12. Apai ösztönök

12. Apai ösztönök

– Aztán csak olyan ügyesen ma is, kölyök, mint tegnap! Emlékezz, mit tanítottam! – simítom meg Nimród buksiját, mikor épp dobná a vállára az iskolatáskát.

– Igenis, uram! – vágja magát haptákba, a táska várhat.

Nevetnem kell a mozdulaton. Sőt! Inkább fel is kéne kapnom! Miért is ne?

Meglepi a fiút, hogy felemeltem, és fordultunk egyet, de még inkább meglepi a mozdulat a többieket. Látom Gervid és Shevalan értetlenségét, apa felhúzott szemöldökét, és anya elérzékenyült mosolyát. Rajtuk mélázok, amikor engem is meglepetés ér: egy puszi az arcomra. Szorosabb öleléssel viszonzom, aztán leteszem. Vanda lebiggyedő ajkáról tudom, hogy az éjszakai szavaimra gondol: eszébe ne jusson belém szeretni, mert én biztosan nem fogom betölteni az űrt az életükben.

De ez nem is neki fáj igazán. A fiúnak lenne nagyobb szüksége rám. Három éve vesztették el az édesapját. Egy reggel elindult otthonról, mint minden másik reggelen, de estére keserű gyászba borult a család. Évente akár ezer-ezerötszáz ember is meghal az utakon, de ha egy napon épp a te apukáddal történik meg, az már nem statisztikai adat, hanem családi tragédia.

Egy kisfiú apa nélkül nem lát igazi férfimodellt. Vanda megad neki minden tőle telhetőt, de valamit nem pótolhat az anyai szeretetével. Igazságtalan kicsit elintézni annyival, hogy elkényezteti. Nem erről van szó! Csak nyilván egy anya nem verekedésre tanítgatja gyermekét, főleg, ha az ilyen eszes és jólelkű fiúcska, mint Nimród.

Sajnos nem csoda, hogy a basáskodó kölykök kikezdik az ilyen apa nélkül felnövő gyereket. Úgy érzem, a sors hozott össze Nimróddal, hogy önbizalmat verjek belé, és megtanítsam kiállni magáért. Verekedni tanítom, igen, de természetesen erkölcsre is. Fegyvert faragok a kezéből, de ő nem úgy fogja használni, mint Adorján és a vadmotoros bátyja, Konrád, aki elütötte anyát. Nimródnak sosem jutna eszébe visszaélni az erejével, ártatlanokat bántani!

Azt mondtam neki, hogy kung-fu, mert hisz annak az alapelveivel azonos technika. Gyermekkoromban tanultam én is, ahogy apa is, sőt anya is. Metsär saját fejlesztésű küzdő stílusa. Egy elf soha nem lesz izomkolosszus, nem csap le félkézzel egy bikát, de fürge és hajlékony. Pont mint egy gyermek. Ahogy a kung-fu is tanítja, ki lehet használni az ellenfeled saját lendületét, nem is kell, hogy te magad olyan erős legyél. De ha már egy neked támadó bikánál tartunk… egy elf sokkalta inkább megszelídíteni próbálná, nem agyonütni!

Sokat gyakoroltam Nimróddal a hétvégén, csapkodtuk egymást a földhöz a ház melletti magas fűben. Szerintem már ráérzett a dologra. Nem egyszeri mázli volt tegnap, hogy meg tudta magát védeni a rátámadó Adorjántól. Pszichésen volt igazán fontos a tegnapi győzelem! Most már elhiszi, hogy képes rá. Már nem csak én hiszem el!

– Vigyázz a kölyökre! – bocsátom útnak anyát és fiát.

Állok még kicsit az ajtóban, míg Nimródnak is sikerül elérni az autót. Testőr alig hagyta, körbeugrálta, játszani akart vele. Intek még utánuk, mielőtt becsukom az ajtót.

– Biztos, hogy nem a te porontyod, Valdamas? – méreget Gervid.

– Talán félelfnek tűnik? – jövök beljebb, és leülök mellé a kanapéra. Elhúzom előle a laptopom.

– Te sem tűnsz elfnek. De még a híres Triandalas sem! Ezek után én már nem hiszek a szememnek!

– Nem vállalok több gyermeket, Gervid – babrálok a billentyűzeten. – Túl fájdalmas elveszíteni őket.

– Szóval ezek szerint ráfanyalodtál az emberi fehérnépre, mit szólt ehhez az apád? – kérdi epésen.

– Nem vicces, Gervid! Nagyon nem az!

Általában bejön nekem a humora, és nagyon jól megtaláljuk a hangot egymással, de ez a téma engem nagyon érzékenyen érint.

Ajjaj! Most esik csak le, hogy hiszen Gervid is félelf! Neki is meg lehetnek a maga rossz érzései ezzel kapcsolatban. Anyától tudom, hogy a félelfek nagyon nem találják a helyüket a világban. Lehet, hogy jobb lenne tisztáznom, hogy nem az emberekkel vagy a félelfekkel van bajom, mint a metsäriaknak általában!

– Teljes szívemből szerettem a gyermekeimet, Gervid! És a feleségeimet is. Emberek voltak, igen, de kit érdekelt?! A fiam volt a mindenem! Száznyolcvannyolc évet élt meg. Szép idő egy félelfnek, mondhatnád, de nekem bizony összetört a szívem, amikor elment.

– Nem jól hallottam, hogy gyógyító erővel bírsz? – ül le közénk Shevalan is érdeklődve.

– Az öregedést nem tudom megállítani. Nem volt beteg… Végelgyengülés. – meredek magam elé szomorúan.

Shevalan együttérzően vereget vállba.

– Tudjátok mit? Orvostudományt is tanultam, génsebészetet is. Nagyon jól ismerem a mechanizmust, mitől élünk mi elfek sokkal hosszabb ideig. Nem fogok nektek kieselődadást tartani, elég, ha annyit értetek, hogy tulajdonságainkat átörökítő anyag alkotókövei a gének. Az egyik génen múlik a hajunk színe, másikon a szemünké, egy harmadik fülünk hosszáért felel. Az ember és az elf két különböző faj, de génállományunk nagy része megegyezik. Képesek vagyunk egymással is szaporodni, mint ló a szamárral. Amikor egy új élet létrejön, az apa és az anya génjei versengenek egymással, és általában az erősebb gén győz. A sötét haj génje dominánsabb a szőkénél, ezért örökli általában a sötétebbik hajat a gyermek. Génkutatás még nagyon gyerekcipőben járt, amikor a fiam meghalt, mára viszont már manipulálhatnánk is a géneket. De kit érdekel a fül hossza, vagy az infralátás? Azt a gént, ami engem érdekel, úgy hívják, hogy LMNA. A Lamina A protein képzésén múlik, mennyi idő adatik meg. Ettől hosszúéletűek az elfek. Viszont sajnos az emberi gén a domináns. Emiatt olyan alacsony a félelfek életkora az elfekéhez képest. Addig nem akartam újabb gyermeket, míg a génsebészet nem adja a kezembe ezt a lehetőséget.

Most veszem csak észre, mennyire leült a hangulat. Apát, anyát lelomboztam, Shevalanéknak meg érthetetlen lehetett a magyarázat.

– De most már nem érdekel! – próbálom kizökkenteni a többieket. Fel is pattanok, hogy felpezsdítsem a hangulatot: – Hazamegyek, és elf lányt fogok feleségül venni!

Hát ez nem jött be. Még mindig mindenki csak maga elé bámul, elmerül a gondolataiban.

– GyermekEKről beszéltél, Valdamas, de aztán meg csak egy fiúról…

– Gervid, kérlek! – szakítja félbe anya. – ezt inkább ne…

– Hagyd, anya! – teszem lágyan a karba font kezére a kezem.

Csupán egyet kellett lépnem, mert nem állt tőlünk messze. Neki már most könnyesek a szemei, de tudom, hogy engem félt jobban. Ölelem, és simogatom, úgy mondom tovább:

– A napokban úgyis felszaggattam a sebeim. A kisfiún gondolkodtam el. Néztem őket, ahogy alszanak, és elöntöttek a boldog emlékek. De nem lehet! Nem tehetem! Hiába fáj a kis Niminek, hiába fáj nekem is itt hagyni, van, ami ennél sokkal jobban fáj! Hadd mondjam el a történetet, mert azt akarom, hogy megértsék, milyen ez a világ, mitől is félti úgy apa az otthoni világunkat, és főleg Metsärt! Shevalan, most megkaphatod a válaszaidat, főleg, ha segítesz!

– Mit tehetek, mondd! – áll fel máris tettre készen a bárd.

– Anya, – fordulok most felé. – anya, ezt nem kell végig nézned! Fájni fog!

– Maradok! – makacskodik.

– Levander, menj! – mondja apa.

– Kibírom! – néz rám, de már sír is.

– Figyelj kicsim! Most hét éhes szájat kell ám etetni, és kifogytunk mindenből. – Apa karon fogja őt és vezeti a kijárat felé. Kezébe nyomja a táskáját és a slusszkulcsot, és kilép vele a házból. Még látom, hogy anya a vállán zokog, de aztán becsukódik mögöttük az ajtó.

A döbbent csendet Shevalan töri meg.

– Hogy értetted, hogy segítsek? – meglepetten fordulok felé, eddig az ajtót bámultam, anyát sajnáltam. – Emlékeket kéne felidézni?

– Ja, igen! – már akasztom is le Davidon bácsi örökségét a nyakamból.

A felém nyújtott kezébe helyezem a viharmadarat, ő pedig végigsimít drága barátja szimbólumán. Ez egy ilyen perc: mindenki elérzékenyül.

Tévedtem! Nem mindenki:

– Mi a frászkarika folyik itt? Levandert még sosem láttam így kikészülni. Akkor sem amikor a fekete boszi elragadta a szívszerelmét, és akkor se, amikor a honfitársai ki akarták ebrudalni otthonról. – Nem tudom Gervidet meghatja-e bármi is…

– Vadász, lehettél volna jóval tapintatosabb is! Ha tudtam volna, mire készülsz, elküldtem volna anyádat korábban! -lép be apa az ajtón.

– Igazad van, de erre még én sem számítottam. Már majdnem három és fél évszázada történt…

– Bökjétek már ki! Levander már elment, mire várunk még? – türelmetlenkedik a félelf.

– Akkor háromszázötven? – érdeklődik a bárd.

Shevalan túl gyorsan próbálta előhozni Davidon szent szimbólumának emlékeit, és ő már vissza is tekerte a viharmadár feletti képzeletbeli naptárt háromszázötven évvel.

– Háromszáznegyvenegy. – Még mindig számontartom azt a napot. Életem legszörnyűbb napját.

Most tekeri előrefelé. Kilenc év képei pörögnek, mint egy régi VHS kazetta gyorstekerés közben, csak épp 3D-ben. Pontosabban térben. Shevalan technikája elképesztő!

Most megáll egy pillanatra:

– Odanézz, Gervid, milyen volt vénembernek! Bár magamhoz ölelhetném még egyszer!

– Most nem Davidont akarjuk nézegetni! – sürgeti Gervid.

Micsoda tuskó! Már értem, anya miért írt róla ilyeneket…

– Csak két évvel azelőtt halt meg – erősítem meg Shevalant, hogy van, akit érdekel Davidon.

– Amíg élt, könnyebb volt a fehérembert távol tartani a falunktól. – Úgy látszik apát is érdekli. – Egyre többször próbálkoztak elüldözni bennünket arról a földről. De Davidon mindig bedobott valami trükköt: hol vadállatokat szólított és azok az ő személyes hadseregeként támadtak rá a fegyveres férfiakra. Máskor meg jégveréssel kergette őket el. Volt, hogy csak pár fegyvertelen ember érkezett tárgyalni, de nem értettünk szót velük. A földet akarták, ahol éltünk. Ahol az a békés, jóravaló nép már számtalan emberöltő óta élt.

– Csak amióta minket befogadtak három generáció nőtt fel – veszem át a szót. – Nekem még a legöregebbje is gyerekkori játszótársam volt. Ők voltak az egyetlenek, akik nem firtatták, miért hosszú a fülünk, és miért növök én jóval lassabban az ő gyermekeiknél, és hogyan lehetséges, hogy apa és anya nem öregszik.

– Soha azóta sem találkoztunk olyan embercsoporttal, amely ennyire hasonlóan harmóniában élt volna a természettel – mereng el apa.

– Mint az elfek? – próbál bekapcsolódni Gervid. Rájött, hogy nagyon is a témánál vagyunk már. – No, nekik legalább a hajviseletük hasonlított az elfekére. Mi szinte csak rövid hajú férfiakkal futottunk össze, talán csak Zack hordta hátul összefogva a haját, nem, Shevalan?

– Nemcsak a hajviseletük hasonlított a mienkre. Ők sem akarták leigázni a természetet, kivágni a fákat és beszántani a földeket, marhákat legeltetni – folytatja apa. – Ők megelégedtek azzal, amit az erdő adott. Ők jól tudták, hogy nem szabad túlvadászni, hogy a víz kincs, és az időjárást tisztelni kell.

Apa akkor volt a legboldogabb, amikor köztük éltünk, és hát valljuk meg, én is!

– Az a nép nincs többé, Shevalan! Eltűntek a föld színéről. Az indiántörzsek nagy része így járt, csak nekik nem volt ennyire tragikus a sorsuk, mint a mi törzsünké. Őket úgynevezett rezervátumokba zárták, mások beolvadtak a fehér emberek közé. Apa! – fordulok most felé. – Nem hagyhatjuk, hogy Metsär is így járjon, hallod?

– Hazamegyünk, és harcolunk fiam. Íjakkal és kardokkal harcolunk. Megértetted? – néz rám szigorúan, mert fél, hogy mire akarok kilyukadni. – És mágiával robbantunk mi is, nem TNT-vel, tűzkitörést fog Gervid közéjük vetni, nem vállról indított rakétát.

– Triandalas… – kezdene bele Shevalan, de félbeszakítom.

– Bárd, tekerj, és meglátod, mire képes a lőfegyver az íjakhoz és pengékhez edződött emberek ellen! Akkor fogod megérteni apát, ha azt látod!

Nem szólt többet, csak tekert.

– Állj! – emelem fel a kezem. – Itt kezdődik.

Némán peregnek a képek. Apa látszik a képen hátulról.

Sűrű növényzet, a lombokon át beszűrődő szikrázó napfény, és apa napbarnított háta. Hosszú haja homlokpánttal összefogva, a törzs szokásainak megfelelő madártoll jelezi a rangját. Íja a vállán, tegeze a hátán, a tőle megszokott fürkésző tekintettel halad a csapat élén. A kép lassan imbolyog, a lépéseim ütemére. A medál a nyakamban lógott, annak a szemszögéből látjuk most az eseményeket.

Apa hirtelen néz hátra, szeme rémült. Egy pillanattal később én is fordulhattam, mert a kép fordul. Indián harcosok kerülnek a képbe. Lándzsanyelekre kötözött prédát cipeltek, de most elhajítják. Átragadt rájuk is a mi félelmünk.

Már nem látjuk őket. Csak az erdőt, az elsuhanó ágakat, erősen rázkódik a kép. Apát látni, ahogy rohan, és egy-egy levelekkel teli ágat, ami a mellkasomon himbálódzó medálnak ütközik, mert szorosan apa nyomában futok.

Ha nem életem nagy tragédiáját néznénk éppen, akkor biztosan azt csodálnám éppen, mennyivel élethűbb a bárdok módszere a 3D mozinál. Hangja nincs ugyan a képsornak, de mind ösztönösen kapkodjuk el a fejünket az apáról visszacsapódó ágak elől.

Már látni a fák közül a falut. Pontosabban a füstoszlopokat, amik a sátrak helyén indulnak és az égig kígyóznak.

Kiérünk a tisztásra. Megtorpan az őrült rohanás. Bennem felidéződik az égett bőr és a vér szaga is, és a tűz ropogását is hallom.

Amit mind láthatunk: Földön szanaszét heverő emberek, üveges tekintetek, rémület és fájdalom az arcokon, és vér mindenütt. Csupa asszony és gyermek, egy-egy öregember.

– Mind a barátaim. – mondtam a vetítést döbbenten néző Gervidnek.

– És azok? Más az öltözet, de ők mind életerős férfiak – mutat a képbe néhány helyre Gervid.

– Ők lehettek a támadók. Igazam van? – kérdi Shevalan.

– Látjátok a különbséget? – kérdi apa. – Belőlük nyílvesszők állnak ki és tomahawkok. Na és a falu lakói? Nem láttok mást, csak vértócsákat. A mészárlás lőfegyverekkel zajlott. Védtelenekre támadtak a gyilkosok. Kifigyelték, mikor indultunk el vadászni…

– Most örülhettek, hogy Shevalan képeinek nincs hangja, – veszem át a szót, miközben apa ökle már fehéredik. – mert fülsiketítő lenne a fájdalmas ordításom dolby sztereóban. Az ott az imádott feleségem és a kicsi leánykánk. Ott az üszkös sátorrudak alatt. Látjátok a kezecskéjét? Mintha csak aludna! Csodaszép: apró, törékeny, maszatos! Annyira reménykedtem, hogy volt értelme az édesanyja önfeláldozásának, hogy testével óvta a gyermekünket! De az istenek nem hallgattak meg. Sem Seryn, sem az indián szellemek, sem pedig az elf Öröklelkek, de még a fehérek állítólag oly irgalmas Istene sem.

– Most mi történik? – kérdezi Gervid, mert csak sötétséget látunk.

– Rájuk borultam, velük akartam halni. Ekkor én már nem üvöltöttem, csak a zokogás rázott, de emlékszem, hogy ekkor dördült fel a többi harcos torkából az ő üvöltésük. Tízszeres hangerő, megszázszorozott fájdalom. Feleségek, gyermekek, édesanyák, nővérek. Az ő veszteségeik…

Elcsuklott a hangom.

– Az én Levanderem volt az egyetlen igazi harcos, aki akkor a faluban volt. – folytatja apa. – Még néhány fiatal fiú, még nem voltak férfivá avatva, és két öregember. Az én hibám! Mindig azzal vádoltok, hogy túlbiztosítok mindent, de most ti is látjátok, hogy mit hoz a „Mi baj lehet?” hozzáállás!

– Lehetett számítani ekkora mészárlásra? – kérdi Shevalan.

– Kellett volna…

– Nem, apa, nem lehetett! Akkor már három éve egyetlen egyszer sem jöttek. Sem tárgyalni, sem ijesztgetni! Prémekért jöttek csak, békés kereskedők. Honnan tudhattuk volna?

– Onnan, hogy mindig felkészültnek kell lenni! Mindig! – roskad magába az önvád miatt.

– Szóval Levander, – kezd bele Shevalan. – ő is önmagát vádolja? Ezért zokog még ennyi évszázad után is, ha eszébe jut?

– Nem tehetett volna értük semmit. Az enyéimet talán kimenekíthette volna, kihasználva a káoszt, de ő inkább kiállt a lövészek ellen. Le is szedett közülük jópárat, mégsem sikerült senkit megmentenie.

Közben peregnek tovább az események, újra fény látszik. Először csak az összeégett holttestek, akikről felemelkedtem, de aztán fordul a kép.

– Ó Öröklelkek! Levander! – döbben le Shevalan.

– Alig maradt benne élet – mondja apa a bárd szemébe nézve. Könnyektől csillog a szeme.

– Most meg megint mi van? – csattan fel Gervid. – Alig látszik valami!

– Százszor láttad Davidon kezét markolni a viharmadarat, nem? – Shevalant idegesíti Gervid türelmetlensége. – Te géniusz, ha a pap markolja a szimbólumát, szerinted mennyit látunk a szimbólum szemével?

– Okoskodó, inkább odanézz! – mutat rá Gervid egy pontra a keskeny sávon át átszűrődő fénycsíkban. – Te talán felismered mi az?

– Bizony. Ott látszik a lényeg! – mondom. – Az ott egy pisztolygolyó. Ha nincs Davidon bácsi kitartása, hogy a fejembe verje a gyógyítás imáját, anya már nem élne. A szervezet képtelen lenne így kilökni magából a fémet, mint ahogyan Seryn varázslata képes. Rosszabb talán még a kegyetlen heggyel ellátott hústépő nyílhegynél is!

– Látod, Shevalan, mire képes egyetlen golyó? – néz mélyen barátja szemébe apa.

– Pont amire egy nyílvessző egy metsäri kezében. Ti képesek vagytok egy lövéssel ölni…

– Ez évszázadokkal ezelőtt volt, Shevalan. Hatlövetű coltok voltak, nem is voltak pontosak, felvehette velük a versenyt egy íjász. De te sorozatlövő fegyvereket vinnél haza! Célozni sem kell tudni vele, csak pásztázni, úgyis eltalálsz mindent abban a vonalban. Az otthoniak annál is kevésbé felkészületek erre, mint ennek a falunak a népe volt! Ez a nép nincs többé. Egyetlen asszony vagy leány sem maradt közülük. A férfiak más törzsekbe olvadtak be. Még Drounnak sem szánhatsz ilyen sorsot, Shevalan! Köztük is élnek ártatlan emberek!

Csend a válasz. Apa folytatja:

– És ha egy drouni megkaparint egyet is a töltött gépfegyverekből? Micsoda vérengzést csapna! Hogy is mondtad? Piacokon, esküvőkön, vagy csak házról házra járva egy utcán?

„Szedek majd össze statisztikákat az első meg a második világháború áldozatainak számáról, ha a Rauhall követét nem hatja meg ez kicsi, de szívbemarkoló példa. Tele van a net filmekkel és képekkel. Ha kell Hirosimát is megmutatom…” – gondolom épp, amikor Gervid töri meg a csendet:

– Most mi történik? – Csak ő nézte tovább a képeket, minket lefoglalt a tanulságok levonása. – Újabb támadás jön? – következetett a mágus, amikor a szeretteiket sirató harcosok felpattantak és körbe pásztáznak kifeszített íjakkal.

– Az történt ekkor, hogy apa kimondta a következtetését, hogy maradhatott túlélő, és hogy talán eljönnek a tizenkét halottjukért – közvetítem a hang nélküli képsort.

– Na és ez?

Alig látszik bármi is, össze-vissza forog a kép, a földet látjuk egészen közelről, már amikor épp nem a sötétséget. Aztán apa arcát felettünk. Egy ütést az állára.

– Uh! – nyög fel Shevalan.

– El akartam indulni bosszút állni. – magyarázom a látottakat: – Bevágtatni a városba, és halomra gyilkolni a fehér emberek feleségeit, gyermekeit!

– Uh! – ez meg Gervid nyögése a túloldalról.

– Apa megmentett ettől…

– Nem úsztad volna meg élve – mondja Shevalan.

– Nem az volt a lényeg! – mondom. – A lelkemet mentette meg! Látod, hogy küzdünk? Én életemben nem harcoltam ennyire elementáris erővel! Kész csoda, hogy apa bírt velem.

– Kiteríthetett volna egy jólirányzott ütéssel – mondja Shevalan. – Láttam, hogy csinálja.

– Már épp gondolkodtam rajta, hogy ki kell-e ütnöm, – vallja be apa, – de nem kellett. Felfogta, hogy mi a helyes.

– Gondolom az a tíz fölénk hajoló fickó is épp erről győzködi – értelmezi a képsort Gervid. – Hm. mindenesetre fura, hogy nem avatkoztak be, meg se próbálnak szétválasztani benneteket!

– Minek? Egyikünknek sem kellett segítség, ezt ők is tudták. Én nem tudtam volna kárt tenni apában, ő meg nem akart énbennem. Ahogy ők már azt is tudták, hogy nem hozna helyre semmit a bosszú. Apának igaza volt.

– Kölyök voltál még, Vadász! – kel védelmemre apa. – Már férj és apa, de még forrófejű kamasz.

– Azt mondtad, egyszer majd megköszönöm neked, hogy megóvtál önmagamtól. Hát nem egyszer köszöntem meg, apa! Talán sosem mondtam még, de számtalanszor adtam hálát neked! Te is tudod, hogy mi zajlott volna le: Bevágtattam volna a városukba, és első utam a kocsmához vitt volna. De nem a kétszárnyú lengőajtóhoz, hanem az ablak alá. Csendben, sötétben lopakodva, belesve, hogy ünnepelik-e a „hőseiket”, akik életüket áldozták fel, hogy megszerezzék az új földeket. Még több düh gyűlt volna össze a lelkemben, ha látom, hogy már a jövőt tervezgetik, és úgy indultam volna az első házhoz. Megtanítottál arra, hogyan osonhatok hangtalanul, láthatatlanul, mint egy árny. És én használtam volna a tudást. Akkor pont úgy éreztem, hogy az lenne az igazságosztás, ha ők is halott családot találnak odahaza. Nem tettem meg, de álmaimban még mindig kísért az elképzelt gyermek szeme! Rémült és vádló, de legfőképp ártatlan. Áldalak, apám, hogy ez nem történt meg!

– Egy küldött valóban bárhova bejut, Valdamas, de soha nem öl indulatból. Sem pedig személyes bosszúból. Apádat ugyan sosem láttam ítéletvégrehajtás közben, de nagybátyádat igen – osztja meg Shevalan a tapasztalatait az Igazságosztókról.

– Pethronas? – kérdez vissza apa. – Mondd, ő hogy van?

– Oh, majd ki csattan! – válaszol helyette Gervid. – Hagyta a barátunkat napokig szenvedni. Hát, ha egy Igazságosztó nem is öl személyes bosszúból, de meghalni azért hagyna kicsinyes bosszúból. Az nem számít ölésnek?

– Gondolj bele, Gervid, – védi a kínzóját maga Shevalan. – akkor még nem tudhatta, hogy nem én cselekedtem mindezt, hanem Saironthal.

– Belegondolok, barátom. És tudod mire jutok? Arra, hogy Pethronas nem gyengeelméjű. Miután elmondtam neki, hogy bélyeget fedeztem fel a hátadon, az Odaadás bélyegét, mégpedig pont ugyanolyan rajzolatút, mint a vörös boszin, tudnia kellett. És ő ennek tudatában sem hagyta a magistärt, hogy gyógyítson téged. Ja igen! – fordul most apa felé a mágus. – Nehogy még egyszer azzal gyere nekem, hogy az elfek tisztelik az életet, a szabadságot! Shevalant egy hétig tartották egy barlangcellában! Szép kis módszerek! Még, ha törpék találták volna ki, azt megérteném, hisz ők zsigerből utálják az elfeket, és nem mellesleg imádják a barlangokat! De ilyen még egy embernek se jut eszébe! Mondjuk az emberek nagy része nem is nagyon tudja, hogy az elfek mennyire nem bírják a barlangot és a bezártságot…

– Ne haragudj Pethronasra, Shevalan! – húzza el a száját apa. – Elragadhatták az érzelmek. Tudod, engem szeret a világon talán a legjobban, és téged okolhatott az eltűnésemért.

– Pedig magát is okolhatta volna! – kötekedik tovább a félelf. – Ha nem rakta volna le a kölyköt, mind épségben kijutottunk volna az akkor már nyitva álló térkapun át.

– És talán már mi is halottak lennénk – lep meg apa.

– Hogy érted? – kérdem. – Azt hittem, mindig erre vágytál! Hogy bár ne kaptam volna sokkot, bár ne hátráltam volna ki Gervid védő varázsgyűrűjéből…

– Erre vágytam, Vadász, igen. De ha hinni lehet a syrroni követnek, akkor már levadásztak volna engem is.

– És miért ne lehetne hinni? – sértődik meg Shevalan. Fel is pattan, felháborítja a feltételezés is.

– Ülj vissza, bárd! Elmondom, mi jutott eszembe az éjjel! Egy régi história, ami csak most nyert igazán értelmet. Persze csak akkor, ha tényleg az van mögötte, amit sejtek.

Ugyanez a történet más szemszögből

Olvastad a Vigyél haza című regényt? Ott Ádám ki nem mondott gondolataiból ismerhetted meg a történetet. Nem fedheti fel Vanda előtt az igazi okát annak, miért is nem akar kötődni többé emberhez:

– Volt feleségem.

Lágyan megszorítom a szívemen fekvő kezét. Érzem, hogy simogatni próbál. Csüng a szeme az enyémen. Várja a folytatást. Azt hiszem, megnyugtatná, ha némi magyarázattal szolgálnék, miért nem akarok kötődni.

– Az első feleségem a világ legszebb kislányát szülte nekem. Boldoggá és büszkévé tett. Azt hiszem azok voltak életem legszebb évei… – elszorul a torkom, de még kimondom: – amíg el nem vették tőlem őket! – érzem, hogy elcsuklik a hangom.

Fejezetek

A történet földi helyszínei

Az Emlékezz rám! regény helyszínei
Az Emlékezz rám! regény helyszínei google térképen

A történet földi eseményei - Vanda naptárbejegyzései

2018 április naptár
Vanda naptárbejegyzései 2018 áprilisában

Észak-Pylvis országai

Milyen ifjú egy elf vagy félelf?

Emberként nem könnyű emlékezni, hány évesen számít gyereknek, fiatalnak vagy épp öregnek egy elf vagy félelf. A táblázat segít kiigazodni, az emberi korhoz hasonlítva a másik két faj öregedését.

Életkortáblázat: elfek, félelfek kora hasonlítva az emberi életszakaszokhoz

Az ősi Rhyom kiterjedése

A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időpontjai

legfontosabb események évszámai syrroni időszámítás szerint
A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időontjai

A VII. impériumháború-, Shevalan és Levander életének főbb időpontjai

Emlekezz rám! regény idővonala
Az Emlékezz rám! regény quintarisi idővonala: Shevalan, Levander, és a VII. impériumháború eseményeinek legfőbb időpontjai

A történet quintarisi helyszínei

a regények helyszínei (Édes otthon és Emlékezz rám!)
A regény eseményeinek főbb helyszínei. (a Metsäri jelölő helye nincs megerősítve)

A történet földi eseményei - Vanda naptárbejegyzései

2018 április naptár
Vanda naptárbejegyzései 2018 áprilisában

A történet földi helyszínei

Az Emlékezz rám! regény helyszínei
Az Emlékezz rám! regény helyszínei google térképen
Vandasymbol

Olvass tovább a
"KÖVETKEZŐ >" gomb segítségével

A VII. impériumháború- és Shevalan és Levander életének főbb időpontjai

Emlekezz rám! regény idővonala
Az Emlékezz rám! regény quintarisi idővonala: Shevalan, Levander, és a VII. impériumháború eseményeinek legfőbb időpontjai

A történet quintarisi helyszínei

a regények helyszínei (Édes otthon és Emlékezz rám!)
A regény eseményeinek főbb helyszínei. (a Metsäri jelölő helye nincs megerősítve)