IV. Igazságosztó
Léptek és ajtó kilincs halk nesze.
– Cseréld le a borogatást és a kötést! Adj neki enni, ha már magánál van, de ne maradj nála sokáig! – Szigorú hang. Metsäri kiejtés. Csukódó ajtó. Kattanó zár.
Végre! Rájöttem kinek a hangja: Peng! Metsär egyik végrehajtója. Árny. Akkor küldik őt, ha elfeket gyilkolnak emberek távoli országokban. Igazságot szolgáltat.
Egyszer, úgy négyszáz éve tanúja voltam hogyan hajt végre egy küldetést egy igazságosztó:
Egy reggel hívatott a dominátor, hogy számoljak be, mi történt azzal az elffel, akit a városunkban járó, fennhéjázó meryni nemesek megaláztak, megöltek, majd meggyaláztak. Szerencsétlen semmi kivetni valót nem tett, csupán egyenrangúnak tartotta magát velük. Már másodszor kellett elmondanom a tanácsnak, de ezúttal egy idegen elf is volt közöttük. Rezzenéstelen arccal hallgatta, pedig az eset szívbe markoló volt.
– Kísérd el Penget, Shevalan! – utasított a dominátor a beszélgetés végén. Szokatlan volt, hogy felállt kikísérni a vendégét.
Az idegen kilépés előtt fejére húzta fekete köpönyegének csuklyáját. Így még kevésbé tűnhetett fel bárkinek is, amit fekete homlokpántja rejtett: a hegyes fülek. Miután Peng kilépett az ajtón, engem a dominátor egy pillanatra visszatartott. Együttérző volt a hangja:
– Shevalan, hagyd őrá a szomorú kötelességet, de segítsd őt, ha megszorulna!
Akkor csak meghajoltam búcsúzóul, és siettem Peng után. Napnyugta előtt értettem csak meg, mitől akart megóvni a dominátor.
Előbb a kegyetlen tett helyszínére vittem a küldöttet. A megcsonkított testet már előző nap elvitték az elfek, és tisztességgel eltemették, de Peng így is maga előtt látta, hogyan történhetett. A vért nem sikerült nyomtalanul lemosni a meszelt falakról, az asztallap sérült széle is árulkodott, a kitört lábú szék is még ott támaszkodott a falnál. A padlót sem csiszolták fel: íves, mély bevésődések a deszkákon, a dulakodás nyomai Peng számára felidézték a sarokba szorított vad és a három irgalmat nem ismerő vadász halált hozó táncát.
Fél nap kellett, hogy beérjük őket. A városban nem tudtuk meg, merre tartottak. Én már fel is adtam volna, de Peng megszállottan olvasta a nyomokat. Számára úgy meséltek a szikkadt sárrögök, a kimozdult kövek, a letaposott fűszálak és a törött gallyak az úton, mint számomra a históriáskönyvek tintával írott betűi. Az ő szemének a paták lenyomatának formája, nagysága, mélysége, távolsága, mind más és más utazó történetét mesélte. Nem is mentünk más vándorok nyomában csak azt a három erős harci lovat követtük.
Peng arca mindig rezzenéstelen. Most is egészen biztosan az volt, és az előbb is, amikor nem engedte a magistärnak, hogy meggyógyítson.
Az előbb? Vajon mikor volt az az előbb? Meddig alhattam…? És meddig kell még itt feküdnöm magatehetetlenül? Még a szemem sem tudom kinyitni… Pengtől függök…!
A hang alapján egyértelmű: Peng most is rezzenéstelen arccal dönt – ezúttal felettem!
Soha nem felejtem el azt az estét, amikor beértük a három merynit. Azért könyörögtem az Öröklelkekhez, hogy soha ne álljak Penggel szemben, amikor „igazságot szolgáltat”, és most mégis ez történik?!
Lehetetlenség Peng elől elbújni. Aznap is megszállottan olvasta a nyomokat, és egyre frissebbeket talált. Egy ideje már száron vezettük a lovakat, de amikor megsejtette, hol lesznek, kikötöttük a jószágokat, hogy hangtalanul közelíthessünk.
Épp tábort készültek ütni. Egyikük már a tüzet rakta, másikuk még nyergelte le a lovát, a harmadik fennhangon szidta Rauhallt, amiért megtűrik maguk között az elfeket.
– Szégyent hoznak az emberi fajra! Minek is ezeket a kőfalak közé engedni? Mivel különbek az állatoknál? – dühöngött, miközben elhajította tőrét. Az sokáig pengett még a fatörzsben.
– Most biztos megróna az egyik okoskodó, hogy bántasz egy élő, lélegző lényt – kacagott fel gúnyolódva a másik. – Ártatlan az a fa, mit vétett néktek, urak?!
– Ennek is az lett a veszte, hogy képes volt beszélni! Ezeknek a vadonban a helyük, ölelgessék csak a fákat – röhögött fel a tüzet csiholó. – Talán fel sem tűnt volna a hegyes füle, ha nem kel a kutya védelmére. Ha meghúzza magát csendben, még élhetné végtelen hosszú, de üres életét.
– Talán nem volt jogom belerúgni a kutyába? Talán nem vagyok felsőbbrendű egy négylábú dögnél? Talán nem vagyok felsőbbrendű a fákon élő, satnyatestű, vágottszemű vadaknál? – harciasan húzta ki kardját a hüvelyéből, lendületből ez égnek emelte, mintha a fegyver bizonyítaná az ember felsőbbrendűségét.
Én szinte fel sem fogtam a surranás hangját, csak a fájdalmas üvöltést. A felsőbbrendű lény kezéből kihullott a fegyver, ijedtségtől és fájdalomtól kidülledt szemmel vergődött. Karja a magasban az érző és lélegző fához szögezve, de úgy tűnt, a fa nem bánja. Talán még büszkén is viseli ezt a csekély fájdalmat. Most részese az igazságtételnek, utána majd gyantával fedi be saját sebét. A férfi hiába próbálta, másik kezével nem ért fel a nyílvesszőig, hogy letörje, és kirángatni sem tudta a fából. A csuklója lágy részén, a két csont között hatolt át a vessző, és most az a kérdés, hogy a vessző az elszántabb vagy a férfi.
Én még a vergődőt figyeltem, és a segítségére rohanó társát, de Peng már nem állt mellettem. A tüzet rakó férfi is felüvöltött. Mire odanéztem, az ő kezéből is egy sólyomtollakkal felszerelt nyílvessző állt ki. Ő sem mozdulhatott, mert a vessző az alkarján áthatolva a földből kiálló tuskóba fúródott. Szabadulni próbált.
Mire megláttam Peng árnyát a fák közt suhanni már a harmadik vessző pihent megfeszített íját tartó ujján. Csupán egy szempillantásnyit pihent az a nyíl, mielőtt belecsapódott a társát mentő férfiba. Reppeni nem is láttam, gyorsabb volt a szemem pillantásánál.
Őt sem sebezte halálra. Már épp letörte a társa csuklójából kiálló vessző szárát, amikor Peng az ő magasba nyújtott bal kezét is a fához szögezte, odaszorítva a felsőbbrendű merynit is újra. Harmadik társuk túlüvöltötte őket, amikor a saját kezére fötörte a parazsat, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát. A vessző lángra kapott.
Csupán egy pillanatra kaptam oda a fejem, de mire visszanéztem, Peng már körbe is ért a kötéllel a fa körül, foglyul ejtette a két meryni nemest.
Közben a nyílvessző elhamvadt, amely a tűz közelében tartotta harmadik társukat. Elszabadult és felbőszülten rohant neki Pengnek. De rá kellett döbbenie, hogy felhólyagosodott keze még csak a hüvelyből sem képes előhúzni a kardot. Bal kézzel próbálkozott hát. Peng is előrántotta a fegyverét, és könnyed mozdulattal fegyverezte le támadóját. Az viszont nem adta fel. Teljesen elvesztette önuralmát. Torkaszakadtából üvöltve támadott. Peng kardja irányt váltott a levegőben, körívet kezdett lefelé, és balra kezdte hasítani a levegőt. Utána meg az útjába kerülő combizmot. A férfi térdre rogyott, majd előre zuhant. Ordítva görnyedt össze a földön fekve, ép kezével próbálta a sebét elszorítani.
Addig csak hallomásból ismertem az árnyak tetteit. Már reggel, a dominátor szobájában lopva figyeltem a sötét, alig látható rajzolatot Peng fekete homlokpántjának közepén. Úgy mondják, a küldött harmadik szeme. Valójában egy Figyelő varázsjel. Metsärban valaki óvó szemeivel vigyázza a küldöttet, de ugyanakkor felügyeli is tetteit. Fel sem merülhet az önkényesség, a személyes bosszú, a kiszabott büntetés mértékétől való eltérés. Ítéletvégrehajtás a feladat. Rend és fegyelem. A küldött maga is elf, így kötelessége óvni az életet, csak akkor veheti el, ha azzal további gyilkosságokat előz meg.
Amikor Penget figyeltem, megértettem a dominátor szemében megcsillanó együttérzést. Ő tudta, mi vár ezekre a gyilkosokra.
Egy perccel később mindhárman előttünk térdeltek. Csuklóik elől, sarkaik hátul összekötve, a kötél folytatásával pedig a derekukhoz rögzítve. Így képtelenség felállni.
Peng egyesével sorolta el bűneiket, hibátlan kiejtéssel beszélve az meryniek anyanyelvét. Az elején még hangosan kellett beszélnie, hogy jól hallható legyen a vád, a dühös szitkozódás így is elnyomta a hangját. Mindegyiknek egyenként felajánlotta, hogy válasszák ki a büntetés módját. Kétlem, hogy Peng akár halvány reményt is fűzött hozzá, mégis végig mondta nekik az egészet. Ők viszont egymást erősítve jelentették ki, hogy egy meryni férfi inkább meghal, mint hogy visszatérjen Merynbe az elfekkel kötendő béke követeként.
Peng előzúzta az elsőrangú acélból készített tőrét, ellenőrizte az élét, előbb a szemével, majd az ujjával, aztán megtette a következő ajánlatát: megtarthatják szánalmas életüket, és bebizonyíthatják, hogy érnek annyit, mint egy elf: képesek életben maradni, eljutni a többnapi járóföldre található lakott településre, túlélve a vadont.
Az égett kezű hatalmasat köpött felé, de nem találta el.
Ennek a második lehetőségnek az ára az volt, hogy fegyverforgató kezeiket soha többé nem emelhetik senkire. Peng rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy százszor inkább a hősi halált választják, és hogy Meryn jogos bosszúja lecsap majd. De akkor és ott nem az csapott le, hanem Peng tőre. Megszabadította a felsőbbrendű lényt a karjától, amely nemrég a kardját lendítette magasba. Hangos üvöltés rázta meg az erdőt. Jobb felkarjának csonkjából spriccelt a vér, beterítette a döbbenten elhallgató társait. Másik karjával megpróbált támadni, de ahhoz még mindig rögzítve volt az élettelen karja. Peng a földre borította a férfit, aki képtelen volt mozdítani a derekához kötözött lábait, ép karjára pedig rátérdelt. Döbbent csendben figyelték mind, ahogy a tőr pengéjét a két csukló közé csúsztatta. A bal kézfej küzdött, hogy elkapja Peng kezét, de a jobb csukló már semmit sem tehetett, hisz már nem volt a meryni testének része.
Peng mozdulata Gyors volt, a kötelet úgy vágta át, hogy elég hosszú darab maradjon.
– Add a csonkod! – mondta.
De a férfi nem moccant.
– El akarsz vérezni?
Már mégsem a hősi halál érdekelte a felsőbbrendűt. Hagyta, hogy Peng elszorítsa a karját.
A másik végen az égett kezű kezdett újra káromkodni, amikor Peng a középen térdeplő férfi felé közelített.
Ő volt az, aki mentette a társát. A küldött őt nem látta fegyvert rántani, ezért előbb megragadta a csuklónál összekötözött kezeit. Megvizsgálta, megtapogatta, végül döntött. Bal kéz. Az a férfi nem átkozódott, és nem rángatózott. Fájdalmas üvöltése is rövid volt. Elnyomta inkább. Neki csak a kézfejétől kellett megválnia, mert Peng benne meglátta a bűnbánat szikráját.
Az égett kezű még ekkor sem mutatta sem a megbánás, sem a megadás jeleit. Nála nem volt kérdés, melyik a kardforgató keze. Tisztán látszott, amikor az ép kezével próbálkozott, hogy ballal ügyetlen. Peng nem bízott az égés okozta károkban, ráadásul ő tűnt a legbosszúszomjasabbnak mind közül. Ő akkor is vonaglott, rángatózott, de csak a saját kínját fokozta, mert nála nem volt elég egyetlen vágás. Ahogy fogyott a vére, fogyott az ereje is, végül már a folyamatos káromkodást is alábbhagyta.
– Fiú! – szólított meg most engem az igazságosztó. – Tartsd célra az íjad, és ne habozz, lőj, ha kell!
Tettem, amit mondott: távolabb léptem, és megfeszített íjamon a nyíl hegyét körbejárattam rajtuk. Az erdő madarai és a tücskök már azóta hallgattak, hogy elkezdődött a végrehajtás. Most végre a meryniek is csendben maradtak. Az első hang, ami megtörte a csöndet fémes hang volt: Peng lassan húzta ki hüvelyéből újra a kardját.
A következő pedig, amit hallhattunk Peng szavai voltak. Fennhangon szólt, de nem hozzám, és nem is a meryniekhez. Elf nyelven beszélt:
– Nyithatod a kaput!
A földön fekvők hátrafordították fejüket, amikor meglátták, hogy szemeim elkerekedtek, és már nem őket pásztázzák. Amíg bámészkodtak, Peng elvágta a kötelékeiket. A nagy vérveszteségtől, fájdalomtól képtelenek voltak támadásba lendülni, de még felkászálódni is alig tudtak fél karral és elgémberedett lábakkal.
– Itt az utolsó esélyetek meryni gyilkosok! – szólította meg őket anyanyelvükön. – Jobban teszitek, ha mihamarabb indultok, és kerestek egy biztonságos zugot, mert az éjszaki ragadozók lassan portyára indulnak.
Egy vizes tömlőt hajított át a kapun a túloldalra.
– Vizet adok nektek mára, élelmet és patakot találjatok magatoknak. Az erdő ellát mindennel. Terített asztal.
Az a férfi lépett át elsőnek, amelyik méltósággal viselte a rá kiszabott büntetést. A másik kettő egymást figyelte. Egyikük felénk fordult. Lábai bizonytalanul tartották csak, tántorogva indult meg felénk, ép karját Pengre szegezve.
– Átok minden elf…
Peng mozdulata követhetetlenül gyors volt: egyetlen lépés balra előre, s míg jobb lábát is melléhúzta, karjában a kard már lendült vízszintesen. A felkar lendületét tovább fokozta a könyékből forduló alkaré, az átkot szóró férfi nyaka előtt pedig egy csuklómozdulat adott még nagyobb sebességet a kard pengéjének. Az éles fegyver alig lassult le, mikor elmetszette a csigolyákat, tovább lendült, és ferdén hátrafelé állt meg.
Az égett kezű nem tudta befejezni a mondandóját: noha ajka és nyelve még formázta a szó ragját, de a lábam elé gördülő fej torkában már nem áramlott a levegő.
Peng csak egyetlen pillantást vetett hátra, aztán már a felsőbbrendű szemébe nézett. Nagy körívet írt le a karddal maga előtt hirtelen állítva meg a mozdulatot. Nem támadott és nem erőt akart demonstrálni, csak a vérttől szabadította meg a pengét. Mindkét férfi döbbenten nézte a jelenetet. Egyik már a túloldalról, a másik még innen. Az innensőt sem kellett tovább ösztökélni, hogy fogadja el a második ajánlatot. Hátrálva indult meg a kapu felé.
Peng nem sajnálta az időt ezután. Elvégezte az elfek halotti szertartását az emberen. Ez önmagában akár egy utolsó bosszúnak, hullagyalázásnak is tűnhetne egy meryni szemében. De én tudom, hogy nem ez volt a szándéka. Mi elfek ilyenkor is az életet óvjuk. A lelket segítjük az örök körforgásba visszajutni. Az árnyakat talán gyilkosnak tartják számon az emberek, de ők nem látták, amit én, és nem tudják, amit én tudok, elfként – az élet tiszteletéről.
Mire végeztünk, teljesen ránk esteledett, de a vörös hold erős fénnyel világított a tiszta levegőben. Mielőtt elváltak útjaink, Peng a szemembe nézett. Engem vizsgált: vajon mit gondolok róla, a három meryniről vagy épp Metsärról. Egyik fürkésző szeméből a másikba néztem, aztán megakadt a szemem a különleges rajzolatú jelen a homlokpánt közepén, Peng harmadik szemén. Az a valaki is vizsgálhat most engem odaát, aki megnyitotta és bezárta Peng utasítására a térkaput. Vajon szövetségest lát bennem az a metsäri? Vagy elfajzott elfet, aki emberek közé született? Be sem fogadnának maguk közé, hiába tartozunk egy fajba.
Sőt Levandert sem, pedig ő Metsär szülötte! Kitagadta őt a szülőföldje, mert egy embert szeretett, és emberek közé ment vele. Neki szerencséje volt, nem úgy, mint a többi kitagadott metsärinak… De persze akkor, négy és fél évszázaddal ezelőtt, számomra Metsär egyenlő volt Penggel, Levander pedig még meg sem született.
Hogy keveredett ő ebbe a gondolatmenetbe? Talán úgy, ahogy minden gondolatomba?! Nem! Most más oka is van: Levandert ötvenhat éve ismerem, de csupán tizenegy éve tudtam meg, hogy ismeri Penget. Metsär óriási terület, egy tucat ország szövetsége, és mégis a két elf, aki számomra Metsärt jelképezte, egy és ugyanazon országból, sőt városból valók. Mekkora volt erre az esély? De a legmegdöbbentőbb, hogy tíz éve már egy család is lettek ők ketten, amióta Triandalas feleségül vette gyerekkori szerelmét, a megözvegyült Levandert. Peng ugyanis nem más, mint Pethronas Viisas’soturi, Triandalas féltestvére.
Pethronas sokkal idősebb. Még nálam is. Nemsokkal azután, hogy szemtanúja voltam annak az igazságosztásnak az út melletti tisztáson, kitört a VI. Impériumháború. A meryni-elf konfliktus kiéleződött, és Metsär úgy döntött, a küldöttek nem beszélhetnek többé mással személyesen, csak a dominátorokkal. Az a hír járta, hogy árulás történt. Sorozatban több küldöttet is csapdába csaltak meryni bérgyilkosok.
„Nem én voltam!” – járt folyton a fejemben – Én sosem árulnám el Metsär küldötteit!” Ha ezután valaha is lelkiismeret-furdalás gyötört, rémálmomban Peng három szeme figyelt engem.
Nem láttam Pethronast az imént, de hangja, – Peng hangja, – megrémített! Hisz az ő szemébe néztem utoljára, mielőtt elsötétült a világ. Pont azt láttam benne, amit aznap éjjel is, amikor a három meryni férfi ítéletét hajtotta végre.
Az övéinek ártottam, és ő nem tudja, hogy nem tehettem róla!
