20. Metsär
Átkeltünk a határt jelentő patakon. A táj lankásan emelkedett előttünk, haladtunk az erdőben egyre beljebb. Aztán megláttam a meredek sziklafalat, és nagyot dobbant a szívem!
– Triandalas! Kérlek, kerüljünk arra! – állítottam meg a lovam.
Az út nem arra vitt, hiszen a hely, ahová mutattam a fölénk magasodó sziklafal tetején volt. Egy fa merészen nyújtva az ágait a szakadék fölé, mintha minket nézne idelenn.
Trian azonnal tudta, mire célzok.
– Az kitérő – mondta egykedvűen, de éreztem, hogy nem lehetetlen meggyőzni őt.
– Az elfek úgysem tudják, hogy jövünk, nem tudunk elkésni, nem igaz? – ugrattam be elé, hogy megállítsam: – Trian, kérlek!
Sóhajtott egyet, és leszállt a lóról. Én is ezt tettem.
– Én sem látogattam oda, miután itt hagytál – indult meg.
Intett, hogy menjek vele. Hosszú száron vezetve a lovat, letért az útról, be a fák közé. Mikor mellé értem, kézen fogott.
– Akkor jöttem csak el újra, amikor apád megkért, hogy hozzalak haza. Tipródtam, hogy elvállaljam-e, és ösztönösen mentem arra a helyre, ahol mindig vigaszt találtam. Felnéztem a nagyra nőtt fára, és ösztönösen megérintettem a törzsét. Láttam peregni a régmúlt képeit a lehunyt szemem előtt, amíg tenyerem a fához simult. Mintha a fa lelke idézte volna az emlékeket. Még a keserűeket is megédesítette, mintha vissza akarna kapni minket.
Nagyon megsajnáltam Triandalast. Két kezembe vettem az arcát, és úgy néztem a szemébe.
– Akkor köszönjük meg neki! – mosolyogtam rá, úgy nevezve meg kedvenc fáját, mintha a barátunk volna.
– Innen másszunk fel! A lovakkal járható kerülő úton sok őrzőbe belefutnánk – egy fához kötötte a lovainkat, és megindult felfelé. Visszanézett rám, és nyújtotta a kezét. – Mire vársz?
Így is kerülni kellett egy kissé, ha nem a sziklafalon akartunk mászni. Egészséges, erős cserjék kapaszkodtak meg a meredek lejtőn, azokba fogódzkodtunk. Ezt az utat eddig talán összesen, ha kétszer tettük meg, mert igen kimerítő. Pont az ellenkező irányból szoktunk jönni.
Elöntöttek a régi emlékek, miközben haladtunk felfelé:
Akkor hozott ide először, amikor nagy bánatomban szeretett volna megvigasztalni. Annak már vagy nyolc évtizede:
– Gyere velem, Levander, mutatok valamit! Nekem mindig segít, ha szomorú vagyok – Egy nyurga fiú húzta a kezem, hogy álljak fel, ne kuporogjak már magamba roskadva, magamat sajnálva. – Naaa, gyere már!
„Végül is, a legjobb barátom, mindig mindenben rábízhatom magam. Hát jó, menjünk…” Felkászálódtam, és hagytam, hogy húzzon.
Már magától a futástól is változott a hangulatom. Felpezsdült a vérkeringés, és már nemcsak a „világfájdalmamba” feledkezve emésztettem magam.
Aztán hirtelen megálltunk. Addig észre sem vettem, merre járunk, de ott úgy néztem körül, leesett állal, mintha egy kendőt vett volna le éppen szememről. Akkor már azt sem tudtam, mi is volt az a nagy-nagy bánatom, amiért megsajnált. Emiatt érzem azt, így utólag, hogy meg sem érdemeltem, hogy megosztotta velem a nagy titkát: a kincset érő rejtekhelyét.
Egy kiszögellés tetejére értünk fel. Erről az oldalról egy enyhe kaptató, tetején egy fiatal fácskával. A fa erősen, magabiztosan kapaszkodott a sziklák közt a földbe, pedig egyes gyökerei a szabad levegőből is szippanthattak: Ha innen pár lépést még szaladunk, lezuhanunk a mélységbe. Meredek szakadék tátongott alattunk. De a varázst nem ez adta, hanem az, hogy innentől kezdve már minden lejtett. Itt ért véget a dél-metsäri hegyvonulat, laposodott a vidék. Ettől aztán a látóhatár olyan messzire elnyúlt, hogy az erdeinken túli világ is láthatóvá vált.
De a hely titka nem is ez a lenyűgöző látvány volt. Sokkal inkább attól lehetett ez titkos búvóhely, hogy lentről szinte semmi különös nem látszott. Az emelkedő felől sem, a szakadék felől sem. Triandalas kedvenc fája egyszerűen csak beleolvadt a rengetegbe, így álcázva a kincset, amit neki nyújtott.
Na meg persze az őrzők is megsegítették őt néha… Határerdő lévén a mienk, igencsak erős erre az őrség. Jól képzett, tapasztalt erdőjárók vigyázzák Metsär belső rendjét, biztonságát.
Csodálva néztem a fát, aminek az ágán gyerekként azt terveztük, hogy mienk lesz a világ:
– Oh, Öröklelkek! Mekkorát nőtt ez a fa! Milyen vastag lett a törzse! Mennyi új ágat növesztett! – ámuldoztam, miközben körbejártam, és körbe húztam a kezem a törzsén. Átöleltem, és ahogy Triandalas mesélte, bennem is emlékek idéződtek fel:
Azon a gyászos napon nyargalva érkeztem. Kalapált a szívem, de nem a futástól. A lelkemben volt a vihar. Nagy volt a felfordulás azon a napon.
Ideges jövés-menés kerekedett aznap a házunk udvarán. Végre pár elejtett szóból a nővérem megértette mi történt. Döbbent szemét látván átragadt ránk is az aggodalom. Hangával izgatottan rángattuk a ruháját, követelve, hogy világosítson fel minket is!
– Triandalas édesapja meghalt! – mondta a szemembe nézve, együttérzően.
A felnőttek azért voltak zaklatottak, mert népünk elvesztette a vezetőjét. Bár egy ideje már az én apám kormányzott, a nép még mindig szeretettel és tisztelettel gondolt Triandalas öreg édesapjára, aki mindig biztosítani tudta a békét és a jólétet az országunkban. Megnyugtatott mindenkit, hogy ő ott volt a háttérben. Boróka már nagylány volt, szinte felnőtt. Ő tudta, hogy nekem, nem ez a fontos üzenet, hanem a barátom gyásza.
A felbolydulást a szobánk teraszáról néztük a nővéreimmel. Ők leszaladtak a többiekhez, én csak tétován, lebénult gondolatokkal követtem őket. Próbáltam én gondolkodni, de nem jutottam sokra, hisz nem sok fogalmam volt akkor még a világról. Soha addig nem találkoztam sem gyásszal, sem politikai bizonytalansággal. Azt már tudtam, hogy olyan kérdéseket illene feltennem, hogy mi változik majd meg a fiú életében, és mi változik majd a mienkben?
Szerencsére nem ezzel kellett foglalkoznom, így én inkább azt próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet most Triandalasnak. Képtelen voltam őt szomorúnak elképzelni. Talán nem is láttam még soha annak. Hisz Trian szeme mindig vidám! De most nem lehet az! Képtelenség!
Csak botorkáltam lefelé. Az elmém csakis ezen dolgozott. Azzal se törődött, hogy a lábaim maguktól emlékeznek-e minden lépcsőfokra. Szemeim nem is látták a körülöttem lévő sürgés-forgást, csak az elmém által vetített képtelen képet nézték.
Mindenkinek az útjában álltam. Rengetegen jöttek a házunkhoz, mindenki apámat kereste, tőle várták, hogy kezébe vegye a dolgokat.
Ekkor valaki megint majdnem átesett rajtam.
– Levander! – ragadott meg.
Azt hittem, hogy csak megkapaszkodik bennem, hogy el ne essen, amiért bambán elé léptem az imént, de kiderült, hogy abba próbál kapaszkodni, hogy hátha én tudok neki segíteni:
– Nem láttad fiamat?
Én csak üveges szemekkel, bambán néztem fel rá. Lassan is fogtam fel, hogy Valeria az. Triandalas anyja.
Akkor viszont, mintha csak pofon csaptak volna, hirtelen megváltozott minden! Eddig lassúnak láttam magam körül mindent, pedig én magam voltam belassulva. Tompán hallottam minden hangot, pedig az elmém volt tompa. Az asszony előző kérdése is még lassított és messziről hangzó volt, a következő kérdése viszont egycsapásra felpörgetett mindent. Azt viszont már nem hozzám intézte. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, és felfogta, hogy én mit sem tudok neki segíteni, tovább haladt eredeti célja felé: Apámhoz.
Őt jó pár fontos tisztviselő vette körül, de Valeria félbeszakította a beszélgetést: megragadta apám karját, és esdeklően nézett rá. Mindenki arra számított, hogy az özvegy a férje halála miatt jött az utódhoz. De neki nem ez volt most a legfőbb gondolata:
– Nem járt itt a fiam? – kérdezte reménykedve.
Apám gondolatai egész máshol jártak, ahogy a megszakított beszélgetés fonala is. Próbálta felfogni a kérdést, de az aggódó anya sürgetően megrázta a megragadott kart.
– Elandor! Figyelsz rám? Triandalas elrohant, amikor meghallotta mi történt az apjával. Azt reméltem, hogy Levanderhez jött. De a lányod csak bambul maga elé… – mutatott hátra. – Meg te is! Segítsetek már!!! – kérlelte kétségbeesetten.
Apa nem szólt, de támogatóan megfogta az asszony karját. Láttam rajta az együttérzést. Valeria válla felett rám nézett.
Nekem addigra kiélesedtek az érzékeim, kitisztultak a gondolataim. Már tudtam is, hogy hol keressem. Sarkon fordultam, és elrohantam.
Biztosra vettem, hogy apám a szemem villanásából megértette: tudom hol találom.
Vittek előre a lábaim. Az erdőben nyargaltam már. Űzött vad gyorsaságával cikáztam a fák közt, és -ügyességével ugráltam át az akadályokat, gyökereket, köveket. Mindjárt ott leszek! Mindjárt…
Hopp! Mi a…?!
Az űzött vadat elkapták.
A lendületem hirtelen akadt meg, kipördültem. A lábaim még a levegőben is kapálóztak…
Az erős kéz, ami tartott, nem hagyott elesni. Megakadályozta, hogy folytassam az utam, de nem volt ellenséges: elkapott röptömben a másik kezével is, és aztán lerakott. Megvárta, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, és felfogjam, mi történt.
– Nem mehetsz tovább!
– De hát… – néztem célom felé, majd vissza rá. – Biztos, hogy ott van! Mindenki őt keresi! Az anyja is kétségbe van esve…
– Nem azért bújt el, hogy megtalálják. Hadd legyen most egyedül.
Marcellus volt, aki megragadott. Tapasztalt örző, az erdő ezen részének felelőse. Sokszor összefutottunk vele, amikor a titkos helyre jöttünk. Mindig atyáskodóan viselkedett Triandalasszal. Most is őt védelmezte. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én a fiúnak, őt csak az érdekelte, hogy őrizze a magányát, hiszen a fiatalúr magányra vágyott.
– Engedj oda, Marcellus! Vigasztalni jöttem. Megoszthatná velem a fájdalmát.
– Majd szól, ha szüksége van rád. …Vagy bárki másra.
Hiába is próbálkoztam volna. Épp az imént tapasztaltam, mekkora erőfölénye van a képzett harcosnak velem szemben: egy gyereklányt könnyedén felkap és arrébb rak.
– Triaaan! – kiabáltam. – Hadd legyek melletted! Kérleeek!!!
Erre a semmiből elém toppant egy ifjú testőr, fenyegetően rám szegezte a megfeszített íját. Marcellus higgadtan rátette a kezét a nyílvesszőre, ami csak arasznyira volt az orromtól, és a föld felé irányította.
– Nincs veszély. Higgadj! – hangja nagyon nyugodt volt.
A tanítványa, – már vagy a harmadik, amióta ismerem Marcellust, – hallgatott mesterére. De továbbra is ugrásra készen támogatta a célt, amit az eltökélt védelmező kitűzött.
– Elárultad a rejtekhelyet? – kérdezte szigorúan Marcellus.
– Nem! – válaszoltam megdöbbenve a kérdésen. Elég őszintén hangozhatott, mert megnyugodott.
De akkor, a domboldalról, szélvészként érkezett Triandalas. Olyan sebességgel, hogy az én előző iramomat többszörösen túlszárnyalta. Úgy tervezte, hogy egyenesen a karjaimba rohan, de túl nagy volt a lendülete! Hátravetett, majdnem elestünk. Egy fa állított meg.
Nem szólt, nem is nézett rám, csak szorított. Éreztem, hogy remeg, és a szorításba próbálja fojtani a remegést, hátha az én testem csillapítja.
Kezdett fogyni a levegőm…
– Meg ne fojtsd a lányt, Te! – lépdelt oda Marcellus, és a két vállára tette a kezét, megnyugtatóan, vigasztalóan.
Enyhült a szorítás, vettem is egy nagy levegőt.
Most végre rám nézett. Végtelenül szomorú volt a szeme, könnyes az arca. Nagyon szépnek láttam őt abban a percben…
Kézen fogott, és elindult velem fel, a rejteke felé. Otthagytuk Marcellusékat.
Sokáig ültünk a fa tövében. Csendesen. Egyetlen szót sem mondott. De többször is váltottunk testhelyzetet. Hol az ölembe hajtotta a fejét, hol mögém ült, és átkarolt a hátamhoz simulva, a fejét a vállamon pihentetve, hol meg felállt és járt pár kört körülöttem. Olyan is volt, hogy a kedvenc látványába merült, jobb kézzel a feje fölött a szakadék felé nyújtózó ágba kapaszkodott.
Jó volt így: csendben, vele. Nem akart beszélni, én meg nem akartam zavarni. Az én lelkem egyensúlya helyreállt, amint mellette lehettem. És az övé is: éreztem, hogy megnyugtatja a közelségem. Éreztem, amikor hozzám bújt. Éreztem, hogy hálás, hogy megsimogatom az ölembe hajtott fejét. Éreztem, hogy jól esik neki, hogy azt is „meghallgatom”, hogy hallgat. Boldoggá tett, hogy „beengedett”.
Én is felálltam, amikor félkézzel a fába kapaszkodva a messzeségbe meredt. Elé léptem, hogy lássam az arcát. Megsimogattam. Megfogta a kezem, és egy picit az arcához szorította. Talán még egy gyengéd puszit is kapott a tenyerem, de hallani nem lehetett, inkább csak érezni. A szemembe nézett.
– Jó, hogy eljöttél, Levander!
– Jó, hogy itt lehetek!
Átöleltem.
Úgy éreztem, ebben a percben sikerült megkönnyebbülnie. Átölelt, és együtt néztük a színesedő horizontot.
Fel sem tűnt, hogy ránk sötétedett, csak Trian mély lélegzetvételeit hallgattam, míg meg nem szólított minket valaki.
– Meddig akartok maradni? – kérdezte a fáklyafényben úszó arc a szürkületben.
Közben egy kendőbe tekert csomagot nyomott a kezünkbe. Sosem tudtuk meg, honnan kerítette Marcellus a harapnivalót. Meghatott a gondoskodása.
– Gyerekek vagytok még, otthon a helyetek ilyen későn. Elkísérlek az első házakig.
– Én ma biztosan itt alszom. – makacsolta meg magát a fiú. – De Levandert elkísérhetnéd…
– És édesanyád? – erősködött az őrző.
– Egy üzenet majd megnyugtatja. Gondoskodj róla, Marcellus!
– Én is maradok – karoltam bele a barátomba, nehogy az őrzőnek eszébe jusson elvinni. Triandalas átölelt, jelezve, hogy így lesz jó.
– Akkor vigyázunk rátok, gyerekek. Aludjatok!
Kinyitottam a szemem, és elengedtem a fát. Triandalas háttal állt nekem, a Metsäron túli világot nézte. Csodálatos volt a látvány: szemközt, a völgyön túl a Harron-hegység lejtői őszi színekben pompáztak, mögöttük havas hegycsúcsok nyúltak az égbe.
Átöleltem hátulról, és gyengéden belecsókoltam a nyakába. Nem fordult meg, csak a könyökömet húzta finoman, hogy álljak elé, miközben átkarolt.
– Lehet, még a miénk a világ, Levander?
Ugyanazzal a mozdulattal húzta végig a jobb kezét a horizonton, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor először lett országunk bajnoka. Ezt az emléket én is mélyen őriztem a szívemben, de most már tudom, hogy ő is. Ezt idézte fel, amikor Davidon a boldogság húrjait kereste a lelkében.
– Kell nekünk a világ? – fordultam felé. – Én eleget láttam a világból, és már nem is kérek többet belőle.
– Igazad van, asszony! – mosolygott rám. – Nekem is csak te kellesz már! Jó, hogy visszajöttél velem!
Szorosan magához ölelt. Hosszan, meghitten.
