9. Fekete boszorkány
Cortina városának főterén Davidon majdnem lerángatott a lóról olyan izgatottan fogadott. Jóval előbb értek a városba, hisz mi elidőztünk kicsit a bozótosban.
– Azonnal gyere, Levander! Add ide gyorsan a rajzot Elandorról! Azt hiszem az egyik ember látta őt!
Egy pillanat alatt lecsúsztam a nyeregből, Triandalas mégis megelőzött. Hálás voltam, hogy ott állt mellettem, és belekapaszkodhattam a karjába. Nagyon hevesen vert a szívem, először csak Davidon izgatottsága ragadt át rám, de amikor kezdtem felfogni, mire ad ez esélyt, remegni kezdtek a lábaim.
– Siess már! – sürgetett Davidon. – Dernal ott vár téged fogadóban, ahol enni kaptak a menekültek.
– Menj! A lovat intézem én! – biztatott Triandalas.
Az egyik kezemet Davidon fogta meg és türelmetlenül rángatta. A másik kezemet Trian tartotta még. Lágy volt a tenyere a kézfejemen. Végigsimította az ujjaim, amikor lecsúsztatta a kezét a kantárra. Lassan húzta ki a kezemből. A szeme biztatott, a mosolya biztonságot adott. Nagy szükségem volt erre, hogy összeszedjem magam, és végre elinduljak Davidonnal. Csak a harmadik rángatásra indultam meg vele. Féltem, hogy mit hallok majd a fiam felől.
Futottam Davidon mögött, nagyon kellett vigyáznom, nehogy a sarkára lépjek, és felbukjunk mindketten. Célszerűbb lett volna szabadon szaladni, de úgy markolta a kezem, hogy akkor sem szabadulhattam volna, ha akarok.
Elérte a fogadó ajtaját. Arra az egy pillanatra álltunk meg, amikor feltépte az ajtót. Amint beléptünk, már intett és kiáltott is a sarokban levő asztalnál ülő férfinak. Ő megfordult. Bár igazából, szinte mindenki felénk fordult, akkora csatazajjal sikerült megérkeznünk.
A szemem sarkából Gervidet is láttam. A pultnál ácsorgott, söröskupával a kezében. Mielőtt ő is felkapta volna a fejét a kissé feltűnőre sikeredett belépőnkre, egy fura társaságot hallgatott, akik nem messze ültek tőle. Talán az a fekete hajú, fekete szemű nő kötötte le annyira, aki meséltette a menekülteket. Az egyik kiszabadított nő lelkesen beszélt neki a feketecsuklyás villámkezű hősről. A fekete nő a történetet figyelte, a férfiak figyelmét viszont az ő merész öltözete és kihívó tartása vonzotta.
Davidon közben észlelte, hogy kicsit vissza kéne venni a hangerőből is és a sebességből is. Hirtelen szűkült be a tér, amikor odakintről berobbantunk a fogadóba. Lelassítottunk és a hátsó asztal felé törtettünk a székek és emberek között:
– Add gyorsan, Levander! – sürgetett.
– Engedd el a kezem, hogy előkotorhassam! – dorgáltam meg szelíden a buzgó ifjút.
– Oh, persze! – lihegte.
Amint kihúztam a zsákomból, már vette is ki a kezemből, és hadonászni kezdett vele, közben befordult az asztal mögé, és levetette magát a székre. Kiterítette a papírt a férfi elé.
– Na? Ismerősek a vonások?! – Davidon izgatottabb volt még nálam is.
– Igen! Igen ez egészen bizonyosan az a kis vézna papocska! Megismerem a szemeit! Meg a pisze orrát. Gyermek még ez, de szentigaz, hogy nagy tudománya van már!
– A félelfek lassabban nőnek. És ugyanolyan gyorsan végzik a tanulmányaikat. Így lehet az, hogy már kölyökként is mindent kitanult. Előttem járt, felnéztem rá. Őmiatta váltam én is Seryn lelkes szolgájává – magyarázta Davidon.
– És te vónál az ő szülőanyja? – méregetett furcsán férfi. – Hisz te gyermek vónál magad is, nemhogy felnőtt fiad legyen!
– Már kilencvenöt éves vagyok, ember. A fiam huszonkettő. Kettővel több, mint ez az erős, bátor legény itt. De igazad van: ő még tényleg csak egy gyermek. Egy forrófejű kölyök. – Én is leültem az asztalhoz, miután Davidont egy félreérthetetlen mozdulattal beljebb tessékeltem. – De mondd, ember! Hogy van a fiam? Nem esett baja? Merre van? – faggatózás közben elkaptam a kezét, amivel a papír széleit morzsolgatta.
– Nono, egyszerre csak egyet! – fogta most ő a kezébe a kezem, elengedve a papírt sorsára. – No először is: Sokszor megfordult a falunkban. Mindenki őtet hívta, ha gyógyítóra vót szükség. Azt én nem tudhatom pontosan merre lakik, de valahol a Mandor romok környékén verhetett tanyát, valahol az erdőben. Többen látták őtet ottan. A romok közt őgyelgett sokat. Vót egy lyány. Félelf szegény, az apja egy semmirekellő vót, az elf anyja maga nevelte, de az nem akart az anyja szoknyája mellett maradni, úgyhogy munkát vállalt a falunkban. Ha engem kérdezel, szerintem belehabarodott abba fiúba. Mindég őt szalasztják a papért, ha valaki bajban van. Ő meg fut, szalad hozzá. Alig várja, hogy mehessék!
– Hogy hívják azt a lányt? Hol találom?
– Leinara a neve. De hogy merre vitte őtet a szél?! Ki tudja azt? Vagy nem vót odahaza, mikor ránktörtek az orkok, vagy biza’ ellenállt talán, és azon nyomban agyoncsapták… Merthogy velünk nem hurcolták el, az má’ egyszer biztos!
– Leinara… Hogy néz ki? Miről ismerném meg?
– Olyan mélabús képű, soványka kis teremtés. Boldogtalannak látszik mindég, de szótlanul teszi a dógát.
– Értem, de hogy néz ki?
– Hát hogy is mondjam csak? Messziről talán suhancnak néznéd, …nem kerekedik még! Az arca amúgy egész szép vóna, csak az a bánatos ábrázata…! Az orra meg a szája egészen szemrevaló, na de azok a hegyes fülek?! Azokat ő is szégyelli! Mindig ráfésüli a haját. Hosszú, tejfelszőke haja van. Nagy, vízkék szemekkel nézi az ember fiát. Olyan világos szemekkel, hogy az má’ ijesztő! – mondja maga elé meredve Dernal. Szinte beleborzong. Érződik rajta, hogy nem nagyon esne szerelembe a lánnyal. De nehéz eldönteni, hogy a búskomorsága, vagy a gizda alkata taszítja-e ezt az embert.
Abban a pillanatban láttam meg, hogy nyílik az ajtó. Felderült az arcom, és készültem felállni, hogy intsek az érkezőnek, hogy „Erre, ide hátra!”
Triandalas végigpásztázta a fogadót, rögtön az ajtónyílásból. Szinte azonnal meglátott, el is mosolyodott egy pillanatra, de nem időzött rajtam a tekintete, tovább járatta körbe. Akkor még nem tudtam, mekkora bajt jelent, hogy a szeme egyetlen pillanat alatt elsötétült, amint a különös asztaltársaságot meglátta.
Soha nem láttam még tőle ilyen arckifejezést. Gyűlölettel vegyes ijedtség?! Nem tudtam mire vélni. Ahogy azt sem, hogy sarkon fordult. A szemét most tízszeres sebességgel járatta körbe, ahogyan fordult visszafelé. Egy fél pillanat jutott nekem. Mindössze annyi ideig nézett a szemembe. Fájdalmat láttam a szemében. És búcsút.
„Nem ismersz! Nem ismerlek! Ne kövess!” – hallatszott az elmémben, de mire felfogtam, addig annyi minden történt!
Triandalas már kifelé nézett és majdnem behúzta az ajtót maga után, amikor egy érdes női hang belehasított a levegőbe:
– Megállj, Whong! – dördült a parancs és tőle megállni látszott az idő.
Az ellentmondást nem tűrő hangra minden egyes lény elhallgatott, sőt, még a lélegzetét is visszafojtotta. Síri csendbe dermedt a fogadó. Még az ajtó sem mert nyikordulni, talán ezért merevedett ki Triandalas sietve távozó mozdulata is.
Döbbenten ültem. Épp ahogy a többiek mind.
– Megismerlek, Whong! Hiába nincs rajtad a köpönyeg, hiába hordod másként a hajad, hiába lágyabb ettől az arcod! A szemed elárult! – állt fel a fekete nő. Hangja tele volt gyűlölettel. Lassan, fenyegetően indult meg az ajtó felé, mindenki kitért az útjából. – Összetéveszthetetlenek a mozdulataid! Sejtettem, amint meséltek a villámkezű íjásztól, a könnyűléptű lopakodóról, a pusztakézzel gyilkolóról.
Nem kiabált, hangja mégis a csontjainkig hatolt, mintha a síron túlról zengene:
– Te vagy a feketecsuklyás! Te vagy a húgom gyilkosa!
Ajtó nyikordulás volt a válasz. Triandalas újra megindult kifelé, de nem jutott messzire, az ajtó sem csukódott be mögötte, mielőtt tovább ömlöttek volna rá a vádak:
– Lehet, hogy nem te lőtted őt szíven, de te vagy a gyilkosa! Bárkit megszerezhetett magának, bárkit a szolgájává tehetett, de őt te tetted a szolgáddá! Megbabonáztad! Többé más férfira rá sem akart nézni, de te eltaszítottad magadtól! Elvetted az életét, már mielőtt a barátod megölte volna őt! – A gyűlölet a hangjában a végén fájdalommá változott: – Szegény bolond húgom!!!
Most csattant az ajtó.
„Meg sem próbálta tagadni a vádakat?! Mi a mennydörgős ménkű folyik itt???” – döbbentem le magam is.
„Nem ismersz! Nem ismerlek!” – visszhangzott a fejemben az ő hangján.
Teljesen összezavarodtam:
„Hogyne ismernélek?! Amióta kihúztál a patakból! Együtt játszottunk, együtt tanultunk, beléd voltam szerelmes, téged hagytalak el és téged találtalak meg újra. Ismerlek! Most már a tested is jól ismerem! Hogyan tagadhatnálak meg?! Trian, mi történik veled?! Mi TÖRTÉNT veled??? Negyvenöt év nélküled… Lehet, hogy tényleg nem ismerlek?!”
