XXIV. A kiválasztottak átka
– Ki kérte, hogy itt légy? Nincs szükségem a társaságodra! – Felém se fordult. De hát mégsem hagyhattam magára a legjobb barátomat. Főleg, hogy az imént sértették vérig…
– Dehogy nincs, barátom, dehogy nincs!
– Nincs.
– Na jó, akkor nekem van a tiedre. Most már bevallom.
– Menj el!
Nem volt hajlandó rám nézni.
– Tudod, édes egy barátom, Levander nagyon boldog asszony lehet a te oldaladon! A hűség szobra vagy! Nem is kerülhetett volna jobb kezekbe az én drága virágszálam!
– Te miért élsz így, Shevalan? Miért nem nősülsz meg inkább? – intézte szavait egykedvűen a tetőgerendának.
– Már zsenge gyerekkoromban eldőlt a sorsom, hogy apám utódaként én fogom szolgálni a dominátort. Hogyan is lehetne hatékonyabban híreket szerezni vagy döntéseket befolyásolni, mint az udvar hölgyein keresztül? Hogyan teljesíthetném a hivatásomat ilyen hűséges férjként, amilyen te vagy?
– Nem szeretem a te világodat, Shevalan! – Enyhe megvetés vegyült most a hangjába.
– Tudom jól. Ismerem a metsäri hozzáállást. Nemcsak az embereket nem szeretitek, de minket, emberekkel érintkező elfeket sem.
– Íme az ékes példája, hogy igazunk van: az emberekkel való együttélés eltorzítja az erkölcsi érzéketeket!
Még mindig csak a plafont bámulta.
– Tévedsz, metsäri! Az én esetem korán sem szokványos. Tudatos kiképzés eredménye. Bárd lett volna belőlem mindenképp: énekhangom és lantjátékom lenyűgözött mindenkit. De azért váltam azzá, ami vagyok, mert apámtól örökölt képességeim is egyértelműen kezdtek kirajzolódni. Engem kiemeltek, Triandalas! Ezt nézhetjük úgy, hogy kiválasztott lettem: a legdrágább mestereket fogadták fel mellém. Etikett, tánc, költészet, hogy megálljam a helyem a legelőkelőbb társaságban is. Történelem, politika, pénzügyek, hogy egyenrangú beszélgetőtárs lehessek a döntéshozók közt. Nyelvtanárok, hisz a szövetséges és ellenséges táborból jöhetnek a legértékesebb hírek. Emberismeret, különös tekintettel a jellem gyors kiismerésére, a hátsószándékok felismerésére. Vívás és célba lövés, ha meg kell védeni magam. Hamiskártyázás, kötelékből szabadulás, illúziók, ha netán nem a palotanegyedben kell egy feladatra embert szerezni. Még a kocsmai verekedés trükkjeit is oktatták, hogyan érd el, hogy inkább a többiek verjék össze egymást és -szét a berendezést, ha épp egy kis csetepatéra van szükség.
– Mégis milyen helyzetben van szükség csetepatéra? – Hangjából és testbeszédéből nem tűnt ki különösebb érdeklődés. Talán szédelgett a feje a bortól, hogy ilyen mozdulatlanul feküdt?
– Ejnye, no, hisz a figyelemelterelés magadtól is eszedbe juthatott volna! Betompultál az italtól? A megmenekülés csak a legnyilvánvalóbb ok, hogy miért lehet hasznos a csetepaté. Összeugrasztásra használni már sokkal érdekesebb. Syrron mozgatórugói a gazdasági érdekek. A palotákban megfogalmazódhatnak szándékok, de az egyszerű népség a végrehajtó. A fogadók népe, az utazó kereskedők és akik velük tárgyalnak. Tudom, hogy elítéled, de ez is csak egy eszköz: kihez kerül végül a messze földről hozott selyem kelme, vagy a tengeri só. Néha még az is jobb lehet, ha tönkre megy az áru, mintha a riválisok kezére jut…
– Elég!
Nem kiabált, de így is elhallgattam. Ő egyszerűen ilyen. Egyetlen szava is megálljt parancsol, és nemcsak saját katonái körében. De hogy még lazítani sem tud?! Azon gondolkodtam, nem kellene-e inkább neki strázsálnia, hadd mulassanak azok az őrök. Én is visszamehetnék a pirosajkú, kerekded szépséghez… De valahogy most, hogy a sorsom felett elmélkedtem, filozofikus hangulatba kerültem. Hosszú hallgatás után visszakanyarodtam a nőkhöz:
– Ha jobban belegondolok mi mindenre képeztettem ki, arra a felismerésre jutok, hogy azok az elf és félelf lányok sem csak a két szép szememért látogattak meg éjszakánként. Ezt sem volt szabad a véletlenre bízni! Ahogy anyám és két barátnője is talán pont ezt a szerepet játszotta apám életében… Igen! Most jövök rá, tényleg így lehetett…
Csend volt a válasz. Én meg merengtem tovább:
– Vajon Ravenne tényleg csak égett a türelmetlen vágytól? Meg sem várta, hogy elég idős legyek… Vagy utasítást kapott, hogy vegye el a szüzességem már a serdülőkor hajnalán? Vagy csak elég volt ezt a sóvárgó félelfet a közelemben tartani és az időre bízni?
– Ráadásul félelf? – Megvetőbb már csak akkor lehetett volna a metsäri hangja, ha emberről beszéltünk volna.
– Lehet, hogy nem hiszed el, Triandalas Viisas’soturi, de azért néha irigyellek téged! Kiválasztottságom a sok áldás mellett valahol átok is. Megfoszttattam a szerelemtől! Talán, ha napokig, hetekig nem jött volna vissza Ravenne, vágyakoztam volna utána. De nem volt idő, hogy hiányozzon. Sem ő, sem az érzékiség.
Még mindig csend. Hát folytattam én:
– Nekem olyan az udvarlás, mint másnak a friss víz. Meglátok egy szép arcot, egy sudár testet, vagy épp kerekedő idomokat, máris szomjazom az ölelést. Márpedig a világ tele van szépségekkel, és mindig serdülnek újak is, sosem fogynak el. Örök a kísértés.
– Önmegtartóztatás. Erre nem volt külön mestered, te kiválasztott?
– Metsäri mester kellene ehhez, de tudod, hogy egy metsäri nem érintkezik a magunkfajtákkal.
– Nekem sem kéne. – mondta lemondóan.
– De hisz téged meg pont erre neveltek! Hogy érintkezz a Metsäron kívüli világgal.
– Erre.
Lezárónak tűnt a válasza, de rövid csend után ő kezdett mesélni:
– Én is kiválasztott vagyok, Shevalan. Az én sorsomat is megpecsételte az apám öröksége. De én ezt nem áldásként élem meg.
– Pedig bárki megirigyelhetné mindazt, amit te tanultál a mestereidtől.
– A gyilkolás művészetét?
– Te az a fajta vagy, akit melankolikussá tesz a bor. Jobb, ha nem iszol ennyit, barátom!
– Jobb. Mi lesz így a híres reflexeimmel? – mondta lassan, és még mindig mozdulatlanul.
Eltűnődtem, mennyi volt ebben a mondatban a humor…
– Gondolom átlagos elf szintjére romlanak – próbáltam megnevettetni. De nem nevetett. Továbbra is új barátjához, a szoba mennyezetéhez intézte szavait.
– Nagyon más vagyok emiatt, mint a többi metsäri. Metsär a béke otthona. Természeti paradicsom, tiszta erkölcsök, nincs szükség hátsó szándékok kifürkészésére, sem kocsmai verekedés kirobbantására. Még az állatok életének kioltását is engesztelő áldozatok követik, nemhogy tömegverekedést akarna bárki is! Ezek emberi dolgok! Te meg ebbe születtél bele. Az árnyak kötelessége, hogy mindezt Metsär a határain kívül tartsák.
– Bezárkóztok.
– Be bizony! És jobb is így a népemnek! De ennek ára van. Mi küldöttek fizetjük meg az árát. Gondolj csak bele, metsäriként hogyan élhetem meg én az életek kioltását! Gyilkolni tanítottak gyermekkorom óta. Minden ismert faj testfelépítését betéve kellett tudni. Élet és halál múlik a célzás sikerén: az áldozatod élete. Hacsak lehet, ne ölj! A békés lezárás lehet csak hosszú távon gyümölcsöző. Szóval nekem is tanítottak emberismeretet és meggyőzési technikákat.
– Aha, láttam egyszer a testvéredet, hogyan tárgyalt – kotyogtam közbe, de Triandalas nem hagyta kizökkenteni magát:
– Élet és halál múlik rajta, jól méred-e fel a megbüntetett reakcióját: a saját életed. Mindig felajánljuk a választási lehetőséget, de van, aki nem él vele… A saját életed az észrevétlenségen is múlik, a beolvadáson, a lopakodáson…
– És én ennek köszönhetem az életem! – szakítom megint félbe. – Sosem felejtem el, hogy eljöttél értem, egy életre adósod vagyok, nemes Triandalas!
– A te életed, Rauhall dominátorának bárdja, azon az éjjelen négy drouni őrszem életébe került. Egyiküknek a nyakcsigolyáját roppantottam el, kettőnek a torkát metszettem át, a negyediket a reppenő tőröm ért utol, mielőtt riaszthatta volna társait. A többieknek szerencséjük volt, hogy távolabb álltak az útvonalamtól és a lejárattól. Egy élet négy életért cserébe.
Ezek után én hallgattam.
– Annak előtte számontartottam mindenkit: hányan fogadták el a vezeklést, és hányan választották a halált. Amióta segítjük a seregeteket, rauhalli, számolatlan életet oltottam ki. Nemcsak azért nem számoltam az elveszejtetteket, mert arctalanok, vagy mert nem lehettem biztos benne, hogy minden lövés halálos. Nem! Hanem azért, mert a harctéren nem volt lelkiismeretfurdalásom! Az, hogy magányos igazságosztó helyett katona lehetek, számomra kitörési lehetőség. Egészen másként ítélnek meg mások is, de főleg önmagammal tudok így jobban megbékélni.
Én tovább hallgattam. Ő sem szólt többet.
Nem állíthatom, hogy józanul is ugyanezen gondolatmenettel haladtam volna, de megosztottam a barátommal amire jutottam, ha már úgyis lelkünket tártuk ki egymásnak:
– Látod, ebben is találtam párhuzamot! Én soha nem érzek lelkiismeretfurdalást a szex miatt. Pedig hány féltékeny nőszeméllyel és elégtételt követelő férjjel kellett már szembenéznem! Őket én sem számolom! De én is megtaláltam végül a gyenge pontomat: Levandert. Vele nem tudnám megtenni…
Ekkor nézett rám először, amióta csak beléptem a szobájába.
– Nemcsak miattad – szögeztem le, nehogy üres hízelgésnek vélje. – És nemcsak Andor miatt. Ti mindketten életveszélyesek lennétek féltékeny férjként, de te tudod, hogy ez engem nem szokott visszatartani.
– Nem tudom, ezen a téren meg fogok-e benned bízni valaha is! – méregetett gyanakvóan.
– Mit mondhatnék erre? Hinni úgyse hinnéd, bármit is mondok.
Hallgatása megerősítés volt. Lesújtó pillantás után újra a mennyezet felé fordult.
– Az én számból különösen hihetetlen szavak, de Levandert a te karodban látni jobb érzés is nekem, mint…
Egy pillanat alatt pattant fel az ágyból és termett mellettem. A mellkasomon terült szét a tenyere, mind az öt ujja képes lett volna befúródni a bordák közé.
– Ott voltál aznap éjjel a szobánkban, Shevalan? – szorított a falhoz székestül.
Egy pimasz légy repült el köztünk, én meg önkéntelenül is követtem szememmel a cikázó röptét. Még jól is jött, hogy kerülhessem a feleletet.
– Válaszolj! – Nem kiabált, de akkorát nyomott a mellkasomon, majdnem beszakadt a tüdőm.
Egyik szememből a másikba nézett, én meg azon tanakodtam magammal mit válaszoljak neki. Talán a sok ital tanácsára, de végül úgy döntöttem, nem hunyászkodok meg.
– Na és ha ott? Te magad mondtad akkor Levandernek, hogy megérdemlem, hogy lássak valami szépet, ha vagyok olyan leleményes, hogy lerázzam az őreimet és be is jussak a hálószobátokba… Ez már egy kész felhatalmazás volt, nem?
Amilyen hirtelen nyomott hátra, olyan hirtelen engedett el. Mire a szék visszabillent négy lábra, ő már háttal állt nekem. Keze ökölbe szorítva maga előtt. Nem voltam biztos benne, hogy a szívem nincs a markában. Még dobogott volna, a vérem a könyökéről csurgott volna alá, én meg még épp felfogtam volna ezt az utolsó látványt.
De a szívem még mindig a mellkasomban kalapált. De ha már így esett, kíváncsi lettem a határaira:
– Nem hittél a feleségednek? Pedig ő rájött, hogy nem szellemek reptették a függönyt, a huzat volt az, amikor bemásztam az ablakon. Ő megérezte a jelenlétem. Nem is akart vetkőzni…
– Az volt az utolsó éjszakánk együtt! Nem hagyhattam, hogy tönkre tedd!
Ismét higgadt volt. Az én józan énemet meg a sör teljesen kiütötte, nem volt, aki visszatartson:
– Hitted, vagy nem hitted, hogy ott vagyok? Arra felelj!
– És ha hittem? – pördült felém. Felkészültem egy erős állon ütésre, de ő csak leroskadt az ágy szélére. – Nem Gervid az egyetlen, aki felemlegeti a szégyenem. Amikor azt gondolom, hogy az elfek összesúgnak a hátam mögött, szánnak vagy bolondnak tartanak, én legszívesebben eléjük penderíteném Levandert, letépném a ruháját, és ott, mindenki előtt tenném magamévá. Hadd lássák, hogy az enyém, hogy engedelmességet fogadott nekem, és be is tudom tartatni vele!
Ledöbbentem. Miért nyílik így meg nekem? Az ilyen titkokat a legmélyebb bugyrokba kell zárni, ha már vannak ilyen gondolatok! De a legjobb, ha soha nincsenek! Csírájában kell elfojtani! Ezt soha nem gondoltam volna Triandalasról! Hisz ő mindig ura a helyzetnek, és főképp önmagának. Az alkohol feloldotta az önuralmát, és a márványszobor arcát is.
Nehéz leírni azt az arckifejezést! Bosszúvágy és önvád, harag és szeretet, őrület és vágy keveréke volt. Annyi biztos, hogy tenyeréből kiserkent a vér, mert körmét belevájta. Tényleg jobb, ha soha nem részegedik le ez a fejvadász! Ki tudja, mire képes!
Rövid hallgatás után maga elé meredve folytatta:
– Tudod hányszor kockáztattam érte az életem gyerekkorunkban? Még fogalmam sem volt a nemiségről, de én már akkor is úgy éreztem mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk! Hogy mindig én fogok rá vigyázni, bármilyen bajba is sodorja magát a kis butus! Fel se merült bennem, hogy az én kis Levanderem lehet valaha másé! Mennyire ostoba voltam, Shevalan!
Térdén könyöklő kezei majd’ összeroppantották a fejét.
– Mérgezi lelkem a düh, Shevalan, hogy nem nekem adta a szüzességét! Érted ezt? Egy embernek adta oda! Nem lehet soha többé olyan, mintha életében először érezné férfi érintését meztelen testén! Mire én simítottam, ő már nem volt félénk, sem szemérmes, sem kíváncsi! Mit tegyek Shevalan, ha ezt akarom érezni? Talán szerezzek szűzlányokat? Azt nem! Nem kell más nő! Soha! Ő kell! De érezzem, ahogy remeg! Izgató lenne látni, ahogy fél is az ismeretlentől, de akarja is, bármit hozzon!
Vajon szerelem fűzi Levanderhez, mint eddig gondoltam, vagy csak birtoklási vágy? Gyanakodva figyeltem az ifjú hadvezért.
– Én úgy éreztem rajtad, hogy őszinte volt a megbocsátásod…
– Az volt. Nagyon is. Keserű szívvel vettem a dominátor megbízatását, hogy vigyem haza, és akkor még a megsértett önérzetem uralt. Sőt, akkor is, amikor először láttam meg. Kócos volt és karikásszemű, elmeháborodottnak tűnt. Zokogni kezdett a vállamon. Én meg hagytam. Az döntött el mindent: megéreztem az ölelését. De nem testi vágyat keltett, hanem a vészharangot kongatta meg újra. Kétségbeesve kapaszkodott belém, szüksége volt rám. Mint amikor a sebes patak sodorta kicsiny gyermekként, vagy mikor a szakadékba másztam le érte, vagy a medvét ijesztettem el, amikor ő kitörte a lábát, és nem tudott felmászni velem a fára. De csak Zaunban jöttem rá, hogy nem akarok nélküle élni, amikor nyílvesszőktől rándult meg a teste és előrehanyatlott. Attól rettegtem, hogy meghalt! Azonnal ámokfutásba kezdtem: egyetlen ellenséget sem hagytam életben. Azt hittem, vége a világnak, amikor az eszméletlen, csupa vér testét leemeltem a lováról. Ha nincs ott Davidon… – elcsuklott a hangja.
– Látod, szereted te! Nem csak birtokolni akarod!
– Már hogy a csudába ne szeretném! – nézett rám értetlenül. – Mindent kockára tettem érte! A száműzetést, a kitagadást! Csak egy hajszálon múlott! Nemcsak a dominátor címről estem volna le, de hazámtól távol, emberek között kellene leélni az életem! De vele még azt sem érezném pokolnak, Shevalan! Végtelenül szeretem őt!
Az imént még őrült, kissé beteges vágy ült ki az arcára, de a mandulavágású elf szemek kezdtek egyre inkább vérben forogni. Hangja is változott: feszültről indulatosra.
– Bolond voltam, hogy nem tettem magamévá akkor! Vártam a nagykorúságát! Én ostoba! Akkor el se hagyott volna! – Ekkor lobbant lángra a vérében a sok bor: – Nem is! Andor torkát kellett volna átvágnom!
Szempillantás alatt húzta ki tőrét a hüvelyéből.
– Te most magadra vagy mérges, amiért ő elhagyott? – Próbáltam higgadt maradni. Piszkáltam közben a csizmám szárát a keresztbe tett lábamon, erősen fontolgattam, hogy önvédelemből én és is tőrt rántsak. Örültem, hogy nem támadt nekem, de közben a bajkeverő énem, vagy a sok kupa sör, mégiscsak tovább akarta szítani a tüzet. Talán csak mert a józanul sosem lehetett őt kibillenteni… – Nem értelek, barátom! Miért olyan fontos, hogy aznap a hálószobában láttalak-e benneteket? Hiszen pár héttel azelőtt az erdőben magad néztél velem farkasszemet Levanderről felemelkedve. Neki nem engedted, hogy felém fordítsa a fejét, de lefogadom, hogy tudta, ki teremtett nektek csendet. Jót tettem veletek, felvertétek volna a többieket.
– Jól emlékszem – merült el a múltban. Ujjai fehéredtek a tőr markolatán.
– Én se felejtem el soha! Sem a hangodat az elmémben: „Levander az enyém, és csakis az enyém, érted, Shevalan?”, sem pedig azt, ahogyan ezt legott bizonyítottad.
Vizsgáltam a szemét, érdekelt volna, hogy erről mit gondolt. Felkészültnek hittem magam, csupán egy szempillantás kell, hogy előrántsam a tőrt a csizmaszárból. De ő csak merengett az emléken, még a keze is ellazult. Nem úgy tűnt, mintha gyűlölne engem, de jobb, ha ezt tisztázzuk!
– Andor torkát már késő átvágnod, talán rajtam állnál bosszút? – kérdeztem rá.
– Nem bosszút akarok, nem érted?! Levandert akarom olyannak, ahogyan Andor előtt vágyott rám! Erős vágy félénk szemérmességgel. Szégyenlős bőrpír, elakadt lélegzet, remegő test…
– Megmondom őszintén, barátom, aznap este igen meglepően viselkedett Levander! Én harcos amazonnak ismertem meg, azt hittem ellenszegül majd neked, addig nem áll majd kötélnek, míg ki nem ebrudalsz engem a szobátokból. De ő csak behódolt neked. Nem állíthatod, hogy nem volt szemérmes! Én biza nagyon is úgy láttam, hogy elvörösödött és remegett! De kimondottan élvezte a hatalmad! Ahogy te is az engedelmességét! Szóval hitted, vagy nem, hogy ott vagyok? – néztem volna kihívóan a szemébe, de a pimasz légy épp akkor reppent el köztünk.
Épp elhessentettem az orrom előtt cikázó legyet, amikor a fülem érzékelte a reppenő tör keltette szelet, egy pillanattal később meg a becsapódás hangját.
A kezem rutinos mozdulattal rántotta elő a tőrt a csizmaszárból, de már rég késő lett volna… Döbbenten hallgattam a tőr rezgését, és szemem ösztönösen Triandalas felé kaptam, de addigra ő már el is fordult. De vajon miért fordult el, ha egyértelműen láthatta, hogy nem talált el?
A hátam mögé pillantottam, hátha csak képzeltem az elhajított tőrt, mint az imént a kitépett szívemet. Felugrottam a székről a meglepetéstől. A légy lett a düh áldozata! Az ajtófélfához szegezve lelte halálát.
– Tedd el a tőröd, Shevalan. Már nem élnél, ha meg akartalak volna ölni. – Még mindig háttal állt nekem. Végtelen nyugalommal beszélt. – Azt is tudod, hogy ha rám támadsz, nem éled túl.
Igen, tudtam. És nemcsak mert betompultam a sörtől!
Mindenre számítottam, csak ilyen folytatásra nem:
– Magam sem tudom, Shevalan, hogy hittem-e – lepett meg a higgadt hangja. Az én szívem még erősen kalapált. – De nem is érdekelt! Csak az érdekelt, hogy talán az utolsó szeretkezésünk az életben. Háborúba indultam!
Ekkor fordult csak felém. Rápillantott a kezemben szorongatott tőrre. Valahogy azt éreztem, hogy mire moccannék, már késő volna.
– Tedd el és inkább beszélj tovább! Már nem szakít félbe az a pimasz légy. Halljam, mi volt köztetek! – vallatott.
– Harcostársak, sőt, barátok vagyunk, Triandalas, higgy nekem, hogy az igazat szólom! Soha nem szeretkeztem Levanderrel. Másképp szerettem őt, mint a többi nőt! Nem nyúltam hozzá, akkor sem, amikor felajánlkozott nekem. A bolond józanabbik énem beleszeretett, és nem hagyta, hogy játszak vele. Mert nem akartam megsebezni… Szeretem őt!
Még mindig csak állt, és nézett. Én meg őszinteségi rohamot kaptam:
– És tudom, hogy azzal szeretem igazán, ha terád bízom őt. El kell hinned, hogy jó érzés nekem a te karodban látni őt!
– Különös alak vagy te, Shevalan!
– Én vagyok különös? Nem nekem van beteges birtoklási vágyam!
– Nem élném túl még egyszer, ha elhagyna!
– Nekem sosem jutna eszembe kényszeríteni egy nőt… De tudod, mit? Úgy láttam neki így is kellesz. Vagy épp így kellesz!
– És te? – járatja a szemét a szemeim között. – Te vajon kellesz neki?
– Nem tudsz te annyit inni, hogy túléljem a lelassult reflexeid, barátom! Szóval nem óhajtom kipróbálni – próbáltam oldani a feszültégét.
– És ha sikeresen leplezed a trükkjeiddel?
– Levander úgyis megvallaná neked, nem? Lebuknék.
Ellépett mellettem, és nekem hátat fordítva az ajtófélfából húzta ki a tőrét, amikor elhangzott az ajánlata. Visszautasíthatatlan volt:
– Shevalan, kössünk egyezséget!
Kihagytad a Vigyél haza című regényt és kíváncsi vagy, mi is történt azon a bizonyos estén? Vagy olvastad, de újra felidéznéd? Segítek odaugrani, majd onnan visszajönni is.
Hideg fuvallat lebegtette előre a frissen kifésült hajszálaimat. A tükörben láttam, hogy a függöny utánozta a mozdulatot. Csakhogy ez igen kísérteties volt: mintha nyújtózott volna, hogy elérjen engem. Megborzongtam, de aztán felálltam, és becsuktam az ablakot. Gondoltam ezzel győztem is a kísértet felett…
