XVII. Tűzerő
Jókedvűen tértem vissza Gervid és Zack mellé. Ugyan! Gervid rosszalló pillantásával és Zack irigy tekintetével mit sem nem kell törődni!
Sue kissé belepirult, amikor felszolgált italokat nekünk, s közben igazgatta sebtében összefogott frizurájából megszökött tincset. Jutalomból végigsimítottam a kezén, mikor letette elém a poharat.
Zack talán kínosnak érezte kicsit, így a nagy kivetített térképre terelte a szót.
– Még vagy tíz órát fogunk utazni. Mit szólnátok néhány filmhez?
– Nem bánom, Zack, úgyis azt mondod sokáig kell még itt ücsörögnünk mesélj hát nekünk földi legendákat!
– És mégis, milyen történet érdekelne elsőnek?
Összenéztünk Gerviddel, és egyre gondoltunk: Jó volna tudni, vajon mekkora pácban voltunk a sivatagban, hisz oda majd vissza is kell térnünk. Lássuk hát, hogy „mi baj lehet”!
– Tudsz-e nekünk mesélni arról, mire képesek a katonák tifelétek?
– Mesélni? Mutatni! Na lássuk a filmlistát!
Elhelyezkedünk a puha karosszékekben, mindegyikünk kényelmesen rálát a két nagy üveglap valamelyikére, amelyek az imént a térképet vetítették. Azok fogják megeleveníteni a legendát képekben, de egyenlőre csak írást látunk rajtuk. Zack megint egy üveglapon játszik, de ezzel már nem tud meglepni: az ujját azon húzogatja, az írást görgeti rajta. Fel, és néha le. Pont úgy, mint ahogy az egyik legendaismeret mesterem csúsztatta a keskeny asztalon Caldon Tervysso végtelen hosszú tekercsre írott híres balladáját a Varázslatos Csillagok Templomában. Keresgélt nekem egy versszakot, de az makacsul bujkált a sorok közt. Ő izgatottan tologatta a tekercset, én meg egykedvűen figyeltem, hogy új sorok jelennek meg az asztal közelebbi végén, más sorok meg eltűnnek a szemem elől a túlvégen. Unalmamban a fejem támasztottam a könyökömön, de mikor már visszafelé húzta, azt figyeltem, mikor lép majd rá a tekercs aljára, ami már a lábánál gyűlt a földön.
Zacket még kevesebb érdeklődéssel figyeltem, mert még annyi mókára sem számíthattam, mint mikor a mester végül csak rálépett a kincset érő ősi tekercsre. Az üveglapon végtelenül gördültek a sorok. Végtére mégis megállt, és rámutatott egyre hosszan.
– Ez jó lesz!
Elindult a vetítés: a két nagy üveglap tele lett vízióval.
Eleinte Zack még folyamatosan kommentált, de mostanra hagyja, hogy magával ragadjanak a képek és a muzsika összhangja.
Már tudjuk, hogy a fekete sólyom, a legenda címében nem madárra, hanem egy gépmadárra utal. Összenéztünk Gerviddel, amikor megláttuk a képeken! „Szóval helikopter a neve!”
– Gépmadár – Gervid agya már erősen dolgozik az új ismeretek befogadásán. – Ezt lőhettük volna napestig, íjászom! Páncélozott, mint egy lovag. Vagy inkább tízszer annyira!
– Nem is volt rossz a sárkány hasonlat, mert tüzet is okád!
– Hát ahogy elnézem ezeket a tűzlabdákat, elfog a sárga irigység! Ki kell próbálnom, gyakorolni, fejlődni! Lepipálni a többi mágust!
– Eszedbe ne jusson itt és most!
– Nem hülye vagyok, Shevalan! Zseni – vetette oda, de már folytatta is a tűnődést: – A kilövésem gyorsasága egész jó, de a végén vagy háromszor akkora robbanást kell belevinnem! Kérdés, hogy csak arányosan több manával tudom-e ezt elérni…
Tudom jól, hogy miért töri ezen a fejét a mágus. Láttam magam is, hogy ő mire képes. Először tíz évvel ezelőtt, Rauhall ostrománál:
Gervid a falakon állt, Triandalas mellett, ritkán mozdult el mellőle.
Az íjászok megállás nélkül lőtték a tüzes nyilakat, ritkítva a támadók áradatát. A második hullám már szervezettebben közelített. Nem úgy rohantak csatabárdokkal meg kardokkal hadonászva, mint az első támadás azóta sündisznóvá változtatott áldozatai. Ők jókora fa pajzsok alatt közelítették a várfalat. Aprókat lépkedtek, ki-kilesve, hogy mikor érkeznek az elf nyilak. Hiába égtek a vesszők, nem tettek nagy kárt az erős pajzsokban.
Gervid odasúgott valamit Triandalasnak, ő bólintott. A mágus kinyújtotta jobb karját a masírozók felé, és rúnát rajzolt a levegőbe. Látványosra szánta, így ujjának rajzolata vörös fényben izzott a levegőben, míg a szél szét nem borzolta. De addigra szélesen elnyúló, lapos, fekete felhő alakult a semmiből a pajzsok tengere felett. Hirtelen zuhant le, kopogtak a fekete cseppek a pajzsokon, fel-fel pattanva, mint a jégeső.
– Várj! – emelte fel ökölbe szorítva kezét Gervid. – Megvárjuk, míg beleivódik a fába!
Nem bízta a természetre a folyamatot, elmormolt gyorsan még egy igét.
– Most! – mutatott előre hirtelen.
A metsäri íjászok nem moccantak, csak egy pillanattal később, amikor Triandalas keze is megtette ugyanezt a mozdulatot.
Ezalkalommal nem hamvadtak el az apró lángok, hanem fellobbantak. Tűzbe borították a támadók nagy részét, azt a részt, amit Gervid fekete cseppjei megáztattak. Üvöltve dobálták el a lángoló pajzsaikat, és egymást taposva menekültek. Nem jutottak messzire, mert ruhájuk is lángolt már, oda is jutott a halált hozó gyúlékony cseppekből.
A hátsó sorok megtorpantak. Nemcsak az irtózat miatt álltak tanácstalanul. Társaik itt-ott még lángoló, és mindenütt füstölgő tetemein kellett volna átlépdelniük. A visszavonulást jelző kürtszó késlekedett. Még így pajzsokkal takarva is egyértelmű volt, hogy a katonák tanácskoznak: össze-összekoccantak a pajzsok szélei, ahogy forgolódtak. Egyszer csak lassan, nagyon lassan hátrafelé kezdtek lépkedni, tartva az alakzatot és a pajzsokat.
A támadás kürtszava hangzott fel. A hátrálás megállt, de a roham nem indult meg.
Feszült várakozás következett. Triandalas parancsot adott a nyílvégek meggyújtására, hogy döntést kényszerítsen ki az ellenfél vezetéséből. Látványos volt az esti szürkületben a falak vonalának ívét fénnyel megrajzoló apró lángok lobogása.
Ekkor hasított a döbbent csendbe végre a kürt. A visszavonulás parancsa.
Aznap este a herceg palotájában tanácskozó szövetséges hadvezérek mind egy véleményen voltak: másnapra ostromgépeket vagy ostromtornyokat vártak. Nemcsak a mai „égő” vereségből következtettek erősebb ellenlépésre, de a kémek is jelentették, hogy írtja a domb mögötti erdőket az ellenség. Megegyeztek a mágusokkal a taktikában, és ők elvonultak felkészülni.
És a tornyok jöttek is. Hangos csikorgásuk még a csatakiáltásokat is elnyomta, felállította szőrt a hátunkon. A monstrumok lassan, de biztosan közeledtek. A város körüli mezők csak enyhén emelkedtek, de így is nehéz volt vontatni a tornyokat.
Triandalas már türelmetlenül nézet Gervidre, de az csak fölényesen vigyorgott rá!
– Nyugi, apukám! Hadd jöjjenek csak közelebb! Annál jobb lesz a móka, minél jobban elbízzák magukat.
És amikor Gervid végre elérkezettnek látta az időt… Na az nézett úgy ki, mint a helikopterből kilőtt tűzgolyók a földi legenda képsorán. A tenyeréből lőtte. Üstökösként hasította a levegőt, és nem tévesztett célt. Sem Gervid tűzgolyója, sem a többi mágusé a fal távolabbi részeiről.
Peregnek a látványos képek, megkapó zene kíséri őket, a háború hangulatát idézik fel bennem.
Rengeteg a kérdésem, Zack pedig lelkesen válaszolgat. Soha nem volt még ilyen könnyű dolgom, amikor egy haderő képességeit kellett felmérnem. Eszébe se jut gyanakodni, miért akarok mindent tudni. Kiderítettem, hogy miféle erővel bírnak a katonák fegyverei, amikkel farkasszemet néztünk a sivatagban. Láttam a képeken jóval erősebb tűzfegyvereket is, és harci járműveket, erős pajzsokkal. Páncélzattal, ahogy Zack hívta. Jó ötlet, hogy nem magukra veszik fel a páncélt, mint a lovagok. Mindig is komikusnak találtam, ahogy csörömpölve vonulnak végig a palota kőpadlóin. Egy elf sosem bújna ilyen maskarába! Számunkra fontosabb a mozgékonyság, hogy futtában pattanhassunk lóra, és hogy elugrálhassunk a lassú kardcsapásaik elől.
Zack mesélt arról is, hogy az Amerikai Egyesült Államok nevű országban vagyunk, ő annak a szülötte, és hálát ad ezért az istenének. Az amerikai hadsereg alapelve, hogy „nem hagyunk hátra senkit!”. Erről szól ez a legenda is: vissza kell menni megmenteni az ellenség gyűrűjében ragadt társaikat.
Nem hagyjuk magukra a harcostársainkat, ugye, Triandalas? Te sem hagytál ott engem, és most én is eljöttem értetek! Akkor te nemcsak a saját életed tetted kockára értem, de a háború kimenetelét is:
Aznap történt, amikor Rauhall külső várfalának keskeny nyugati nyúlványa megsemmisült. Az eredeti várfaltól száraz időszakban úgy hatvan lábnyira kanyargott a folyó, mert olyankor a fal alatti mellékág kiszáradt. A várbéli ásott kutak ivóvízkészletét tűzoltásra nem pazarolták. Az új falakat azért emelték, hogy a várvédők biztonságban lejuthassanak a folyóig, ha az ellenség körbe veszi a várost.
A hosszú békeidőkben megtelepedtek a keskeny területen a halászok, és kiszorult oda a messze-szagló halpiac is. Pár hete még csak a piaci tolvajoktól vigyázta rendet a városi őrség ezekről a falakról.
Most viszont Triandalas csapata kígyózott végig a nyúlvány falon, mert innen oldalba támadhatta a főkaput rohamozó sereget.
Rauhall ostromának hatodik napja volt. Reméltük, hogy kitartásunk meghozza gyümölcsét, és a drouni hadak feladják végre a hercegi város ostromát.
Egyszer csak fülsiketítő sivítás, majd óriási robaj rázta meg a levegőt. A mellkasomban is éreztem a robbanás nyomását. Egy ostromgép tűzgolyója találta el a falat. A fal közepe leomlott, óriási kövek hullottak a mélybe, metsäri íjászok zuhantak utánuk. Egyikük még elkapta társa karját, és az omladozó fal maradékán hasalva próbálta megtartani. A lába után kaptam, és épp csak sikerült megakadályozni, hogy a mélybe zuhanjon ő is, amikor mellkasa alól egy nagy kő kigördült. Már engem is húztak hátulról. Majd’ szétszakadt a testem! Két, egymásba kapaszkodó harcos súlya húzta a karjaim, három másik metsäri a lábaim.
Minden tagom fájt, amikor végre stabil faldarabra húztak be bennünket, és a hátamra gördülhettem. Zihálva pihentem, amikor belém hasított a felismerés: Triandalas és vagy két tucat metsäri íjász a fal hasadékának túloldalán rekedt. Mire ülésbe pattantam, már láttam, hogy özönlik az ellenség, diadalittasan mászik fel a falra. Egyes kövek kigördültek a lábaik alól, megnehezítve az alattuk mászók haladását. Egymással sem törődtek, hát még az elfekkel! Együttérzés nélkül tiportak a lezuhant holtakra. Megláttam egy drounit, aki a még életben maradt sebesülteknek megadta a kegyelemdöfést. Társai lökdösték őt jobbra-balra, hogy előrébb jussanak, felfelé, akár egymást is taposva.
Akiket felhúztunk, íjukat vesztették, a többiek mind lőttek, ahogy Triandalasék is a túloldalról. Fogytak a nyílvesszők, az ostromlók viszont még áradtak. Páran feljutottak, kardok pengése váltotta a nyílreppenések halk neszét.
Felmértem a terepet. Jól ismertem a várat. Tudtam, amit sokan nem, hogy pincerendszer húzódik odalenn. A külső bástyánál ér véget. Ott, ahová visszaszorulnak Triandalas elfjei. Megiramodtam, lefelé a fal belső lépcsőjén. Futtomban kiáltottam oda Gabrielnek, Triandalas jobbkezének, hogy vonuljanak vissza a nyúlvány falról a vár belső falai mögé.
Már csak huszan harcoltak, mire felértem a bástyára. Két sebesült, még életben volt, egy társuk készült őket behúzni a torony lejáratán, amikor kimásztam. Egy másik sérült hóna alá nyúltam, hogy segítsem őt visszavonulni, amikor Triandalasnak kiáltottam.
– Erre!
Vagy nem hallotta a nagy zajban, vagy csak nem ért rá megfordulni. Egyik katonája szólt neki, miután egy alulról felfelé irányzott íves vágással felhasította egyik támadója mellkasát, és egy másikat egy rúgással küldött vissza a mélybe. Őt az álla alatt találta el, miközben az épp kapaszkodott fel.
Akkor nézett hátra, és látott meg, hogy hevesen integetve hívom.
Utolsó akart lenni, aki belép a bástya lefelé vezető nyílásába. Minden harcosáról tudni akarta, hogy megmenekült. Én nyújtottam fel a karom, hogy a lejáratba lépő Triandalas után azonnal magunkra ránthassam a nehéz csapóajtót, elfordíthassam a reteszét. De ekkor a hadvezér teste rám omlott. Elkaptam estében, a mellkasa alá nyúlva. Harcosai azonnal átvették tőlem. Jobb is, hogy ők vitték, mert én lebénultam egy pillanatra a hátából kiálló rövid nyelű hajítóbárd látványától.
A fejünk feletti csapóajtó kezdte magát megadni a csatabárdok csapásai alatt. Már fény is kezdett beszűrődni, amikor a többiek leértek a sebesültekkel és eltűntek a járatban. Menjenek csak: egyértelmű, merre kell haladni!
Én egyetlen ugrással teremtem a lépcső alján, és a földalatti folyósó nehéz, vassal megerősített ajtaját félfordulat közben rántottam be magam mögött. A reteszt is lehajtottam, hogy időt nyerjek. Jól ismertem a herceg építősmestere által beépített mechanizmust, és tudtam, hogy most be kell indítanom! Ennek a bástyának már úgyis mindegy, hisz a fal nagy része romokban, a nyúlványt elvesztettük. Lefeszítettem hát tőrömmel a rejtett burkolatot az ajtó mellett, így már hozzáférhetővé vált a kövek közé rejtett kar. Még soha nem láttam, de hittem, hogy ott lesz. És ott is volt.
Már üvöltve csapkodták a vasalt ajtót a túloldalról, de én még a kar lehúzásával küszködtem. Vagy egy Andor féle erős harcosnak találták ki, vagy csak berozsdásodott a dohos pincerendszerben. Egész súlyommal nehezedtem rá, és akkor végre megmozdult. Óriási robaj hallatszott az ajtó túloldaláról. A bástya aljába rejtett robbanó anyag megtette hatását. A kövek összezúzták a bent lévőket, mintha csak bosszút állnának az ajtókért. Viszont az innenső oldalt is megrázta a robbanás. Menekülőre fogtam, mert kavicsok kezdtek a fejemre hullani.
Gyorsan utolértem a sebesült társaikat cipelő elfeket. Triandalas meglehetősen rossz bőrben volt. Szája sarkaiból lassan csordogált a vér, de társai még így is az ő parancsai szerint cselekedtek, míg nem vesztette eszméletét. Elágazáshoz értünk. Rövid instrukciót adtam, melyik úton igyekezzenek vele az ispotályba.
Én viszont felfelé indultam, hogy megnézzem a csapat másik felének sikerült-e a visszavonulás. Arra indultam fel, ahol pár perce lejöttem a járatba, gondoltam Gabrielék még ott lehetnek.
Ekkor újabb robbanás rázta meg a földet. Megtántorodtam, a falnak csapódtam. Beomlott az alagút az elágazásnál. Ha akartam volna se tudtam volna arra követni Triandalasékat. Még jó, hogy itt már van másik út is. Még mindig Gabrielék jártak az eszemben, ezért elindultam felfelé a vaslétrán.
Újabb robbanás, talán épp felettem. Kövek zúdultak a fejemre, visszaestem, le a kőtalapzatra. Még egy kő zuhant, és másra nem emlékszem…
