell, hogyan bízhatnám rád az én gyermekeimet?! Nincs jó választás, Levander!
Könnybe lábadt a szemem. Még sosem láttam őt tanácstalannak. Leült. Vagy inkább magába roskadt.
– Mi mást tehetnék? Nyilván elmegyek és segítek neked. Mert kéred – mondta megtörten. Aztán összeszedte magát: – Mert a dominátor érted küldött, haza kell vinnem téged, és mert nem jössz velem addig, míg nincs meg a fiad. – Aztán megint lehorgasztotta a fejét: – De nem tudhatom mi lesz azután…
Válasz helyett leguggoltam vele szemben, és rátettem a kezem az övére. Éreztem, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, de legalább hagyta, hogy vele legyek.
– Térjünk vissza, legalább csak tíz percre, abba a negyvenöt évvel ezelőtti pillanatba, amikor utoljára beszéltünk! Emlékszel még? – suttogtam lágyan.
– Mindent megpróbáltam, hogy elfelejtsem…
– Büszke voltam rá, hogy kitüntetsz a barátságoddal. De ahogy felnőttünk, másra vágytam. Nem kezdem el újra magyarázni, csak annyit érts meg, hogy ész érveket akartam a legkevésbé. Most sem mondtad ki, hogy szeretsz, de minden tetteddel ezt bizonyítod. Először is itt vagy velem. Vállalod értem az életveszélyt. És hagyod, hogy hozzád érjek. Ez lehet a legnehezebb neked. Biztos eszelősnek tűntem ma reggel, de tényleg álomnak hittelek! Hónapok óta arról álmodoztam, hogy újra látlak, új esélyt kapok tőled.
A számra tette a kezét, hogy ne folytassam. Lágyan megcsókoltam az ujjait. Erre a másik karjával magához húzott, a fejem a mellkasán nyugodott, a szívverését hallgattam. Azt hittem, hogy lassú, nyugodt dobogást fogok hallani, de Triandalas szíve kalapált. Kimértnek látszott, de odabenn vihar dúlt. Úgy éreztem, most meg tudom magyarázni a tettem:
– Mint az összes lány, én is vágyakozó pillantást reméltem, vérpezsdítő érintést, bármit, amitől a szívem megdobban. Te nem figyeltél fel rám, pedig annyi mindennel megpróbáltalak lenyűgözni. Emlékszel, mikor a nagy ároknál kifigyeltelek titeket, ahogy fiúk egymás közt versengtetek, ki tud átugrani az árok túlsó végén álló fára? Egyszer azt is kilestem, hogy egyedül próbálkoztál, gyakoroltál, hogy te lehess a legjobb ebben is. Hát elhatároztam, hogy én is megugrom. Persze sejtettem, hogy nem fog menni, legalábbis elsőre nem. Egy nagy halom avart hordtam a fa elé, hogy ne zúzzam agyon magam, ha lepottyanok. Talán el se hiszed, de volt olyan is, hogy sikerült. Arra biztosan emlékszel, mikor elhívtalak oda, hogy megmutassam neked is. Incselkedtem útközben, te meg jókedvű lettél. Viszont amikor rájöttél mire készülök, le akartál beszélni.
– Még szép! Az nagyon veszélyes ugrás volt! Mi is csak kakaskodásból csináltuk.
– Nem sikerült megállítanod. Nekem meg nem sikerült az ugrás. Ájultnak tettetem magam, hallottam, ahogy máris ott termesz. Élveztem, ahogy a karodba veszel, és szólongatsz. Még az arcomat is végigsimítottad. Életem akkori legszebb perce volt. De amint kinyitottam a szemem, letettél, és lehordtál, hogy milyen felelőtlen vagyok.
– Arra is emlékszem, hogy Gábriellel is eljátszottad ugyanezt…
– Te reménytelen voltál… Gábriel egész másként reagált, mint te. Amint rájött a csalafintaságra, kergetőzni kezdtünk, és végighemperegtünk a domboldalon kacagva. A domb alján egy percre össze is bújtunk, amíg kilihegtük magunkat. Még át is karolt. Olyan boldog voltam, mint még soha azelőtt! Másnap alig vártam, hogy újra lássam, így elé mentem. Értetlenül néztem, ahogy zavartan motyog valami kifogást, és elindul a másik irányba. Onnantól kezdve feltűnően került engem. Gondoltam ő is azért elutasító, mert tartani akarja magát a házasság szentségéhez, és meg akartam beszélni vele, hogy ez csak játék. De nem állt szóba velem. Gyakorlatilag egyetlen elf fiú sem nézett rám úgy, mint egy lányra. Bántam, hogy én harcolni, nem pedig táncolni tanultam, mint a többiek. Reménytelennek tűnt, hogy valakinek megtetszek majd… És akkor lépett az életembe Andor.
– Nem akarok hallani róla! – lökte el a kezem.
– Ő nem apa rangja miatt látott hercegnőnek.
– Én sem! – kérte ki magának.
– Őt lenyűgözte a kecses mozgásom…
– Elég! – pattant fel.
– Adtam még egy esélyt neked meg az elfeknek, amíg Andor és az íjászaink vissza nem tértek. De ugyanúgy csak átnézett rajtam mindenki. Te sem értettél meg!
– Megkértem a kezed, te konok némber!
– Meg. De hogyan? Indulatosan kirohantam ellened…
– Vérig sértettél – fordult el most is.
– Jaj, Trian! Ha látnom engedted volna, mi zajlik odabenn… – kerültem meg, hogy lássam újra az arcát.
– Én tehetek róla – nézett a szemembe.
– Persze, hogy te! – mosolyogtam rá. – Az az érzelmeket elfedő márványarcod tehet róla!
– Nem! Gábrielről. Követtem hazáig. A felhőkön táncolt, míg elé nem álltam. Igazából semmit sem mondtam neki, érezte anélkül is: az enyém vagy, és csakis az enyém! Ezt mindenki tudta…
Döbbenten néztem rá.
– Már csak azért sem nősülhettem meg, mert a szégyenbélyeg rajtam volt: téged, akire rá se nézhetett egyikőjük sem, egy jött-ment ember vett el tőlem.
Elszorult a szívem.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – fogtam meg a két kezét.
– Apád bízik abban, hogy minden folytatódhat ott, ahol megszakadt… De én nem merek hinni abban, hogy Metsär visszafogad, és élhetsz mellettem, mint azelőtt. – Az egyre rekedtebb suttogása végleg elhalkult. Talán a könnyeivel küzdött.
Két kezemet az arcára simítottam, felkészülve, hogy azonnal szétmorzsoljam a cseppeket, ha kicsordulnak. De akkor én is megéreztem a két tenyerét az arcomon. Hosszú ujjai eltűntek a hajamban. Már billentette is kissé előre a fejem, és mire feleszméltem volna, az ajkai a homlokomhoz értek. Nagyon lágy érintés volt. Éreztem, amint valami furcsa láthatatlan energia behatol a bőrömbe, onnan a húsomba és a csontomba, könnyűszerrel áthatolva minden szöveten.
Lehunytam a szemem, és szinte láttam a láthatatlant: hajszálerekre hasonlító mintázattal apró, sárgás-narancsos fényű villámok cikáztak, megfestve annak a titokzatos energiának az útját. Nem egyetlen pillanatnyi felvillanás volt, hanem folyamatosan, aprón villogó, át-átrendeződő kusza fényhálózat. A homlokomon át áramlott a testembe, elbódította fejem, felforrósította a torkom, lekúszott a gyomromig, ott körbe-kavargott és onnan szétáramlott a testembe. Beleborzongtam. Az ajkai ott időztek a homlokomon, fenntartva a varázst.
A testi szemnek láthatatlan villámocskák a gyomromban forogva arra készültek, hogy a karom és az ujjaim felé áramoljanak. A lelki szememnek már ki is rajzolódott az egyre dúsabb fény-érhálózat: előbb csak kúszott, majd megiramodott felfelé a karjaimban. Addigra már Triandalas hátára csúsztattam a kezem, és a bőrünkön – még az ingén keresztül is – lehettet érezni a szikrákat, amint az addigra fénysebességgel áramló energia átkúszik – újra – a két test között, apró, bizsergető kisüléseket okozva.
Az ő teste is megrezzent. Nem húzódott el, sőt! Éreztem, ahogy erősödik a fogás, arra koncentrált, hogy még véletlenül se szakadjon meg az energiaáramlás. Én is erősen belekapaszkodtam. Megérezte. Az ajkait megmozdította, lágyan csókolni kezdte a homlokom.
Képtelen vagyok megbecsülni, meddig tartott ez a pillanat…
– Levander! – Davidon kiáltása szakított ki a csodából. – Azonnal gyere! Tűz van!
Türelmetlenül, és könyörtelenül követelte, hogy induljunk megnézni mi történt.
Gervid is közelebb jött, útközben csatolta az övére tőrkardját, majd felült a lovára:
– A térkép szerint Zaun felől látszik a fény, idáig érezni a füst szagát. Lehet, hogy ég a falu.
Gervid hangja nem volt ideges. Egy percre se jutott eszébe, hogy halálos veszélybe készül. Sürgetően nézett rám, mert látta rajtam, hogy nem vagyok egészen jelen.
– Mennünk kell! – noszogatott.
– De mégis mi a terv? – próbálkoztam.
Eszembe jutottak a rablók, terv akkor se volt, én meg öltem, hogy megoldjam a helyzetet. Válasz helyett a két tüzes vérű ifjú már el is lovagolt. Az úton vágtattak.
– Esztelenül a vesztükbe rohannak – állapította meg keserűen Triandalas.
– Tudom. Ők ilyenek. Próbálom fékezni őket, de általában az a vége, hogy ki kell őket rángatni a pácból, amibe keverik magukat. Davidont szinte gyermekemnek érzem, Gervid meg védtelen, ha kifogy a varázsereje. – Beszéd közben felkaptam magamra a tegezt, az íjat, és az övemet, amin a hosszú kard és a levéltőr lógott
– Ne menj utánuk! – megfogta a lovam kantárját, amikor felugrottam rá.
– Nem tehetem! Vigyáznom kell rájuk. Különben is segíteni indultak, nemeslelkű, de tapasztalatlan fiatalok.
– Azt sem tudod, miért ég az a falu!
– Majd kiderül… – Egy rántással kihúztam Triandalas kezéből a gyeplőt, és vágtatni kezdtem, de nem a fiúk után a nyílt úton. Az erdő szélén, majd a patak partján haladtam Zaun felé a fák takarásában. Még hallottam, ahogy Triandalas dühödten káromkodik egyet…
Mire a falu közelébe értem, Gervid már alaposan a kalamajka közepében tobzódott.
Gyorsan felmértem a helyzetet. A falu házai közül sok égett már, a főtéren megfélemlített emberek gyülekeztek, kisgyermekek sírtak, anyjukba kapaszkodtak. Úgy néztem, körülbelül öt-hat ork jött-ment körülöttük, éppen összekötözve a foglyokat. Vagy negyven goblin sertepertélt körülöttük. Szanaszét még tíz ork látszódott a lángok fényében, de biztosra vettem, hogy vannak még a házakban is. Holmikat hordtak kifelé, majd gyújtogatni kezdtek.
Gervid felém lovagolt, de megállította a lovát, mert az a pár ork és goblin, akik követték, felhagytak az üldözésével. Egyszer csak egy robbanást láttam a visszavonulni készülő orkok közt. Gervid a lován ült, karját még mindig előrenyújtotta, de a levegőbe rajzolt rúna már foszlott szét. Varázslata nem érte el a célját. Nem sebesültek meg komolyabban a gyenge tűzkitöréstől.
„Tapasztalatlan!” – gondoltam, de nem mélázhattam ezen, mert ekkor hangos „a’khjaa!” üvöltést hallottam a falu közepe tájáról.
Ez Seryn papjainak harci kiáltása. Davidon sarkantyúzta a lovát, és iszonyatos erővel támadott az egyik orkra. Seryn nagy testi erővel áldotta meg hívét, fiatal kora ellenére is már masszív felépítésű, izmos, harcos pap volt. Sohasem riadt vissza a küzdelemtől. Képtelen lett volna ölbe tett kézzel nézni, hogy ártatlanokat bántsanak körülötte.
„Oh istenek!” – gondoltam – „Ez a meggondolatlan hév! Ez a két suhanc el se tudná képzelni, hogy ne a csata kellős közepébe vesse magát!”
Addigra én is falu közelébe értem, lőtávolba kerültek a Gervidet támadó okrok. Az íjam már a bal kezemben, a jobbal az imént előhúzott nyílvesszőt a helyére csaptam, és már feszült is az ideg. Egy orkkal kevesebb… de még mindig rengeteg!
Egyik nyílvesszőt lőttem a másik után, ekkor már álló lóról. Próbáltam kilőni a dühödten felém rohanó ellenfeleket. Gervid addigra felszívódott. – „Na, legalább őt már nem kell védeni.” – gondoltam, és ráeszmélve, hogy egy pillanat múlva engem érnek el a csatabárdok, elugrattam onnan a lovammal.
Biztonságos távolságból újra lőni kezdtem. Fogytak, de nem elég gyorsan. Újra menekülőre kellett fognom.
Egyszer csak kürt hangzott fel. Az egyetlen megmaradt ork megfordult, hogy engedelmeskedjen a visszavonulónak, az imént még dühödten hadonászó goblinok ijedten torpantak meg. Ők is sarkon fordultak, és inalni kezdtek visszafelé.
Tudtam, hogy innen addig el nem szabadulunk, míg egy is életben van és fenyegeti a falusiakat. Minél gyorsabban kell cselekedni, mert mi is itt veszhetünk. Így aztán kegyetlen módon, a nekem hátat fordító visszavonulókra lőttem. Könnyű célpontok voltak.
Megint öltem, de ott az égő faluban nem furdalt a lelkiismeret. Vérszomjas orkok, és alattomos goblinok voltak, olyan életek, amit az elfek nem vesznek emberszámba se. Ráadásul emberéleteket mentettem ezzel.
Közeledtem a falu közepe felé, ahol Davidon újra és újra rohamozott, eget-földet rengető „a’khjaa!” üvöltést hallatva. Körülötte is fogytak az orkok.
Eközben egy furcsa dolgot láttam: orkok kezdtek egymással ordítozni, majd egymásnak estek. Olyan szimmetrikusan lendítették a csatabárdjukat, mintha csak egy kiképzésen a betanult formagyakorlatot végeznék. Egyik sem védekezett, mindkettő betalált: hatalmas erővel oldalba vágták egymást csatabárdjaikkal, aztán eldőltek, mint egy zsák.
Két goblin íjász is megjelent a téren, szedett-vedett rövid íjakkal céloztak a főtér széle felé.
Odapillantottam. Gervidet célozták, a kis mágus megint előrenyújtott karral ült a lován, és még épp mormolta a varázsigéjét. Az íjászok ellőtték nyílvesszőiket, de mintha nem is igazán akarták volna eltalálni. El is vétették. Értetlenül néztek egymásra, de nem is azon tanakodtak, hogy hogyan sikerült így mellé lőni, inkább azon, miért is lőnek egyáltalán erre a kis félelfre…
Rájöttem, mit tett velük Gervid. Nemrég láttam ilyet tőle először. Az én számomra rémisztő, ahogyan mágiával befolyásolni tudják az érzelmeinket és akaratunkat a varázslók és a papok!
Ebből ötletet merítve Davidon is bevetette a papmágiát: Egy megbabonázott ork halálra sebezte két társát, viszont amikor elmúlt Davidon parancsszavának ereje, az ork iszonyatos dühvel fordult a pap felé. El nem érhette, mert vesszőm keresztülfúrta a koponyáját.
Lőttem még párat, de azt már hátrafelé nyilazva, mert megindult felém egy dühödt goblin csorda. Amint eltaláltam az egyiküket, a szemem sarkából megláttam villanni egy csatabárdot. Iszonyatos fájdalmat éreztem a combomban. Épp akkor lépett ki az az ork abból a házból, ami mellett visszavonultam.
Elhomályosult kicsit a világ, de éreztem, ahogy tudatos irányítás nélkül is a tegez felé mozdul a jobb kezem. A megszokott, ösztönné vált mozdulattal már az idegre is helyeztem a nyíl végét, és belelőttem a támadómba. Közvetlen közelről.
Láttam, ahogy összerogyott, a lábamnál, de közben egy ismerős suhanó hangot hallottam. Ez nem az én nyilamé volt. A hasamban éles fájdalmat éreztem. Egy pillanattal később pedig – egy újabb suhanás kíséretében – a mellkasomból áramlott szét kegyetlen erejű villámként a fájdalom. Lenéztem. Mindkét nyílvessző rövidíjból származott. A silány minőségű tollakat nézve még egy önironikus gondolatra futotta: lám-lám a büszke elf íjász – ostoba goblinok terítik le, és ráadásul ilyen ócska fegyverekkel?!
A lovam nyakára borultam. Nagyon homályos lett minden történés körülöttem.
Hallottam még két surranást, szinte éreztem is a szelét. Örültem, hogy ezek nem találtak el. A szemem sarkából néztem a két goblin íjászt: egymást követve merevedtek ki, és estek össze – csupán pár pillanatnyi késleltetéssel. Nem értettem, de már nem is nagyon gondolkodtam. Lehunytam a szemem, de még hallottam a csatazajt: újabb suhanások, ork halálhörgés, goblin visítozás, gyermeki sírás, emberi jajveszékelés.
A fiamra gondoltam, de végül csak Triandalas arcát láttam. Aztán elnémult minden.
