6. Gervid
Mire utolértük a többieket, ők már terveket szövögettek. Mindkét ifjú lelkesen ecsetelte, megnézték kissé közelebbről is: valóban egy ork katonai tábor! Az orkok egy kisebb facsoportban verték fel a sátraikat, a külső fákat használták természetes elkerítésnek: szekerekkel, kocsikkal, néhol egyszerűen keresztbe fektetett fatörzsekkel torlaszolták el az utat.
– Biztos vagyok benne, hogy foglyaik is vannak – jelentette ki magabiztosan Davidon.
– Emberek? Hányan? A tábor melyik részén? – egy higgadt hang kérdéseket sorolt.
Gervidet és Davidont teljesen meglepte Triandalas hirtelen támadt érdeklődése. Ők eddig csak a kerékkötőt látták benne, aki folyton ellenzett minden vakmerő akciót.
Nekem viszont régi emlékeket idéztek fel kérdései. Mindig így állt neki egy új feladatnak. Első lépésben meg kell tudni minden lehetséges információt. „Minden apróság fontos lehet! Az egyik ötletet adhat, a másik figyelmeztető jel lehet, hogy melyik ötletet kell elvetni!” – Lavallos hangján csengett a fülemben az intelem. Tőle hallottam először, amikor tanúja lehettem, hogyan tanítgatta a fiát, leleményesen játékosan. Trian pedig megtanult tervezni.
Davidon hangja ragadta vissza a jelenbe a gondolataimat:
– Hát igazából fogalmunk sincs… Csak megérzés – vallotta be Davidon. – De ha igazam van, akkor ki kell őket szabadítani! A lakosság védelme és kimenekítése a küldetésünk fő célja – erősködött.
– És kifürkészni az ellenség haderőit, igaz? – Triandalas próbálta terelgetni az a beszélgetés menetét.
– Igaz.
– Akkor kéne egy terv, hogy láthassuk a tábort. Ha nincsenek foglyok, akkor elég felmérni a haderő nagyságát és fegyverzetét, és akkor elkerülhető a felesleges kockázatvállalás.
– Nézzük meg úgy, hogy oda se megyünk?! – meredt Gervid maga elé. Szinte hallatszott, hogy dolgoztatja az agytekervényeit. – Davidon, te tudsz egy állat szemével nézni, ugye? Én meg tudok állatot irányítani. Megvan az ötlet: fogjunk egy madarat! – Hűen önmagához már pattant is fel, hogy belevesse magát a kalandba.
Davidon is felugrott, lelkesen támogatva a dolgot.
– Ez az! Nagyon jó terv. Hívok egy sólymot!
– Várjatok! Azért nem ártana egy terv… – próbáltam lecsillapítani őket.
– De hiszen megvan a terv! – vágott vissza csípőből Gervid.
– Nem: Egy ötlet van meg. Az még nem terv! – Triandalas higgadtan beszélt, nem ellenkezni akart, hanem tanítani. Felváltva beszélt Gervidhez és Davidonhoz: – Terv akkor lesz belőle, ha már tudjátok a részleteket: milyen madarat találtok, mennyi lehet a repülési sebessége, mennyi ideig tudod irányítani. Ebből kapunk egy távolságot, aminél messzebb nem kezdhetünk hozzá. Van-e a varázserődnek határa távolságban, aminél távolabbra repítve elveszíted a madár felett az irányítást? Davidon, nálad mi a helyzet? És amikor már ismerjük a távolságot, hogy mennyire kell közel merészkedni, akkor jöhet, hogy ezt meg tudjuk-e tenni. – Triandalas nyújtogatta kicsit a nyakát, próbált kilesni a fák közül a tábor felé. – Sajnos nekem úgy tűnik, hogy igencsak sík a terep arrafelé, nagyon okosan választottak táborhelyet. Szinte lehetetlen észrevétlenül megközelíteni.
– Nekünk nincs ám ezerötszáz évünk egy tervet kidolgozni! A mi életünk, és azoké a foglyoké is, igencsak véges… – szúrt vissza epésen Gervid.
– Pszt! – mindenkit csendre intettem, mert ágreccsenést hallottam nem messze tőlünk.
Azonnal elhallgattak és füleltek. Kezük már a fegyvereket markolta, szemük a bozótost kémlelte. Megfagyott a levegő az imént még heves lelkesedéssel tervezgetők körül.
Újabb ágreccsenés. Mind a hang irányába fordultunk. A nyilam behatolt a levelek közé, ahonnan a hang jött.
Csak egy szempillantással azután fogtam fel mekkorát hibáztam, hogy az ujjaim elengedték az ideget, óriási sebességre késztetve a nyílvesszőt: „Oh Öröklelkek, hogy lehetek ilyen bolond!? Egy ártatlant is agyonlőhetek! Csak egy képzetlen, félős gyermek lő mindenre, ami mozog!” Már éreztem is magamon Triandalas rosszalló pillantását.
Abban a pillanatban egy fájdalmas nyögést hallottam és ágtörések hangját. A lelőtt áldozat társa a segítségére sietett. Fellélegeztem, amikor ork szavakat sikerült kivenni. Nem volt időm nagy megkönnyebbülésre, mert maga a düh tört ki a bokorból: kezében kard, szemében bosszúvágy.
Gervid állt hozzá a legközelebb. A vézna kis mágus máskor sem túl felkészült a könnyed kis tőrkardjával, hogy megállítson egy felé száguldó, nehéz, fegyveres, harcedzett katonát. Most meg aztán pláne nem: csak lebénultan nézte, mi közelít felé. Triandalas nyila állította meg a végzetesnek tűnő rohamot. Gervidet épp elérte volna a csapás, ha a mellkasba becsapódó vessző nem állította volna meg a futás lendületét. A száján vér buggyant ki, vádló szemekkel bámult Gervidre, amikor összerogyott.
– Hányan lehetnek még? – merült fel bennem, és a többiek reakciójából úgy tűnt, hogy ezt hangosan „gondoltam”.
– Fedezz, Levander! – Triandalas már benn is volt a bozótosban, ahol az áldozatom feküdt. Matatást hallottam, majd nyögést és avarzörgést, ágrecsegést. Kihúzta a meglőtt orkot. Én rászegeztem a nyilam, Davidon már ott állt felette, kardja hegye az ork álla alá tolva.
– A többieket keressétek! Ezt meg nehogy elhallgattassátok! – határozta meg a teendőket Triandalas.
Szerencsére az erdőben lopakodást és rejtőzést rengeteget gyakoroltam gyerekkoromban, és nem kopott meg a tudás. Eltűntem a fák közt. Körülnéztem, majd visszatértem.
– Ketten jöttek. Úgy tűnik párban járőröznek. Gyalogosan. De attól tartok, hallástávolságban lehet még több járőr is.
– Kérdezzük ki! – Javasolta Gervid.
– Miért mondana el bármit is nekünk? – kérdeztem.
– Nem kell mondania semmit. Emlékolvasás. Mit idéztessek fel vele? – nézett Triandalasra. Úgy tűnt Gervidnek már leesett, hogy Triandalas az egyetlen köztünk, aki tudja mit kéne csinálni. Ahogy sejtettem: a mindig higgadtan tervező elf tényleg kézben tartja az ügyet. Már osztotta is, hogy mit és hogyan:
– Milyen parancsot kaptak? Meg kell tudnunk, hányan lehetnek a közelben, és hogy vajon tudnak-e rólunk. Ha biztonságban vagyunk, akkor kérdezd a táborról is!
– Jó ötlet!
Azt láttuk, hogy Gervid kinyújtja a kezét, rajzol a levegőbe és motyog valami rhym igéket. A szerencsétlen ork, akinek a nyilam kiállt az oldalából, elég bágyadtan figyelte, hogy miért nem vettük még el az életét. Érdekes volt figyelni a szemét: először elkalandoztak a gondolatai, aztán felhúzott szemöldöke elárulta értetlenségét, miért is gondolt vissza azokra a percekre, amikor elindultak a dolgukra.
– Hatan indultak. Nem minket keresnek, csak járőrök, a kürtöt kell megfújni, ha bármi veszélyeset tapasztalnak.
Triandalas átkutatta a foglyot, nem volt nála kürt, sem síp. Davidon látta a mozdulatait, és rögtön megnézte Gervid támadójának holttestét.
– Megvan a kürt. Elég távol van a sebesülttől – nyugodott meg a pap, de azért odasétált a halotthoz és magához vette a hangjelzőt.
A magára hagyott ork gyanakodva nézett, vajon miről lehet szó. Kezdett pánikba esni, amikor megleltük a kürtöt. Attól tartottam, hogy azt latolgatja, vajon a kiáltása elérheti-e társait. Davidon is hasonló gondolatmenetet folytathatott, mert mire az ork épp megpróbálkozott volna, a pap kardjának éles hegye az álla alatt újra jobb belátásra bírta.
– Egymásnak kell jelenteniük óránként, hogy minden rendben. – folytatta Gervid.
Akkor jutott eszembe, hogy Gervid nem is ismeri az ork nyelvet. Képeket és érzelmeket olvas? Vagy honnan veszi a részleteket?
– Mégis milyen nyelven gondolkodik, hogy te így érted? – érdeklődtem a szemöldökömet ráncolva.
– Nem mindegy az most neked?
Nem csalódtam Gervid stílusában…
– Mikor jeleztek utoljára? Mikor várhatjuk a riadót? – Triandalast nem érdekelte a hogyan. Próbálta Gervid figyelmét újra mederbe terelni.
Gervid megint elmerült, majd visszatért közénk, jelentve, mit talált az ork elméjében:
– Nemsokkal azelőtt váltak el a többiektől, hogy elindultak erre. Meghallottak minket, de közelebb akartak lopódzni. – Úgy tűnt, látta az akkor szőtt terveket is az emlékek közt, mert láthatóan átsuhant az arcán a félelem szele. – Levander éles hallása mentett meg minket! – fűzte hozzá saját következtetését a közvetített emlékekhez.
– Adjunk magunknak legfeljebb fél órát, hogy megtaláljuk és ártalmatlanítsuk a másik négy orkot. Úgy gondolom, Levander és én könnyedén meg tudnánk találni és csendesen meg tudnánk közelíteni őket. Nem ismerem a ti tapasztalataitokat, nem szeretnék most kockáztatni.
– Nagyon átvetted az irányítást! – szúrt oda Gervid. Szeretett ő lenni az, aki megmondja a többieknek a teendőket.
– Mi elvégezzük a piszkos munkát, mert minket erre képeztek ki. Te meg, mágus, így nyugodtan folytathatod a feltérképezést: – próbált hatni Gervid önérzetésre Triandalas. – Olvasd ki a fogoly emlékeiből, hogy mekkora a tábor, milyen a védelme, hol helyezkednek el a sátrak, vannak-e foglyok, milyen, mekkora a vezérkar, mi a napi menetrend…
– Főleg az a fontos, hogy milyen varázshasználóik vannak, hányan, és mekkora az erejük. – Gervid is megcsillogtatta a tapasztalatát. Nemrég ork sámánokba futottunk bele, és úgy tűnik, tényleg tanult a dologból. – De ne hidd, hogy te vagy itt a főnök! Ne utasítgass minket! Nem kell, hogy játszd a parancsnokot!
Triandalas arcán nem látszott egyértelműen a gúny, de őszintének sem tűnt a mosolya:
– Akkor hadd fogalmazzak egyértelműen: eszem ágában sincs utasítgatni. Pusztán ésszerű és logikus cselekedeteket tanácsoltam eddig is, amiket botorság volna figyelmen kívül hagyni. Nem azt mondom, hogy mit csináljatok, csak annyit mondok, hogy én nem akarok öngyilkos lenni. Csak jól megtervezett és előkészített akcióban vagyok hajlandó részt venni. Levander pedig már hozzám tartozik, ő sem mehet, ha nem tudhatom őt biztonságban. Felelős vagyok érte.
– Meg kell bánnom, hogy összeadtalak benneteket?! – csattant fel Davidon.
– Pont azt mondom, barátom, hogy a legjobbat tetted – mellélépett, a vállára tette a kezét, úgy folytatta: – Minden képességemet és tapasztalatomat nyerted ezzel. A bizalmamat. Ti is bízzatok bennem: biztonságot akarok teremteni nektek. A tervezés fél siker. Esztelenségbe mi többé nem ugrunk fejest, és jobb, ha ti is megálltok egy pillanatra! Nem szabad a vesztünkbe rohanni, mint tegnapelőtt éjjel a lángoló faluba…
Davidon megenyhült, ahogy felidézte az emlékeket. Látszott a testtartásán, és látszott az arcán is, hogy Triandalas szavai eljutottak hozzá.
– És az sem elég, ha megtervezzük hogyan jutunk be. Addig el ne induljunk, míg nem tudjuk, hogyan jutunk ki. Épen – folytatta Triandalas.
– Több terv is kell! – lendült bele Gervid is. – Rengeteg a bizonytalanság. Készüljünk fel különböző esetekre is! – Minta köddé váltak volna a hatalomátvétellel kapcsolatos félelmei. Ha tervezhetett, ha gondolkodnia kellett, akkor Gervid csakis a feladatra koncentrált, és nem a pozícióját féltette. Ilyenkor volt igazán hasznos tagja a csapatnak!
– Remek gondolat! – őszinte dicséret volt ez Triandalastól, és ezt Gervid is érezhette. – Kérlek, szedjetek ki belőle minden részletet a táborról, amíg mi megkeressük a többi orkot.
– Készítek egy rajzot. Egy térképet a táborról – ajánlotta önként Gervid.
– Nagyon hasznos lenne! – nézett rá biztatóan Triandalas. Láttam rajta, hogy azon hezitál, mit szólna a pikirt mágus, ha a vállát is megérintené, ahogy az őrzők elöljárói szokták bíztatni a tanítványaikat. Végül nem tette meg.
– Davidon, őrizd Gervidet, figyelmezz nagyon! Kiálts, ha megtalálnak titeket! És ne hagyd, hogy megszólaltassák a kürtöt! Nem hiányzik, hogy még többen a nyakunkra jöjjenek.
– De nem ám! – vágta rá a pap.
Úgy hagytuk ott őket, hogy Davidon mindkét kezében egy-egy kard, Gervidnek háttal kémlelt és fülelt körbe.
Trianra pillantottam. Nem a kedvesemet láttam, hanem egy képzett és eltökélt metsäri őrzőt. Az előbbi nagy hibám jutott eszembe. Nagy bajt is okozhattam volna. Nagyon veszélyes, ha nem tudom uralni a halált hozó képességeimet! Nagyon szégyelltem magam.
– Látom, tudod, hogy hibáztál. – Látta az arcomon, és a mozgásomon. – Félelem okozta? Tanultad, hogy mikor lőhetsz, és tanultad, hogyan urald a félelmed. Mit csináltál ezekben az évtizedekben?
– Nem fordul elő többé. – Le akartam zárni ezt a beszélgetést. Nyomatékosan ránéztem, de azután sarkon fordultam, és elindultam.
Ő is elhallgatott. Megtaláltuk a nyomokat. Innentől szótlanul követtük őket. Beazonosítottuk a helyet, ahol másik két friss nyom ment felfelé a dombon. Elég volt egy összepillantás. Tudtam, hogy mit gondol és mit akar tenni. Azelőtt sokat gyakoroltuk hangtalan lopakodást, a nyomolvasást és saját nyomaink eltüntetését. Rutinná kellett válnia. Egy mester sem vállal olyan tanítványt, aki felveri az erdőt.
Triandalas mesterei a legjobbak voltak. A képességei is! Hirtelen elöntöttek az emlékképek…
Kisgyermek voltam még, amikor azzal szembesültem, hogy Trian különleges képzést kap. A tavaszi ünnepségen vettünk részt a családommal. Lavallos rövid beszéde után zene volt, tánc és piknik. Anyám nagy takarót terített a fűre, és már pakolta is ki a finomságokat. Szólítania sem kellett minket, a sütemény illata megtette hatását. Mint a darazsak, úgy kezdtünk zsongani a takaróra pakolt vaníliás-meggyes piskóta körül. Zsibongtunk, ahogy csak a gyereklányok tudnak. Tömtük a szánkba, de a kezünk is mindig tele volt egy újabb darabbal.
A szemem sarkából vettem észre, hogy apám felállva üdvözli Lavallost. Rögtön azután feltűnt, hogy a háta mögül az én Hősöm kandikál ki. Zavartan intett, ahogy kihajolt, de aztán visszahúzódott. Kicsit arrébb mentem, kerestem a tekintetét. Ránéztem a kezemben lévő következő sütire. Az a piskóta arra várt, hogy egy nagy nyelés után szabaduljon fel egy kis hely a számban, amit betölthet. Hirtelen ötlettől vezérelve új sorsot szántam neki: a barátomnak adom, biztos, hogy neki is ízleni fog. Nyújtottam felé, és invitáltam a takaróra. Ő viszont csak intett, hogy „köszi, most nem!”, és visszahúzódott apja mögé.
Ekkor kezdtem el figyelni a férfiak párbeszédét.
– …ezért gondoltam megnézem magamnak ezt a gyermeket. Felmérem magam is, mennyire megalapozottak Valeriám aggodalmai – leereszkedett egy farönkre a népünk nemrég lemondott, nagy tiszteletnek örvendő, öreg vezetője.
– Beszéltünk már mi is Levander fejével. Remélem megértette, hogy soha többé ne tegyen ilyesmit. – Látszott a népünk új vezetőjének testtartásán a tiszteletadás, de valami más is. Úgy tűnt, nagyon zavarban van. Megálltam a majszolásban, amikor apám rosszallóan rám nézett. Akkor értettem meg, hogy Trian miért nem termett mellettünk, átadva magát az önfeledt lakmározásnak. Ő is fejmosást kaphatott nemrég.
– Jerr ide, kisleány! – Hozzám idézte szavait az öreg elf. Gyorsan lenyeltem a falatot, felkászálódtam és elé álltam. Ő megfogta a kezem. – Tudod, hogy mekkora veszélybe sodortad a kisfiamat? – Közben kissé kifordította a kezem, hogy szemügyre vegye a karom alsó részén éktelenkedő horzsolásokat.
– Kificamodott a lába, amikor kimentett engem a szakadékból – válaszoltam.
– Ki biz’ a! De ennél sokkal komolyabb baja is eshetett volna! Ha nincs szerencséje, akkor meghalhatott volna… – Látta, hogy csak nézek rá boci szemekkel, minden nagyobb megrökönyödés nélkül. – Tudod, mi az, hogy meghalni?
– Ha meghalunk, újjá születünk egy másik testben – adtam elő a témában szerzett ismereteimet.
– Akkor neked nem lenne többé a barátod. Nekem meg a fiam.
– És az új Triandalas?
– Az a gyermek új nevet kapna, és nem ismerne sem téged, sem engem. Nem az én fiamnak születne újjá, és nem emlékezne tereád sem. – Na ekkor láthatta az első ijedtséget az arcomon. – Ha azt akarod, hogy a barátod holnap is veled játsszon, akkor ne sodorjad többé veszélybe! Érted?
– Értem – bólintottam gyorsan.
– Miért őt hívtad oda? Miért nem egy felnőttet hívtál segedelmedre?
Ezen a kérdésen nagyon őszintén elcsodálkoztam:
– Mert Trian mindent meg tud oldani. Mindig, mindent!
– Büszkeséggel tölt el, hogy ilyennek látod a sarjam, de tudod, ő is csak egy gyermek. Alig korosabb tenálad. Veszélyes dolgokat mindig felnőttekre bízzál!
– Sütit adhatok neki? – biztosra vettem, hogy az nem veszélyes.
Ebből láthatta Lavallos, hogy így nem megy túl sokra velem. Rám mosolygott, megsimogatta a buksim, és hátraintett a zavartan álldogáló nyurga fiúnak.
– Menj, eszegess egy kis finomságot, fiam!
Trian odasomfordált, és csendesen leült. A lányok is elcsendesedtek, ők is kíváncsiak lettek miről folyik a szó, ezért nem szóltunk egy szót sem.
– Elandor, beleegyezésedet adnád, ha meginvitálnám a kislányod pár napra? Triandalasszal el szoktunk menni a Sötétvölgyi lakhoz. Ott tanítgatom őt.
– Nem korai még neki a kiképzés?
– Nem várhatok addig, míg eléri a szokásos kort. Fogytán az én időm. Nem akarom őt sem rábízni másra, ha még én is taníthatom. A többi fiaimat is hamarabb neveltem erdőjárásra, mint amikor a többi gyermeket szokás. Talán csak türelmetlenség és becsvágy, talán a tehetségük tehet róla. Triandalas már nagyon késői gyermekem. Valeria csodálatos teremtés, de ami még fontosabb, a gyermek örökölte a jó tulajdonságait, mondhatni tökéletes gyermek. Élvezet őt tanítgatni. Nagy kedvemet lelem benne, látom, milyen gyorsan fejlődik. Letettem a terhem, Elandor. A te vállaidra helyeztem, hogy megpihenhessek. Nekem már ez a legjobb pihenés: el-elvonulunk a fiacskámmal, és neki is átadom a tudásom legjavát. Nem odázhatom el a tanítását, mert erőm egyre csak fogy, és olyan sok mindenre akarom őt megtanítani!
– Nagyon szerencsés fiú – mélázott apám. Neki is Lavallos volt a mestere, tudta, hogy mekkora tudás van a birtokában. Talán még irigykedett is, mert érezte, hogy az ő számára nem minden tudományát osztotta meg az öreg mester. Apa nem volt rossz harcos, de igazán a politikai érzéke volt kiemelkedő. Lavallos ezt látta meg benne, és ezt fejlesztette tökélyre. Apám is tudta, hogy ami a közelharcot és a katonai ismereteket illeti, nem haladta meg a képzése a szokásos szintet.
– Azt ötlöttem ki számára, hogy játék légyen a tanulás. Kicsiny még, ezért elgondoltam egy-két játékos leckét – nézett ránk Lavallos. Látta, hogy hallgatódzunk, kissé halkabbra fogta. Nehéz volt a zene és a gyerekzsivaj miatt kivenni a szavait, de a kíváncsiság nagy úr! – Úgy látom, ők ketten igaz szeretettel viseltetnek egymás iránt. Úgy szereti őt Triandalas, mintha a húgocskája volna. Levander is bátyjának érzi őt, felnéz reá, teljes bizalommal van iránta. A te leánykád sem járna rosszul ezzel a tapasztalattal. Megtanítom neki, hogyan kezelje a veszélyt és hogyan vegye elejét, vagy hogyan lábaljon ki belőle, ha már ezzel elkésett.
– Veszély?! – láttam apámon, hogy megdöbbent. Éreztem, hogy féltett. – Hogy érted, hogy megmutatod neki a veszélyt?
– Leányod magától találja meg a veszélyt, az nem kell neki megmutatni – nézett rám az ősz elf. Látta, hogy őt figyelem, de csak folytatta: – Nyughatatlan és kíváncsi teremtés. Én megtaníthatom neki, hogyan ismerje fel, mielőtt belerohan. Felmérni, elemezni, tervezni, végrehajtani majd csak akkor, ha már készen áll rá. Addig meg csak futkossanak az erdőben, másszanak fákra, attól edződnek.
Aztán visszafordult apám felé:
– Ne aggodalmaskodj! Elmém nem aggott még el annyira, hogy ne tudjak vigyázni gyermekekre, ne tudjak a biztonsággal gondolni. Játékos helyzetek lesznek. Egyszerű csapdák készítését, felfedezését és ártalmatlanítását tervezem megtanítani nékik ezekben a napokban. Izgalom lesz, valóságos életveszély nélkül.
Ez volt az első, de koránt sem az egyetlen alkalom, hogy velük mehettem. Tőle tanultam, hogyan járjak láthatatlanul az erdőben, hogyan lopóddzak az avarban, ágak közt is olyan csendesen, mintha vastag szőnyegen járnék mezítláb. Trian volt a társam, mikor először tanultam a néma együttműködést fürkészés közben. Ki mással dolgozhatnék ennél összehangoltabban?
Az ő kézmozdulata volt az, ami visszarántott a valóságba. Ő látta meg először a járőr párost. Eszembe jutott. Mi ilyenkor a teendő. Behúzódtam egy fa mögé, takarásba. Egyszerre fogunk lőni, hogy egyik se kiálthasson. A társam jeleit jól ismertem. Azt akarja, hogy ne legyen halálos a lövésem, de a fájdalom okozzon eszméletvesztést.
Igazi életjellem. És nagyon precízen céloz.
Nekem nem sikerül mindig. De valójában én valahogy meg is feledkeztem erről a régen belém nevelt elvről. Újra elszégyelltem magam, amikor eszembe jutottak a rablók. Azért haltak meg, és azért árvult el a családjuk, mert én elfelejtettem, hogy valaha régen tanultam élettant. Ráadásul, a szoros barátságunknak köszönhetően, magától a legjobb mestertől volt alkalmam tanulni. Kifejezetten ezt verte belénk Lavallos, mely pontokat kell eltalálni ahhoz, hogy harcképtelenné tegyünk valakit. Külön kitértünk arra is, hogyan lehet csendben ártalmatlanná tenni a megcélzott lényt, hogy az ne figyelmeztethesse a társait. Még az elfek, emberek, orkok, törpék, goblinok esetében figyelembe veendő különbségeket is számonkérte. Különböző helyzetekben, különböző szögekből és különböző helyváltoztató mozgások közben kellett a bábukra felrajzolt pontokat eltalálni.
Így, hogy visszatértek ezek az emlékek, még nagyobb bűnösnek éreztem magam. De nem volt több időm ezen elmélkedni, mert Triandalas már adta a jelet, amikor mindkét ork hátat fordított nekünk.
A szemlélőnek egyetlen szempillantásnak tűnhetett, de én lassítva éltem meg a mozdulatainkat: minden betanult apró részletre képes voltam figyelni. Tökéletes harmóniában, egymás tükörképeként mozdultunk. Felajzott íjunkat a célpontra szegeztük, miközben kiléptünk a fa takarásából, három lépésre egymástól. Csak sokéves gyakorlással lehet ennyire egyszerre útjára bocsátani a nyílvesszőket. Egymás mellett repültek és egyszerre csapódtak be. A két ork átérezhette az összehangoltságunkat, mert teljesen egyszerre rogytak össze. Hangtalanul.
Egy perc sem telt bele, és összekötözve feküdtek egy bokor alján. Szájuk bekötve, kürtjük Triandalas övén lógott már. Én épp a bokorhoz vezető nyomokat tüntettem el.
Elindultunk az ő nyomaikon visszafelé, hátha megtaláljuk az utolsó két orkot is.
Visszafelé haladtunk, megközelítettük Davidont és Gervidet. Láttuk, hogy lázasan tervezgetnek egy papír fölé hajolva.
„Kész a térkép?” – gondoltam elsőre. – „Túl hangosak!” – Ez volt a következő gondolatom.
Triandalas tekintetét kerestem. Biztos voltam benne, hogy ő is rosszallja a heves beszélgetést. De ő már cserkészett is. Ő is az én tekintetemet kereste, hogy jelezze, merre hallott valamit.
Kémleltem az erdőt a megadott irányban.
Megláttam. Visszanéztem a társamra, ő meg már adta is a bekerítésre felszólító jelet.
Gervid és Davidon, a korábban megkötözött fogollyal ugyanazon a tisztáson volt. Ez a két ork is ugyanazt a taktikát választotta, mint a szerencsétlenül járt elődeik: ugyan amögül a bokor mögül lestek, és ugyanúgy elő sem vették a kürtöt. Ezúttal nem fogok eszetlenül belelőni a bokorba. Már nem félek attól, hogy ártatlant találok el, de attól igen, hogy Triandalastól megró.
Most előre is mutatta a teendőket, hisz nem lehetett biztos abban, hogy látom majd a jeleit, amikor az apró tisztást kétfelől kerüljük meg.
Sikerült hangtalanul mögéjük lopakodni, így újra láttuk egymást. Egy másik betanult mozdulatsorra kaptam a jelet. Izgultam, hogy vajon emlékszem-e még… Triandalas észrevette az elbizonytalanodásomat, és megengedte magának, hogy jelezze rosszallását, mert helyzeti előnyben voltunk. Közben összeszedtem magam, és intettem, hogy mehet.
Lavallos nagy dicséretet mondott volna, ha ezt az akciót látja. Büszke lett volna tanítványaira. Nem hiába ölt a fiába annyi energiát, és nem volt hiábavaló, hogy lehetővé tette számunkra, hogy társakként sajátítsuk el ezeket a technikákat.
Gevid és Davidon már csak azt vették észre, hogy az ájult orkokat húzzuk a földön. Akkor abbahagyták a heves ötletelést. Döbbenten néztek.
– Azt a betyár mindenit! Semmit nem hallottunk! Megint óvatlanok voltunk!! – Davidon magát vádolva járkált körbe-körbe.
Gervidet nem hatotta meg, hogy meghalhatott volna. Szerintem ez így nem is jutott el a tudatáig. Az is ezt az elméletemet igazolja, hogy miután szemével nyugtázta, hogy nincs veszély, és mindjárt megkötözzük őket is, ő maga visszafordult a térkép fölé.
– Végeztetek az összessel? – igencsak fölényesnek tűnt, ahogyan hátravetette a számonkérő kérdést.
– Hatot találtunk. Ha igaz, hogy három pár volt, akkor igen – summázta a társam.
– Miért kell a kötelék? Élnek még? – most egy kis aggodalom látszott a szemében.
– Ártalmatlanok – nyugtatta Triandalas.
– Akkor gyertek! Mondom a tervet!
Gervid igazán elemében volt. A szemében csak úgy izzott a lelkesedés, és Davidon is osztozott ebben. Nagyon elégedettnek tűntek a tervükkel.
Pontosabban a terveikkel. Ugyanis készült elsődleges, másodlagos és még harmadlagos terv is, arra az esetre, ha ez vagy az rosszul sülne el.
– Szóval még egyszer: – summázta Gervid a csapattagok teendőit – Várunk, míg leszáll a sötét éjszaka. Így a tábor közelébe tudunk férkőzni észrevétlenül sík terepen is. Az ultralátás hatótávján kívül megállunk. Én láthatatlanná teszem Levandert másfél percre. De a nyílhegyei fémből vannak, azokkal lebukna. Davidon láthatatlanná teszi önmagát egy percre. Ő tudja vinni a fegyvereket is, Levander tegezét is, mert az ő varázslata a fémre is hat. Ennyi idő alatt be kell jutnotok a sámánok sátrába. Az itt áll. – Ujját a két nagy központi sátor közül az egyikre bökte. – A varázshasználóikat kell először kiiktatni. Hatan, nyolcan lehetnek. Amíg besurrantok, én erőt gyűjtök, és bemegyek a tábor másik felére, a célom a figyelemelterelés. Remélhetőleg a foglyok őrei is, mint minden más tompaelméjű ork oda fog rohanni körém. Miután végeztetek a sámánokkal, indultok a foglyokért. – Ujjával egy másik körbekerített részre mutatott. – Fegyvereket adtok a markosabb, egészséges férfiaknak, a betegeknek meg gyógyitalt, aztán uzsgyi a lovakhoz – húzta az ujját a térkép egy újabb pontjára, még az útvonalat is kijelölve ezzel. – Az öregeket az egyik szekérre teszitek, és mehet a menekülés. Én majd csatlakozom. Ha balul sül el a sátras akció, üzenjetek, és én megyek a foglyokért, ti meg meneküljetek. Vagy, ha minden dugába dől, mindenki fut amerre lát, és itt találkozunk újra.
– Nekem mi lesz a feladatom? – érdeklődött Triandalas.
– Neked? Rád minek osztottam volna feladatot, ha úgysem akarod kockáztatni az életedet? A végén még nem éled meg a 2000. szülinapodat!
Erre már én is szurkálódtam kicsit a mágussal:
– Te viszont nagyon is kockáztatod a tied. Ahogy ismerlek, valami olyasmit terveltél ki, ami közben azért teljes biztonságban maradsz.
– Úgy bizony! Légiesség. Csapkodjanak csak, üssenek, vágjanak, lőjjenek! Mulatságos lesz figyelni a fancsali képüket, amikor rájönnek, hogy csak a levegőt püfölik. A kard, a bárd, a nyílvessző, és az ököl is áthalad majd a testemen, nem tesz kárt bennem. Még arra is lesz lehetőségem, hogy újratöltsem az elhasznált varázserőm. – Ekkor hirtelen kizökkent, és hozzám fordult: – Levander kell egy kis segítség! Légies kezemmel nem tudok semmit megfogni, így gyújtogatni sem tudnék. Szükségem van egy kesztyű féleségre, amit a pap megáld. Ki tudsz találni nekem valamit?
Ahogy Gervid is bele tud merülni a terveibe és a varázslataiba, megfeledkezve minden másról, úgy nekem is ez a gyengém: kapok egy érdekes feladatot, és mint egy kislány belevetem magam. Agyalok, kísérletezek, tervezek és alkotok. Már azt sem hallottam, lesz-e Triandalasnak szerepe az akcióban. Én elmerültem a kesztyű-rögtönzés kihívásában.
Davidon italokat gyártott, Gervid a szimbólumait rendezgette, amikor visszatértem a valóságba. Átadtam művemet a fiúknak. Kicsit csalódott voltam, hogy a lelkesen összehozott büszkeségemet egy igencsak elhadart köszönömmel átvéve már újra csak egymással foglalkoztak.
– Levander, neked pihenned kéne. Egész éjjel te voltál őrségben. A végén még egy sámán ágyába dőlsz le szundikálni az akció közepén – kacagott a pap.
– Hát elég sűrű nap áll mögöttem, az már egyszer biztos. – Ásítottam is egy nagyot. Most, hogy Davidon eszembe juttatta, hirtelen meg is szállt a fáradtság. Elillant az eddigi izgatottság okozta feldobottság, majd’ összeestem. – Ha belegondolok, nehéz napom volt. Sorsfordító. A halálból kellett visszatérnem, hogy Viisas’soturi legyek végre. Ez még rendben is van, de most kéne, hogy jöjjön a sok finomság és a tánc hajnalig. Felháborító, hogy a háború tönkre akarja tenni az esküvőm napját!
– Lesz buli hajnalig, ne elégedetlenkedj! – vigyorgott Gervid.
– Megtáncoltatjuk az orkokat a kedvedért! – nevetett Davidon.
– Gyere, kicsi feleségem! – mosolygott Trian. Átkarolt az egyik karjával, majd lehajolt, és térdhajlatomba tette a másik alkarját, én meg már emelkedtem is a levegőbe.
A vállára hajtottam a fejem, és majdnem azon nyomban elaludtam. Végre biztonságban éreztem magam. Még éreztem, hogy süllyedünk. Letérdelt. Letett, aztán mellém heveredett. Hátra simogatta a hajam, aztán az arcomat cirógatta. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, pedig látni akartam a mosolygós szemeit.
– Trian! – suttogtam erőtlenül, de semmiképp sem akartam eme közlendőm nélkül elaludni. Küzdöttem, hogy megosszam vele ezt a kissé kusza gondolatsort: – Legszebb álmomban sem gondoltam volna, hogy mi mindenre emlékszik még a testem. Ha csak rákérdezett volna valaki, hogy milyen harci technikákat, taktikákat tanultam életemben, valószínűleg semmi nem rémlett volna fel. Így, hogy együtt csináltuk, harmonikusan teljesen egyszerre mozogtunk, magától működött a test. Mintha az izmok jobban emlékeznének, mint az elme. Hogy létezhet ilyesmi?
– Úszni sem felejtesz el soha, nem? Megtanított édesapád, nehogy újra fulladozz, és ennyi évtized után is, ha vízbe esel, beindul valami gépiesen rögződött mozdulatsor.
– És az nem lehet, hogy te és én ma egy test és egy lélek lettünk, és tulajdonképpen te működtettél? A te elméd működtette az én izmaimat is?
– Hogyne lehetne – kacagott fel halkan. – Ha így szeretnéd, akkor lehet így is. – Kaptam egy puszit a homlokomra. Átlátta, hogy jobb rám hagyni, nem érdemes ilyenkor már a logikával foglalkozni. Még éreztem, hogy mellém bújik, és átkarol. Vigyázott rám, ahogy megígérte.
Mire felébredtem, lement a nap.
– Egyél gyorsan, Levander, mert sietnünk kell! Az elkapott orkokat már biztosan kezdik hiányolni. – Davidon sertepertélt körülöttem, csomagolt.
– A lovakat elrejtettem, gyalog kell mennünk. – a hang a hátam mögül jött. Tudtam, ha ő rejti el őket, akkor biztonságban lesznek. – Visszafelé úgyis kell lovakat szerezni. – Ekkor már elém került Trian, és leguggolt hozzám. Sugárzott a szeretet a tekintetéből.
– Induljunk végre! – hallottam a mágusunk hangját. Ő már a fák közt járt, és türelmetlenül sürgetett bennünket.
– Könnyű azt mondani. Ti láttok a sötétben is, de ma nemhogy a hold nem világít, de még csillag is alig van az égen.
– Gyere velem, Davidon! – a vállamra tettem az íjam és a tegezt, aztán megfogtam a kezét. Láthatatlanul is így kell majd haladnunk, nem? Hogy el ne veszítsük egymást… szóval jobb, ha összeszokunk!
Elindultunk. Hirtelen hiányérzetem támadt. Hátranéztem, Triandalast kereste a szemem.
Ő egy pillanatig tétován állt, figyelte, ahogy kézen fogom az Seryn papot, és vezetem a vaksötétben. Egy percig sem hittem, hogy féltékeny. Tudja, hogy csak szeme lettem Davidonnak.
Akkor esett le, hogy még azt sem tudom, velünk tart-e. Én tudtam a társaságból a legjobban, hogy mekkora balfogás volna kihagyni az akcióból ezt a jólképzett harcost. Hirtelen feltűnt, hogy alig látom őt. Fekete köpeny, csuklyával. Rádöbbentem, hogy ő nem is őrző, biztosan küldött lett belőle.
„Szóval árny, mi? A Tűz Urának kegyeltje” – Így már kezdett összeállni a kép, hogyan vihette végbe egyedül a zauni kimenekítést. Az embernépek nem hiába hívják árnyaknak a küldötteket. Az ő szemük csak suhanó árnyékokat lát belőlük.
Kérdőn néztem rá, hogy csatlakozik-e, és egy intéssel sürgettem. Megindult végre.
A nyílt terepen haladtunk előre. Gervid lépteit hallottam elölről, Davidonét közvetlenül magam mögül. Többször is hátranéztem, de Triandalast se nem láttam, se nem hallottam. Elképesztő, hogy el tud tűnni!
Már jóideje várakoztunk a sötétben lapulva az ork tábor közelében. Nem figyelt ránk senki. Az őrségnek elég dolga akadt az üvöltözve verekedő fajtársaikkal. Az őrök drasztikusan közbeléptek, így hát hiába is vártuk volna, míg az orkok kiirtják egymást! Be kellett mennünk.
Amíg vártuk, hogy a dorbézoló orkok kidőljenek, legalább sikerült körülnézni kicsit. Megnyugtató volt, hogy Gervid térképe egész pontos lett.
Latolgattam az esélyeinket:
„Van egy kiválóan képzett elf fejvadászunk, egy kétkezes-harcban jeleskedő, gyógyító papunk, egy géniusznak mondható pikírt mágusunk, és vagyok én. Odabenn pedig van vagy két-háromszáz ork harcos és legalább hat-nyolc sámán segíti őket. És persze a foglyok! Vagy negyvenen. Ki tudja hányan képesek közülük futni?” – Nem találtam épp könnyed feladatnak…
Hiába volt már vagy ötven éve az utolsó leckém Pethronasszal, mégis az akkori elvárások súlyát éreztem a vállamon: „Elemeznem kell a helyzetet!”
„Középtájt, a sámánok sátrával szemben áll a főnök sátra.” – Azt, Gervid térképéről tudtam, hogy melyik-melyik. De a többi dolgot magam figyeltem meg: – „A bejáratokat ketten-ketten őrizik. Ez még komoly gondot okozhat, mert mi csak láthatatlanok leszünk, de a sátorponyván nem tudunk átmenni, fel kell lebbenteni a bejáratot takaró nehéz leplet. Az meg könnyen feltűnhet a szemben álló őröknek.”
Épp megosztottam volna aggodalmaimat a társaimmal, amikor Triandalas fekete köpenyében előbukkant a semmiből. Kifürkészte hol tartják a foglyokat, a lovakat és a szekereket. Azt mondta, a karámnál minden rendben lesz: nem lesz mivel üldözniük minket. De a foglyokkal akadhat gond.
– A gyengékkel itass pár kortyot ezekből! – suttogta Davidon, és odanyújtotta neki a zsákjából kivett üvegcséket. – Osszátok be!
Trian a szemembe nézett:
– Emberek mind – tudta, hogy engem mi érdekelt a legjobban.
Miután biztosra vehettem, hogy a fiam nincs odabenn, próbáltam megnyugodni, a feladatomra összpontosítani a figyelmem:
„Triandalas már félig el is végezte a maga feladatát: felderített, és gondoskodott a lovakról. Gervidé a figyelemelterelés, káoszt bármikor tud csinálni, az egyszer biztos! Mi meg Davidonnal kiiktatjuk a varázshasználókat…” – Egyszerűnek hangzott a terv.
Eljött a pillanat: elcsendesedett a tábor. A szívem a torkomban dobogott. Nemcsak, mert kijöttem a gyakorlatból, de láthatatlanná se váltam még soha. Nem ártott volna egy főpróba, de nem lehet pazarolni a varázserőt…
Amíg Gervid rám mondott varázsigét, Davidon önmagára. Meg se nézhetem, hogy látom-e a kezem, de már éreztem Davidonét. Húzott maga után. Már ő is látott eleget, mert a tábortüzek fénye a sáncokon túlról is elég volt a sötétséghez szokott szemének. Már át is ugrottuk a kerítést és futottunk. Nem volt sok időnk! Kerültük az őrszemeket, nehogy kiszagoljanak minket. Elővigyázatosságból magunkra öltöttük az elfogott orkok köpenyét.
Elértük a sámán-sátrat. És valóban, meglátták volna a mozduló ponyvát a törzsfő őrei, hiába osonunk el a sámánok őrsége mögött. Jól jött a magunkkal hozott kis meglepetés. Davidon a legközelebbi tábortűzbe hajította a kis csomagját.
Megsercent, majd feltűnően nagyot pattant a tűz. Amíg odanéztek az őrök, mi már bent is voltunk. Pontosabban két lepel között találtuk magunkat. Köszönhetően a dupla bejáratnak a kintiek már nem látták a mozgó ponyvát, a bentiek pedig még nem.
Davidon búcsúzóul a kezembe nyomta a tegezem, mikor elengedte a kezem. Attól fogva nem láttuk hol a másik.
Füleltem. Halk mormolás hallatszott ki. Óvatosan lestem be. Három ork. Egy bizarr állati maradványokkal és ijesztő jelképekkel díszített asztalt álltak körül. Kettő nekem háttal, a harmadik szemben, de épp szemét az égre emelve motyogott. Jó alaklomnak tűnt.
„Gyerünk!” – indultam meg.
Davidon látta, hogy lebben a ponyva, ebből tudta, hogy biztonságosnak ítéltem a belépést, hát követett.
A szemben álló sámán torkára fagyott a mormolás, amikor a gigája alatt behatolt a nyílvesszőm. Mire észbe kapott volna a másik kettő, Davidon már átvágta az egyikük torkát. A vére félkörben spriccelt, az épp összerogyó, torkon lőtt sámánt is beterítette. Az ívből tudhattam, hogy Davidon hol áll éppen, és hogy nem találom el véletlenül. Már célzoztam is, és lőttem. A harmadik sámán sem riaszthatta már a többieket, mert a bordái közt hatolt be a második nyilam. Csak halk hörgést tudott hallatni, amikor összeesett.
Most volt időm először alaposabban körbe nézni. A sátor berendezése rémisztő volt. Ahogy maga az ork mágia is. De nemcsak ez nyomasztott… Az nem lehetett, hogy csak a bűzölgő áldozati tetemek szaga és a rituálékhoz használt szarvakból, csontokból készült tárgyakkal telezsúfolt berendezés miatt olyan szűkös a sátor. Valami nem stimmelt!
Kezdtem felfogni, hogy a kihallgatott orknak fogalma sem volt a sátor belsejéről. Nem járt benn soha. Gervid csak kívülről láthatta a sátrat az ork szemével. Amit elsőre a sátor falának hittem, az csak a belső részt határolta körbe. De mi lehet a külső és a belső fal között?
Még mindig a bejáratnál álltam. Épp arra jutottam, hogy be kéne lesni a mellettem lévő lepel mögé, amikor az áldozati oltár mellett is lebbent a ponyva. Céloztam, de senki nem lépett ki… Rájöttem, hogy Davidon ment be.
Ismerős hang szűrődött felém odabentről: csakis a húst hasító éles penge ad ilyen hangot. A következő hang is összetéveszthetetlen volt: halk gurgulázó hörgés. Remélem, hogy Davidon vágta el az ork torkát. Nem történhetett fordítva, hiszen a pap még nem látszott, amikor bement.
Erről észbe kaptam, hogy nekem is dolgom van. A szívem úgy zakatolt, hogy elnyomta a Davidon felől érkező hangokat.
Az első függöny mögött csak két üres ágyat találtam. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam lenyugodni, ahogy réges-régen tanították. Hm… akkoriban valahogy könnyebben ment!
Jöhetett a második ponyva-ajtó! Itt viszont a két ágy közül az egyik bizony nem volt üres! Egy pillanatra fontolgatom a kegyelmet, de eszembe jutott, hogyan tette teljesen harcképtelenné Davidont és Gervidet egy sámán a minap. – „Meg kell tennem!”
Ő is csak alig hallhatóan nyögött fel, én meg már mentem is a következő lepelhez. Itt is csak két üres ágy. Tovább! A negyedik ajtó az oltár mögött volt már. Itt nem ágyakat találtam, csak polcokat és rengeteg edényt. Agyag- és üveg edényeket. „Ezeket tönkre kéne tennünk, nehogy ellenünk használják, de most fontosabb, hogy csendben maradjunk.” – gondoltam.
Amint kifordultam a raktárból, Davidont láttam kihátrálni az egyik alvófülkéből. Már ment is a másikba, az utolsó előttibe. Ahogy félrehúzza a leplet, a fölé akasztott réztál zuhanni kezdett. Néztem, ahogy földre zuhant, és felkészültem, hogy lelepleződünk.
De néma csend! Rádöbbentem, hogy mi történt: Hisz láttam a papot! Vagyis nem is a szívem hangos dobogása miatt nem hallottam a hangokat! A láthatatlansága elillant, és akkor csendet teremtett, hogy az fedezzen bennünket.
Azonnal sarkon fordultam, a raktár függönyét félrehúzva már nyúltam is a polcért, hogy ledöntsem. Elképedve néztem, hogyan repkednek a cserépdarabok és fröcsögnek a vörös és zöldes löttyök a néma csendben.
Még méláztam volna kicsit ezen a látványon, ha nem nyilall az oldalamba egy szúró fájdalom.
– „Nyílvessző?” – Mi más is lenne egy íjász első gondolata? Fordultam a támadó felé, szemem az ellenfelem kereste, miközben a jobb kezem a tegezből gondolkodás nélkül húzta elő a vesszőt és csapta a célpont felé nyújtott bal kézfejem fölé.
A félhomályba húzódva, az utolsó hálófülke ponyvája mögül nézett engem. Bal kezének mutatóujját egyenesen rám szegezte. Azon sem volt időm gondolkodni, hogy hol a fegyvere, amikor az ujjából egyszer csak egy kék villám tört elő.
Csak annak köszönhettem, hogy elkerült a villám-nyíl, hogy nem számolt a fordulásom ívével. Azt, hogy az én vesszőm eltalálta, pedig csak annak, hogy délután Triannal felidéztük a régi rutin mozdulatsorokat.
Fel kellett volna tűnnie, hogy látom a kezet, ami ledönti a polcokat! Hibáztam. Így jár, aki elmélázik.
„Kiáltás?!” Davidon fájdalmas kiáltása! Hirtelen lett vége a csendnek, éles volt a fülemnek a zaj. Pengék csapnak össze a függöny mögött. Ráadásul odakint is hatalmas zajongás támadt! „Menten beront vagy tíz őr és nekünk végünk!” – gondoltam.
„Vagy mégsem?” – A kiáltások és a léptek zaja távolodott…
„Biztos Gervid kezdte meg a figyelemelterelést.” – könnyebbültem meg.
Újra a saját feladatomra koncentráltam. Átugrottam a hátba lőtt sámán tetemét, és ott teremtem, ahol Davidont eltűnni láttam az imént. Belestem a ponyva mögé. Ő épp a kardját húzta ki áldozatából, de nehézkesen, fájdalmas fintorral tápászkodott fel. Rám nézett, de rémülten kerekedett el a szeme.
„Baj van!” – jöttem rá.
Egy hideg érdes tenyeret éreztem meg a lapockámon. Rázni kezdett a hideg, elgyengült a lábam, elhagyott az erőm, elsötétedett a világ…
