27. Követ
Napokon keresztül tanácskozás tanácskozást követett, alig láttam őt, pedig egyetlen percet sem akartam elszalasztani, amit a közvetlen közelségében tölthetek. Olyan kevés időnk maradt, mielőtt elindul a sereggel.
– Köszönöm ezt a csodaszép reggelt, kicsim! – simogatta meg az arcom. – Sajnos most mennem kell, és lehet, hogy csak este látlak újra. Kezdődik az egyeztetés az Syrroni Szövetség küldötteivel. Mára megérkeztek Kardwell, Hernochia és Rauhall követei is, még az elesett Albrasia is képviselteti magát. Merynt nem várjuk ide, ők most sem hajlandóak elfekkel szövetkezni.
– Mindjárt elmész a háborúba és ebben a pár napban is alig láthatlak! – Nagyon szorosan öleltem magamhoz. Nem mondtam ki többé, mennyire féltem, de remegésem elárult.
– Tudod, mit? Van egy meglepetésem!
Kiszabadította magát az ölelésből, megragadta a kezem, és vidám lendülettel indult meg az ajtó felé.
– Gyere velem!
Nem árulta el, mi a meglepetés, hiába faggatóztam, csak sejtelmesen mosolygott. Sietős lépteit kezdte lassítani. Már nem húzott maga után, hanem könyöke hajlatába húzta a kezem, ahogy közeledtünk a tanács háza felé. Mintha, csak egy köztiszteletben álló párként andalognánk, békeidőben. El is szálltak a félelmeim.
– Nézd csak a követeket! Ott gyülekeznek.
Fejével intett csak a tanács házának impozáns teraszára. Ez volt az egyetlen hely a városban, ahonnan szebb kilátás nyílt a vidékre, mint Triandalas fájától. Valóban, sokan ácsorogtak már odafenn, a mívesen faragott korlát mögül csodálták a fenséges kilátást.
Színes kavalkádnak tűntek. Mindenki igencsak kicsípte magát. Egyesek élénk bíbor, kék, zöld színekben pompáztak, míg mások pasztell árnyalatokban szerényebben húzódtak meg, Arany hímzéssel, selyemszegéllyel díszített köpenyeket lobogtatott a szellő. Az Syrroni Szövetségben töltött évtizedeim jutottak eszembe róluk, eljátszottam azzal, be tudom-e azonosítani az országokat a viseletekről. Nézzük csak: Az a bíbor ruhás egészen biztosan Kardwell követe. Az élénk szín is árulkodó, de az a kényelmetlennek tűnő térdnadrág…
Hopp! Az meg mi?! Vakítóan fehér, buggyos ujjú ing!
– Mikor akartál szólni? – fordultam szemrehányóan Triandalashoz.
– Éppen most. Gondoltam bemegyünk, még van előtte időnk, és találkozhat veled, ahogy megígértem neki tegnap…
– Drága kismadaram! – a suttogó hangot magunk mögül hallottuk.
Összerezzentem. Triandalast néztem, amikor a hang szólt. Ő nem súghatta, hisz éppen beszélt még.
Érezte ő is, hogy összerezzentem. hisz még mindig szorosan ölelt. Azonnal a terasz irányába néztünk, a fehéringes pedig egyenesen ránk szegezte a tekintetét.
– Nem hallucináltam! – húzott még közelebb magához a hitvesem.
Nem válaszoltam szavakkal, csak azzal, hogy megrettent kismacskaként bújtam hozzá.
– Shevalan? – Triandalas nem is próbált körbenézni, tudta, hogy mindhiába. Arra számított, hogy a hangja fogja elárulni, hol áll éppen a bárd.
– Nem bírtam már várni! Az egész küldetésre azért vállalkoztam, hogy újra lássam! Úgy szenvedtem nélküle, mintha sivatagban kellene bolyonganom üres kulaccsal! Hát lesiettem az erkélyről… És, hát miért így? Hatásos volt a belépőm?
Az előbb még előadta a nagy-halált a hanghordozásával, most meg szinte látom, ahogy elismerést várva a szemöldökét húzogatja, pedig csak a hangját lehetett hallani.
– Amúgy meg te állítottad rám azt a két marcona testőrt, Triandalas, nem jöhettem volna le mellőlük. Tűkön ülve vártam, hogy elég közel érjetek a teraszhoz, ahol fogságban tartanak engem!
– Látod, épp most bizonyítod, hogy nem bízhatok meg benned, Shevalan! Kellenek melléd az őrök. – Triandalas kacagásából kiéreztem az aggodalmat is.
– Hát én inkább úgy fogalmaznék: most bizonyítom, hogy feleslegesek mellém az őrök…
Megijesztett az érintése az alkaromon, pedig gyengéd volt. A kezem Triandalas mellkasán nyugodott éppen, így ő is megérezte, ahogy a bárd elemeli onnan a kezem. Nem láttam őt akkor se, de előtte már megannyiszor csókolt nekem kezet, így is magam elé tudtam képzelni a szokásos, széles ívű mozdulatát, színpadias meghajlását. Nem tudtam megállni elmosolyodás nélkül.
Már nem borzongtam a titokzatos jelenség miatt, átjárt a régi barátság kellemes emléke. Fürkésztem a levegőt magam előtt, ha valaki épp figyelt volna minket, biztos bolondnak néz.
Felnéztem a teraszra. Ott hajolt előre éppen. Nem is engem néztek bolondnak, hanem őt! Felnevettem.
– Odafenn mindjárt kiderül a turpisság! Előbb-utóbb valaki megpróbál hátbaveregetni, ha ilyen feltűnő mozdulatokat teszel! – nevettem rá. Pontosabban az erkélyen álló kivetülésére.
– Térj vissza, Shevalan, úgyis éppen hozzád készültünk!
Triandalas nagyon ügyelt rá, hogy ne maradhassunk kettesben egy percre sem…
Az utolsó estén ünnepélyt tartott apám a négyszáz íjász tiszteletére. Ez volt a mi utolsó esténk is Triandalasszal. A gyomromban éreztem az idegességet.
A követek nagy része már hazatért, de Shevalan maradt. A metsäri csapatokkal együtt tervezte az útját.
Ezen az estén dalaival szórakoztatta az egybegyűlteket, hogy emelje az ünnepség fényét.
A bátorság dalával indított. Szemmel látható volt a harcosokon is, a szeretteiken is a hatás. Sőt! Az én gyomrom is megnyugodott, feloldódott a szorongásom.
– Érzed, Boróka? Érzed, te is, hogy bátorságot önt mindannyiunkba ez a dal? – súgtam oda a mellettem ülő nővéremnek. Az ő férje is a háborúba tart. Ő vezeti az országuk íjászait, Triandalas parancsnoksága alatt.
– Most, hogy mondod…
– Mindig el tud képeszteni valamivel Shevalan!
– Igen jóképű, életvidám és csodálatos a hangja! Hát még a zenéje!
– Az! – válaszoltam merengve.
Kellett egy pillanat, hogy felfogjam milyen hangon is duruzsolta a szavakat a nővérem. Felpillantottam: Dallamor dan Shevalant nézte megbabonázva. Még a fáklyák és lámpások fényében is feltűnt, hogy ki van pirulva az arca.
Biztosara vettem, hogy Shevalan neki is tette már a szépet ebben a pár napban. Az első gondolatom az volt, szegény Boróka bele ne habarodjon a szoknyapecérbe, de rögtön azután a bárd politikai leckéje jutott eszembe: A nővérem a szomszéd ország vezetőjének felesége, Shevalan meg „keresi a nőt”. Puhatolózik, információt gyűjt, dolgozik.
Beszélnem kell Borókával! Itt és most nem alkalmas…
– Észrevetted, hogy folyamatosan téged bámul? Már, amikor nyitva van a szeme… – bökött oldalba. Volt egy csepp féltékenység a tekintetében.
Elvörösödtem, tűzben égett az arcom. Engem is felkavart a heves udvarlása. Triandalast kerestem a szememmel. Ő is engem nézett. Messzebb volt a bárdnál, Apa és Valeria között ült, a díszhelyen. Belekapaszkodtam a tekintetébe…
„Végre itthon! Hosszú volt az ünnepség, rövid lesz az éjszaka” – gondoltam.
A lámpás fényénél bontogattam a frizurám, lefekvéshez készülődve fésültem ki a hajam, hogy az alváshoz befonhassam. Úgy kevésbé kócolódik össze reggelre.
Hideg fuvallat lebegtette előre a frissen kifésült hajszálaimat. A tükörben láttam, hogy a függöny utánozta a mozdulatot. Csakhogy ez igen kísérteties volt: mintha nyújtózott volna, hogy elérjen engem. Megborzongtam, de aztán felálltam, és becsuktam az ablakot. Gondoltam ezzel győztem is a kísértet felett.
Ekkor lépett be Triandalas a dolgozó szoba felől. Már ő is nekivetkőzött, térhetünk aludni, csak még befejezem a hajfonást – gondoltam én.
De ő mást gondolt.
Mögém lépett, és hátrasimította a hajam. Belecsókolt az így fedetlenül maradt nyakamba.
– Nem aggódsz, hogy erőtlen leszel reggel? – simogattam meg a tarkóját, egy pillanatra még marasztalva ajkát a nyakamon.
– Egy cseppet sem. Ez az utolsó éjszakánk, ki tudja mennyi idő múltán lehetek itt újra veled?
Élveztem a gyengédségét, mélyet sóhajtottam. De a következő lélegzetvételemmel mintha a kísértetem leheletét szippantottam volna be a tüdőmbe. A belsőmből kezdtem érezni a szorongást.
– Triandalas!
Félelem kezdett uralni.
– Igen? – nem is nézett fel, csókolgatott tovább.
– Félek! Te nem érzel valami…
– Ezt már megbeszéltük, kicsim, százszor is! Nem akarok erről többé hallani! – mögém került, és a derekamnál fogva magához szorított. – Rád nem hatott a bátorság dala?
– Ez most valami más! Olyan furcsa feszültség… Olyan, mint amikor a teraszon láttuk Shevalant, pedig mellettünk állt.
Ekkor még hagytam, hogy simogasson tovább.
– Rémeket látsz! Őriztetem. – A hangja alapján sokkal inkább a látvány kötötte le, nem a felvetett problémám.
– Magasan szállt a függöny, mint egy kísértet karja úgy nyúlt felém – fordultam szembe vele. – Tudom, tudom, hogy ez a része badarság, de vajon ki nyitotta ki az ablakot?!
– Mi van veled, kicsim? Hol az én tüzes ölű hitvesem, amikor szükségem van rá? – egyre csak húzott magához.
Én meg toltam el:
– Biztosan érzem, hogy nem vagyunk egyedül… Te is tudod, hogy ezer trükkel ki tudja játszani az őrséget. Bebörtönző varázskört kellett volna köré rajzoltatni.
– Aha, és milyen indokkal hívjak mágust?! Féltékeny vagyok Rauhall követére! Így jól hangzik? – elkezdte lefejteni a vállamról a hálóinget.
– Miért az őröket milyen indokkal állíttattad mellé? – fordultam felé.
– Jaj, Levander! Nem gondolod komolyan, hogy az egy kategória! Mindig minden Metsärba érkező idegen mellé őröket rendelünk. – Kezdett kissé ingerült lenni a hangja.
Én visszarántottam a ruhám.
– Téged nem zavar, hogy figyel?
– Dehogy figyel! Éneklés közben, – na akkor, akkor figyelt téged! Azt láttam!
– Neked nincsenek gátlásaid?
– Köszönd Davidonnak! Miattad lazított azon a fekete húron – kacagott fel. – Meglehet, kissé többet is a kelleténél…
Elhúzódtam.
– Idefigyelj Levander! Téged sem zavart, amikor biztosra vettem, hogy az erdőjárók meg fognak látni. Akkor nem érdekelt. Talán kimondottan élvezted is!
– Dehogy, csak nem hittem neked. Meg különben is, az ott a mi helyünk.
– És Marcellus területe. Évszázadok óta – emlékeztetett arra, amit tudnom kellett volna.
– Ha te biztosra vetted, hogy meglátott minket Marcellus, miért folytattad?
– Amiért a szakadékba is utánad másztam: mert kérted, és mert szeretek veszélyesen élni – kapott el, és húzott magához.
– Akkor csak a bokád törted el, de most óriási volt a tét… – emlékeztem vissza apa aggodalmára.
– Mindig csak én legyek megfontolt? Ha meg uralom minden szavam, akkor meg az a bajod, hogy szenvtelen vagyok… – cibálta ki a selyemzsinórt a lyukakból, türelmetlenül tágítva a nyílást a hálóingemen. – Különben is, ha tényleg itt lenne a bárdod, tudod mit mondana? Hogy a férfi akkor kiegyensúlyozott, ha megkapja, amit akar…
Maga elé állított, egy pillanatig még ingerült volt, de gyorsan ellágyította a vonásait a pajkos gondolat:
– Először is, nem azt ígérted a tanács előtt, hogy mindenben szolgálni fogsz nekem, asszony?
Mindkét vállamról egyszerre kezdte letolni a fehér selymet.
– Másodszor, az nem szégyen, ha egy házaspár szeretkezik. Azé a szégyen, aki leskelődik.
Lehullott a földig a könnyű holmi. Végig nézett rajtam tetőtől talpig. Aztán megkerült. A hajam ketté választotta, és a vállam elé tolta, eligazgatva, hogy takarja a kebleimet.
– Harmadszor, nem is olyan rég, még te magad mutogattad volna magad Dallamor dan Shevalannak mezítelenül, nem?
Meg akartam pördülni, hogy tiltakozzak, kiigazítsam a dolgot, de elkapta a vállaim, és nem engedett fordulni. Szólásra nyitott ajkam is néma maradt, mert szavamba vágva folytatta:
– És végül: ha valóban annyira ügyes, hát megérdemli, hogy lásson valami szépet!
Úgy tűnik, mégsem ketté, hanem háromba választotta a hajam, mert éreztem, ahogyan a hátul maradt tincset megragadta és a csuklójára tekerte. A másik tenyerét a hátam közepén éreztem. Forró volt. Ez a keze tolt, hogy előre hajoljak, a másik keze a hajamnál fogva húzott hátra. Nem durva volt! Érzéki…!
A hosszú láncon a levélmintás medál és a szabadon lógó hajtincsek is ütemesen ringtak. Nem takarta már jótékonyan a kebleket, mire volt jó, a gondos eligazgatás?!
Az izgatottságom ezután más alakot öltött. Teljes testemben remegtem. Különleges érzés a félelem és a vágy elegyítve. …mint amikor a szüzet először érintik…
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor segítek visszatalálni:
Ha a Kiválasztottak átkát olvastad utoljára, és oda térnél vissza:
Ha a Mindent hazámért című fejezetet olvastad utoljára, és oda térnél vissza:
