VI. Metsär titkai
Peng, Levander, Triandalas… felkavart emlékek.
Triandalas arcvonásait rajzokon láttam először. Levander rajzain. Akkor mesélt nekem először az ifjúról, akit valaha szeretett. Negyvenöt év után is pontosan emlékezett az arcára. Minden képen magabiztos volt és nyílt tekintetű. És teljesen élethű: ráismertem Triandalasra, amikor ő vil Azadyr özvegye után érdeklődött Rauhall városszéli fogadójában.
Ennek tizenegy éve. Akkor igazítottam útba, hogy megtalálja Levandert.
Legközelebb egy kivetített illúzióban láttam meg egy pillanatra, Cortina falai alatt, egy órával később pedig félholtan, Peng lábai előtt.
Peng Levanderre szegezte a fegyverét, nem engedte őt a haldokló Triandalas közelébe. De Levander szembe szállt az eltökélt fejvadásszal. Azután is, hogy az utolsó figyelmeztetésnek szánt nyílvessző a lába előtt fúródott a földbe. Rettegtem, hogy Levander nem is sejti, kivel áll szemben!
De tudta. Jobban is, mint én.
Peng az én számomra az igazságosztó volt. Levander számára viszont kiképzőtiszt, és most már sógor is. Féltettem Levander életét. Fogalmam sem lehetett róla, tudja-e, milyen határozott karok feszítik ki azt az ideget.
Penget négy és fél évszázada ismerem: könyörtelennek, és érzelmektől mentesnek. Tökéletes ura fegyverének, soha nem hibázik.
Levandert pedig akkor négy és fél évtizede ismertem. A szemem láttára vált serdülőből nővé, Andor vil Azadyr oldalán. Kezdetben annyit tudtam róla, amennyit elmesélt: hogy Metsär kivetette őt, mert heves a vére, örök lázadó, fegyelmezetlen. Ez csak megszilárdította bennem azt a Metsär képet, amit Peng alapján alkottam magamban: Tiszta erkölcsök, szigorú szabályok, engedelmesség.
Egy metsäri leányt szelíd szépségnek képzeltem volna, emberektől visszahúzódónak. Levander elf mércével valóban kissé tüzes, no de az ember asszonyokhoz képest persze a visszafogottság szobra.
És mégis fegyelmezett volt ő: erős akarattal, szigorúan őrizte Metsär titkait. Sosem mesélt a múltjáról, a családjáról, sem a barátairól, és elméjéhez sem férhettem hozzá. Andor is magával vitte a sírba metsäri felesége titkait.
Rauhall népe egyszerű családanyának látta, és a hadvezér kecses, előkelő, öntörvényű feleségének. De én ismertem a másik énjét is: hogy kiváló íjász, és igen ügyesen forgatja a kardot is, méghozzá különleges technikával. Másoknak természetes volt, hogy Andor fia kiváló harcossá kezd válni, de ők nem látták, hogy az erdőben megbújó Azadyr birtokon az anyja is képezi őt.
Levandert képtelenség volt lesből figyelni. Én is elf vagyok, én is az erdőben nőttem fel, de ez az ő terepe. Mintha hatodik érzékkel észlelte volna, hogy figyelik. Mire pislantottam, eltűnt egy bozótosban, talán már rég a lombkoronából nézett le rám. Könnyű szerrel agyonlőhetett volna, hisz mindig a hátamba került valahogy. Bizalmatlan volt velem.
Már nemcsak kötelességből akartam megtudni, hogy ki ő, mi ő. A dominátort főként az érdekelte volna, hogy vajon küldte-e őt Metsär vagy épp kitagadta. A herceg is azt akarta tudni, hogy szövetség jele-e ez a házasság, vagy kémkedni jött, a hadvezért megbabonázva. A megbízóimat a politika izgatta, de engem a titokzatos harcművészete érdekelt igazán!
Akkor én már biztosra vettem, hogy küldött nem lehet. De akkor vajon mégis milyen hely lehet Metsär, ha bármely szülötte így tud íjjal és karddal bánni? Beléptem azok hosszú sorába, akik Metsär titkait akarták kifürkészni.
Kapóra jött hát, hogy Levander kisfiát egy mokány kis emberkölyökkel láttam játszani a téren, míg anyja a kelmekereskedőnél vásárolt. Davidon volt az. Totyogó kora óta ismertem. Szinte azonnal megszerettem a bátor kis fiúcskát, pedig akkor még nem tudhattam, hogy az életemet menti meg majdan, papként. Akkor számomra Davidon csak egy jó lehetőséget jelentett: épp kiváló játszótársnak tűnt a félelf fiúnak. Levander nem járt be szívesen a városba, így a csemetéjének jól jött egy pajtás.
Ezzel az ürüggyel járhattam hát egyre többet feléjük. Az Azadyr birtok épp útba esett jövet-menet az elfek erdeje és a város déli kapuja között. Pusztán a kölykök érdekében hoztam-vittem Davidont, hadd játsszanak ők ketten. No és persze hadd lássam, miket tanít nekik a titkos tudományából Levander.
Újra elaludtam volna? Vagy csak félálomban látom a múltat peregni a csukott szemhéjam előtt?
Hangosan összecsattanó faágak, csatakiáltások, harcias gyermeki hangok. Davidon és Levander fia fakardokkal küzdenek. A kutya ugatja őket. Nagy a csatazaj…
Az imént még egymás botjait verték, most viszont vállvetve küzdenek: a láthatatlan ellenséget kaszabolják bőszen, és védik egymás hátát.
– Gyere, Davidon, anyád már vár – hallom a saját hangom. – A kaput nemsokára zárják! Akkor meg kinn ragadunk.
– Nem baj! Ragadjunk!
– Na, gyere már! – sürgettem. – Nekem még dolgom van ma este a palotában. Legközelebb nem hozlak el!
– Legközelebb beszéld meg Davidon anyjával, hogy hadd aludjon nálunk!
Ez a hang a ház bejáratából jött. Levander vállával az ajtófélfának dőlt, egyik kezében egy tányér, másikban tiszta rongy, rutinosan törölgette, miközben mosolyogva figyelte a fiúk hősies küzdelmét.
– Láttam azt a mozdulatot az előbb a lurkóktól, amit te tanítottál nekik! – próbáltam bevágódni.
– A gyermeket az apja tanítgatja.
– Persze, tudom. – „Ő is, ez igaz, de én nem erre vagyok kíváncsi.”
Folyamatosan beszélve és gesztikulálva közelítettem felé.
– De ezt a mozdulatot még sosem láttam. Csak nem a metsäri őrzők fogása? Vagy netán egy árny-mozdulat? Őket hatalmas titok övezi… – mondanám tovább, hogy fecsegéssel leplezzem elszólásomat. Nem tudhatja meg, hogy ismerek küldöttet. Szerencsémre a szavamba vágott:
– Ez csak alapképzés, Shevalan. Ne láss bele többet, mint ami! – Kijelentése szinte megálljt parancsolt, meg is torpantam. A vállát lazán megvonva folytatta, mintha csak mesélne, de sajnos valójában csak elaltatta a kíváncsiságom: – Metsär gyermekei megtanulják megvédeni magukat. Az elfek gyengébbek az embereknél, a gyermekek pedig a felnőtteknél. Ez csak egy egyszerű trükk, amivel a gyenge, de mozgékony harcos felülkerekedhet. Inkább az a különös, hogy nálatok nem tanítják.
– Ha tanítanák is, biztosan nem a lányoknak… Metsär minden hölgye így forgatja a kardot és így lő? Meg se merem szólítani őket.
– Te? – kacagott nagyot.
– Még emlékszem az első találkozásunkra, te tüskés rózsaszál! Most már értem, hogyan állítottad meg olyan hajszál pontosan a kard hegyét. Így jár, aki metsäri lánynak tenné a szépet!
Reméltem, hátha mesél még valamit, de ő sarkon fordult, és bement. Már szinte lyukasra törölgette a szorongatott tányért, ideje végre letenni az asztalra.
– Lassan már semmi újat nem taníthatok nekik. Látnád Davidont, amikor két kardot forgat egyszerre! – szólt még hátra a válla felett.
Vettem a bátorságot, és fellépdeltem a lépcsőn, bementem utána. Jól ismertem a házat, Andorral sok megbeszélni valóm akadt.
– Hm… micsoda illatok! – áhítattal szagoltam a levegőbe. – Tényleg úgy kellene megbeszélni, hogy Davidon vacsorára is maradhasson.
– Szerintem te a saját hasadra gondolsz éppen, Shevalan – leplezett le.
– A te hibád, virágszál, hogy mindig olyan finomat főzöl! Metsäri receptúra? – kavartam bele a tálba.
– Majd eljössz vacsorára, ha Andor hazatért a hadjáratból. Ilyenkor nincs semmi keresnivalód a házában! – csapott a kezemre. – Kifelé!
Valóban megszegtem az illemet… No persze, idekinn az erdőben senki sem látta, hogy a hadvezér távollétében kettesben maradtam a feleségével. Nem mintha rám nézve ez újdonság számba menne, de Andort és Levandert nem hozhattam hírbe!
– Na, gyere fiatalember! – a tarkójánál fogva indítottam útnak Davidont. – Akarod, hogy legközelebb itt maradhass?
– Persze!
– Akkor most iramodjunk meg! Ha ma éjjel kint ragadunk, a legszebb dalaimmal sem lágyítom meg anyád, apád szívét, hogy még egyszer elengedjen velem!
– És te amúgy hová mész ilyenkor? – érdeklődött őszintén a kölyök.
– Aki kíváncsi, hamar vénül! – vágtam rövidre a témát, miközben felhúztam magam elé a nyeregbe.
Hol volt akkor még Triandalas! Róla épp úgy nem mesélt Levander, mint az apjáról, s a származásáról sem.
Mind tudtuk, hogy eljön egyszer a nap, amikor Levander megözvegyül. Akkor is, ha Andor mindig karcolás nélkül tér haza a harctérről. Hisz csak ember ő, hiába legyőzhetetlen.
Akkor tört csak elő Levanderből a honvágy, amikor Andor végleg elment. De akkor sem beszélt Metsärról. A keze beszélt helyette:
– Merre van édesanyád? – kérdeztem a kamasz félelfet, a képzett harcos papot, apja, anyja büszkeségét.
– Felment a dombtetőre, a rajztáblájával. – válaszolta a szomorú ifjú. Gyászöltözetet viselt.
Felkaptattam. Megtaláltam. Ő is gyászolt. Már egy hete, hogy eltemettük Andort. Megénekeltem hőstetteit a temetésén. Az özvegyének egy szívbemarkoló dalt is játszottam a végén.
Megint az Azadyr birtok mellett vitt el az utam. Talán csak megszokásból tértem be. De talán tényleg érdekelt, hogy hogy viseli a magányt…
– Ez nem pont az a táj! Nézd, kihagytad azt a hegyet ott! – a köszönést elhagytam, mintha nem is most érkeznék, és mintha nem is egy álló hete láttam volna utoljára.
– Mert a hegyvonulatot emlékezetből rajzolom. Csak segít, ha látok igazi fákat, völgyeket. – Ő is úgy szólt hozzám, mintha órák óta beszélgetnénk. – Így könnyebb megrajzolni a részleteket. De én úgyis tudom, hogy mi hol más. Hol nincs hegy, hol másak a fák… – nem is néz rám, csak rajzol tovább. De egyszer csak megfordul. – Te jártál már Metsärban?
– Soha. De elkísérnélek, ha haza szeretnél menni! Hosszú az út, és szükséged lehet egy férfira, aki megvédelmez!
– Nem mehetek haza…
Szomorú a hangja. Könnybe lábadt a szeme, visszafordult a rajztábla felé, hogy ne lássam.
– Hogy-hogy? – kérdeztem ösztönösen, bár sejthettem volna a választ.
– Kitagadott lettem. Nincs visszafogadás!
– Akkor meg mit fájdítod idefenn a lelked? Kínzod magad? Ne rajzold azt a tájat! Gyere, bevezetlek az elf negyed társasági életébe.
– A kőrengetegbe? Kösz, nem! – szöszmötöl az eszközeivel.
– Dehogy kőrengeteg! Erdő a falakon belül.
– Nem szeretem a falakat!
– Akkor ki a Mélyerdőbe, az elfek közé! – Elé léptem, hogy szemből lássam.
– A fiamat ők nem fogadnák be…
– Itt akarsz maradni? Egyedül?
Válasz helyett elfordult, hogy ne lássam könnyeit.
– Mi ez a sok rajz? – elképedve néztem körül, mikor lekísértem a dombról, és be a házba.
– Anya egyfolytában csak rajzol, amióta apa… – a fiú válaszolt helyette. – Megszállott, nem gondolod?
De igen. Pont ezt járt a fejemben. Körbejártam az asztalt, azon is hevert pár rajz. A többit már a falakra erősítette. Rengeteg volt. Arcok, és tájak.
– A családod?
– Az. – Most Levander adta a választ. De csak kurtán. Közben szöszmötölt, pakolgatott.
– Én bemegyek a városba. Ne várj haza éjszakára! – szólt anyjához a fiú. – Nem jössz, Shevalan?
– Még van időm kapuzárásig. Meg akarom nézni anyád műveit. Lenyűgöznek! Tudod, fiam, nemcsak a zene járja át a lelkem, ez is csodálni való tehetség!
– Ahogy gondolod!
Csapódott az ajtó mögötte.
– Hű, nem valami kedves az édesanyjával ez a fiatalember…
– Veszekedtünk. Fejébe vette, hogy beáll a seregbe. Az atyja nyomdokaiba akar lépni.
Levander tett-vett a kandalló túldalán, én meg a rajzokat nézegettem.
Egy idősebb arc. Ő lehet az apja. Pár női portré, Az egyik öreg, fehér hajjal, és két fiatal. És egy fiatal férfi. Határozott, magabiztos. Mintha tudná, hogy ő uralja itt a teret. A képek fele őt ábrázolja…
– Ő kicsoda, Levander?
– Aki miatt most itt vagyok.
– Hm… Nem mondhatnám, hogy értem a gondolatmeneted. Kissé csűrcsavaros… Talán ő utált ki Metsärból? Neeem, akkor céltáblának használnád a képét, és csak azon célból vetnéd újra papírra, mert nyílvesszőid szétszaggatták az előző példányt. Ráadásul, akkor undoknak ábrázolnád!
Egyik rajztól a másikig sétáltam, megnéztem jól magamnak mindet. Ni-csak! Ezen nagyon lágyan, kedvesen néz.
– Te szerelmes voltál belé! – döbbentem rá, és felé pördültem, hogy lássam a reakcióját.
– Nincs hozzá közöd! – került ki ügyesen.
– Nincs. Való igaz! De a barátom vagy, és szenvedsz. És én nem engedhetem! – kerülök újra elébe.
– Jaj, csak nem akarsz megvigasztalni, ahogy az özvegyeket szoktad? Megkapom én is ezt a nagylelkű szolgáltatást tőled?
– Ne gúnyolódj, Levander! Azt hittem, hogy barátok vagyunk! Sosem adtam okot rá, hogy úgy érezd, hogy kihasznállak… Mindig nagyon ügyeltem erre!
Elfordult.
– Igaz – mondta maga elé.
– De csak egy apró jelet adj, és én a tenyeremen foglak hordozni! De csakis, ha te kéred – nyúlt kezem a háta felé, de megállítottam a levegőben. – Ha akarod…
– Kapnék tőled egy éjszakát? – fordult meg felhúzott szemöldökkel. – Áh, úgysem tudnál egyetlen nő mellett maradni!
– Jól ismersz, virágszálam. Előled nem rejthetem el valódi énemet.
Előadtam szokásos, színpadias meghajlásom, de nem törődött velem. Már nem is figyelt rám. A rajzot nézte. A szemét. Ott állt mellettem, de a lelke nagyon messze járt.
– Mesélj róla!
– Nem! – Hirtelen pördült meg. Visszatért a tudata hozzám, de most meg a valóságban került távol. Elillant a pillanat. Komolyan gondolta, hogy ne faggassam.
Persze Dallamor dan Shevalant ennyivel nem lehet eltántorítani!
Beledugtam az ujjam a krémes sütemény maradékába, ami az asztalon hevert, és megízleltem.
– Hm… Isteni!
– Mit eszel bele más ételébe?!
Pontosan ezekre a szavakra számítottam.
– Azt mondta, ma már nem jön haza… Holnapig meg nem áll el! – nyaltam újabbat belőle.
– Nem kérsz inkább egy saját adagot?
Harmadszor is megmártottam volna az ujjam, de nehéz volt követni a tányér mozgását, mert Levander elhúzta az aszal túloldaláról. „Talán meg tudom nevettetni, ha megpróbálom.” Nyújtóztam, el is értem, de rá kellett hasalnom az asztalra.
– Gyerekes vagy Dallamor!
Nem nevette el magát, de szeme már nem volt dacos.
– Eszel velem? – hogy igazoljam a szavait, kisfiús hanglejtést vetettem be.
– Az a te szerencséd, Dallamor, hogy olyan jó veled beszélgetni. Andor is szerette a társaságodat, mindig felvidítottad. Te nem hagytad el akkor sem, amikor a hercege és a tisztjei már felé se néztek. Megnyugtat, ha itt vagy. Visszaidézed kicsit azokat az időket.
– Szívesen jöttem el hozzá, akkor is, mikor betegeskedett. Én is szerettem az ő társaságát. …meg a tied is!
– Tessék! – kanyarított elém egy szép nagy, ínycsiklandó szeletet.
– Telepedj le mellém, kérlek, lásd hogyan varázsol el engem a kezed teremtette finomság!
Legszívesebben az ölembe ültettem volna, de megelégedtem a közelhúzott székkel is. Nem evett velem. Csak mosolyogva nézte, ahogy élveztem a falatozást. Egy ideig. De aztán elkalandozott. Azon kaptam, hogy újra azt az arcot nézi. Most épp egy másik rajzon.
– Olyan tiszta a tekintete. Nemes lelkű, ugye? – Halkan, finoman kérdeztem rá, nehogy kizökkentsem a merengéséből.
– Az – mondta maga elé.
– Bátornak és eszesnek is tűnik…
– Dallamor! – kacagott fel és a vállamba öklözött: – Te kiszeded belőlem a titkaim!
– Csak, hogy ne nyomasszanak! – védekeztem két falat között. – A titkok alattomos dolgok ám, kicsi lány! Meglásd, kis virág, kinyílsz, ha beszélhetsz róluk.
– Nem árulhatom el a népem!
– Nem is azt kértem. Csak őróla mesélj! Az csak nem államtitok!
Felállt mellőlem, mert megint halaszthatatlan teendője akadt a pohárszéknél.
– Indulnod kell, Dallamor. Zárják a város kapuit!
– Azt már úgyis elszalasztottam. Majd visszamegyek a jóanyám házába a Mélyerdőbe. Te csak mesélj!
– Gyászolok, Dallamor. Nem beszélhetek egy másik szerelemről. Az amúgy sem lenne más, mint az elveszett múlton kesergés.
– De ha visszatekerhetnéd az idő fonalát, megtennéd?
– Ha meg is tenném, nem tudom, alakulhatott volna-e másképp…
Kitárta nekem az ajtót. Hajthatatlannak tűnt.
– Eljöhetek máskor is?
– El.
– És ha tovább kérdezek róla, újra kirakod az irhám?
– Meglehet.
Ebből tudtam, hogy lesz folytatás.
Hetekig tartott, míg megnyílt végre. Komolyan vette a gyászidőszakot. És még komolyabban Metsär titkainak védelmét. Nem tudtam meg semmit Metsär országairól, azok politikájáról, esetleges megosztottságáról. Elhittem, hogy az egyszerű köznépből való, gyereklányként hagyta ott őket, mit sem izgatták őt akkoriban holmi politikai kérdések.
Máskor mindig megérzem a mellébeszélést. De ő nagyon ügyesen hallgatott el igencsak érdekes dolgokat. Megnyílt és beszélt a szerelméről, Triandalasról, a gyermekkorukról, a bimbódzó érzelmekről. Megtudtam, miért hagyta őt ott. Csak beszélt és beszélt, fel sem tűnt, hogy közben meg hallgatott.
Elhittem, hogy az oskolában tanulta a gyermekeknek is kiváló fogásokat, és elhittem, hogy Andorban csak a személyisége vonzotta, nem a harci tapasztalata.
Elhittem, mert el akartam hinni. Élveztem a csacsogását, hogy közben egyre közelebb engedett magához. Ő játszott énvelem.
Eleinte nem is volt tudatos, hogy dolgom végeztével, mindig az Azadyr birtokra indultam. Még a kamarás feleségét, vagy a herceg lányát cirógattam, de már Levander nyakát láttam magam előtt. Nem érdekelt az sem, hogy nem adja nekem a testét, hisz olyasmiben nem szenvedtem hiányt. A beszélgetésekre vágytam. A kacagására. Daloltam neki, amit csak kért, mintha ő bájolt volna el. Nem dallal, a történeteivel.
És egy csipetnyi borzongással!
Nagyon finoman adagolta. Alig tűnt fel, hogy egyre többet kér belőlem. Ez nem az a vágy volt, amit más nőkkel érezni szoktam. Azt túl könnyű kielégíteni. Ezt meg valahogy nem is akaródzott kielégíteni. Csak húzni tovább és tovább. Vágyni a testét, de nem ölelni, bámulni az ajkát, de nem megcsókolni. Megállni mindezt! Ez adta a borzongást.
No meg az, amikor mögöttem állt, és megéreztem az ujjait a nyakamon. A vállam felé indult, az ing nyakát is húzta magával. Megállt a kezem a lant húrján és elállt a lélegzetem is, félbe maradt a dal.
Aznap este otthagytam őt.
Másnap mégis visszatértem. És harmadnap is.
De nem tettem magamévá. Még a trófeavadász énem sem erősködött. A józan felem szeretett belé. Az nem hódít. Őt viszont meghódította ez a nőszemély!
Nevetséges, tudom, de szinte védtelennek érezte magát a lelkem. Azon az éjszakán már majdnem elgyengültem: az ajkam már épp érintette volna a nyakát, a lánca mellett, mikor egy puffanás tönkre tett mindent. Tönkretett? Vagy épp helyrehozott? Ha akkor nem jön haza a fiú, ha a bolond kutya nem veri le az ablakból a virágcserepet, Levander most nem volna Triandalas felesége, és Rauhall már Droun gyarmata volna.
Pedig mit sem tudtam akkor arról, hogy kicsoda is Triandalas. Csak egy fiú volt számomra, aki kimentette a fuldokló kis Levandert a gyorsfolyású patakból, aztán még jó párszor kihúzta őt minden féle pácból, amibe a kis vakmerő sodorta magát.
Arról elfelejtett beszámolni a szívem hölgye, hogy ő nem akárki lánya, hanem a dominátor gyermeke, és tulajdonképpen fejvadász kiképzésben részesült Triandalas mellett. És persze Pengről sem ejtett egy árva szót sem. Azokat az állítólag alapképzés technikákat Levander tényleg gyermekként tanulta, de koránt sem az oskolában! Peng tanította őt harcolni. Az mesélte, hogy nem tartotta be a szabályokat, de arról már nem szólt, hogy Peng szabályait szegte meg! Azét a Pengét, akitől tartottam, amióta láttam őt igazságot tenni. És azét a Pengét, akinek most a foglya vagyok.
