Védd magad!
A teraszon találom meg Dorka nénit. Kényelmes, takarókkal is ellátott hintaszéke arra vall, hogy szeret itt ücsörögni. Valószínűleg csak úgy olvasgatni, teázgatni is kiül ide, még hidegben is. Leülök mellé a kávémmal.
Ez a karfás pad is párnázott, sarkosra tűrt takaró van az egyik végében. Majdnem biztos, hogy Benedek bácsi hajtogatta össze. Nem is tudom, merjem-e magamra teríteni…
Most érdekes látnivaló nyílik a teraszról: nagy csaták folynak az udvaron. A kutya nem tudja mire vélni, hogy miért bántja egymást a falkavezér fia és a befogadott gyermek. Meg-megugatja őket, mikor földre teremti egyik a másikat. Nem érti, melyiket kellene védenie, és azt sem, hogy hogyan lehetnek ilyen kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.
– Azért látszik Ádám esésein, hogy sikerélményt akar szerezni Niminek. Nimródnak! Bocsánat!
– Megszokod, lányom. Ne aggódj! Férfit akarsz faragni belőle, nem?
– Ha az apja élne, ő faragna… Tudom, hogy elkényeztetem, mások is mondják. De hát csak ő maradt nekem…
– Nagyon fontos, hogy férfinak neveld őt! Az anyámasszony katonák a gonoszkodó kölykök kedvenc céltáblái!
– Persze, persze! Nem hagyom! – vágom rá.
– Vanda! – fordul felém komoly arccal. – Beszélgess többet a fiaddal!
Most mire céloz? Kattognak a fogaskerekek, de mielőtt bármire is jutnék, folytatja:
– Megbeszéltétek például azt a Konrádos esetet? – egyre mélyebbre hatol a lelkembe a tekintete. – Az én balesetemet?
– Ööö… Hát most, hogy belegondolok, ő alig mesélt valamit. Én jól megszidtam, hogy mind elszaladtak, és nem hívtak segítséget…
– Akkor kérdezz rá arra is, hogy hogy kerültem a motor elé. Érdekes történet.
– Rendben. Tényleg: hogyan?
– Nem hiszem, hogy nekem kellene ezt elmesélnem… Nem jó, hogy nem beszélgettek! A fiadnak szüksége lenne erre. Nagy szüksége!
– Megijeszt, Dorka néni!
– Nem megijeszteni akarlak, lányom. Értem, hogy elvesztettétek az apját, de neked épp ezért fel kell vállalnod a „férfi a férfival” beszélgetéseket is. Látod, mit csinál Ádám?
Nézem a vidám, kacagással fűszerezett tusát:
– Boldog apa-fia játéknak tűnik!
– Annak. De nagyon komoly célja van. A játék a jellemet is alakítja. A fiúknak kellenek a férfias ideálok. Egy fiúnak azt kell látnia, hogy meg kell tudnia védenie önmagát, nem pedig meghunyászkodni! Sőt, olyan példákat kell elé állítani, hogy az igazi hős a védtelenekért is ki mer állni!
Komoran nézem tovább a mókázókat.
– Megértelek, hogy neked jó érzés tyúkanyóként a szárnyaid alá venni, amikor csak lehet. De neki szüksége van a tőled való elszakadásra. Az önállósodásra. Még akkor is, ha ezt még ő sem érzi. Még nem érti… Neked kell érteni!
Tényleg ennyire rossz anya volnék??? Elárulja a gondolatom a lehorgaszott fej…
– Most nehogy elcsüggedj, ám! Egyszerűen csak itt az idő, hogy máshogy kezdd nevelni! Ha maradtok még, én szívesen leszek kicsit pótnagymama! – kacsint. – Majd célozgatok neked, ha elfogadod a tanácsaimat, hogy mikor kéne kicsit másként csinálni. Nimródból együtt férfit faragunk, ha te is úgy akarod.
Annyira kedvesnek és őszintének hatott ez a monológ. Olyan igazi Dorka nénis volt. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha az anyukám dorgált volna meg. Bár élne még! Biztos pont ilyeneket mondana nekem…
Újra a nagy harcot figyelem. Felváltva teremtik egymást a gyepre. Már a sokadik támadás típus elhárítását gyakorolják. Nimi nagyon élvezi… Nimród! Na persze! Épp tanulja kihasználni a támadó lendületét…
– Ádám nagyon jó apa lenne! – szalad ki a számon.
– Ádám egy nőcsábász! – a fiát nézi. – Nem ajánlom, hogy rajta törd a fejed, mert csak összetörné a szíved! – továbbra sem néz rám.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez nemcsak a fickó önképe…
– Én csak meg akartam dicsérni, hogy Dorka néni büszke lehessen a fiára…
– Ne aggódj, az vagyok! Kicsit szófogadatlan, kicsit öntörvényű, de az igazság bajnoka.
Attól tartok, hiába is próbálnám leplezni, mennyire jó pasinak tartom.
Látszik ezen az asszonyon, mennyire boldoggá teszi, ahogy a fiát játszani látja egy gyerekkel. Ez a csillogás a szemében nem a büszkeség. Nem! Inkább valamiféle vágyakozás, vagy akár nosztalgiának is tűnhet… Annyira fura, hogy nem noszogatja házassággal meg unokákkal! Így beletörődött volna Ádám makacskodásába?
– Hétfőn Ádám megy el Nimródért, jó? – hirtelen fordul felém.
„Lebuktam, hogy hosszan figyeltem az arcát?”
De nem, ő nem jött ettől zavarba. Én viszont zavarba jövök.
– Oh, nem kell! Felveszem én hazafelé.
– Hadd menjen érte!
A térdemre teszi a kezét?! Akkor mégis akarja, hogy a fia kötődjön hozzánk?!
– Hallottam, amikor egyezkedtek. Még egy titkos jelet is megbeszéltek. Nimród választhatott Ádám madárhang repertoárjából – nevet a büszke anya.
– Oh, olyan is van? Egész repertoár? – kacagok én is. – Mesélte Nimróóód, – nyújtom jelentőségteljesen a szót, jelezve, igyekszem a hivatalos változatot használni, – hogy Ádám solymászik is.
– Nem, nem drágám! Ő nem solymász. Nem tart sólymokat, nem fedi a szemüket, nem köt fogót a lábukra. Csak néha lehív egyet az égből.
– Egy idegen madarat?
– Gyerekeket szokott elkápráztatni ezzel a trükkel: kimond egy-két csiribú-csiribá-szerű varázsigét, aztán éles hangon vijjog hármat. Erre a hangra persze odajön egy sólyom, ha éppen van a közelben. Ha nem jön, akkor próbálkozik héjával, sassal, ölyvvel. Hagyja, hogy megcsodálják a gyerekek, aztán elengedi. Mindig szabadon engedi a madarakat!
Értem én, értem: Fontos ez a néninek. Valamiért. Én meg nem értek hozzá, úgyhogy nem is firtatom.
– Hűvös van idekinn. Bemegyek, olvasgatok, amíg a fiúk laposra verik egymást. Csak ne legyen nyafi a fürdésnél, hol-mindenhol csíp!
– Szerintem egy Nimród nem nyafog. Egy Nimi talán ezt tenné, de hát aki ilyen kiképzést vállal, az kérem egy büszke harcos!
Egy mosollyal jutalmazom a szeretetteljes szavait, mielőtt behúzom magam mögött az ajtót. Bár én is tudnék úgy harcolni, mint Levander. Én is tanítanám a fiam.
